28

...Az enyémmel együtt, gondoltam. Nicholas meg én együtt bukunk, ha végigcsinálja. Nem semmi érzés ilyesmit megtudni.

– Szerinted megéri? – kérdeztem tőle. – Elpusztítani magadat, a családodat, a barátaidat?

– Meg kell tenni.

– Miért? – faggattam. Egy új regény közepén tartottam, eddig ez volt a legjobb művem. – Nicholas, milyen anyagot teszel a lemezre?

Az Anaheim Stadionban ültünk, az Angelst néztük. Nolan Ryan dobott, fenséges játék volt. A Pittsburgh jól elcseszte. Az utolsó baseballmeccs, amit látok, gondoltam keserűen, ahogy kortyoltam a Falstaff sörből.

– Olyan információt, ami végül Fremont bukását okozza – mondta Nicholas.

– Olyan információ nincs is. – Ennyire még én sem hittem az írott vagy mondott szóban, ennyire nem voltam naiv. – Különben meg a rendőrség nem fogja hagyni, hogy megjelenjen. Talán már mindent tudnak róla.

– Ez lehet. De meg kell próbálnunk. Talán csak egy ANB-s, az az élmunkás Vivian Kaplan tudja. Talán csak a saját fészkét akarja kipárnázni. A gyanúja talán nem rendőrségi politika.

– Minden gyanú rendőrségi politika – jelentettem ki.

– Illusztris elnökünk a Kommunista Párt alvó ügynöke volt.

– Ez csak szlogen, vagy tudod bizonyítani?

– Lesz az anyagban név, dátum, hely, és az isten tudja, mi. Elég, hogy...

– De nem tudod bizonyítani – érveltem. – Nincsenek dokumentumaid.

– Vannak részletek. Vagyis aki velem dolgozik, annak. Mind a lemezre megy, szubliminálisan.

– Aztán elárasztjátok vele Amerikát.

– Úgy van.

– És egy reggel mindenki arra ébred, hogy azt énekli, „Fremont vörös, Fremont vörös, jobb ha döglött, mint ha vörös”. Mindenki uniszónóban.

Nicholas bólintott.

– Egymillió torok, ötvenmillió torok, kétszázmillió torok, hogy „jobb, ha döglött, mint ha vörös, jobb, ha...”.

– Ez nem vicc – mondta Nicholas élesen.

– Nem bizony – értettem egyet élénken. – Az életünkről van szó. A karrierünkről és az életünkről. A kormány iratokat hamisít majd, hogy megcáfoljon. Már ha észreveszik egyáltalán.

– Ez az igazság – kötötte az ebet a karóhoz Nicholas. – Fremontot Moszkva ügynökének képezték ki, ez az egész egy titkos szovjet hatalomátvétel, vértelen és alattomos. Bizonyítékaink vannak.

– Ejha – kezdett leesni a dolog. – Nem csoda, hogy a Szovjetunióban nem is kritizálják.

– Klassznak tartják.

– Hát akkor csináld.

Nicholas rám meredt. – Egyetértesz? Ezért kellett elmondanom. Sadassa erősködött, hogy mondjam el.

– Rachelnek elmondtad?

– Fogom.

– Johnny majd kap más szülőket. – És másvalaki írja meg a nagy amerikai regényt, gondoltam. – Csináld. Jól csináld. Nyomtass egymilliót abból az izéből. Kétmilliót. Küldess minden rádióadónak Amerikában. Küldess Kanadába, Európába és Dél-Amerikába. Add nyolcvanöt centért. Árulják szupermarketekben. Indíts egy postarendeléses lemezklubot, és ez legyen az ingyen ajándék. Jusson minden háztartásba. Áldásomat adom. Ha akarod, az új regényembe is beleírom az üzenetet.

– Nem, azt nem akarjuk – rázta a fejét.

– Valis mondta? Ő irányít?

– Valisnak vége. Egy hidrogénbomba elkapta, elhallgattatta.

– Tudom. Hiányzik?

– El se tudom mondani, mennyire. Soha többé nem hallom a MÉ-operátort, se őt, egyiküket sem.

– A jó öreg Mojaska – cöccögtem.

