6. FEJEZET

Call olyan zajra ébredt, mintha valaki a fülébe üvöltött volna. Oldalra vetette magát, leesett az ágyról, összekuporodva landolt a földön, beverve a térdét a barlang kőpadlójába. A borzalmas zaj csak nem maradt abba, folyamatosan visszhangzott a szobában.

Miután végre elhalt a lárma, kinyílt a szoba ajtaja és belépett Aaron, aztán Tamara. Mindketten az elsősök egyenruháját viselték: szürke pamuttunikát és ugyanolyan anyagból készült, bő nadrágot. Mindkettőjük csuklójára fel volt csatolva a vassal díszített pánt: Tamara a jobbján viselte, Aaron a balján. A lány hosszú, sötét haját két copfba fonta.

– Aú! – szólt Call és felült.

– Ez csak jelzés volt – magyarázta Aaron. – Azt jelenti, hogy itt a reggeli ideje.

Callt még soha nem ébresztette vekker. Az apja mindig bejött a szobájába, és úgy keltette fel, hogy gyengéden addig rázogatta a vállát, míg Call oda nem fordult felé, résnyire nyitott szemmel, morogva. A fiú nagyot nyelt, borzasztó honvágya támadt.

Tamara Call mögé mutatott, és megemelte tökéletesre kiszedett szemöldökét.

– Te a késeddel aludtál?

Call egyetlen pillantással felmérte, hogy az apjától kapott tőr leesett az éjjeliszekrényről – valószínűleg leverte, amikor oldalra vetődött –, és a párnán landolt. Call érezte, hogy vér szökik az arcába.

– Van, aki plüssállattal alszik – vont vállat Aaron. – Más meg késsel.

Tamara odament az ágyhoz, leült rá, és felkapta a tőrt, miközben Call talpra kászálódott. Nem kapaszkodott a baldachinos ágy tartóoszlopába, bár szeretett volna. Az alvás közben meggyűrődött ruhája és borzasan égnek meredő haja miatt feszélyezte, hogy figyelik, meg az is, hogy ilyen lassan kellett mozognia, nehogy kárt tegyen már így is sajgó lábában.

– Mi van ráírva? – kérdezte Tamara, felemelve és megdöntve a kést. – A pengéjére. Szem… iram… isz? Szemirámisz?

Call kihúzta magát és közölte:

– Fogadok, hogy nem is így kell kimondani.

– Én meg fogadok, hogy azt sem tudod, mit jelent ez a név – vigyorgott önelégülten Tamara.

Callnek magától eszébe sem jutott, hogy a pengén lévő szó a tőr neve. Eddig nem igazán gondolt úgy a késekre, mint amiknek nevük lehet. Bár az igaz, hogy Artúr király kardját Excaliburnak hívták, A hobbit ban Bilbóét pedig Fullánknak.

– Becézhetnéd Mirinek – javasolta Tamara, és visszaadta neki a fegyvert. – Szép tőr. Igazi remekmű.

Call a lány arcát fürkészte, hogy vajon gúnyolódik-e, de Tamara komolynak tűnt. Ezek szerint nagyra értékelte a jó fegyvereket.

– Miri – ismételte el a becenevet, és megforgatta a kezében a kést. A fény megcsillant a pengén.

– Gyere, Tamara! – rángatta meg tunikájának ujját Aaron. – Hagyjuk Callt felöltözni!

– Nincs egyenruhám – vallotta be a fiú.

– Hogyne lenne! Ott van, ni! – mutatott Tamara az ágy végébe, miközben Aaron kifelé húzta a szobából. – Mind kaptunk egyenruhát. Biztos légelementálok hozták.

Igaza volt. Valaki egy gondosan összehajtogatott, pontosan Callre illő egyenruhát hagyott a takarón, mellette egy bőr iskolatáskával. Mégis mikor történt ez? Mialatt aludt? Vagy csak tényleg nem vette észre tegnap este? Call óvatosan felöltözött, először megrázta a ruhadarabokat, hátha hegyes kapcsok vagy gombok vannak rajtuk, amelyek megszúrhatnák. Az anyag puha és selymes volt, tökéletesen kényelmes. Az ágy mellé helyezett bakancs masszív volt, satuba fogta Call gyenge bokáját, biztosan tartva a lábát. Egyedül az volt a baj, hogy egyik holmin sem akadt zseb, amelybe berakhatta volna Mirit. Végül a levetett zoknijába bugyolálta a kést, majd bedugta a bakancsa szárába. Aztán átlósan a vállára vette az oldaltáskát, és kiment a társalgóba, ahol Aaron meg Tamara ültek, Rufus mester pedig karba tett kézzel, szikrázó tekintettel tornyosult föléjük.

