25. FEJEZET

Amikor felébredt, Call ismét a gyengélkedőn találta magát. A falon lévő kristályok fénytelenek voltak, amiből úgy gondolta, éjszaka lehet. Egész teste sajgott. Ráadásul meg volt róla győződve, hogy el kellene mondania valakinek valami rossz hírt, habár nem igazán emlékezett, mit is. Fájt a lába, és egész teste takarókba volt bugyolálva: ágyban feküdt, sérülten, de nem volt képes felidézni, hogyan esett baja. Menőzni próbált a rönkös feladat alatt, és beleesett a folyóba, így Jasper – pont Jasper! – kénytelen volt megmenteni őt. De volt még valami más is: Tamara meg Aaron, meg Harceb, meg gyaloglás az erdőben, vagy talán ezt csak álmodta? Most álomnak tűnt az egész.

Az oldalára fordult, és meglátta Rufus mestert, aki az ágya melletti széken ült, arca félig homályba borult. Call egy pillanatra úgy gondolta, talán alszik, de aztán meglátta, hogy a mester szája apró mosolyra húzódik.

– Kicsit jobban érzed magad? – kérdezte Rufus mester.

Call bólintott, és küszködve felült. Ám amint lerázta magáról az álmot, egyszeriben elöntötték az emlékek: az ezüstmaszkos Joseph mesterről, az elemésztett Drew-ról, a gerendáról lelógatott, bőrébe vájó bilincsbe vert Aaronról, valamint az állításról, miszerint Call Constantine Madden lelkét hordozza magában.

Visszahanyatlott az ágyra.

El kell mondanom Rufus mesternek – gondolta. Nem vagyok rossz ember. El fogom mondani neki.

– Nem ennél egy kicsit? – kérdezte Rufus mester, és egy tálcáért nyúlt. – Hoztam teát meg levest.

– Egy kis teát talán kérnék. – Call elvette az agyagbögrét, és melengetni kezdte rajta a kezét. Óvatosan kortyolgatta a teát, a borsmenta kellemes íze egy kicsit jobban magához térítette.

Rufus mester lerakta a tálcát, visszafordult Call felé, és félig lesütött szemhéja alól figyelte a fiút. Call úgy markolta a bögrét, mintha mentőöv lett volna.

– Sajnálom, de kénytelen vagyok megkérdezni téged a történtekről. Tamara és Aaron elmesélték, mit tudnak arról a helyről, ahol Aaront fogva tartották, de mindketten azt mondják, hogy te tovább voltál bent, és jártál egy olyan helyiségben is, ahol ők nem. Elárulnád nekem, mi mindent láttál?

– Beszéltek Drew-ról? – kérdezte Call, és beleborzongott az emlékbe.

Rufus mester bólintott.

– Utánajártunk a dolognak, amennyire csak tudtunk, és kiderült, hogy Drew Wallace neve, a teljes személyazonossága, sőt az egész múltja nem más, mint nagyon meggyőző hamisítvány, amit azzal a céllal használt, hogy bejusson a Magisztériumba. Nem tudjuk, valójában hogy hívták, és miért küldte ide az Ellenség. Ha te meg Tamara nem léptek közbe, az Ellenségnek sikerült volna borzalmas csapást mérnie ránk… ami pedig Aaront illeti, bele sem merek gondolni, mit tettek volna vele.

– Szóval nem vagyunk bajban?

– Amiért nem tudattátok velem, hogy Aaront elrabolták? Amiért senkinek sem szóltatok, hova mentek? – Rufus mester hangja dörmögéssé mélyült. – Ha soha, de soha többé nem csináltok ilyet, akkor hajlandó vagyok szemet hunyni afölött, milyen ostobán viselkedtetek mindketten, figyelembe véve, hogy sikerrel jártatok. Butaságnak tűnik azon rágódni, pontosan hogyan mentettétek meg Tamarával a krétorunkat. Az a fontos, hogy megmentettétek.

– Köszönöm – mondta Call, de nem volt biztos benne, hogy a mester most leszidta vagy sem.

