13. FEJEZET

Call másnap reggel azon kezdett aggódni, hogy Rufus mester ki fogja faggatni őket a szétszórt papírokról a tönkretett szerkentyűről meg a szobájából eltűnt csomagról… Attól pedig még jobban tartott, hogy a mester az eltűnt elementálról is kifaggatja őket. Vonakodva ment a menzára, ám amikor odaért, meghallotta, hogy Rufus mester Milagros mesterrel folytat heves vitat.

– Utoljára mondom, Rufus – erősködött a mágusnő nagyon sértett hangon –, nincs nálam a gyíkod.

Call nem is tudta, hogy szégyenkezzen-e vagy inkább nevessen.

Reggeli után Rufus levitte a tanoncait a folyóhoz, ahol utasította hármójukat, hogy merítsenek egy kis vizet, lendítsék föl a levegőbe, majd kapják el, de közben egyetlen csepp se érje őket. Kis idő múlva Call, Tamara meg Aaron már kifulladtak, nevettek, és csurom vizesek voltak. Mire a tanítási nap véget ért, Call ki volt merülve, de annyira, hogy az előző nap történtek távolinak, valótlannak tűntek. Visszament a szobájába, hogy apja levelén és csuklópántján töprengjen, ám elterelődött a figyelme, ugyanis Warren megette az egyik cipőfűzőjét, szürcsölve szippantotta be, akár egy szál tésztát.

– Hülye gyík! – motyogta Call, és bedugta az íróasztala legalsó fiókjába a sárkánykígyós próbatétel alatt viselt karszalagot meg az apja gyűrött levelét, majd gondosan betolta a fiókot, nehogy az elementál ezeket is felfalja.

Warren nem szólt. Szeme elszürkült; Call gyanította, hogy a cipőfűző megfeküdte a gyomrát.

Call meglepetten tapasztalta, hogy semmi sem vonja el jobban a figyelmét az apja titokzatos szavairól, mint a tanórái. Nem kellett többet a Haláluncsi Homokozóban ücsörögniük; helyette egy csomó új feladatot kaptak, így a következő néhány hét gyorsan elrepült. A kiképzés nehéz és frusztráló volt, de minél többet árult el Rufus mester a mágia világáról, Call annál nagyobb érdeklődéssel hallgatta.

Rufus mester megtanította őket, hogyan érzékeljék az elemeket irányító képességüket, hogyan értsék meg jobban az úgynevezett ötsorost, amelyet a mágia öt alapelvével együtt Call most már álmából felkeltve is el tudott mondani.

A tűz el akar égni.

A víz el akar folyni.

A lég fel akar szállni.

A föld meg akar kötni.

A káosz el akar emészteni.

Megtanultak kis tüzet gyújtani, és lángot táncoltatni a tenyerükön. Megtanultak hullámot vetni a barlangi tavakban és magukhoz szólítani a fakó halakat (csónakázni viszont továbbra sem, ami végtelenül idegesítette Callt. Még Call kedvencét is elkezdték tanulni: a lebegést.

– Összpontosítás és gyakorlás – mondta Rufus mester, bevezetve őket egy terembe, amelynek padlóját a Magisztérium körüli erdőben szedett fenyőtűvel és mohával megtöltött, ruganyos tornaszőnyegek bontottak. Nincs könnyebb út, tanoncok. Összpontosítás és gyakorlás nélkül nem megy. Úgyhogy lássatok hozza!

Egymás után próbálkoztak energiát nyerni a körülöttük lévő levegőből, és a levegőbe lendülni. Felemelkedve sokkal nehezebbnek bizonyult egyensúlyozni, mint Call hitte volna. Újra meg újra visszaestek a szőnyegre, kuncogva, egymás hegyén-hátán landolva. Tamara egyik copfja Aaron szájában kötött ki, a lány fél lába pedig Call nyakán.

Végül, szinte az óra legvégén, Callnek bekattant valami és képes volt szépen, megingás nélkül lebegni a levegőben, majdnem fél méter magasban. A gravitáció nem húzta le a lábát, semmi más nem akadályozta, hogy suhanjon a levegőben, csakis a saját tapasztalatlansága. Elképzelte, amint a Magisztérium folyosóin röpköd, sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy valaha is futni bírt. A repülés olyan lenne, mint gördeszkázni, csak sokkal jobban, gyorsabban, magasabban és meg őrültebb mutatványokkal.