– Csodás lehet egy nép vezető asztrofizikusának lenni, és lelövetni ezt-azt az égből. Olyasmiket, amiket nem is értesz. Azon az alapon, hogy kommunikálsz velük.

– De Fremontról azért megkaptad az információt?

– Megkaptuk.

Kitaláltam, kire utal a többes számmal: – Most már Aramchek része vagy. Nicholas bólintott.

– Örülök, hogy ismerhettelek – mondtam.

– Köszönöm. – Kis hallgatás után azt mondta: – Vivian eljött hozzám.

– Vivian? – kérdeztem értetlenül, aztán eszembe jutott. – Mit akart?

– A lemezt.

– Szóval tudják. Máris tudják.

– Adok neki egyet az üzenet nélkül. Hátha az lefoglalja őket addig, amíg kell.

– Elkobozzák majd a nyomólemezt.

– Lesz közte tiszta.

– Elviszik mind.

– Arra alapozunk, hogy egyet visznek el.

– Nincs esélyetek – véltem.

– Talán nincs.

– Don Quijote-i támadás a rezsim ellen. Ennyi az egész. Mindegy, azért csináljátok. Le van ejtve, úgyis elkapnak mindnyájunkat. És ki tudja, talán lesz olyan ANB-s, aki rádöbben a valóságra. Egy időre legalább. Sose lehet tudni... néha egy eszme elterjed, és senki nem tudja, miért. Amúgy is túl messzire mentél, hogy kiszállj, nem? Szóval csináld. Talán amikor az ANB meghallgatja, az üzenet rögződik az agyukban, és az is elég lesz. Meg kell hallgatniuk, még ha többet nem is...

– Örülök, hogy nem bánod, hogy magammal rántalak – mondta Nicholas. Kezet ráztunk.

Az Angels nyert, és mi Nicholasszal távoztunk a stadionból. Beszálltunk a zöld Maverickjébe, és besoroltunk a tömegbe, ami a State College felé tartott. Nemsokára már Placentia irányába tartottunk.

Egy nagy kék kocsi állt be elénk, mögöttünk pedig egy rendőrautó villogtatott nekünk.

– Azt akarják, hogy húzódjak le – mondta Nicholas. – Mi legyen?

Amikor leálltunk a járda mellett, a kék kocsi ajtajai kinyíltak, és az ANB Különleges Nyomozó Egységének egyenruháját viselő milíciások ugrottak ki, és mire kiszálltunk, egyikük már ott is termett a Mavericknél, fegyverét Nicholas fejére szegezve.

– Ne mozdulj.

– Nem mozdulok – felelte Nicholas.

– Mi ez a... – kezdtem, de aztán egy pisztolyt nyomtak a bordáim közé.

Nicholasszal beszállítottak a kék Fordba, az ajtó becsukódott, és kattant az elektromos zár. A kocsi a forgalommal mit sem törődve, nagy ívben visszafordult. Az Orange megyei ANB-főhadiszállásra tartottunk, én is tudtam, Nicholas is tudta. Nem is kellett, hogy a zsaruk mondják.

– Mit követtünk el? – kérdeztem, ahogy lebuktunk az ANB-épület mélygarázsába.

– Majd megtudják – mondta az egyik zsaru, és intett, hogy szállunk ki. Még szorongatták a fegyverüket, látszott rajtuk a düh, a gonoszság és a gyűlölet. Életemben nem láttam gyűlölettől ennyire eltorzult arcokat.

– Szerintem követtek minket a meccsre – mondta nekem Nicholas, ahogy kiszállt.

A meccsre, fogott el a félelem. Felvették a beszélgetésünket a meccs alatt? Abban a tömegben?

Nyirkos, sötét betonalagútban vezettek, a földszinti irodák alatt; fel egy rámpán egy lifthez, ott vártunk, aztán beszálltunk. Az egyik zsaru megnyomott egy gombot, s egy pillanat múlva fényes folyosón mentünk, viasztól fényes padlón, aztán bevezettek egy irodába.

Bent Vivian Kaplan és más ANB-sek álltak-ültek, köztük egy magas rangú politikai tiszt csíkokkal és aranypaszománnyal.

– Őszinte leszek magukkal – kezdte sápadt arccal Vivian Kaplan. – Mikrofont tettünk magára, Nicholas, amikor sorban álltak a jegyért. Az egész beszélgetést felvettük.