– Odaküldtünk néhány mágust az elhagyatott tekepályához, de nem sok maradt belőle. Néhány üres ketrec, meg a tönkrement felszerelés. Van ott egy jó nagy terem, ami laboratóriumnak tűnik. Jártál ott?

Call bólintott, nagyot nyelt. Ez volt az igazság pillanata. Kinyitotta a száját, hogy elmondja a következő szavakat: Joseph mester volt ott, és azt mondta, hogy én vagyok a Halál Ellensége.

Nem volt képes megszólalni. Úgy érezte magát, mintha egy szikla szélén állna, és teste minden porcikája nógatná, hogy ugorjon a mélybe, ám az elméje nem engedné. Ha elárulja, mit mondott neki Joseph, Rufus mester meggyűlöli. Mindenki meggyűlöli őt.

És mégis miért? Még ha valaha Constantine Madden volt is, semmire sem emlékezett belőle. Ő maga továbbra is Callum, nem? Még mindig ugyanaz a személy. És amúgy is, mi a lélek? Nem az dirigál az embernek. Ő igenis tud önálló döntéseket hozni.

– Igen, tényleg laboratórium volt, mindenféle cucc bugyogott benne, és falfülkékbe zárt elementálok világították meg. De senki sem volt ott. – Call nagyot nyelt, erőt gyűjtött a hazugsághoz. Felgyorsult a szívverése. – Üres volt.

– Van még valami? – kérdezte Rufus mester, fürkész pillantást vetve a fiúra. – Bármilyen részlet, ami szerinted fontos lehet? Bármi. Mindegy, milyen apróság.

– Káoszsújtottak voltak ott – mondta Call. – Egy csomó. Meg egy káoszelementál. Az üldözött be engem a laboratóriumba, de aztán Aaron meg Tamara áttörtek a tetőn, úgyhogy…

– Igen, Tamara és Aaron már elmesélték nekem, milyen lenyűgöző kunsztot hajtottak végre a cégérrel. – Rufus mester elmosolyodott, ám Call látta, hogy a csalódottságát leplezi. – Köszönöm, Call. Nagyon ügyes voltál.

A fiú bólintott. Még soha életében nem érezte magát ilyen rémesen.

– Emlékszem, hogy a tanév elején, miután megérkeztél a Magisztériumba, többször is kérted, hadd beszélhess Alastairrel – mondta Rufus mester. – Hivatalosan nem kaptál rá engedélyt. – Ezt olyan nyomatékosan mondta, hogy Call belepirult. Arra gondolt, hogy mindezek után talán pont most fogja megkapni a magáét, amiért beosont Rufus tanári szobájába. – Most viszont megengedem.

Felvett egy üveggömböt az éjjeliszekrényről, és Call felé nyújtotta. A gömbben egy kis tornádó pörgött.

– Úgy vélem, tudod, hogy kell használni. – A mester talpra állt, és a gyengélkedő túlsó végébe sétált, háta mögött összekulcsolt kézzel. Call csak némi fáziskéséssel döbbent rá, mit művel Rufus: hagyja, hogy négyszemközt beszéljen az apjával.

A fiú a kezében tartott üveggömböt nézegette. Úgy festett, mintha egy óriási szappanbuborék megszilárdult volna a levegőben: tömör lett, de átlátszó maradt. Call csakis az édesapjára összpontosított: kiűzte a fejéből a Joseph mesterrel és Constantine Maddennel kapcsolatos gondolatokat, egyedül az apukáját idézte fel, a palacsinta illatát meg a pipadohány szagát, és azt, ahogy apja a vállára tette a kezét, ha valamit jól csinált, meg azt, ahogy gondosan magyarázta Callnek a geometriát, amit a fiú legjobban utált a suliban.

A tornádó összesűrűsödött, és felvette édesapja alakját, aki olajfoltos farmerban meg flanelingben állt, feje búbjára feltolt szemüveggel, kezében egy csavarkulccsal. Biztos a garázsban van, az egyik vén kocsit bütyköli – gondolta Call. Apukája felnézett, mintha valaki a nevén szólította volna.

– Call? – kérdezte.

– Apa! – szólt a fiú. – Én vagyok.

