7

Valis – amely nevet Nicholas volt kénytelen kitalálni jobb híján – képzelt jelenléte tette azzá, aki nem ő volt; ha pszichiáterhez megy, az maradt volna, aki. A pszichiáter a hang eredetére koncentrált volna, nem annak szándékaira vagy eredményére. Ez a pszichiáter valószínűleg még Berkeley-ben él. Őt nem zavarják éji hangok, boldog életet felvázoló láthatatlan lények. Az ostobák álma zavartalan.

– Jól van, Nick, nyertél.

– Tessék? – nézett rám kissé fáradtan. – Á, értem. Igen, azt hiszem, nyertem. Hogy maradhattam olyan sokáig Berkeley-ben, Phil? Miért kellett hozzá másvalaki, egy másik hang, hogy életre nógasson? Miért volt erre szükség?

– Mmm.

– Nem az a hihetetlen, hogy hallottam Valist, meghallgattam Valist és ideköltöztem, hanem hogy nélküle, nélkülük nemcsak hogy nem teszem, de eszembe se jut. Fel se ötlött volna bennem, hogy felmondjak Herb Jackmannél és elhagyjam Berkeley-t.

– Igen, ez tényleg hihetetlen. – Igaza volt. Ez elárult valamit az emberi létezés normális pályájáról. Homo akadálytalanusz: körkörös pályán kering, akár egy halott kődarab egy halott nap körül, lelketlenül és céltalanul, süketen a világra, éppoly vakon, mint amilyen hidegen. Új ötlete soha nem támad. Az eredetiség kertjéből örökre kitiltatott. Olyan kép ez, ami elgondolkodtatja az embert.

– Akárkik is ők, Phil, nincs választásom – mondta Nicholas –, bíznom kell bennük. Úgy is azt teszem, amit akarnak.

– Szerintem tudni fogod, mikor kapcsol be a te programod. – Már ha, józanított ki kissé a kétség, tényleg beprogramozták.

– Gondolod? Szerintem túl elfoglalt leszek.

Ettől megdermedtem: elgondoltam, hogy hirtelen akcióba lendül, elmosódik, mintha tizenhat karja lenne.

– Ők... – folytatta volna.

– Ne mondd, hogy ők – vágtam közbe. – Idegesít. Mondd inkább, hogy ő.

– Mint a vicc a háromezer kilós kanáriról: hol alszik?

– Ahol csak akar.

– Azt mondom, hogy ők, mert többet is láttam belőlük. Egy férfit meg egy nőt. Kezdetnek kettőt, márpedig a kettő az többes szám.

– Hogy néztek ki?

Nicholas kis szünet után válaszolt: – Álmok voltak, ne feledd. És az álmok torzítanak. A tudat akadályokat állít fel...

– Hogy védje magát – fejeztem be.

– Három szemük van – mesélte. – Kettő rendes, meg egy, aminek nincs pupillája. A homlok közepén. A harmadik szem mindent lát. Tetszés szerint ki-be kapcsolták, és amikor kikapcsolták, teljesen eltűnt. Láthatatlan lett. És azalatt – borzongva nagy levegőt vett – pont úgy néztek ki, mint mi. Nem is gyanakodnánk.

Elhallgatott.

– Te jó ég – csúszott ki a számon.

– Bizony.

– Beszéltek?

– Némák. És süketek. Kerek kamrában voltak, mint a batiszféra, vezetékek futottak beléjük: elektronikus indítók, kommunikációs készülékek, telefonzsinórszerűségek. Hogy kommunikálni tudjanak velünk, a gondolataikat olyan szavakká alakítsák, amit hallunk és értünk, és hogy ők is minket. Nehéz volt nekik.

– Nem tudom, hallani akarom-e ezt.

– Állandóan ilyenekről írsz. Végre elolvastam pár regényedet. Olyan...

– Kitaláció – védekeztem. – Az csak kitaláció.

– A koponyájuk megnagyobbodott.

– Hogy? – Egyre nehezebben tudtam követni. Sok volt ez nekem.

– Hogy elférjen a harmadik szem. Masszív koponya. Teljesen más alakú, hosszúkás. Mint az egyiptomi fáraónak, Ehnatonnak. És a két lányának, de a feleségének nem. Az ő oldaláról öröklődött.

Kinyitottam az ajtót, és visszamentem a nappaliba, ahol Rachel olvasott.

– Megőrült – mondta Rachel szórakozottan, fel se nézve a könyvből.

– Teljesen. Nem maradt semmi. Mindenesetre én nem akarok itt lenni, amikor a programja elindul.

Erre nem szólt, csak lapozott egyet.

Nicholas jött be, és egy papírt nyújtott felém: – Ezt a jelet mutatták nekem többször, két ív metszi egymást... nézd meg. Kicsit olyan, mint a keresztény hal jel, az ívekből van a teste. Az érdekes benne, hogy ha egy ív egyszer metsz...