Aztán Tamara kancsalítva nézett rá, Call koncentrációja megtört, és visszahuppant a szőnyegre. Pár másodpercig csak hevert ott, és zihált.

Azokban a pillanatokban, amíg a levegőben lebegett, nem fájt a lába egy egészen kicsit sem.

Sem Tamarának, sem Aaronnak nem sikerült rendesen felszállnia a tanóra végére, ám Rufus mester remekül szórakozott hiábavaló erőfeszítéseik láttán. Többször is kijelentette, hogy jó ideje nem látott már ennél viccesebb dolgot.

A mester megígérte nekik, hogy az év végére képesek lesznek bármelyik elemmel csapást mérni, sértetlenül áthatolni a tűzön, és víz alatt lélegezni. Az ezüstévükben pedig megtanulják előhívni az elemek kevésbé nyilvánvaló erőit is: felhasználni a levegőt illúzióhoz, a tüzet próféciához, a földet elfojtáshoz, a vizet gyógyításhoz. Call előre örült, hogy ilyesmikre lehet majd képes, ám valahányszor az év végére gondolt, eszébe jutottak édesapja szavai a Rufusnak írt üzenetben.

Muszáj elfojtanod Callum varázserejét még az év vége előtt.

Földmágia. Ha eljut az ezüstévig, akkor talán megtanulja, hogy is van ez az elfojtás.

Az egyik pénteki órán Lemuel mester az ellensúlyokról magyarázott, azt tanítva nekik, hogy ha túlerőltetik magukat, és úgy érzik, beszippantja őket egy elem, akkor nyúljanak az ellentétéért, pontosan ugyanúgy, mint amikor a földet használták fel a légelementál legyőzéséhez.

Call megkérdezte, mégis hogy nyúlhat az ember a lélekért, hiszen az a káosz ellentéte. Lemuel mester felcsattant, hogy ha Call egy káoszmágussal harcol, akkor teljesen mindegy, mi után nyúl, mert úgyis meg fog halni. Drew együtt érző pillantást vetett a fiúra.

– Semmi baj – mormolta Callnek.

– Csönd legyen, Andrew! – szólt rá Lemuel mester rideg hangon. – Tudod, volt idő, amikor azokat a tanoncokat, akik nem mutattak kellő tiszteletet a mestereik iránt, alaposan elfenekelték.

– Lemuel! – szólt Milagros mester idegesen, látva a saját tanoncai elszörnyedt arckifejezését. – Nem hinném, hogy…

– Sajnos ez évszázadokkal ezelőtt volt – mondta Lemuel mester – De biztosíthatlak, Andrew, hogy ha továbbra is sutyorogsz a hátam mögött, meg fogod bánni, hogy a Magisztériumba jöttél. – Vékony ajka mosolyra görbült.

– Most pedig gyere ki ide, és mutasd meg, hogyan nyúlnál vízért, amikor épp tüzet használsz! Gwenda, idejönnél, hogy segíts neki alkalmazni az ellensúlyt?

Gwenda kiment a többiek elé; nemi habozás után a fiú behúzott nyakkal odacsoszogott mellé. Drew húsz percen át hallgathatta Lemuel mester könyörtelen gúnyolódását mivel képtelen volt kioltani a kezében lobogó lángot, hiába tartott oda neki Gwenda egy tál vizet, méghozzá olyan reményteljes lelkesedéssel, hogy a víz egy része a srác cipőjére loccsant.

– Hajrá, Drew! – súgta neki folyamatosan Gwenda, amíg Lemuel mester végül rá nem szólt, hogy maradjon csöndben.

Call ezek alapján jobban megbecsülte Rufus mestert, még akkor is, amikor hosszú előadást tartott nekik a mágusok kötelességeiről, amelyek többsége igencsak magától értetődőnek tűnt, mint például, hogy a mágiát titokban kell tartani, nem szabad sem önző érdekből, sem gonosz célra felhasználni, valamint a mágikus tanulmányok során szerzett minden tudást meg kell osztani az egész mágusközösséggel. Mint kiderült, az elemek tanulmányozása során mesterré vált mágusoknak muszáj volt tanoncokat felfogadniuk, a „minden tudást meg kell osztani” elv jegyében – vagyis a Magisztériumban nem mindig ugyanazok a mesterek voltak jelen, bár azok, akik hivatásukká tették a tanítást, végleg itt maradtak.