A férfi letette a csavarkulcsot, így az eltűnt a képről. Körbefordult, mintha Callt kereste volna, pedig nyilvánvalóan nem láthatta.

– Rufus mester elmondta, mi történt. Úgy aggódtam. A gyengélkedőn voltál…

– Még most is ott vagyok – helyesbített Call, aztán gyorsan hozzátette –, de semmi bajom. Van pár horzsolásom, de semmi komoly. – Gyengének hallatszott a hangja, még saját maga számára is. – Nehogy aggódj!

– Én akkor is aggódom – felelte a férfi nyersen. – Még mindig az apád vagyok, hiába mentél el abba az iskolába.

Körülnézett, aztán ismét Call felé fordult, mintha láthatná őt.

– Rufus mester azt mondta, hogy megmentetted a krétort. Ez egészen elképesztő. Megtettétek azt, amire Verity Torresért egy egész hadsereg sem volt képes.

– Aaron a barátom. Igaz, megmentettük, de azért, mert a barátunk, nem pedig azért, mert ő a krétor. És amúgy sem tudtuk előre, mivel találjuk majd szemben magunkat.

– Örülök, hogy vannak ott barátaid, Call. – Apja tekintete komoly volt. – Nem könnyű… ha egy barátodnak ekkora ereje van.

Call a csuklópántra gondolt, amit édesapja levelében talált, és ezernyi megválaszolatlan kérdés jutott eszébe. Te Constantine Madden barátja voltál? – szerette volna kérdezni, de nem tudta. Most nem, így pláne nem, hogy Rufus mester hallótávolságon belül volt.

– Rufus azt is mondta, hogy egy másik magisztériumos diák rabolta el a krétort – folytatta az apja. – Valaki, aki az ellenségnek dolgozott.

– Igen… Drew. – Call a fejét ingatta. – Fogalmunk se volt róla.

– Nem a ti hibátok. Az emberek néha nem az igazi arcukat mutatják. – Apukája felsóhajtott. – Szóval ez a diák… Drew… ott volt, az Ellenség viszont nem?

Nincs is Ellenség. Hosszú évek óta egy fantom ellen hadakoztok. Egy illúzió ellen, amit Joseph mester hitetett el veletek. De ezt nem árulhatom el, mert ha az Ellenség nem Constantine Madden, akkor mégis kicsoda?

– Nem hiszem, hogy elmenekülhettünk volna, ha ő is ott van – felelte. – Gondolom, mázlink volt.

– És ez a Drew… nem mondott neked valamit?

– Mégis mit?

– Bármit, mondjuk valamit… rólad – válaszolta az apja óvatosan. – Egyszerűen furcsa, hogy az Ellenség egy iskolásfiúra bízta az elfogott krétort.

– Egy csomó káoszsújtott is őrizte – hangsúlyozta Call. – De nem, nekem senki nem mondott semmit. Csak Drew meg a káoszsújtottak voltak ott, és azok nem valami beszédesek.

– Nem. – Édesapja szája megrándult, majdnem mosolyra görbült. – Tényleg nem. – Megint felsóhajtott. – Hiányzol nekem idehaza, Callum.

– Te is hiányzol nekem. – A fiúnak elszorult a torka.

– A tanév végén találkozunk! – mondta az apukája.

Call bólintott. Nem mert megszólalni, csak végighúzta a kezét a gömbön. Apja képe eltűnt. A fiú csak ült, és a kiürült gömbre bámult. Most, hogy semmi nem volt benne, kicsit látszott a tükörképe az üvegen. Ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a szürke szempár, ugyanaz a kissé hegyes orr és áll. Minden ismerős volt. Nem úgy nézett ki, mint Constantine Madden. Úgy nézett ki, mint Callum Hunt.

– Add csak ide! – mondta Rufus mester, és kivette a gömböt a fiú kezéből. Mosolygott. – Egy-két napig még itt kéne maradnod, hogy kiheverd a sérüléseidet, és teljesen meggyógyulj. De addig is, vannak itt ketten, akik nagyon türelmesen várták, hogy végre láthassanak.