A papírra rajzolt mintából ekkor két centi átmérőjű, rózsaszín-lilás sugár csapott Nicholas arcába. Becsukta a szemét, elfintorodott a fájdalomtól, elejtette a lapot, és kezét a homlokára kapta. – Hirtelen állatira megfájdult a fejem – mondta rekedten.

– Te is láttad azt a fényt? – kérdeztem. Rachel közben letette a könyvet és felállt.

Nicholas elvette kezét a homlokáról, kinyitotta a szemét és pislogott. – Megvakultam.

Hallgattunk. Mozdulatlanul álltunk mindhárman.

– Most foszfént látok – mondta aztán Nicholas. – Utófényt. Nem, nem láttam fénysugarat. De most foszfénkört igen. Rózsaszín. Már ki tudok venni pár dolgot.

Rachel odament, megfogta a vállát. – Ülj le.

Nicholas furcsa, színtelen, szinte gépies hangon mondta: – Rachel, Johnnynak születési rendellenessége van.

– Az orvos azt mondta, semmi...

– Jobb oldali lágyéksérve van. Már lement a herezacskóba. Fogd a telefont, és hívd dr. Evenstont. Mondd neki, hogy Johnnyt beviszed a sürgősségire a St. Jude kórházba, Fullertonba. Mondd neki, hogy jöjjön oda.

– Ma éjjel? – döbbent meg Rachel.

– Közvetlen életveszélyben van. – Aztán lehunyt szemmel az egészet szóról szóra megismételte; az a benyomásom támadt, hogy noha a szeme csukva van, úgy olvassa, akár egy kártyáról. Nem a saját hangszíne volt, leírt szöveget olvasott.

***

Elkísértem őket a kórházba. Rachel vezetett, Nicholas még nem látott jól, mellette ült, a fiúval az ölében. A rendkívül bosszús orvosuk, dr. Evenston ott várta őket. Először próbálta megnyugtatni őket, hogy többször megvizsgálta Johnnyt, de nem talált semmit; aztán mégis elvitte a fiút; telt az idő; végül dr. Evenston visszatért, és közölte, hogy valóban jobb oldali lágyéksérve volt a kis Johnnynak, azonnali műtétet igényel, mivel fennáll a fulladás veszélye.

A visszaúton Placentiába megkérdeztem: – Kik ezek?

– Barátok – felelte Nicholas.

– Hát a jólétedet a szívükön viselik, az biztos. Meg a gyerekedét is.

– Semmi rossz nem történhet.

– De ilyen erő!

– Információt közvetítettek nekem, Johnnyt nem gyógyították meg. Csak...

– Meggyógyították. – Elküldték orvoshoz, és felhívták az orvos figyelmét a születési rendellenességre; ez gyógyítás. Minek folyamodnának természetfölötti erőhöz, ha kéznél van a gyógymód? Eszembe jutott, mit mondott Buddha, amikor látott egy szentet vízen járni. „Egy garasért a komp is átvisz.” Még Buddhának is praktikusabb volt így átkelni a vízen. Végül is a normális és szupranormális nem ellentétek.

Nicholas nem látta a lényeget. Kába volt; miközben Rachel vezetett a sötétben, ő egyre a homlokát meg a szemét masszírozta.

– Az információt szimultán adták át – mondta –, nem szekvenciálisan. Eddig mindig. A számítástechnikában ezt analógnak hívják, szemben a digitálissal.

– Biztos, hogy barátok? – kérdezte Rachel élesen.

– Aki megmenti a fiam életét, az a barátom – jelentette ki Nicholas.

– Ha ezt a specifikus információt közvetlenül a fejedbe tudták küldeni egy színes fénysugárral – morfondíroztam –, akkor bármikor elárulhatnák, kik ők, honnét jönnek, mit akarnak. Az, hogy nem vagy tisztában ezekkel, azt jelenti, szándékosan tartják vissza az információt. Nem akarják, hogy tudd.

– Ha tudnám, elárulhatnám. Ezt nem akarják...

– Miért nem?

– Az ellentmondana a céljaiknak – felelte Nicholas kis szünet után. – Mert ők... – Megint elhallgatott.

– Sok mindent nem mondtál el nekem, amit tudsz róluk.

– Minden a nyomtatott lapokon van. – Hallgatott egy sort. – Hátrányos helyzetben vannak. Nagyon óvatosnak kell lenniük, ha nem akarnak kudarcot vallani. – Nem fejtette ki. Talán nem is tudott többet. A zöme valószínűleg ravasz találgatás volt, amit hónapok alatt halmozott fel.

Közben megírtam magamban egy kis beszédet, és most előadtam. – Van rá esély, ha mégoly csekély is, hogy vallásos ez a dolog, hogy a Szentlélek beszél hozzád, ami Isten egyik manifesztációja. Mind Berkeley-ben nőttünk fel, az egyetemi város korlátolt, szekuláris nézete belénk ivódott, nem szoktuk meg a teológiai spekulációt. Pedig ha jól tudom, a gyógyítás a Szentlélek tipikus csodatétele. Te kvéker voltál, Nicholas, neked tudnod kell ezt.

– Így is van – bólintott –, amikor a Szentlélek beléd költözik, gyógyít.

