12. FEJEZET

Call hosszú percekig olyan dühös volt, hogy legszívesebben összetört volna valamit, ugyanakkor viszont könnyek szöktek a szemébe, úgy érezte, menten elsírja magát.

Igyekezett uralkodni az indulatain, és előhúzta a tárgyat ami apja levele alatt volt a csomagban. Egy ezüstévesdiák régi csuklópántja volt, öt kővel kirakva, egy piros egy zöld, egy kék, egy fehér, valamint egy fekete, ami olyan sötét volt, mint a barlangi folyók vize. Call a csuklópántra meredt. Vajon az apjáé volt, még abból a időből, amikor a Magisztériumba járt? Mégis miért küldené el ezt az apja Rufusnak?

Egyvalami biztos – gondolta Call. Rufus mester soha nem fogja megkapni ezt az üzenetet. Zsebre dugta a levelet meg a borítékot, a csuklópántot pedig fölcsatolta a kezére. Nagy volt neki, így feljebb tolta a karján, jóval a saját csuklópántja fölé, és ráhúzta a felsője ujját .

– Ez lopás – közölte a gyík. Még mindig tűz égett a hátán, a kék lángokba zöld és sárga szín vegyült. Árnyak táncát vetítette a falra.

Call megdermedt.

– Na és?

– Engedj ki! – nógatta a gyík. – Engedj ki, különben elárulom Rufus mesternek, hogy loptál tőle!

Call felnyögött. Az imént nem használta az eszét. Az elementál nemcsak azt tudta, hogy kinyitotta a csomagot, hanem azt is, mit mondott az édesapjának. Meghallotta apja titokzatos figyelmeztetését. Call nem hagyhatta, hogy a gyík elismételje a szavait Rufus mesternek.

Letérdelt, megmarkolta a ketrec tetején lévő vasfogantyút, felemelte, és visszatette Rufus munkapadjára. Közelebbről is szemügyre vette a gyíkot.

Az állat teste nem volt nagyobb Call apjának egyik bakancsánál. Kicsit úgy festett, akár egy komodói varánusz miniatűr kiadásban, és pikkelyeiből még szakáll meg szemöldök is kirajzolódott a fején – igen, határozottan volt szemöldöke. Szeme nagy és piros volt, folyamatosan izzott, akár a parázs. Az egész ketrecnek enyhe kénszaga volt.

– Sunyi vagy – mondta a gyík. – Sompolyogsz, lopsz, és apád azt akarja, hogy szökj el innen.

Callnek fogalma sem volt, mit tegyen. Ha kiengedi az elementált a ketrecéből, az akkor is elárulhatja Rufus mesternek, hogy mit látott. Nem kockáztathatta a lebukást. Nem akarta, hogy elfojtsák a varázserejét. Nem akarta cserbenhagyni Aaront meg Tamarát, hiszen épp most barátkoztak végre össze.

– Bizony – felelte. – És találd ki, mit lopok még el! Téged.

Még egyszer, utoljára körbenézett a tanár szobájában, aztán kiment, magával cipelve a gyík ketrecét. Az elementál fel-alá rohangált, a rácsokat zörgette. Call ügyet sem vetett rá.

Visszament a vízhez, remélve, hogy mostanra talán odasodródott egy másik csónak. Nem talált mást, csak a köves partot nyaldosó, föld alatti folyót. Callnek eszébe jutott, hogy talán visszaúszhatna, ám a víz jéghideg volt, az ár pedig az ellenkező irányba folyt, és a fiú sosem volt valami jó úszó. Egyébként is, a gyíkra is gondolnia kellett, márpedig kételkedett abban, hogy a ketrec lebegne a vízen.

– A Magisztérium folyói sötétek és furcsák – szólt a gyík, piros szeme élénken világított a homályban.

Call lehajtotta a fejét, és közelebbről szemügyre vette a lényt.

– Van neved?

– Csak az, amit te adsz nekem – válaszolta a gyík.