Rufus mester a gyengélkedő ajtajához ment, és kitárta.

Tamara meg Aaron berohantak.

Teljesen más volt így, egy hőstett során szerzett sérülésből lábadozni, mint amikor a saját hülyesége következtében került a gyengélkedőre. Az évfolyamtársai mind eljöttek meglátogatni. Mindenki hallani akarta a sztorit, újra meg újra, mind hallani akarták, milyen félelmetesek voltak a káoszsújtottak, és hogyan küzdött meg Call egy káoszelementállal. Mind hallani akarták, hogyan zuhant át a cégér a tetőn, és nevettek annál a résznél, amikor Call elájult.

Gwenda és Celia hazulról kapott csokival kedveskedtek neki. Rafe egy pakli kártyát hozott, és a lapokat az ágyneműre pakolva Fekete Pétert játszottak. Call csak most döbbent rá, hányan ismerik a Magisztériumban. Még néhány idősebb diák is meglátogatta, mint Tamara nővére, Kimiya – aki irtó magas volt, és olyan komoly, hogy még az is ijesztően hangzott a szájából, amikor közölte a fiúval, mennyire örül, hogy Tamarának ilyen barátja van –, meg Alex, aki hozott egy zacskóval Call kedvenc savanyú gumicukrából, és vigyorogva megrótta, amiért a hősködésével mindenki mást rossz színben tüntet fel a suliban.

Még Jasper is meglátogatta, ami iszonyúan kínos volt. A srác becsoszogott a gyengélkedőre, idegesnek tűnt, miközben a nyakára tekert, elnyűtt kasmírsálat húzogatta.

– Hoztam neked egy szendvicset a nagyteremből – mondta, és odaadta Callnek. – Persze zuzmós, de tonhalíze van. Én utálom a tonhalat.

– Kösz – felelte a fiú, és forgatni kezdte a kezében a szendvicset. Furcsamód meleg volt, ami alapján azt gyanította, hogy Jasper zsebében lapulhatott.

– Csak azt akartam mondani – folytatta Jasper –, hogy mindenki arról beszél, mit tettetek, hogyan mentettétek meg Aaront, és én szeretném, ha tudnád, hogy szerintem is remek volt, amit csináltatok. Meg hogy minden oké. Az is, hogy elfoglaltad a helyemet Rufus mester csoportjában. Mert talán meg is érdemled. Úgyhogy már nem haragszom rád. Egyáltalán nem.

– Jasper, te már megint csak magaddal vagy elfoglalva – felelte Call, aki nem tagadhatta, hogy élvezi a helyzetet.

– Ennyit erről – mondta Jasper, és olyan hevesen rántotta meg a sálját, hogy majdnem kiszakadt belőle egy darab. – Örülök, hogy dumáltunk. Jó étvágyat!

Kivonult, Call pedig derűsen nézett utána. Rájött, hogy örül, amiért Jasper már nem haragszik rá, de azért kidobta a szendvicset, biztos, ami biztos.

Tamara meg Aaron olyan gyakran látogatták, amilyen gyakran csak lehetett, mindig úgy vetették magukat Call ágyára, mintha trambulin lenne, és lelkesen beavatták, mi minden történik a Magisztériumban, miközben ő lábadozik. Aaron elmesélte, hogy kezességet vállalt Harcebért a mesterek előtt, azt állítva, hogy krétorként muszáj tanulmányoznia egy káoszsújtott lényt. Nem tetszett nekik az ötlet, de belementek, így Harceb a szállásuk állandó lakója lett. Tamara kijelentette, hogy Aaronnak a fejébe fog szállni, ha mindent megengednek neki, és a végén még Callnél is idegesítőbb lesz. Olyan hangosan beszélgettek és viccelődtek, hogy Amaranth mester a vártnál korábban kiengedte Callt a gyengélkedőről, mert a nő annyira vágyott már egy kis csendre és nyugalomra. Valószínűleg jól döntött, mert Call kezdett hozzászokni, hogy egész nap csak heverészik, és mindenki hoz neki mindenfélét. Ha még egy hetet a gyengélkedőn tölt, talán soha nem megy el onnan.

