18

Én, Nicholas Brady tudomásul veszem, hogy csupán ideiglenesen kaptam vissza ezeket az ősi tulajdonságokat és képességeket, hogy létezésük a kommunikációs hálózattal való kapcsolatom függvénye. Amint kiesem ebből, ezek a tulajdonságok és képességek is kiesnek belőlem, én pedig visszazuhanok a vakságba, amiben eddig éltem.

Ezt éreztem, ahogy ott ültem a tornácon, és erős elégedettséggel és örömmel olvastam a csillagok fényében látható információt. Mostanáig vak voltam, és majd újra vak leszek. Nem lehet tartós, addig nem, amíg az ellenség a bolygónkon él. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy kicsit visszaszorítjuk; apró győzelem a saját helyzetünk stabilitása érdekében.

Csak amikor a Király áttör a lineáris időn fegyveres seregével, nagy lovakon vágtatva a csatába, akkor jön el a mindenkinek állandó változás. A fátyol felgördül, és olyannak látjuk a világot, amilyen. És magunkat is.

A most kapott segítség kizárólag információból áll. Megkaptuk Valis bölcsességét, de az erejét nem. Azt csak a törvényes Király kapja meg, ránk nem lehet bízni, csak visszaélnénk vele.

Amikor aznap éjjel lefeküdtem, olyan élénk álmot láttam, mint még sosem, nagy benyomást tett rám.

Egy James-James nevű, hatalmas tudóst láttam munka közben; vörös haja szanaszét állt, szeme villogott, s tevékenységének skáláján szinte istenszerű volt. James-James szerkesztett egy gépezetet, amely működés közben radioaktív részecskéket záporoztatott magából; több ezer ember ülte körül székeken, némán figyelték, ahogy a gépezet előbb egy amorf, élő nyálkát bocsát ki, majd egy durván megformált babát, aztán, ker-regve, szikrázva és dübögve egy szép fiatal lányt pottyant a padlóra elénk: a tökély csúcsát az evolúció kozmikus folyamatában.

Álmomban a feleségem, Rachel felkelt a székből mellettem, hogy jobban lássa, mit ért el James-James. A tudós rögvest haragra gerjedt ezen a szemtelenségen, megragadta és a földre lökte, de olyan vadul, hogy Rachel térdkalácsa és könyöke eltört. Egyből felpattantam, a székek közt James-James felé indultam, kérve a néma közönséget, hogy velem együtt tiltakozzanak. Ekkor zöldesbarna egyenruhás férfiak özönlöttek a csarnokba motorbicikliken, Rommel Afrika-hadtestének az emblémáját hozva magukkal: a pálmafa jelét.

Rekedten kérleltem őket: „Orvost! Orvost!” Ahogy az álom véget ért, a támadó, megmentő Afrika-hadtest felderítői meghallottak és felém fordultak. Sötét bőrű, nemes arcú emberek voltak, elég alacsonyak és kecsesek, nem olyanok, mint a túl sápadt bőrű és vörös hajú James-James. A szemük nagy, szelíd és kifejező. A Király előőrse, jöttem rá.

A zavaros álomból felébredve kimentem a nappaliba; hajnali három felé járt, a lakásban tökéletes csend honolt. Az álom arra utalt, hogy korlátai vannak annak, amit James-James – azaz Valis – megtehet vagy megtesz értünk: hogy hatalma akár veszélyes is lehet, ha visszaélünk vele. A törvényes Királyhoz kell fordulnunk segítségért, ezt fejezte ki az álomban az „orvos”, hogy helyre tudjuk hozni a károkat, amelyeket az eredeti teremtő, James-James által mozgásba hozott történelmi-evolúciós folyamat okozott. A Király a korrigáló tényező az időfolyamat korróziójával szemben; akármilyen hatalmas és hősies ez a folyamat, ártatlan áldozatokat is követelt. Azokat az áldozatokat pedig, legalábbis végül, a törvényes Király légiói gyógyítják meg. Mi nem kapunk ilyen segítséget.

Radioaktív részecskék, mint a kobaltterápiában, gondoltam, ahogy eszembe jutott a James-James kozmikus gépéből áradó fénysortűz. A teremtés kétélű kardja: a kobaltbesugárzás radioaktivitása meggyógyítja a rákot, de maga a kobaltsugárzás rákot okoz. James-James kozmikus gépe irányíthatatlanná vált, és megsebesítette Rachelt, aki engedetlenséget követett el, amikor felállt. Ami elég volt, hogy feldühítse a teremtés kozmikus urát. Védelmezőre is szükségünk van. Valakire, aki közbenjár az érdekünkben.