– Kőkobak? – vetette föl Call, az állat fején lévő hegyikristályokra nézve.

A gyík füle füstöt eregetett. Az elementál bosszúsnak tűnt.

– Te mondtad, hogy adjak neked nevet – emlékeztette Call, és sóhajtva leguggolt a parton.

Az állat kidugta a fejét a rácsok között. Nyelve hirtelen kilövellt, egy kis halacska köré tekeredett, és berántotta azt a szájába. A gyík nyugtalanító élvezettel rágta meg áldozatát.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Call összerezzent, és majdnem elejtette a ketrecet. Az a nyelv ijesztő volt.

– Lánghát? – javasolta, talpra állva, és úgy téve, mintha nem is ijedt volna meg. – Halpofa?

A gyík ügyet sem vetett rá.

– Warren? – próbálkozott tovább Call. Az apukája vasárnap esténként pókerezni szokott pár pasassal, egyiküket hívták így.

Az elementál elégedetten bólintott.

– Warren – ismételte. – Sok Warren él a föld alatt, hol a lények lapulnak. Minden Warren sompolyog és kémkedik és megbújik!

– Öhm, szuper – mondta Call, teljesen beijedve.

– Van más út a folyón kívül. Te nem ismered az odúdhoz visszavezető utat, én viszont igen.

Call az elementált fürkészte, aki visszanézett rá ketrece kőrácsain keresztül.

– Ismersz egy rövidebb utat vissza a szállásomra?

– Bárhova. Mindenhova! Senki sem ismeri olyan jól a Magisztériumot, mint Warren. De aztán kiengedsz a ketrecemből. Bele kell egyezned, hogy kiengedsz a ketrecemből.

Mennyire bízhat meg Call egy fura gyíkban, amelyik igazából nem is gyík?

Talán ha inna egy kis folyóvizet – ami undorító volt, tele vaklazaccal meg fura kénnel és ásványokkal –, lehet, hogy jobban tudna varázsolni. Ahogy a homokkal történt. Amit nem volna szabad megismételnie. Talán sikerülne megfordítania a folyás irányát, és visszahozhatná ide a csónakot.

Ja, persze. Fogalma sem volt, hogyan kellene azt csinálni.

Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy.

Ezek szerint egy csomó mindenről fogalma sem volt.

– Na jó – mondta. – Ha visszajuttatsz a szállásomra, kiengedlek.

– Engedj ki most! – kérlelte az elementál. Úgy gyorsabban odaérnénk.

– Szép próbálkozás – horkant föl Call – Na, merre?

A kis gyík mutatta az irányt, a fiú pedig elindult. Ruhája még mindig nyirkosán, hidegen tapadt a bőréhez. Látszólag egymásba olvadó sziklarétegek oszlopokat és leomló függönyöket alkotó mészkőfalak mellett haladtak el. Átkeltek egy bugyogó sárpatakon, ami Call lába körül kígyózott. Warren egyre csak sürgette, a hátán égő kék láng lámpássá változtatta a ketrecet.

Az egyik folyosó egy ponton olyan keskennyé vált, hogy Call kénytelen volt oldalazva átfurakodni a két sziklafal között. Végül úgy bukkant elő a túloldalon, akár egy pezsgősüvegből kilőtt dugó, és pólóján hosszú szakadás keletkezett ott, ahol beleakadt egy kő szélébe.

– Pszt! – suttogta Warren, és összekuporodott a ketrecben. – Csönd, kicsi mágus. . ,, Call egy hatalmas barlang egyik sötét szegletében találta magát, a falak számtalan hangot vertek vissza. A barlang szinte teljesen kerek volt, a kőmennyezet a magasban óriási kupolát formált. A falakat ékkövek díszítették amelyek különféle fura, talán alkímiai szimbólumokat ábrázoltak. A terem közepén egy szögletes kőasztal állt, gyertyatartó magasodott rajta a tucatnyi gyertyáról lecsöpögő viasz sűrű masszává állt össze. Az asztal körüli magas háttámlájú, nagy székeken mesterek ültek, akik maguk is sziklaképződménynek tűntek.