Lemuel mesterrel kapcsolatban sok mindent megmagyarázott, hogy akarata ellenére kellett tanoncokkal foglalkoznia.

Callt sokkal inkább érdekelte Rockmaple mester második órája az elementálokról. A mester elmondása szerint az elementálok többsége nem is volt érző lény. Egyesek évszázadok óta ugyanabban az alakban voltak, mások mágiával töltődtek fel, hogy naggyá és veszélyessé váljanak. Párszor még az is előfordult, hogy mágusokat nyeltek el. Call ezek után borzongva gondolt Warrenre. Mégis mit engedett szabadon a Magisztériumban? Pontosan mi alszik az ágya fölött és eszi a cipőfűzőjét?

A harmadik mágusháborúról is tanultak, ám Call semmi olyat nem tudott meg, ami segített volna megmagyarázni, miért akarja az édesapja, hogy elfojtsák az erejét.

Ahogy telt-múlt az idő, Tamara egyre többet nevetett, gyakran bűntudatos képet vágva, Aaron viszont furcsamód egyre komolyabb lett, miközben mindhárman egyre jobban beilleszkedtek a Magisztériumba. Call úgy érezte, most már ismeri a járást, nem kell attól félnie, hogy eltéved a könyvtárba, órára vagy akár a nagyterembe menet. Már azt sem tartotta furcsának, hogy óriási gombát egyen, meg nagy rakás zuzmót, aminek olyan íze volt, mint az isteni sült csirkének, a spagettinek vagy a kínai tésztának.

Jasper és ő továbbra is kerülték egymást, Celiával viszont barátok maradtak, a lány úgy tett, mintha semmi furcsa nem történt volna azon a bizonyos éjszakán.

Call egyre inkább tartott az év végétől, amikor az apja azt akarja majd, hogy végleg hazatérjen. Életében először igaz barátai voltak, akik nem tartották se furának, se bénának a lába miatt. Ráadásul tudott varázsolni. Semmit sem akart feladni mindebből, hiába fogadta meg, hogy lemond róla.

A föld alatt nehéz volt követni az évszakok változását. Rufus meg a többi mester néha kivitte őket a szabadba, különféle földmágiás gyakorlatokra. Mindig elég szuper volt látni, miben jeleskedik a többi tanonc: miután Rufus megmutatta nekik, hogyan kell az elemek mágiájának segítségével növényeket sarjasztani, Kai Hale elérte, hogy egy kis csemete kihajtson és nagyra nőjön, de annyira, hogy Rockmaple mester kénytelen volt másnap fejszével visszajönni, mert ki kellett vágni. Celia képes volt állatokat előhívni a föld alól (bár Call nagy csalódására nem volt köztük csupasz földikutya). Tamara pedig csodásán értett hozzá, hogy a föld mágneses erejének segítségével megtalálja a helyes utat, ha senki más nem tudta, merre kell menni.

Miközben a külvilágot lángba borították az ősz színei, a barlangrendszerben egyre hidegebb lett. A folyósokon forró kövekkel teli, nagy fémtálak sorakoztak, felmelegítve a levegőt, a nagyteremben pedig most már mindig tűz lobogott, valahányszor odamentek filmet nézni.

Callt nem zavarta a hideg. Úgy érezte, mintha egyre szívósabb lenne. Egészen biztos volt benne, hogy nőtt jó pár centit. És a lába dacára egyre többet tudott gyalogolni, valószínűleg azért, mert Rufus mester előszeretettel vitte őket túrázni a barlangrendszerben, vagy ment fel velük a felszínre, hogy megmásszák a nagy sziklákat.

Esténként Call néha kivette az ezüstéves csuklópántot az éjjeliszekrényből, és elolvasta apja mindkét levelét. Nagyon szerette volna elmesélni az apjának, hogy mi mindent csinál, de nem tehette.

Már bőven benne jártak a télben, amikor Rufus mester közölte velük, hogy ideje egymagukban, az ő segítsége nélkül felfedezniük a barlangrendszert. Már megtanította nekik, hogyan tájékozódjanak a mélyebben fekvő barlangokban: földmágiát használva gyújtsanak fényt egyes kövekben, így megvilágítva a kivezető utat.

