4

Az Egyesült Államok vezető politikusainak likvidálása állítólagos magányos orgyilkosok révén ahhoz kellett, hogy Ferris F. Fremontot megválasszák. Egyedül így volt lehetséges. Semmi más módon nem versenyezhetett velük. Agresszív kampányai dacára szinte használhatatlan volt. Valamikor egyik tanácsadója ezt közölhette is vele: „Ha be akarsz kerülni a Fehér Házba, Ferris – mondhatta a fickó –, előbb mindenki mást meg kell ölnöd.” Ferris Fremont ezt szó szerint vette és megtette, 1963-ban kezdte, és kíméletlenül nyomult tovább Lyndon Johnson adminisztrációja alatt. Mire Lyndon Johnson visszavonult, a pálya csak az övé volt. Az embernek, aki nem tudott versenyezni senkivel, immár nem is kellett.

Nincs értelme Ferris Fremont erkölcseit tárgyalni. Az idő már ítéletet mondott felette, ahogy a világ is – kivéve a Szovjetuniót, ahol még mindig nagy becsben tartják. Noha még vita dúl akörül, hogy Fremont szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államokban zajló szovjet szervezkedéssel, hogy valójában szovjet érdekeltségek támogatták és stratégiáját szovjet tervezők találták ki, a tény attól még tény marad. Előbb a szovjetek támogatták, aztán a jobboldaliak támogatták, aztán egyéb jelölt hiányában mindenki más is támogatta. Hatalmas képviselői mandátum hullámán került hivatalba. Ki másra szavazhattak volna? Hiszen gondoljunk csak bele, Fremontnak lényegében nem volt ellenfele, a Demokrata Pártba beszivárogtak az emberei, kémkedtek, lehallgattak, az egész pártot káoszba döntötték. Fremont élvezte az USA hírszerzőközösségének támogatását, ahogy azok hívták magukat, s a volt ügynökök vezető szerepet játszottak a politikai ellenzék kiiktatásában. Az egypártrendszernek mindig megvan a maga árnyoldala.

Az ember megkérdezné: Miért támogatnák olyan különböző csoportok, mint a Szovjetunió és az USA hírszerzőközössége ugyanazt az embert? Én nem vagyok politológus, de Nicholas egyszer azt mondta: „Mindkét fél szereti a korrupt strómanokat. Így a színfalak mögül tudnak kormányozni. A szovjetek és a smasszerek is az árnyékkormányokat szeretik. Ez mindig is így lesz, hiszen náluk van a fegyver. Amit a megfelelő fejhez nyomnak, ha kell.”

Ferris Fremont fejéhez senki nem nyomott pisztolyt. Ő maga volt a pisztoly, amit a mi fejünknek szegeztek. Azokra, akik megválasztották. Mögötte állt a világ összes zsaruja, a balos orosz zsaruk, a jobbos amcsi zsaruk. A zsaruk pedig zsaruk. Csak rangbéli megoszlás van, felfelé és lefelé. A csúcszsarut szinte sose látni.

Csak hát Nicholas se volt politológus. Valójában gőze se volt róla, hogyan alakult ki a Fremont mögötti koalíció; sőt a létezéséről se. Mint mi mind azokban az években, ő is csodálkozva figyelte, hogy hullnak el sorban a prominens politikusok, és kerül egykettőre hatalomra Fremont. A történteknek nem volt értelme. Nem volt bennük kivehető séma.

Van egy latin mondás arra, ha valaki tudni akarja, ki követett el egy bűntettet, ami úgy szól: Keresd azt, hogy ki nyer vele. Amikor megölték John Kennedyt, dr. Kinget, Bobby Kennedyt és a többieket, amikor George Wallace megrokkant, azt a kérdést kellett volna feltennünk: Ki nyer ezzel? Amerika minden egyes lakosa vesztett ezekkel az értelmetlen gyilkosságokkal, egyetlen másodrangú embert kivéve, akinek immár tiszta volt az út a Fehér Házba bejutni és ott maradni. Akinek különben esélye nem lett volna.

Mindazonáltal megbocsáthatunk magunknak, hogy nem jöttünk rá, ki és miért csinálja; végül is előtte sosem történt ilyesmi az Egyesült Államokban, habár más országok történelme tele van vele. Az oroszok jól ismerik; ahogy az angolok is, hiszen gondoljunk csak Púpos Dickre, ahogy Shakespeare nevezi III. Richárdot. Itt volt a paradigma: Richárd, aki gyilkossággal jutott trónra, még gyerekeket is ölt, és azzal mentegette magát, hogy a természet tette rondává. A természet Ferris Fremontot is rondává tette, kívül-belül egyaránt. Nekem személy szerint eszembe nem jutott. Sok lehetőséget megfontoltunk, de ezt igazán nem. Addig tatár elme nem szervezkedett az amerikai trón ellen.