A magas rangú tiszt rekedten megszólalt: – Már parancsot adtam, hogy zárják be a Progressive Records kiadót, és lefoglalják vagyontárgyaikat. Nem lesz semmiféle lemezkészítés és – kiadás. Vége, Mr. Brady. És az Aramchek lányért is elküldtünk.

Nicholas és én hallgattunk.

– Szubliminális üzenetet akart tenni egy lemezre – mondta Vivian hitetlenkedve –, miszerint Fremont elnök az amerikai Kommunista Párt ügynöke?

Nicholas nem szólt.

– Brr – borzongott meg a lány –, ez őrültség. Perverz. A maga nyomorult műholdja... hát most már nincs. Fogtuk, amikor szubliminális anyagot sugárzott főműsoridőben a tévés frekvencián, de egyszerre csak kis térségre terjedt ki a hatósugara. És ilyesmit sosem mondott. Az mondta magának? Hogy ezt mondja?

– Nincs mit mondanom – felelte Nicholas.

– Vigyék ki és lőjék le – mondta Vivian Kaplan.

Elszörnyedve meredtem rá.

– Talán elárulhatja nekünk, hogy... – kezdte a magas rangú tiszt.

– Mindent tudunk – vágta el Vivian.

– Rendben. – A rendőrtiszt intett, mire két ANB-s megragadta és kirángatta Nicholast. Ő nem szólt, vissza sem nézett. Tehetetlenül, ledermedve néztem utána.

– Hozzák vissza – kértem Viviant –, és elmondok mindent, amit mondott nekem.

– Ő már nem emberi lény. A műhold irányítja.

– Nincs már műhold! – tomboltam.

– Egy tojást rakott le a fejébe. Idegen tojást. A barátja a fészek. Mindig megöljük őket, amint megtaláljuk. Mielőtt a tojás kikel.

– Őt is? – bökött a pisztolyával rám az egyik ANB-s.

– Ő nem része Aramcheknek. – Vivian hozzám fordult. – Életben tartunk, Phil, könyveket adunk ki a neved alatt, amiket mi írunk. Több éve készülünk erre, már megvannak. A stílusodat könnyű utánozni. Beszélhetsz majd a nyilvánosság előtt, de csak hogy megerősítsd, a te könyveid. Vagy inkább lőjünk le?

– Lőjetek le. Rohadt szemetek.

– A könyveket kiadjuk – közölte ellentmondást nem tűrően Vivian. – Könyvről könyvre lassan behódolsz az intézményes nézeteknek, amíg el nem éred az általunk helyeselt álláspontot. Az első párban még lesz valamennyi a felforgató ötleteidből, de mivel már öregedsz, senkit nem fog meglepni, hogy elpuhulsz.

– Egész idő alatt terveztétek, hogy behoztok.

– Igen.

– És hogy megölitek Nicholast.

– Azt nem terveztük, nem tudtuk, hogy a műhold irányítja. Nincs választásunk, Phil. A barátod már nem...

– Vivian, hadd beszéljek Nicholasszal még utoljára – kérleltem.

– Utána együttműködsz? A könyveidet illetően?

– Igen – mondtam, de nem állt szándékomban. Csak időt akartam nyerni Nicholasnak.

Vivian felvett egy adóvevőt. – Várjanak Nicholas Bradyvel. Egyelőre vigyék egy cellába.

– Sajnálom, Ms. Kaplan – felelte sercegve a készülék. – Már halott. Egy pillanat, ellenőrzöm. – Szünet. – Igen, meghalt.

– Értem. Köszönöm. – Vivian nyugodtan rám nézett. – Késő, Phil. A rendőrségnél nem szokás halogatni...

Rávetettem magam, próbáltam az arcába öklözni. A fejemben a valóságot a fantázia írta felül: a fejemben szájon vágtam, éreztem, hogy a fogai kitörnek, éreztem, hogy az orra beroppan. De csak álom volt, vágyálom; az ANB-sek azonnal közénk álltak, körbevettek és ütöttek engem. Egy pisztolytus csapódott a fejemnek, és a valóság – meg az álom – kihunyt.