– Azt akarja, hogy összevissza bolyongjunk? – kérdezte Call.

– Valahogy úgy – felelte Rufus. – Az lenne az ideális, ha az utasításaimat követve megtalálnátok a számotokra kijelölt helyet, aztán visszatérnétek anélkül, hogy egyszer is eltévedtetek volna. De csak rajtatok múlik, mennyit bolyongtok.

Tamara tapsolt, és kissé ördögien elmosolyodott.

– Jó buli lesz!

– Maradjatok együtt! – kötötte a lelkére Rufus mester.

– Ne rohanj előre, magára hagyva a két társad, hogy aztán a sötétben botladozzanak!

A lány mosolya kissé lelohadt.

– Ja, rendben.

– Köthetnénk fogadást – mondta Call, Warrenre gondolva. Ha ki tudna használni néhány útrövidítést, amit a gyík mutatott neki, akkor talán megelőzhetné a lányt.

– Hogy ki ér oda elsőnek.

– Egyikőtök sem hallotta, hogy mit mondtam? – kérdezte Rufus mester. – Azt mondtam, maradjatok…

– Együtt – ismételte Aaron. – Majd én ügyelek rá, hogy ne váljunk szét.

– Nagyon ügyelj! – felelte Rufus mester. – Nos, tehát, elmondom a feladatot! A barlangrendszer második szintjén van egy hely, amit úgy hívnak: Lepke-tó. Egy felszíni forrás táplálja. A vize olyan ásványokat tartalmaz, amelyek tökéletesen alkalmassá teszik arra, hogy fegyverek kovácsolásához használják fel, így készült például a nálad lévő kés is. – Miri felé intett, Call erre feszengve megérintette a tőr markolatát. – Azt a pengét itt kovácsolták, a Magisztériumban, a Lepke-tó vizével. Azt akarom, hogy ti hárman találjátok meg azt a tavat, merítsetek belőle egy kis vizet, és térjetek vissza ide, hozzám.

– Kapunk vödröt? – érdeklődött Call.

– Szerintem tudod, mi erre a válasz, Callum. – Rufus egy pergamentekercset húzott elő, és átadta Aaronnak.

– Tessék, a térkép. Kövessétek figyelmesen, hogy eljussatok a Lepke-tóhoz, de ne feledjétek közben kövekkel megvilágítani az útvonalat! Az ember nem mindig hagyatkozhat a térképre, hogy megtalálja a visszautat.

– Rufus mester letelepedett egy nagy kőtömbre, ami kissé átalakult alatta, addig formálódott, míg egy karosszékre nem hasonlított. – Felváltva vigyétek a vizet! Ha elejtitek, kénytelenek lesztek visszamenni egy új adagért.

A három tanonc egymásra nézett.

– Mikor kezdjük? – kérdezte Aaron.

Rufus mester kivett a zsebéből egy keményfedeles könyvet, és nekiállt olvasni.

– Most azonnal.

Aaron kiterítette a térképet egy sziklán, homlokráncolva föléhajolt, majd Rufus mesterre pillantott.

– Na jó – mondta sietve –, lefelé kell mennünk, keletnek tartva.

Call közel húzódott Aaronhoz, a válla fölött nézte a térképet.

– A könyvtár felé tűnik a leggyorsabbnak.

Tamara gúnyos pillantás kíséretében elfordította a térképet.

– Most észak valóban északra mutat. Ez talán segít.

– Akkor is a könyvtár felé kell menni – közölte Call. – Szóval nem sokat segített.

Aaron a szemét forgatta, és kihúzta magát, összehajtogatva a térképet.

– Na induljunk, mielőtt iránytűt vesztek elő, meg nekiálltok madzaggal távolságot mérni!

Elindultak, eleinte a barlangrendszer ismerős részén haladva. Eljutottak a könyvtárba, és lementek annak csigalépcsőjén, mintha tényleg egy csigaházban kanyarogtak volna lefelé. Végigmentek egészen a lépcső legaljáig, a barlangrendszer mélyebb rétegébe érve.