Call meglapult az árnyékban, nehogy észrevegyék, és maga mögé tolta a ketrecet, elrejtve a gyík fényét.

– Az ifjú Jasper bizonyította a bátorságát azzal, hogy a sárkánykígyók elé vetette magát – mondta Lemuel mester, és Milagros mesterre pillantott, derűs ábrázattal. – Még akkor is, ha nem járt sikerrel.

Callt elöntötte a harag. Tamara, Aaron meg ő óriási erőfeszítést tettek, hogy jól teljesítsenek a felmérésen, erre ezek Jasperről beszélnek?

– A bátorság nem minden – szólt Tanaka mester, a magas, sovány mágus, aki Pétert és Kait tanította. – A legutóbbi küldetésről visszatérő diákok nagyon is bátrak voltak, mégis olyan súlyos sérüléseket szereztek, amelyekhez foghatót a háború óta nem láttam. Alig úszták meg élve. Még az ötödikesek sem voltak felkészülve arra, hogy az elementálok így összefogjanak, és…

– Az Ellenség áll e mögött – szólt közbe Rockmaple mester, rőt szakállába túrva. Call nem tudta feledni a kapuból sebesülten, véresen és megégve előkerülő diákok látványát, így örömmel hallotta, hogy a tanoncok nem ilyen állapotban szoktak visszatérni egy tipikus küldetésről. – Az Ellenség olyan módon szegi meg a fegyverszünetet, amiről azt hiszi, hogy a nyomok nem vezetnek vissza hozzá. Újra háborúra készül. Lefogadom, hogy miközben mi elhitettük magunkkal, hogy az Ellenség bezárkózott a távoli menedékébe, ahol kizárólag a rémséges kísérleteivel foglalkozik, valójában ő ezalatt egyre fejlettebb és veszélyesebb fegyverekre, na meg szövetségesekre tesz szert.

Lemuel mester felhorkant.

– Nincs bizonyítékunk ilyesmire. Lehetséges, hogy mindez egyszerűen az elementálok soraiban bekövetkezett változás.

Rockmaple mester felé kapta a fejét.

– Hogy bízhatsz az Ellenségben? Olyasvalaki, aki nem átall az üresség egy darabkájával sújtani állatokat, sőt gyerekeket, aki hidegvérrel legyilkolta közülünk a legvédtelenebbeket, az bármire képes.

– Egy szóval sem mondtam, hogy bízom benne. Csak nem akarok idejekorán kétségbe esni, hogy talán megszegte a fegyverszünetet. Isten ments, hogy mi szegjük meg a félelmeink miatt, és ezzel új háborút robbantsunk ki, ami még a réginél is rosszabb lenne.

– Minden más lenne, ha volna egy krétor az oldalunkon. – Milagros mester idegesen a füle mögé simította rózsaszín tincsét. – Az idei elsősök remekül teljesítettek a felvételin. Lehetséges, hogy köztük van az új kretorunk? Rufus, neked van ilyesmiben tapasztalatod.

– Még korai bármit is megállapítani – felelte Rufus mester. – Maga Constantine sem mutatta jelét a káoszmágiára való képességnek egészen tizennégy éves koráig.

– Talán csak nem voltál hajlandó észrevenni a tehetségét, ahogy most sem vagy hajlandó keresni az erre utaló jeleket – mondta Lemuel mester mogorván.

Rufus a fejét csóválta. A pislákoló fényben arca komornak tűnt.

– Teljesen mindegy – szólt. – Más tervre van szükségünk. A Tanácsnak más tervet kell kitalálnia. Túl nagy teher ez egy gyermeknek. Egyikünknek sem lenne szabad megfeledkeznie Verity Torres tragédiájáról.