– Mindhárman elkéstetek – dorgálta őket a mágus. – A reggeli jelzés a menzára hív, amint eljön az első étkezés ideje. Nem a saját, személyes vekkeretek. Ajánlom, hogy ez ne forduljon elő még egyszer, különben végleg lemaradtok a reggeliről.

– De hát… – kezdte Tamara, Callre pillantva.

Rufus mester rászegezte a tekintetét, mire a lány megdermedt.

– Netán azt szeretnéd mondani, hogy te már készen voltál, és csak az egyik társad miatt késtél el, Tamara? Mert erre én azt válaszolnám, hogy a tanoncaim felelőssége vigyázni egymásra, és egyikük kudarca mindannyiuk kudarca. Nos tehát, mit akartál mondani?

Tamara lehajtotta a fejét, hajfonatai ide-oda himbálóztak.

– Semmit, Rufus mester – felelte.

A mágus bólintott, kinyitotta az ajtót, és kivonult a folyosóra, magától értetődően elvárva, hogy kövessék. Call az ajtó felé sántikált és nagyon remélte, hogy nem kell messzire menniük, és még annál is jobban remélte, hogy legalább addig nem kerül újabb bajba, amíg valami harapnivalóhoz nem jut.

Aaron egyszeriben odapenderült mellé. Olyan váratlanul, hogy Call majdnem elkiáltotta magát. Belegondolt, milyen elképesztő szokásává vált Aaronnak, hogy folyton az oldalán teremjen, akárcsak egy elszánt, szőke mágnes. A srác megbökte a vállával, és jelentőségteljesen pillantott le a saját kezére. Call követte a tekintetét, és meglátta, hogy valami kilóg Aaron ujjai közül. Az ő csuklópántja volt az.

– Vedd fel! – súgta oda neki Aaron. – Mielőtt még Rufus meglátja! Mindig rajtad kéne, hogy legyen!

Call felnyögött, de elvette a pántot, és felcsatolta a csuklójára, ahol a szürke, megcsillanó fém bilincsként hatott.

Logikus – gondolta Call. Elvégre fogoly vagyok itt.

Ahogy remélte, a menza nem volt messze. Így a távolból ugyanolyan ismerős hangok szűrődtek ki az ebédlőből, mint Call korábbi iskolájában: gyerekzsivaj, evőeszköz csörömpölése.

A menza szintén egy hatalmas barlangban volt, és ebben is olyan óriási oszlopok álltak, amelyek kővé vált, olvadt fagylaltnak tűntek. A sziklában csillámkövek szikráztak, a mennyezetet pedig nem is lehetett látni, árnyékba borult a magasban. Ilyen kora reggel azonban Callt nem igazán tudta lenyűgözni a terem pompája. Semmi mást nem akart, csak visszaaludni, és úgy tenni, mintha a tegnap meg sem történt volna, ő pedig még mindig otthon lenne az édesapjával, várna a buszra, amely elviszi a megszokott sulijába, továbbra is a megszokott ruháit hordhatná, a megszokott ágyában alhatna, és a megszokott ételt ehetné.

A Magisztérium menzáján természetesen nem a megszokott ételeket tálalták föl. A terem végében gőzölgő kőüstök bizarrabbnál bizarrabb ennivalókat kínáltak: párolt, lila gumókat, olyan sötét zöldségeket, hogy szinte feketének tűntek, bolyhos zuzmót, valamint egy gomba vörös pöttyös kalapját, amely akkora volt, akár egy pizza, és akként is szeletelték fel. Egy közeli tálban barna tealevelek és kéregdarabkák lebegtek. A Magisztérium különböző évfolyamait jelző kék, zöld, fehér, piros vagy szürke egyenruhát viselő gyerekek fából faragott bögrékbe kanalazták az italt. Csuklópántjukon csillogott az arany, az ezüst, a réz vagy a bronz, meg a sok különféle színes kő. Call nem volt biztos benne, mit jelképeznek a kövek, de elég menőn néztek ki.

Tamara máris nekiállt a tányérjára kanalazni a sötétzöld izéből. Aaron viszont ugyanolyan elborzadva bámulta a kínálatot, ahogy Call érezte magát.

– Kérlek, mondjátok, hogy Rufus mester ezt is valami mássá fogja átváltoztatni! – szólt Aaron.

Tamara visszafojtotta a nevetést, és szinte bűntudatosnak tűnt miatta. Callnek az volt az érzése, hogy nem olyan családból jött, ahol sokat nevettek volna az emberek.

– Majd meglátod – mondta a lány.