Öt nappal az után, hogy visszatértek az Ellenség tanyájáról, Call folytatta a tanulmányait. Kicsit merev mozdulatokkal szállt be a csónakba Aaron meg Tamara mellé; sérült lába már majdnem meggyógyult, de még mindig nehezére esett a járás. Amikor megérkeztek az osztálytermükhöz, Rufus mester már várta őket.

– Ma valami mást fogunk csinálni – mondta, és egy folyosó felé intett. – Elviszlek titeket a végzett diákok csarnokába.

– Már jártunk ott – mondta Tamara, mielőtt Call finoman megrúghatta volna. Ha Rufus mester kirándulni akar menni velük ahelyett, hogy unalmas feladatokat gyakoroltatna, azt ki kellene használniuk. Egyébként is, Rufus mester nem tudhatta, hogy jártak a végzett diákok csarnokában, hiszen akkor épp eltévedtek, jól elszúrták a kitűzött feladatot.

– Nahát, tényleg? – kérdezte Rufus mester, és elindult.

– És mit láttatok ott?

– Azoknak a kéznyomát, akik a Magisztériumba jártak – felelte Aaron, a mágus nyomába szegődve. – Köztük van a többiek néhány rokona. Például Call anyukája.

Beléptek egy ajtón, amit Rufus mester a csuklópántjával nyitott ki, majd lementek egy fehér kőből faragott csigalépcsőn.

– Mi volt még ott?

– Az első kapu – mesélte Tamara, és értetlenül nézett körül. Még nem jártak erre. – De nem volt aktiválva.

– Aha. – Rufus mester elhúzta a csuklópántját egy fal előtt, és figyelte, amint az megcsillant, majd eltűnt, újabb termet tárva föl. Rufus meglepett diákjaira mosolygott. – Bizony, vannak még olyan útvonalak ebben az iskolában, amelyeket nem ismertek.

Beléptek egy helyiségbe. Call emlékezett, hogy áthaladtak itt, amikor eltévedtek. Hosszú sztalaktitok lógtak a mennyezetről, és gőzölgő sár fűtötte a levegőt. A fiú megfordult, kíváncsi lett, vajon visszatalálna-e a falban lévő ajtóhoz, amelyet Rufus mester az imént mutatott nekik, bár nem volt biztos benne, hogy egyáltalán ki tudná nyitni a csuklópántjával.

Átmentek egy másik ajtón, és a végzett diákok csarnokában találták magukat. Az egyik boltíves kapuban mintha valamilyen anyag gomolygott volna, valami hártyaszerű és eleven. A boltívre vésett Prima matéria szavak furcsán ragyogtak, mintha a betűkből sugárzott volna a fény.

– Öhm – szólt Call. – Az meg mi?

A Rufus mester arcán játszó kis mosoly széles vigyorrá változott.

– Mind látjátok? Helyes. Gondoltam. Ez azt jelenti, készen álltok arra, hogy áthaladjatok az első kapun, a kontroll kapuján. Miután átléptek rajta, teljes jogú mágusnak fogtok számítani, és megkapjátok majd tőlem az új fémet a csuklópántotokra, amely hivatalosan is felruház titeket a rézéves diákstátusszal. Onnantól kezdve rajtatok áll, meddig folytatjátok még a tanulmányaitokat, de én úgy hiszem, hogy ti hárman a legjobb tanoncok közé tartoztok, akiket valaha is volt szerencsém oktatni. Remélem, hogy nem hagyjátok abba a tanulást.

Call Tamarára és Aaronra nézett. Azok ketten egymásra és őrá vigyorogtak. Aztán Aaron bizonytalanul föltette a kezét.

– De én azt hittem… Úgy értem, ez szuper, de nem az év végén kéne áthaladnunk a kapun? Amikor elvégeztük az évfolyamot?

Rufus mester megemelte mindkét bozontos szemöldökét.

– Tanoncok vagytok. Ez azt jelenti, hogy pontosan akkor tanultok meg valamit, amikor készen álltok rá, és pontosan akkor haladtok át a kapun, amikor felkészültetek, nem később, de semmiképpen sem előbb. Ha látjátok a kaput, akkor készen álltok. Tamara Rajavi, te mész elsőnek.