– Egyetértek, tervre van szükségünk – bólintott Rockmaple mester. – Bármiben mesterkedik is az Ellenség, nem dughatjuk homokba a fejünket, azt tettetve, hogy majd magától megoldódik minden. És nem várhatunk örökké valamire, ami talán sosem fog megtörténni.

– Elég ebből a civakodásból! – szólt North mester.

Milagros mester korábban megemlítette, hogy lehetséges hibát fedezett fel a levegő fémmé alakításában. Gondoltam, esetleg megtárgyalhatnánk ezt az anomáliát.

Anomáliát? Call úgy vélte, semmi értelme a lebukást kockáztatnia, csak hogy kihallgasson valamit, amit amúgy sem fogna fel, ezért visszafurakodott a sziklák közti résen át. Miután átvergődött a túloldalra, ismét apja szavai jutottak eszébe. Mit is mondott? Minél többet tanulsz a mágia világáról, az annál jobban elsodor: magukkal ragadnak majd az ősi konfliktusok és a veszélyes kísértések.

Nyilván az Ellenséggel való háborúra gondolt, amikor a régi konfliktusról beszélt.

Warren átdugta pikkelyes orrát a rácsok közt, nyelvével a levegőbe suhintott.

– Másik úton megyünk. Jobb úton. Ahol nincs ennyi mester. Arra biztonságosabb.

Call felmordult és elindult arra, amerre Warren mondta. Kezdett kételkedni abban, hogy a gyík tényleg tudja az utat, és nem csupán egyre mélyebbre tereli a barlangrendszerben. Talán ő meg Warren egész hátralévő életükben a kígyózó folyosókon fognak tévelyegni. Legendává válnak majd a suliban, és az új tanoncok rettegéstől elfojtott hangon fognak a barlangban elveszett diákról meg a ketrecbe zárt gyíkjáról beszélni.

Warren egy halom kőre mutatott, mire Call fölkapaszkodott a rakásra, törmeléket szórva szerteszét.

Most már szélesebb folyosókon jártak, a falakat szikrázó mintázat töltötte be, a jelek bizsergették Call agyát, mintha akár el is olvashatná őket, ha ismerné a nyitját. Áthaladtak egy barlangon telis-tele különös, föld alatti növényekkel: vöröses levelű páfrányokkal, amelyek békés, csillogó tavacskákban álltak, a mennyezetről hosszú kötegekben lógott le a zuzmó, Call vállát súrolva. Felnézett, és mintha egy csillogó szempárt látott volna eltűnni a sötétben. Megtorpant.

– Warren…

– Erre, erre – sürgette a gyík, a terem túloldalán levő boltíves ajtó felé bökve a nyelvével. A boltív legmagasabb pontjára valaki a következő szavakat véste:

A gondolat szabad és nem leigázható.

A boltív alatt furcsa fény pislákolt. Call elindult felé, úrrá lett rajta a kíváncsiság. Az ajtó aranyfénnyel derengett, akár a tűz, bár amikor belépett rajta, nem találta melegebbnek, mint a másik oldalt. Újabb óriási helyiségbe került, egy barlangba, amiben meredek, kanyargós ösvény húzódott. A fal mentén könyvespolcok álltak, rajtuk több ezer kötettel, többségüknek elsárgultak a lapjai és ősrégi kötése volt. Call a terem közepére ment, ahonnan a meredek lejtő indult, és lenézett a mélybe. Sok szintet látott, mindegyik ugyanilyen arany fényben fürdött, mindegyiken könyvespolcok futottak körbe.

Megtalálta a könyvtárat.

Mások is voltak itt. Fojtott beszélgetés visszhangját hallotta. Újabb mesterek? Nem. Körülnézett és meglátta Jaspert, három szinttel lejjebb, a szürke egyenruhájában. Celia vele szemben állt. Most már biztosan nagyon-nagyon későre járt, és Callnek fogalma sem volt, miért nincsenek ezek a szállásukon.