Rák: a teremtés folyamatának rakoncátlankodása, gondoltam. És akkor a MÉ-operátor egy magyarázatot közvetített az elmémbe; láttam James-Jamest, a teremtőt mint minden ok gazdáját, a determinista folyamatét, ami a lineáris idő összetettségében halad előre az univerzum első nanoszekundumától az utolsóig; de láttam egy másik kreatív lényt az univerzum másik felén, a végponton, aki irányította, elfogadta, formálta és vezette a változás áramát, hogy az a megfelelő befejezéshez érjen. Ez a kreatív entitás az abszolút bölcsesség birtokában nem kényszerített, inkább vezetett, nem teremtett, inkább elrendezett; a terv kovácsa volt, a végső vagy ideológiai okok irányítója. Mintha az eredeti teremtő úgy dobta volna el az univerzumot, akár egy nagy softballt, hosszú röppályán és találomra, a fogadó fél pedig korrigálta az ívet, hogy éppen a kesztyűjébe huppanjon. Nélküle, jöttem rá, a nagy labda, az univerzum – akármilyen erősen és pontosan dobták is – messze kisodródik a pályáról, és egy nem előre várt helyen ér földet.

Az univerzum változásának dialektikus szerkezetét még sosem láttam előtte. Van egy aktív teremtőnk, meg egy bölcs fogadó ahhoz, amit teremtett; ez nem passzolt egy kozmológiába vagy teológiába sem, amit ismertem. A saját teremtett világa előtt álló teremtőnek abszolút hatalma van, de James-James álmomból láttam, hogy azért hiányzik belőle egyfajta tudás, bizonyos lényeges előrelátás. Ezt biztosítja gyenge, de abszolút bölcs játékos-ellenfele a túloldalon; együtt, tandemben alkotnak egy kettéosztott istent, hogy megvalósulhasson a dinamikus kétemberes játék. Céljuk azonban ugyanaz; akármennyire ellentétesek vagy egymás ellen vannak, mindketten közös vállalkozásuk sikerét óhajtják. Így aztán kétségem se volt, hogy ez az iker-entitás egyetlen szubsztancia két megjelenése, melyek az idő különböző pontjaira vetülnek, különböző tulajdonságokkal. Az első teremtő a hatalom, a második a bölcsesség. És ott van még az igazi Király, aki bármikor be tud törni az időfolyamatba, seregével behatolni a teremtett világba.

Az univerzum eredeti összetevői irány nélkül szaporodnak, akár a ráksejtek, újdonlétük teljes fényében. Ha engedik őket szökni, arra mennek, amerre az ok-okozat hajtja őket. A tervező, aki formát, rendet és határozott alakot biztosít, a rákfolyamatból valamiért hiányzik. Sokat tanultam a James-James álomból; láttam, hogy a vak teremtés, amely nincs alárendelve sémának, pusztítani is képes – igyekezetében, hogy nőjön, gőzhengerként összeroppantja a kicsiket és tehetetleneket. Pontosabban olyan, mint egy hatalmas élő organizmus, ami kiterjed a neki elérhető összes térbe, rá se hederít a következményekre, pusztán terjeszkedési és növekedési vágya űzi. Az, hogy mi lesz belőle, nagyban a bölcs fogadó féltől függ, aki a növekedés minden lépésénél nyeste-metszette.

Ahogy ott ültem a kanapén magamban, ebből a tűnődésből egy transzszerű állapotba kerültem, ami majdnem alvás volt, de nem egészen; magamnál voltam, és bizonyos mértékig gondolkodni is tudtam. Egy modern kinézetű telexgép volt velem szemben, de a vezetékei egy ultramodern elektronikus szerkezetbe futottak, ami jóval felülmúlt mindent, ami nekünk, embereknek van.

AZONOSÍTSD MAGAD.

Néztem a megjelenő betűket, és ugyanazt a zakatolást hallottam közben, mint amit James-James radioaktív kozmikus teremtőgépe keltett.

Azt mondtam: – Nicholas Brady vagyok a kaliforniai Placentiából.

Jelentős szünet után azt nyomtatta ki a gép: SADASSA SILVIA.

– Ez mit jelent? – kérdeztem.

Megint szünet, majd megint a zakatolás. Ezúttal azonban nem nyomtatott betűk jelentek meg, hanem egy képet láttam: egy afrofrizurás lányt, aggodalmas arcú, szemüveges. Noteszt és jegyzettömböt fogott. A kép aljára a telexgép egy telefonszámot nyomott, de nem láttam tisztán, elmosódott. Megértettem, hogy meg kellene jegyeznem, de nem bírtam elolvasni. Az üzenet túl messziről érkezett.

– Hol vagy? – kérdeztem.

A telex azt nyomtatta ki: NEM TUDOM. Meghökkentette a kérdés, nyilván nagyon alacsony rangú MÉ-entitás volt a hálózatban.