Mindenesetre nem arról szeretnék írni, hogyan került hatalomra Ferris Fremont. A bukásáról akarok írni. Ez előbbi történet közismert, azt viszont kétlem, hogy bárki értené a vereségét. Nicholas Bradyről szándékozom írni, és Nick Brady barátairól.

Habár otthagytam a könyvesbolti állásomat, hogy egész nap írhassak, szívesen beugrottam a University Musicba belehallgatni az új lemezekbe és köszönni Nicholasnak, aki most már az idő nagy részét a különböző forgalmazók ügynökeivel töltötte, vagy fent az irodában a papírmunkával. 1953-ra lényegében ő vezette a University Musicot; a tulajdonosnak, Herb Jackmannek volt egy másik üzlete Kensingtonban, ő jobbára ott ügyködött. Közelebb volt a házához. Pat még Berkeley-ben dolgozott, Nicholasszal szinte mindennap együtt voltak.

Akkoriban nem tudtam, hogy Herbnek szívpanaszai vannak. 1951-ben szívrohamot kapott, és az orvosa utasította, hogy menjen nyugdíjba. Csak negyvenhét éves volt, nem akart nyugdíjas lenni; inkább vett egy nagyon kis boltot Kensingtonban, és ott szöszmötölt. Az a bolt csupán szombaton ment bármennyire is, míg a University Musicban öt eladó dolgozott, és állandóan volt forgalom.

Nicholas és Pat persze tudtak Herb állapotáról. Néha szombat este Herb a cimboráival a University Music irodájában ült le pókerezni, és ilyenkor néha én is beszálltam. Az összes cimborája tudott az állapotáról. Kemény fickók voltak és nagyon kedvelték; többnyire kis boltok tulajdonosai a környékről, akiket közös érdeklődés kötött össze, például a Telegraph Avenue-ra költöző kábítósok. Előre látták, hogy mi lesz a vége a dolognak. Nicholas később gyakran mondogatta, hogy Herbet valójában a Telegraph lezüllése ölte meg. Halála előtt még láthatta, ahogy feka dílerek a nyílt utcán jointot kínálnak járókelőknek. Egy olyan vaskalapos oklahomainak, mint Herb, ennyi bőven elég volt.

Tony Boucherrel és a haverjaival is pókereztem a házában a Dana Streeten; mind science fiction írók voltak, mint én. Nicholas sose pókerezett, ahhoz túl entellektüel volt. Tipikus berkeley-i entellektüel, akit csak a könyvek, lemezek meg a Telegraph kávéházai érdekeltek. Amikor Rachellel kedvük támadt kimozdulni, átmentek komppal az öblön San Franciscóba, egyenesen North Beachbe, az ottani kávéházakba a Grant Avenue-n. Előtte beugrottak a kínai negyedbe, ahol mindig ugyanabban az étteremben vacsoráztak, ami a legrégibb volt ott, mármint szerintük: a Yee Jun a Washingtonon. Le kellett menni a szuterénbe, és az asztallap márványból volt. Dolgozott ott egy alulméretezett pincér, Walter, akiről azt beszélték, ingyen ad enni a hajléktalan diákoknak; ez a fajta kezdte megtölteni San Franciscót, és egy nap majd megszűnnek beatniknek lenni, ahogy Herb Caen elnevezte őket, és Haight-Ashbury hippik lesznek. Nicholas sose volt se beatnik, se hippi – ahhoz túl entellektüel volt –, de a farmerjával, tornacipőjével, rövid szakállával meg zilált hajával hasonlított rájuk.

Nicholas legnagyobb gondját az a kilátás jelentette, hogy egész életében eladó marad. Még a University Music vezetése is ennek tűnt, jól be is adott neki, főleg hogy a felesége egyre közelebb került a diplomához. Ahelyett, hogy ő járt volna iskolába, a feleségét iskoláztatta. Az volt az érzése, hogy Rachel lenézi. Mivel Berkeley egyetemi város volt, úgy érezte, a legtöbben lenézik. Nehéz időszak volt ez a számára. A főnökének előbb-utóbb újabb szívrohama lesz, amikor is Pat mint a University Music tulajdonosa kétségtelenül őt, Nicholas Bradyt bízza meg az üzlet vezetésével. Azt fogja csinálni, amit Herb csinált, amit lényegében már ekkor is csinált, és arra gondolt, hogy talán úgy is végzi, mint Herb: belehal az aggodalomba és munkába egy olyan állásban, amitől igencsak keveset kap vissza, fiatalon belehal a reggel kilenctől éjfélig robotba. A lemezeladás egy független üzletnek vesztes vállalkozás volt; egyre több nagy lánc nyitott üzletet a városban, a Music Box meg a Wherehouse, a diszkontlemezboltok.

Ekkoriban Nicholasnak újabb paranormális élményben volt része. Másnap elmesélte.