A Jasper előtti kőasztalon egy nyitott könyv hevert, és a fiú maga elé tartotta a karját. Újra meg újra előrelökte a kezét, a fogát csikorgatta és hunyorgott, Call pedig aggódni kezdett, hogy Jasper addig erőlteti a mágiát, míg fel nem robban a feje az igyekezettől. Újra és újra jött egy kis szikra vagy füst az ujjaiból, de semmi más. Úgy tűnt, a fiú menten üvölteni fog csalódottságában és bosszúságában.

Celia fel-alá járkált az asztal túloldalán.

– Megígérted, hogy ha segítek neked, cserében te is segítesz nekem, de már majdnem hajnali két óra van, és még semmit sem tettél értem.

– Még mindig nálam tartunk! – kiabálta Jasper.

– Na jó – mondta a lány engedékenyen, és leült egy támla nélküli kőszékre. – Próbáld újra!

– Muszáj megtanulnom ezt – szólt Jasper halkan. – Muszáj. Én vagyok a legjobb. Én vagyok a legjobb vaséves mágus a Magisztériumban. Jobb vagyok Tamaránál. Aaronnál. Callnél. Jobb vagyok mindenkinél.

Call nem volt biztos benne, hogy jogosan szerepel-e azoknak a listáján, akiket Jasper nyilvánvalóan riválisának tart a legjobb mágus címért folytatott küzdelmében, de azért hízelgett neki a dolog. És egy kicsit csalódott is volt, amiért Celia Jasperrel lóg.

Warren a ketrecét kaparászta. Call odafordult, hogy megnézze, mi miatt cirkuszol így.

A gyík egy bekeretezett illusztrációra bámult: egy férfit ábrázolt hatalmas, piros és narancssárga színben forgó szemmel, amit felnagyítva külön odarajzoltak még egyszer a teste mellé. Egy káoszsújtott – gondolta Call. Megborzongott a látványtól… illetve valami mást is érzett, amit nem igazán tudott meghatározni, mintha viszketett volna az agya, vagy éhes lett volna, esetleg szomjas.

– Ki van ott? – kérdezte Jasper felnézve. Védekezőn emelte fel a kezét, félig eltakarta az arcát.

Call integetett nekik. Elég ostobán érezte magát.

– Csak én vagyok! Egy kicsit… eltévedtem… és megláttam, hogy fény jön innen, úgyhogy…

– Call? – Jasper elhátrált a könyvtől, két kezével hevesen hadonászva. – Te kémkedsz utánam! – kiabálta.

– Követtél ide?

– Nem, én…

– Be fogsz árulni minket? Ez a terved? Bemártasz engem, hogy a következő felmérőn ne körözhesselek le titeket? – acsarkodott Jasper, bár láthatóan be volt rezelve.

– Ha le akarunk körözni a következő felmérőn, nincs más dolgunk, csak kivárni a következő felmérőt – felelte Call, nem bírva uralkodni magán.

Jasper úgy festett, mint aki menten szétrobban.

– Beárullak, hogy éjszaka szabadon kószálsz!

– Nyugodtan – közölte vele Call. – Én pedig ugyanez fogom elárulni rólad.

– Nincs neked ahhoz merszed! – sziszegte Jasper az asztal szélébe kapaszkodva.

– Ugye nem fogsz beárulni minket, Call, ugye nem? – kérdezte Celia.

Call egyszeriben el akart tűnni. Nem akart Jasperrel veszekedni, nem akarta Celiát fenyegetni, nem akart a sötétben kóvályogni, sem egy sarokban bujkálni, miközben a mesterek olyasmiről tárgyalnak, amitől feláll a hátán a szőr. Az ágyában akart heverni, az édesapjával folytatott beszélgetésén agyalni, meg akarta próbálni kitalálni, mit jelenthetnek a férfi szavai, és vajon lehetséges-e, hogy az értelmük nem olyan vészes, amilyennek tűnik. Valamint a doboz alján akart kutakodni, nem maradt-e még benne gumicukor.