A levegő nyirkosabb és hidegebb volt idelent, erősen érezni lehetett az ásványszagot. Call azonnal megérezte a változást. A járat, amelyben álltak, kellemetlenül szűk volt, és nagyon alacsony. Aaron, aki hármójuk közül a legmagasabb volt, szinte csak lehajtott fejjel fért el.

A folyosó végül egy nagyobb barlangba vezetett. Tamara megérintette az egyik falat, fényt gyújtva egy kristályban, gyökereket világítva meg, melyek ijesztő, póklábszerű indákban lógtak le, és majdnem hozzáértek az élénk narancssárga folyóhoz, amely kénesen füstölt, égett szaggal töltve be a termet. A folyó mentén hatalmas gombák nőttek, rajtuk természetellenesen rikító színű, zöld, türkiz meg lila csíkokkal.

– Kíváncsi vagyok, mi történne, ha ennénk ezekből – tűnődött Call, miközben a növények és gombák között lépkedtek.

– Én nem próbálnám ki – válaszolta Aaron, fölemelve a kezét. A múlt héten önállóan megtanult kék tűzgömböt lobbantani a tenyerében, és nagyon lelkesítette a dolog. Azóta folyton tűzgömböt gyújtott, még akkor is, ha épp nem volt rá szükségük se fényforrásként, se máshogy. Egyik kezében a lángot tartotta, a másikban a térképét.

– Arra! – intett a balra nyíló folyosóra. – Át a Gyökértermen.

– Ezeknek a termeknek van nevük? – kérdezte Tamara óvatosan kerülgetve a gombákat.

– Nem, csak én neveztem el így. Mármint, ha adunk neki nevét, akkor nem fogjuk elfelejteni, igaz?

Tamara a homlokát ráncolta, megfontolta a kérdést.

– Azt hiszem.

– Jobb név annál, hogy Lepke-tó – jelentette ki Call. – Mármint hogy lehet így elnevezni egy olyan tavat, aminek a vizével fegyvereket kovácsolnak? Gyilkos-tónak kéne hívni. Vagy Döfés-medencének. Vagy Halál-pocsolyának – Igen – felelte Tamara szárazon. – Mi pedig mostantól hívhatunk téged Mindentudó mesternek.

A következő kamrában vastag sztalaktitok függtek, olyan fehérek, akár egy óriási cápa fogai, szorosan egymás mellett sorakozva, mintha tényleg egy rég eltemetett szörny állkapcsából nőttek volna ki. Miután Call, Aaron meg Tamara elhaladtak ez alatt a félelmetesen hegyes kiszögellés alatt, beléptek egy szűk, kerek nyilason Itt a sziklát olyan képződmények bontottak, amelyek úgy tűntek, mintha megrágták volna őkét, mintha egy hatalmas termeszvárba kerültek volna Call összpontosított, és a túlsó sarokban felragyogott egy hegyikristály, így nem felejthették el, hogy jártak erre.

– Szerepel ez a hely a térképen? – kérdezte.

Aaron hunyorgott.

– Igen. Sőt, már majdnem célhoz értünk. Csak egy teremmel arrébb, innen délre… – Eltűnt egy sötét boltív alatt, és másodpercekkel később diadalittasan kipirulva bukkant elő újra. – Megtaláltam!

Tamara és Call berohantak utána. Aztán csak álltak némán. Hiába látott már mindenféle bámulatos termet idelent, beleértve a könyvtárat meg a nagytermet, Call akkor is tudta, hogy most valami igazán különleges tárul a szeme elé. Az egyik fal magasan lévő hasadékából víz ömlött, egy óriási tóba zúdulva, amely kéken derengett, mintha megvilágították volna belülről. A helyiség falait puha, élénkzöld zuzmó borította, és a zöld meg a kék kontrasztjának láttán Call egy irdatlan nagy üveggolyóban érezte magát. Valami ismeretlen, ínycsiklandó fűszer édes illata töltötte be a levegőt.

– Hűha! – szólalt meg Aaron néhány perccel később. – Tényleg elég fura, hogy Lepke-tónak hívják.

Tamara odament a tóhoz.

– Azt hiszem, azért, mert a víz olyan színű, mint az a kék lepke… hogy is hívják?

– Azúrlepke – felelte Call. Az apja mindig is rajongott a lepkékért. Egész gyűjteménye volt belőlük, tűvel átszúrva, üveg alatt díszelegtek a dolgozószobája falán.