Ezúttal Mexikó szerepelt benne. Soha nem járt Mexikóban, alig tudott róla valamit, ezért is képesztették el annyira az álom részletei: teljesen világosan látott minden autót, minden épületet, az összes embert a járdán és az éttermekben. És nem is egy múltbeli életbe tért vissza, mert sárga taxikat látott – ízig-vérig modern volt, egy igazi nagyváros, mint maga Mexikó City, nagyon forgalmas, nagyon zajos, de a hangok némileg tompítva, állandó háttérmormolásba olvadtak össze. Az álomban egyetlen szót sem hallott tisztán. Senki nem beszélt hozzá, nem voltak szereplők, csak kocsik és taxik, utcatáblák, üzletek, éttermek. Puszta látvány. És órákon át ment és ment, furcsa, élénk fényes színben, mesélte Nicholas, mint az akrilfesték.

Az álom elég furcsa időpontban érkezett: fényes nappal. A szabadnapján délután kettő körül elálmosodott, és lefeküdt a nappaliban a kanapéra. Az álom azonnal elkezdődött. Egy tacostandnál állt és tacót vett. Ám akkor a kép kinyílt, mintha ajtókat tártak volna ki vagy függönyt húztak volna fel; egyszeriben már nem is a tacostandnál állt, hanem Mexikó panorámája előtt. Romantikus és bizsergető volt, színektől csillogott az éjben, számos célzással és ígérettel csalogatta. Minden irányba elnyúlt, egy irdatlan, idegen táj, amit nem ismer, ami nem része elméje tartalmának, kedves és megkapó, vezette őt előre, és hamarosan a közepén járt, a zsivajgó élet minden oldalról bugyogott körülötte: az emberek mormolása, a forgalom suhogása, és minden olyan valóságos, annyira kikezdhetetlenül valóságos.

Egyszer csak egy kis csoporttal egy múzeumféleségben haladt, amely az óceán mellett állt. Látott sok tárlatot és képet, amit később nem tudott felidézni, de csak ez a rész kétségtelenül órákig tartott. Az élmény teljes időtartama valós időben majdnem nyolc órát tett ki. Amikor lefeküdt, megnézte az órát, és aztán felkeléskor is. Nyolcórányi mexikói nézelődés, és ingyen!

Később azt mondta nekem: – Mintha egy másik elme próbált volna kommunikálni velem. Meg nem élt élet, azt hiszem. Ahol élhettem volna. Amit megélhettem volna.

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Bezárt berkeley-i életéből kétségtelenül ilyen élénk utazás hiányzott.

– Talán azt jelenti, hogy Dél-Kaliforniába kellene költöznöd – vetettem fel.

– Nem, Mexikó volt, egy másik ország.

– Gondoltál már arra, hogy L. A. – be költözz?

Nem találta viccesnek. – Egy óriási elme beszélt hozzám! Végtelen téren keresztül! Egy másik csillagról!

– Miért?

– Szerintem látta a szükségleteimet. Szerintem az életemet egy nagy cél felé tereli, amit eddig még nem pillantottam meg. Én... – Nicholas arcán ravasz, titkolózó kifejezés jelent meg – el is neveztem. Valiszisztéma A. Ez annak a rövidítése, hogy Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra Szisztéma A. Azért „A”, mert talán a sok közül csak az egyik. Mindezek a jellemzők megvannak benne: végtelen, aktív, intelligens és koherens szisztémát alkot.

– Ezt mind abból veszed, hogy megmutatta neked Mexikót?

– Éreztem. Megsejtettem a milyenségét. Néha éjjel éberen fekszem, és próbálok kommunikálni vele. Ez az egész a kéréseim eredménye. Az évek során sokszor kértem ezt.

A „kérés” szón eltöprengtem, aztán rájöttem, hogy imát jelent. Ezért imádkozott, ezt akarta mondani, csak éppen Berkeley-ben senki nem használta az „ima” szót. Berkeley-ben nem létezett vallás, kivéve az „okie”-kat, akik a második világháború alatt vándoroltak be és álltak munkába a richmondi hajógyárakban. Nicholast aztán nem kaphatták rajta, hogy az „ima” szót használja.

Arra gyanakodtam, hogy már több élménye is lehetett ezzel a Valisz-szal, ahogy ő nevezte.

Ami azt illeti, valóban volt még más is, amiről aztán később mesélt is: furcsán ismétlődő álmok, amelyekben hatalmas nyitott könyveket tartanak elé, olyan nyomtatással, mint a régi bibliák. Minden álomban elolvasta vagy próbálta elolvasni a szöveget, csekély eredménnyel – legalábbis a tudatos szinten. Azt nem lehetett megállapítani, mennyit fogadott be tudat alatt, és aztán nyomott vagy felejtett el ébredéskor; feltehetőleg sokat. Abból, amit mondott, az volt a benyomásom, elég szöveget mutattak neki álmaiban, hogy felérjen egy gyorstalpaló kurzussal – de hogy milyen témában, azt se ő, se én nem tudtuk.