23

Szörnyű ricsaj vett körül. Le voltam szíjazva, egy rámpán gurítottak. Próbáltam mozgatni a fejem, de nem tudtam. Hangok, mozgás; egy arc nézett le rám, egy nő arca, és női hangot hallottam. A szemembe világított, és azt akarta, hogy csináljak valamit. Nem ment. Sajnálom, gondoltam.

– Van egészségügyi biztosítása? – makacskodott egy másik hang. – Van Kék Keresztje? Alá tudja ezt írni, ha fogom? Itt egy ceruza. Bal kézzel is lehet, ha megy.

Menjen a francba, gondoltam.

Oldalt két barna egyenruhás járőrt láttam, unottan ácsorogtak. Kerekes székek, hordágyak. Fiatal kis nővérek, a falon feszület.

Egy járőr hajolt le hozzám: – Ne engedje, hogy a biztosító megcsináltassa a kocsiját. A motorból szivárog az olaj. Megrepedt a blokk.

– Jó – sikerült elrebegnem. Nem éreztem semmit, nem gondoltam semmit.

– Be kell idéznem, Mr. Brady – mondta a járőr. – Túl kicsi követési távolságot hagyott, és nem biztonságos sebességgel hajtott. Nálam van a jogosítványa, ellenőrizzük, nem körözik-e. Most a műtőbe viszik, a jogosítványt majd visszahozom és leadom a kórházban. Ott lesz a többi holmija, tárcája, kulcsa és pénze is.

– Köszönöm.

Elment. Ott feküdtem magamban, és azt gondoltam, rohadt élet, rohadt élet. Felhívhatnának valakit. Rachelt. Értesíteniük kellene. Meg kellene mondanom nekik, emlékeztetni őket. Mit érdekli ezeket? Melyik kórház lehet? Hová is mentem... Orange megyébe. Placentiába nem értem vissza. Erről ennyit. Megfogadom a fickó tanácsát. Nem engedem, hogy megcsináltassák. Nyilvánítsák totálkárosnak és aukciózzák el. Mit érdekel, hogy mennyit kapok érte? Mit érdekel bármi?

Két nővér megfogta a hordágyamat, és vidáman megindultak velem.

Döc, döc, gurul. Liftnél stop. Mosolyogva ácsorogtak. Egyenesen előre néztem. Felettem intravénás tasak. Öt százalék glükóz, olvastam a címkén. Hogy nyitva maradjon egy ér, véltem.

Hihetetlen éles fehér fény tűzött le rám. A műtő. Maszkot tettek az arcom alsó részére; tanácskozó férfihangokat hallottam. Tű szúrt a karomba. Fájt. Jó ideje az első, amit éreztem.

A fény hirtelen szénfeketébe fordult.

Kihalt táj fölött lebegtem, messze alattam piros és barna foltok. A mesz-szeségben fennsíkok körvonala. Hatalmas ürességben haladtam lebegve, könnyedén.

Valaki közeledett. Messze, a száraz fennsíkok mögött. Láthatatlan jelenlét, ragyogott belőle a szeretet. Valis volt. Ráismertem: az aggodalom, a megértés, a segíteni vágyás.

Nem váltottunk szavakat. Nem hallottam hangot, csak finom folyamatos morajt, mint a szél. A pusztaság hangjai, a sivatagé, a világ óriási nyitott tereié. Szél és víz száguldott... de nem személytelennek tűntek, hanem elevennek, mintha Valis része lennének. A kifejeződései, olyan kedvesek, melegek és szeretők, mint ő; életre keltette a fennsíkokat.

Valis némán megkérdezte tőlem: azt hittem, elfelejtett engem.

Mi lesz, ha lelövik a műholdat?, kérdeztem.

Nem számít. Egy pont az égen. Csak fény van mögötte. Fénymező, nem égbolt.

Meghaltam?

Semmi válasz.

Végül idekerülök, folytattam. Tudom. Felismerem a helyet, jártam már itt.

Itt születtél. Visszatértél.

Ez a szülőföldem, mondtam.

Én vagyok az apád, mondta Valis.

Hol vagy?

A csillagok felett.

A csillagokból jöttem?

Igen. Sokszor.

Akkor az én voltam? Aki megszállt, amikor megjött a reklám a postával?

Te magad voltál. Eszedbe jutott, ki vagy.

Ki vagyok?, kérdeztem.

Mindenki.

Mindenki?, álmélkodtam.

Semmi válasz, csak a pulzáló szeretet.

Mit csináljak?

Azt kérted, hogy összeomolj és meggyógyulj. Most történik, ez az összeomlás és gyógyulás. Megváltozol.

És csinálom tovább?

Szeretetének melege átölelt, akár egy láthatatlan fényfelhő. És csinálod tovább, felelte. Soha semmi nem veszik el.

Én sem veszhetek el?

Semmi nem mehet sehova. Csak itt van és mi vagyunk. Mindig.