Tamara kinyújtotta a kezét. Az egész tó megrezzent, majd egy kis vízgömb emelkedett ki belőle. Bár forgott, és a felszíne hullámzott, megőrizte az alakját.

– Megvan! – mondta Tamara kissé kifulladva.

– Remek – dicsérte Aaron. – Mit gondolsz, mennyi ideig bírod megtartani?

– Fogalmam sincs. – A lány hátralökte egyik vastag, sötét hajfonatát, és igyekezett semmi jelét sem adni az erőlködésnek. – Majd szólok, ha gyengül a koncentrációm.

Aaron bólintott, és kisimította a térképet az egyik nyirkos falon.

– Most már csak vissza kell találnunk a…

Ebben a pillanatban a kezében tartott pergamen lángra lobbant. „

Aaron felkiáltott, és elrántotta ujjait az elszenesedő laptól, amely szikrákat szórva hullott le. Mire a földre esett, csak parázs maradt belőle. Tamara felkiáltott, elterelődött a figyelme. A víz, amit a magasban tartott, az egyenruhájára loccsant, majd pocsolyába gyűlt a lábánál.

A három tanonc elkerekedett szemmel nézett egymásra. Call kihúzta magát.

– Azt hiszem, erre gondolt Rufus mester – mondta. – A saját jeleinket, a megvilágított köveket meg egyebeket kell követnünk, hogy visszajussunk. A térkép csak az ideútra volt jó.

– Nem lesz nehéz kijutni innen – felelte Tamara – Mármint én csak egy fényt gyújtottam, de ti több jelet hagytatok, ugye?

– Én is csak egy kristályt gyújtottam meg – mondta Call, és reménykedve pillantott Aaronra. A fiú nem nézett a szemébe.

Tamara a homlokát ráncolta.

– Na mindegy. Valahogy majd csak visszatalálunk. Ti hozzátok a vizet!

Call vállat vont, a tóhoz lépett, és gömb formálására koncentrált. A körülötte lévő levegőt használta fel, hogy kiemelje a vizet, és érezte magában az elemek vonzását-taszítását. Nem volt annyira ügyes, mint Tamara, de azért boldogult. A gömb csak egy kicsit csöpögött, miközben az orra előtt lebegett.

Aaron a homlokát ráncolva mutatott egy nyílásra:

– Ott jöttünk be. Arról. Azt hiszem…

Tamara követte Aaront, Call ment leghátul, a vízgömb a feje fölött pörgött, mintha saját kis viharfelhője lett volna. A következő terem ismerős volt: föld alatti folyó, színes gombák. Call óvatosan haladt a gombák között, félt, hogy a vízgömb bármelyik pillanatban a feje tetejére pottyanhat.

– Nézzétek! – szólt Tamara. – Itt is vannak fénylő kövek. ..

– Szerintem az csak természetes foszforeszkálás – felelte Aaron aggodalmas hangon. Megkocogtatta a köveket, majd vállat vont és visszafordult a lány felé. – Nem is tudom.

– Én viszont tudom. Erre menjünk! – Tamara határozott léptekkel indult el.

Call követte, bal-jobb-bal-jobb, átmasírozva egy hatalmas, levél alakú sztalaktitokkal teli barlangon, el ne ejtsd a vizet, befordulva egy sarkon, át a sziklatömbök közti résen, tartsd magad, Call! Éles sziklák vették körül őket, Call pedig majdnem nekiment egy falnak, amikor Tamara meg Aaron megtorpantak. Vitatkoztak.

– Én megmondtam, hogy az csak világító zuzmó! – szólt Aaron, láthatóan bosszúsan. Egy hatalmas teremben voltak, a közepén enyhén bugyogó, vízzel teli medencével. – Most jól eltévedtünk.

– Hát, ha odafelé menet eszedbe jutott volna fényt gyújtani pár kőben…

– Én a térképet néztem – vágott vissza a fiú dühösen. Call úgy gondolta, tulajdonképpen egész jó tudni, hogy néha Aaron is lehet ideges meg ésszerűtlen. Aztán két társa feléje fordult, akik mérgesen meredtek rá, és Call majdnem elejtette a forgó vízgömböt, amelyet a levegőben egyensúlyozott. Aaronnak oda kellett kapnia a kezét, hogy segítsen megtartani a vizet. A gömb kettőjük között lebegett, apró cseppeket hullajtva.