– Tényleg? – vinnyogta Drew. Kissé elveszettnek tűnt pónis pólója nélkül most, hogy ő is a vaséves diákok szimpla egyenruháját, a magas nyakú, szürke tunikát és a hozzá való nadrágot viselte. Bizonytalanul nyúlt egy tálka zuzmóért, de kiborította, így aztán eloldalgott, úgy téve, mintha nem is ő lett volna.

Az egyik asztalnál sóhajtva felállt egy mágusnő – Call emlékezett rá, illetve gazdagon kidolgozott kígyós nyakékére a vaspróbáról és odajött feltakarítani a zuzmót. A fiú pislogott, mert a kígyót ábrázoló ékszer mintha egy másodpercre megmozdult volna. Aztán arra jutott, hogy csak képzelődik. Valószínűleg elvonási tünetei vannak a koffeinhiány miatt.

– Hol a kávé? – kérdezte Aaront.

– Gyerekeknek nem szabad kávét inniuk – felelte a srác, és hunyorogva elvett egy szelet gombát. – Ártalmas. Akadályoz a növekedésben.

– De én otthon folyton kávéztam – ellenkezett Call.

– Egy csomó kávét szoktam inni. Méghozzá presszókávét.

Aaron vállat vont, úgy tűnt, ez volt az alapértelmezett reakciója, valahányszor egy újabb Callummel kapcsolatos őrültséggel került szembe.

– Ihatod azt a fura teát.

– De hát én imádom a kávét – panaszkodott Call az előtte lévő zöld trutymónak.

– Nekem a szalonna hiányzik – szólt Celia, aki mögötte állt a sorban. Újabb élénk színű csat díszlett a hajában, ezúttal katicás. Akármilyen derűs volt a hajdísze, a lány levertnek tűnt.

– A koffeinelvonásba bele lehet őrülni – közölte Call a lánnyal. – Ha eldurran az agyam, akár meg is ölhetek valakit.

Celia vihogott, mintha nagyon humoros viccet hallott volna. Talán azt hitte, Call csak viccel. A fiú rádöbbent, milyen csinos Celia a maga szőke hajával és a kissé lesült orrát pettyező szeplőkkel. Emlékezett, hogy a lány Milagros mester tanonca lett, Jasperrel és Gwendával együtt. Együttérzés öntötte el szerencsétlen Celia iránt, mivel egy lakrészben kellett élnie egy olyan idiótával, mint Jasper.

– Tényleg megölhet valakit – jegyezte meg Tamara lazán, hátrapillantva. – Egy nagy kést rejteget a…

– Tamara! – szólt közbe Aaron.

A lány ártatlan mosolyt vetett rá, mielőtt elindult megrakott tányérjával Rufus mester asztalához. Call-ben most először merült fel a gondolat, hogy talán mégis van bennük valami közös Tamarával: az ösztönös bajkeverés.

A helyiség tele volt kőasztalokkal, a tanoncok támlátlan székeken, csoportokba verődve ülték körül őket, néhány másodikos és harmadikos a mestere társaságában, mások nélküle.

A vaséves diákok mind a mesterükkel voltak: Jasper, Celia, Gwenda meg egy Nigel nevű fiú Milagros mesterrel, akinek hajában ma nagyon élénk volt a rózsaszín tincs; Drew, Rafe meg egy Laurel nevű lány a zsémbesnek tűnő Lemuel mesterrel. A negyedikesek és ötödikesek fehér, illetve piros egyenruháját viselő diákok közül csak nagyon kevesen voltak jelen, és mind egy csapatban üldögéltek az egyik sarokban, úgy tűnt, nagyon komoly eszmecserébe merülve.

– Hol a többi idősebb gyerek? – kérdezte Call.

– Küldetésen – felelte Celia. – Az idősebb tanoncokat terepen képzik, néhány felnőtt mágus pedig ide szokott jönni, hogy a suliban kutassanak és kísérletezzenek.

– Na ugye! – szólt Call fojtott hangon. – Kísérletezés!

Úgy tűnt, Celiát nem igazán aggasztja a dolog. Csak rávigyorgott Callre, aztán elindult a mestere asztalához.

A fiú lehuppant egy székre Aaron meg Rufus mester közé. Utóbbi már nekilátott szerény reggelijének: egyetlen nyaláb zuzmónak. Call tányérját beborította a gomba meg a zöld akármi – nem is emlékezett, hogy szedett volna magának. Biztos kezdek megőrülni – gondolta. Aztán beleszúrta a villáját a gombába, és bekapott egy falatot.

Az íz valósággal szétrobbant a nyelvén. A gomba meglepően finom volt. Nagyon finom. Ropogósra sült a széle, és egy kicsit édes volt, mint amikor Call mindent összekevert a tányérján, és juharszirupba tunkolta a kolbászt.