– Nézz körül – mondtam neki. – Hátha találsz valami írást. Egy címet. A MÉ-operátor engedelmesen megvizsgálta környezetét; éreztem, ahogy dolgozik. TALÁLTAM EGY BORÍTÉKOT.

– Milyen cím van rajta? Olvasd fel.

Az ultramodern telex azt írta ki: F WALLOON. AMERIKAI PORTUGÁL ÁLLAMOK.

Ennek semmi értelme nem volt. Amerikai Portugál Államok? Egy alternatív világ? Most én is ugyanannyira megdöbbentem, mint ő, egyikünk se tudta, honnét érkezik az adás.

Aztán megszakadt a kapcsolat. A telexgép semmivé fakult, már nem éreztem a jelenlétét. Megdöbbenve, teljesen felébredtem. Jelent valamit ez? Vagy hiába az én szubjektív benyomásom, hogy értem a helyzetet, teljesen összezavart egy álomállapot, egy racionalitás nélküli megváltozott tudatállapot? Talán az „Amerikai Portugál Államok” egyszerűen távolságot jelképez, egy másik kozmoszt. Olyan messzit, amilyet csak el tudok képzelni; nem kell szó szerint venni.

Még emlékeztem a lány arcára és a Sadassa Silvia névre. Talán az alacsony rangú MÉ-operátor összekeverte, inkább Silvia Sadassa akart az lenni. A név semmit nem jelentett nekem. Soha nem hallottam. Nem láttam még az aggodalmas kis arcot sem, a csüggedten lekonyuló szájjal. A telefonszám és a többi nekem szánt adat örökre elveszett, nem jött át, legalábbis tudatos szinten nem. Kíváncsi voltam, mit jelképez a kép és a név. Ki tudja. Most már semmit nem jelent. Talán később a kommunikációs hálózat magasabb rangú operátorai majd kitöltik a hiányzó helyeket, és megvilágosodik minden.

Azt már észrevettem, hogy a hálózat adatai nem lineárisan érkeznek, hanem nagy adagokban jutnak el hozzám, így a sémákat csak akkor lehet megállapítani, amikor az utolsó – és legfontosabb – adag is megérkezett. Az adó a kulcsot így az utolsó pillanatig magánál tartja, zéróra redukálva azt, amit előzőleg már elküldött.

Ahogy visszatértem a hálószobába, Johnny szólított meg: – Apu, adnál inni?

A fürdőben engedtem neki egy pohár vizet. Aztán félálomban, és mert még nem tértem teljesen magamhoz az alsóbb szintű MÉ-egységgel való kapcsolattól, kimentem a konyhába egy szelet kenyérért, és a vízzel együtt bevittem Johnnynak. Az ágyában ülve, morcosan nyúlt a pohárért.

– Tudok egy játékot – mondtam neki. Lopva, de gyorsan kellett csinálni a rómaiak miatt, és úgy kellett csinálni, hogy ha látják, akkor se értsenek semmit, és azt higgyék, hogy csak kenyeret és vizet adok a fiamnak. Lehajoltam, odaadtam neki a kenyeret, majd ahogy elvette volna a vizet, játékosan megdöntöttem a poharat, mintegy véletlenül, és egy kis vizet loccsantottam a hajára és a homlokára. Aztán ahogy a pizsamám ujjával letöröltem, ujjammal a vízből keresztet rajzoltam oda, és nagyon halkan, hogy csak ő meg én halljuk, görög szavakat mondtam, melyek jelentését nem is ismertem. Utána odaadtam neki a vizet, és amikor visszaadta, megöleltem és megpusziltam, mintha csak spontán tenném. Egy pillanat alatt lezajlott az a rituálé, ez a cselekvéssorozat, amiről nem is tudtam, micsoda, csak annyit, hogy ősi eredetű, és ösztönösen cselekedtem. Ahogy elengedtem a fiamat, belesuttogtam a fülébe: – A titkos neved Pál. Ne feledd el.

Johnny rejtélyesen nézett rám, majd elmosolyodott. Vége volt. Megkapta az igazi nevét, méghozzá a megfelelő körülmények között.

– Jó éjt – mondtam hangosan, és kimentem; mögöttem fiam álmosan a nedves haját dörgölte, visszafeküdt az ágyban.

Mi volt ez az egész?, kérdeztem magamtól. Az álomátvitel során valamit közvetítettek nekem tudat alatt, nem információt, hanem utasításokat a fiam jólétével kapcsolatban.

Amikor visszafeküdtem, újabb álmot láttam Sadassa Silviáról. Zenét hallottam, lélegzetelállítóan szép zenét: egy nő énekelt, akusztikus gitár kísérte. A gitár helyét aztán lassacskán egy kis stúdiózenekar vette át, majd háttérvokált hallottam és halk visszhangot. Profi produkció.