– Hallottál más nyelvet is a fejedben az angolon kívül?

– Igen, álmomban.

– Ez a glosszolália.

– Koiné görögöt. Pár szót fonetikusan leírtam, amikor felébredtem. Rachel egy évig tanult görögül, felismerte. Ketten kerestük meg a szótárban. Koiné görög.

– Az még...?

– Belefér. Az apostolok cselekedeteiben más népek megértették az apostolokat a saját nyelvükön pünkösdkor, amikor a Szentlélek először szállt le rájuk. A glosszolália nem értelmetlen blabla, hanem olyan idegen nyelv, amit az ember sosem tanult. A szentlélek plántálja a fejedbe, hogy az evangéliumot minden népnek el tudd vinni. Általában félreértik. Én is azt hittem, hogy értelmetlen zagyvaság, amíg utána nem olvastam.

– A Bibliát olvasod? A kutatás közben?

– Az Újszövetséget – mondta Rachel. – Meg a prófétakönyveket. Nick sose tudott görögül. Biztos volt benne, hogy nem is igazi szavak. – A kegyetlen maró gúny eltűnt a hangjából; a sokk tette, az aggodalom Johnny miatt. – Nick nagyon óvatosan mesélt az okkultban járatos pár embernek a görög álmáról, akik azt mondták: „Egy múltbéli élet. Egy görögül beszélő személy reinkarnációja vagy.” De szerintem nem erről van szó.

– Miért, szerinted miről van szó?

– Nem tudom. A görög szavak voltak az első, amit egyáltalán komolyan vettem ebben az egészben. És ma este az, ahogy diagnosztizálta Johnnyt... és én is láttam azt a rózsaszín-lilás fényt, ami egy pillanatra felvillant. Nem tudom, Phil, ez nem passzol semmihez, amiről valaha hallottam. Nick olyan jóindulatú természetfölötti üzéreket pillant meg, akikről nem is tudunk, de ezek csak titokzatos képek, amit ők akarnak, hogy lásson. Ebből nem lehet következtetni. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon öregek, a koiné görög miatt, ami jó kétezer éves. Az, hogy ezt választották, talán igazi nyom.

– Valaki ébredezik bennem – szólalt meg váratlanul Nicholas rekedten. – Kétezer év után, vagy majdnem annyi. Még nincs ébren, de közeleg az idő. Megígérték neki... rég, amikor élt, mint mi.

– Ember? – kérdeztem.

– Ó, igen. Vagyis volt. Azért programoznak engem, hogy ő felébredjen. Gondban vannak, nehezen megy, sok minden kell hozzá. Ez az ember, ez az illető fontos nekik. Nem tudom, miért. Nem tudom, kicsoda. Nem tudom, mit fog tenni. – Komor hallgatásba merült, majd azt mondta, de leginkább magának, mintha már sokszor mondta volna:

– Nem tudom, mi lesz velem, ha megtörténik. Talán nincs is szerepem tovább.

– Biztos, hogy nem hat elméletet dobsz a levegőbe egyszerre, és várod, melyik ér földet először? Én felismerem az elméleteket, spekulációkat. Nem tudsz biztosat, igaz?

– Igaz.

– Ezt mióta tudod?

– Nem tudom. Mindent leírtam.

– A hasznosság csökkenő sorrendjében?

– Ahogy kaptam.

– És abban a pillanatban mind egyformán igaznak látszott.

– Az egyiknek igaznak kell lenni. Végül csak megtalálom. Muszáj.

– Talán úgy halsz meg, hogy nem tudod meg – szólt közbe Rachel.

– Meg fogom érteni – kötötte az ebet a karóhoz Nicholas.

Talán nem, gondoltam, talán Rachelnek van igaza. Nicholas egész életében vergődhet, a papírhalom egyre nő, az egyik elmélet vadabb lesz, mint a másik, még átfogóbb, még merészebb. Végül a benne szunnyadó ember, akit azok próbálnak felébreszteni, megjelenik, átveszi az irányítást, és befejezi a tézist Nicholas helyett. Nicholas azt írhatja: Mi lenne ha... talán... biztos vagyok benne... Így kell lennie; aztán az ősi ember életre kel és leírja: Igaza volt. Vagyok.

– Engem, tudod, mi aggaszt, ahányszor beszélsz róla? – kérdezte Rachel. – Mindig arra gondolok: Milyen lesz Nick hozzám meg Johnnyhoz, ha felébresztik benne őt? De azt hiszem, a ma este megmutatta, hogy vigyázni fog Johnnyra.

– Jobban, mint én – értett egyet Nicholas.

– Nem is harcolsz? – kérdeztem. – Csak hagyod, hogy átvegye fölötted az uralmat?

– Alig várom.

Rachelre néztem: – Van üres lakás a házban? – Úgy gondoltam, szabadúszó íróként bárhol lakhatok. Nem muszáj odafent maradnom.

– Szerinted – mosolygott halványan Rachel – ide kellene költöznöd, hogy gondját viseld?

– Olyasmi.