– Hű! – csodálkozott el, és evett még egy falatot. A zöldség krémes és sűrű volt, akár a barnacukros zabkása. Aaron is megállás nélkül kanalazta a szájába, döbbent képpel.

Call azt hitte, Tamara ki fogja nevetni, amiért ilyen meglepett, ám a lány még csak oda sem figyelt. A terem másik végébe integetett, egy magas, karcsú lánynak, akinek ugyanolyan hosszú, sötét haja és tökéletes ívű szemöldöke volt, mint neki. Csuklóján rézzel díszített pánt csillogott, ahogy bágyadtan megemelt kézzel intett Tamarának.

– A nővérem – mondta a lány büszkén. – Kimiya.

Call szemügyre vette Kimiyát, aki néhány, szintén zöldbe öltözött társával meg Rockmaple mesterrel ült egy asztalnál, aztán ismét Tamarára nézett. Eltűnődött, vajon milyen érzés lehet, ha az ember boldogan kezdi el ezt az iskolát, örülve annak, hogy kiválasztották, és nem borzasztó szerencsétlenségnek tekinti az ittlétét. Tamara meg a nővére láthatóan teljesen meg voltak győződve arról, hogy ez jó hely – nem pedig a gonosz tanyája, ahogy Call apja leírta.

De mégis, miért hazudott volna az apja?

Rufus mester nagyon furcsán vágta föl a zuzmóját, felszeletelte, akár egy karéj kenyeret. Aztán minden egyes darabot félbevágott, majd azokat a darabkákat is újra félbe. Ez annyira kikészítette Callt, hogy inkább Aaron-hoz fordult, és megkérdezte:

– Na és a te családodból jár ide valaki?

– Nem – felelte Aaron, elfordítva a fejét, mintha nem akart volna beszélni erről. – Nekem egyáltalán nincs családom. A Magisztériumról egy régi ismerősömtől hallottam. Meglátta a trükkömet, amivel néha elszórakoztam, ha untam magam: porcicákat táncoltattam és mindenféle alakúvá formáltam őket. A lány azt mondta, hogy a fivére a Magisztériumba jár, és bár senkinek sem lett volna szabad elárulnia, neki beszélt róla. Miután a tesója végzett itt, a csaj elment, hogy odaköltözzön hozzá, én meg elkezdtem a vaspróbára gyakorolni.

Call a fiúra sandított a tányérján lévő gombahalom fölött. Aaron olyan erőltetett lazasággal mesélte el a sztorit, hogy Call arra gyanakodott, talán elhallgat valamit. De nem akarta faggatni. Utálta, ha valaki beleütötte az orrát a dolgaiba. Arra gondolt, hogy talán Aaron is így van vele.

Mindketten elnémultak, fel-alá tologatták az ételt a tányérjukon. Tamara folytatta az evést. A terem túloldalán Jasper deWinter a karját lengette, láthatóan megpróbálta felhívni magára a lány figyelmét. Call megbökte Tamarát a könyökével, mire társnője bosszúsan pillantott rá.

Rufus pedánsan megevett egy apró falat zuzmót.

– Ügy látom, ti hárman máris nagyon összemelegedtetek.

Egyikük sem reagált. Jasper egyre hevesebben gesztikulált Tamarának. Nyilvánvalóan sürgette, hogy csináljon valamit, ám Call nem tudta megfejteni, mit. Ugorjon fel az asztaltól? Hajítsa el a zabkásáját?

A lány Jaspert figyelte, majd a mester felé fordult, és mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtött volna valamihez, amit nem igazán akart megtenni.

– Mester, lehetséges volna, hogy esetleg meggondolja magát Jaspert illetően? Tudom, hogy neki nagy álma volt ebbe a csoportba bekerülni, és végül is van még hely köztünk valaki másnak… – Elhallgatott, valószínűleg azért, mert Rufus mester úgy nézett rá, mint egy ragadozó madár, amelyik épp egy egér fejét készül leharapni.

Amikor azonban megszólalt, higgadtan beszélt, nem dühösen.

– Ti hárman egy csapat vagytok. A következő öt évben együtt fogtok dolgozni, küzdeni és igen, még enni is. Nem csupán egyénként választottalak ki titeket, hanem csapatként is. Senki más nem fog csatlakozni hozzátok, mert az megváltoztatná a csapat összetételét – mondta, majd felállt, határozott lökéssel tolva hátra a székét. – Most pedig talpra! Irány az első tanóra!

Elérkezett az ideje, hogy Call megkezdje tanulmányait a mágia használatáról.