Akkor rájöttem, hogy Valis meg én sosem váltunk el, csak időről időre elhallgat. Fáradt voltam, alacsonyan sodródtam a fennsíkok felett, pihenni akartam. Valis jelenlétét egyre kevésbé éreztem, mintha távolodott volna. Pedig maradt, akár a letompított lámpa, nem leoltott, csak tompított. Mint a gyerek, azt hittem, hogy amit nem látni, az nincs is. Egy csecsemő számára, ha a szülei kimennek a szobából, megszűnnek létezni is. Aztán ahogy nő, megérti, hogy ott vannak, még ha nem is láthatja, érintheti vagy hallhatja őket. Korai lecke. És talán teljesen meg se tanuljuk.

Most már tudtam, kicsoda Valis: az apám, az igazi apám, akinek népéből újra és újra eljövök ebbe a világba, aztán elhagyom, aztán eljövök, hogy egy távoli, nem látható, még nem érthető célért dolgozzak. Talán a keresés maga a cél. Ahogy kicsit feléje mozogtam, megértettem. Ferris Fremont zsarnokságát megdönteni pusztán egy állomása az útnak, nem a cél, csak pillanatnyi döntés, ami után megyek tovább, ahogy előtte. Kicsit megváltozva, de apám miatt, és nem amiatt, amit tettem. Mert megértettem, hogy rajtam keresztül Valis tette. Őt illeti a dicsőség.

Kesztyűk vagyunk, töprengtem, amit apánk felhúz, hogy elérje a célját. Mégis milyen öröm, hogy hasznunkat veszi. Egy nagyobb organizmus részese lenni: az ő kiterjedése térbe és időbe, a változás világába. Erre a változásra hatni a legnagyobb öröm a világon.

A műhold nélkül is tudok utasítást adni, fogtam Valis gondolatait. Az csak mutatóba van, fényes játékszer. Hogy megértsék. Elvégezte a feladatát: kitárta az elmédet és más elméket. Amik már sosem csukódnak be. A kapcsolat létrejött, az áramkör él. Így is marad.

Tehát kapocs vagyok, értettem meg. Örökre.

Emlékeztél. Tudod. Már nincs felejtés. Légy vidám.

Köszönöm.

Alattam elhalványultak a vöröses fennsíkok; az ég becsukódott, és a szél suhogása lassan halkult.

Már nem láttam Valist, elfordította arcát, visszahúzódott. Ezúttal nem éreztem veszteséget, mint előtte mindig.

Föld és csillagos ég fia. A régi rítus, az ősi beavatott felvilágosítása. Átmentem az orfikus ceremóniákon lent a sötét barlangokban, s hirtelen egy fénykamrába értem, ahol aranytáblát láttam, ami emlékeztetett saját mivoltomra és múltamra: utazás az űrön át Albemuthról, a távoli csillagról erre a világra, hogy beolvadjak ide vakondszerű ellenségünk elől. Az ellenség hamarosan követett, és a kertet, amit építettünk, beszeny-nyezte jelenléte, hulladékai. Belesüllyedtünk az iszapba; félig megvakultunk; feledtünk. Feledtünk, amíg nem emlékeztetett egy forgó hang a közeli égből, amit réges-rég helyeztek oda probléma esetére, ha megroppanna a folytonosság láncolata. Ahogy meg is roppant. És a hang automatikusan megszólalt. És közölte velünk, már amennyire tudta, amit elfeledtünk.

Ha az oroszoknak sikerül lefényképezniük a műholdat, a betolakodót, azt látják majd, hogy vén és ütött-kopott. Sok ezer éve kering ott. Jól meglepődnek; talán még ők is emlékeznek... amíg a vakondszerű ellenség be nem zárja az elméjüket újra, és felejtenek. Mert felejteniük kell, ahogy a torz táj, amire rátelepszik a mérgezett atmoszféra, eltömíti az érzékeiket és gondolataikat, és ők megint elbuknak.

Ciklikusság, gondoltam, felébredés, visszaalvás. A többiekhez hasonlóan én is aludtam, de felébredtem, vagyis szándékosan felébresztettek. Egy barát hangja szólongatott, aki az új gabona, az új életek között mozgott, s én meghallottam és felismertem. Ez a hang mindig is hívott, mindig is próbált minket felébreszteni, minket, akik aludtunk. Végül majd mind felébredünk. És újra kapcsolatba lépünk fajunkkal a csillagokon túl... mintha sosem váltunk volna el.

Albemuth. Első otthonunk. Mind vándorok vagyunk, tudjuk vagy sem. Sokunk talán szeretné is elfelejteni. Mert emlékezni – igazi állapotunkra, identitásunkra – túlságosan fájdalmas. Otthonunkká tesszük ezt a helyet, és nem emlékszünk semmire. Úgy könnyebb.

A tudatlanság csábítása. A könnyebb út. Melynek kimenetele halálos: emlékezet nélkül az ellenség áldozatává válunk. Hiszen őt is elfelejtettük, így a meglepetés erejével támadott. Ezt az árat kellett megfizetnünk.

És most megfizettük.