– Mi van? – kérdezte Call.

– Na, te se tudod, hol vagyunk? – szegezte neki a kérdést Tamara.

– Nem – vallotta be a fiú, szemügyre véve a sima falakat. – De valahogy biztos vissza tudunk találni. Rufus mester nem küldene le minket ide csak azért, hogy eltévedjünk és meghaljunk.

– Ez magadhoz képest rém optimista hozzáállás mondta Tamara.

– Nagyon vicces. – Call grimaszolt, hogy jelezze a lánynak, mennyire nem vicces a megjegyzése.

– Hagyjátok abba! – szólt rájuk Aaron. – A veszekedéssel nem jutunk semmire.

– Hát, ha téged követünk, azzal tuti eljutunk valahova – csattant fel Call. – Méghozzá a célunktól a lehető legmesszebbre!

Aaron csalódottan rázta meg a fejét.

– Miért kell örökké ilyen szemétnek lenned? – kérdezte a fiútól.

– Mert te sosem vagy az – felelte Call rendületlenül. – Kénytelen vagyok helyetted is szemétkedni.

Tamara felsóhajtott, aztán elnevette magát.

– Nem ismerhetnénk el, hogy mind hibásak vagyunk? Mind a hárman elszúrtuk.

Aaron úgy festett, mint aki nem szívesen ismeri el, de végül bólintott.

– Igaz. Elfelejtettem, hogy a térkép csak az odaútra használható.

– Ja – szólt Call. – Én is elszúrtam. Bocsi. Te értesz a helyes út megtalálásához, nem, Tamara? Nem tudnád felhasználni a földben lévő fémet, vagy mi?

– Megpróbálhatom – válaszolta a lány, kissé tompa hangon. – De abból csak azt tudom meg, merre van észak, azt nem, hogyan keresztezik egymást ezek a járatok.

Bár előbb-utóbb biztos valami ismerős helyen kötünk ki, nem igaz?

Még belegondolni is félelmetes volt, hogy az alagutakban bolyongjanak, ahol bármikor elnyelheti őket egy sötét verem vagy egy fura, fullasztó gőzt árasztó, sáros tó. Ám Callnek nem volt jobb ötlete.

– Oké – mondta.

Elindultak.

Szinte pontosan ez a helyzet volt az, amitől Callt az apja óva intette.

– Tudjátok, mi hiányzik nekem otthonról? – kérdezte Aaron, miközben egy szakadt függönyre hasonlító képződmény mellett haladtak el. – Ez iszonyú bénán fog hangzani, de a gyorskaja. Komolyan, a létező legzsírosabb hamburger meg egy halom sült krumpli. Még az illata is hiányzik.

– Nekem az hiányzik, ahogy a fűben szoktam heverészni az udvaron – mondta Call. – Meg a videojátékozás. Irtóra hiányoznak a videojátékok.

– Nekem a neten lógás hiányzik – szólt Tamara, meglepve Callt. – Ne bámuljatok ilyen döbbenten! Én is ugyanolyan városban éltem, mint amilyenben ti nőttetek fel.

Aaron felhorkant.

– Tuti nem olyanban, mint én.

– Úgy értem – magyarázta a lány, és átvette a forgó, azúrkék vízgömböt –, hogy én sem mágusokkal teli városban nőttem fel. Volt ott egy könyvesbolt, ahol pár mágus találkozgatott, vagy időnként üzenetet hagyott egymásnak, de amúgy normális volt.

– Engem csak az lepett meg, hogy a szüleid hagytak téged internetezni – mondta Call. Hiszen ez olyan átlagos, nem előkelő időtöltés. Ha arra gondolt, vajon mit csinálhat Tamara a Magisztériumon kívül, szórakozásképpen, mindig úgy képzelte, hogy a lány épp lovaspólózik, bár nem egészen tudta, tulajdonképpen hogyan is játsszák azt a sportot.

Tamara rámosolygott:

– Hát, azt igazából nem mondanám, hogy hagytak…

Call szeretett volna többet is megtudni, de amint kinyitotta a száját, hogy rákérdezzen, elállt a lélegzete az épp akkor eléje táruló terem lenyűgöző látványától.