A lány előrelépett, kihúzta magát, és áhítatos arckifejezéssel ment oda a kapuhoz, mintha el sem tudná hinni, hogy ez történik. Kinyújtotta a kezét, megérintette az örvénylő anyag közepét, és éles hangot hallatott. Ámulva húzva el onnan az ujjait. Callre és Aaronra pillantott, aztán, továbbra is vigyorogva, belépett a kapun, s eltűnt szem elől.

– Most te jössz, Aaron Stewart.

– Oké – felelte Aaron és bólintott. Kicsit idegesnek tűnt. Egyenruhája szürke nadrágjába törölte a tenyerét, mintha izzadt volna. A kapuhoz ment, a magasba emelte a karját, és akár egy célvonalat átszakító futó, belevetette magát az anyagba, bármi is várta a túloldalon.

Rufus mester jót mulatva csóválta a fejét, de nem fűzött megjegyzést Aaron kapuátlépési technikájához.

– Callum Hunt, rajtad a sor – szólt.

Call nagyot nyelt, és elindult a termen át, a kapu felé. Emlékezett, mit mondott Rufus mester, amikor elárulta neki, miért őt választotta tanoncául. Amíg egy mágus át nem halad az első kapun a vaséve végén, bármelyik mester elfojthatja a varázserejét. Akkor nem lennél képes kapcsolatot teremteni az elemekkel, képtelen lennél használni az erődet.

Ha elfojtanák az erejét, akkor Callumból nem válhatna a Halál Ellensége. Még csak hozzá hasonlóvá sem válhatna.

Erre kérte az édesapja Rufus mestert, amikor figyelmeztetésként elküldte neki Constantine Madden csuklópántját. Ahogy ott állt a kapu előtt, a fiú végre elismerte magában: Tamarának igaza volt, amikor azt mondta, hogy az apja ezzel a figyelmeztetéssel nem Callt akarta megóvni. Hanem másokat akart megóvni tőle.

Ez volt Call utolsó lehetősége… a végső esélye. Ha átlép a kontroll kapuján, a varázserejét többé nem lehet majd elfojtani. Többé nem lesz könnyű megoldás arra, hogy megóvják tőle a világot. Hogy biztosan soha ne fordulhasson Aaron ellen. Hogy biztosan soha ne válhasson belőle Constantine Madden.

Arra gondolt, hogy vissza kellene mennie abba a normális iskolába, ahol nem voltak barátai, és a hétvégéket apja komor felügyelete mellett töltené. Arra gondolt, hogy soha többé nem látná viszont Aaront meg Tamarát, akik számtalan kalandot élnének át nélküle. Arra gondolt, hogy Harcebnek az otthoni szobájában kellene élnie, és hogy milyen nyomorultul érezné magát a farkas. Gondolt Celiára, Gwendára és Rafe-re, még Rufus mesterre is, gondolt a menzára meg a nagyteremre, meg az összes folyosóra, amelyet soha nem fedezhetne fel.

Talán ha elárulná az igazat, nem is úgy alakulnának a dolgok, ahogy Joseph mester mondta. Talán nem fojtanák el az erejét. Talán segítenének rajta. Talán közölnék vele, hogy az egész lélekcserés dolog lehetetlen: hogy ő csak Callum Hunt, és nincs mitől félnie, mert nem fog ezüstmaszkos szörnyeteggé változni.

De a „talán” nem volt elég.

Call előrelépett, mély levegőt vett, lehajtotta a fejét, és áthaladt a kontroll kapuján. Elöntötte a mágia, a színtiszta és erős varázs.

Hallotta Tamara és Aaron hangját a túloldalról. Mindketten nevettek.

És akarata ellenére, a szörnyűség ellenére, amit épp művelt, mindennek ellenére, Call elvigyorodott.

= = = = = = = = = = = =

[1] Idézet William Shakespeare Julius Caesar c. drámájából (III. felvonás, 1. szín, fordította: Vörösmarty Mihály).