Szerződtetnünk kellene, gondoltam. Nagyon jól énekel.

Aztán az irodámban találtam magam a Progressive Recordsnál. Még mindig hallottam a lány énekét, és megint a gitárt. Azt énekelte:

A lábadra majd papucs kell,

A hajnalhoz csak így jutsz el

Miközben hallgattam, az íróasztalomról felvettem egy új lemezt, aminek elkészült a mesterpéldánya. Ahogy kritikusan vizsgáltam a borítótervet, láttam, hogy az énekes Sadassa Silvia, s neve mellett ott volt a fotója is: ugyanaz az afrofrizura, az aggodalmas kis arc, a szemüveg. A borító hátán kedvcsináló reklámszövegek szerepeltek, de nem tudtam elolvasni, az apró betűk összefolytak a szemem előtt.

Az álom másnap reggel ébredés után is élénken élt bennem. Micsoda hang, mondtam magamban, miközben zuhanyoztam és borotválkoztam. Életemben nem hallottam ilyen tiszta hangot, ilyen igézőt; ráadásul tökéletesen pontos is, gondoltam. Szoprán, kicsit Joan Baez-féle. Egy ilyen hangot aztán tudnánk reklámozni!

Sadassa Silvia gondolatától újraéledtek a kiadói állásomat övező aggodalmaim. Sokat kihagytam, talán ideje visszamenni. Az álom ezt akarta mondani.

– Elleszel egyedül? – kérdeztem Rachelt.

– A látásod...?

– Elég jól látok. Szerintem a sok C-vitamin végre kiürült a szervezetemből, és mindent kivitt.

Egy egész nap csak sétáltam Placentiában, és roppant mód élveztem. Még a kis utcák szemetében is találtam olyan szépséget, amit előtte sosem; a látásom nemhogy sérült, de élesedett. Ahogy sétáltam, úgy tűnt, a szél mintákba rendezi a kilapított sörösdobozokat, papírokat, gazt és reklámpostát, s ezek a minták, állapítottam meg alapos szemlélődés után, vizuális nyelvet alkotnak. A jelekre hasonlítottak, amiket az amerikai indiánok használtak az ösvényeik mentén, és menet közben egy nagy szellem jelenlétét éreztem, aki előttem járt – itt járt, s az elhányt törmeléket ezekbe a finom, értelemmel bíró alakzatokba rendezte, hogy kifejezze bajtársi üdvözletét nekem, kisebb társának, aki majd követi.

Szinte el lehet olvasni, gondoltam. Mégsem tudtam. A szemét elrende-zéséből csak annyit értettem, hogy megismétlem annak a nagy alaknak az útját, aki erre járt. Azért hagyta így ezeket a tárgyakat, hogy tudtomra adja, itt járt; aranyszín izzás övezte őket, mely az ő mivoltáról árulkodott. A port a homályból előhozta a fényre: jó szellem volt, bizony az.

Az az erős benyomásom támadt, hogy az állatok mindig így látnak, mindig tudják, ki vagy mi járt előttük. Mennyivel jobb világ a miénknél, töprengtem, mennyivel élettelibb.

Nem arról volt szó, hogy állati természetemből felemelődtem a transz-cendes birodalomba; sőt, még közelebb voltam az állati világhoz, még jobban ráhangolódtam az anyagra. Talán ez volt az első alkalom, hogy igazán otthon éreztem magam a világban. Elfogadtam mindent, amit láttam, és élveztem. Nem ítélkeztem, és így nem volt mit elutasítsak.

Készen álltam, hogy visszatérjek dolgozni. Meggyógyultam. A cipőreklám segített. A krízis jött és ment. Nem zavarta a kedélyemet, hogy nem én intéztem el a cipőreklámot, hanem megtették helyettem láthatatlan entitások. Pontosan a hiányuk demoralizált volna: az, ha engednek elbukni, inkompetensen és értetlenül, magányosan.

Az inkompetenciám hívta elő ezeket a láthatatlan barátokat. Ha tehetségesebb vagyok, tudomást sem szereztem volna róluk. Szerintem megérte. Kevés ember rendelkezett azzal a tudatossággal, amivel immár én. Korlátaim miatt egy egész új univerzum nyílt meg előttem, egy jó szándékú és élő hiperkörnyezet, amely abszolút bölcsességgel lett megáldva. Hűha, mondtam magamban, ezt már tényleg nem lehet fokozni. Megpillantottam a Nagy Embereket. Egy élet álma teljesült. Csak az ősi időkben találni ehhez fogható revelációt. Ilyesmi nem történik a modern világban.