– Figyu, Jasper! – mondta. – Nem szándékosan vettem el a helyedet. Mostanra legalább azt beláthattad volna, hogy én tényleg, de őszintén, nem is akartam itt lenni.

Jasper leengedte a kezét. Drága frizurája kezdett lenőni, fekete haja a szemébe hullott.

– Hát nem érted? Ettől még rosszabb.

Call pislogva meredt rá.

– Mi?

– Neked fogalmad sincs… – mondta Jasper, ökölbe szorítva a kezét. – Neked fogalmad sincs, milyen ez. A családomnak mindene odalett a második háborúban. A pénzünk, a jó hírünk, mindenünk.

– Jasper, ne! – Celia megfogta a kezét, láthatóan megpróbálva kizökkenteni a fiút a dühöngésből. Hiába.

– És ha sikerül elérnem valamit – folytatta Jasper –, ha én leszek a legjobb… akkor talán változtathatok ezen. Neked viszont az ittlét nem jelent semmit! – Az asztalra csapott. Call meglepetésére szikrák szálltak föl az ujjairól. A fiú meglepetten kapta fel a kezét, és megbámulta.

– Ezek szerint sikerült elérned valamit – jegyezte meg Call. Furcsán hangzottak a szavai, Jasper kiabálása után halknak tűnt a hangja. A két fiú egy pillanatra egymásra nézett. Aztán Jasper elfordult, Call pedig feszengve elindult a könyvtár ajtaja felé.

– Ne haragudj, Call! – kiáltotta utána Celia. – Reggelre lehiggad!

Call nem felelt. Úgy gondolta, ez nem igazságos: Aaronnak nincs családja, Tamarának van, de ijesztő, és most kiderült, hogy Jasperé se jobb. Ha ez így megy tovább, végül Call már senkit sem utálhat anélkül, hogy rosszul ne érezné magát miatta.

Felkapta a ketrecet, és a legközelebbi folyosó felé indult.

– Nincs több kitérő! – közölte a gyíkkal.

– Warren ismeri a legjobb utat. Néha nem a legjobb út a leggyorsabb.

– Warrennek nem kéne harmadik személyben beszélnie saját magáról – felelte Call, ám hallgatott a gyíkra, amíg az vissza nem vezette a lakrészéhez. Amikor felemelte a karját, hogy csuklópántjával kinyissa az ajtót, az állat megszólalt:

– Engedj ki!

Call habozott.

– Megígérted. Engedj ki! – A gyík lángoló szemével könyörögve nézett fel rá.

A fiú letette a ketrecet a kőpadlóra az ajtó elé, és letérdelt. Ahogy a reteszhez nyúlt, rádöbbent, hogy elfelejtette föltenni azt az egy kérdést, amivel eleve kezdenie kellett volna.

– Öhm, Warren, miért tartott Rufus mester ketrecbe zárva a szobájában?

Az elementál fölvonta a szemöldökét.

– Sunyi – közölte.

Call a fejét csóválta, nem tudta biztosan, melyikükről beszél a gyík.

– Ez meg mit jelent?

– Engedj ki! – hajtogatta a gyík, reszelős hangja szószegésnek hangzott. – Megígérted.

Call sóhajtva nyitotta ki a ketrecet. A gyík felrohant a falon, a mennyezet sarkában lévő, pókhálóval beszőtt falmélyedés felé. A fiú már a hátán lévő lángot is csak alig látta. A ketrecet eldugta egy sztalagmitcsoport mögé, remélve, hogy másnap reggel sikerül végleg megszabadulnia tőle.

– Hát akkor jó éjt! – köszönt el, mielőtt bement volna. Ahogy az ajtó kinyílt, a gyík besurrant előtte a szállásra.

Call megpróbálta kizavarni az elementált, ám Warren követte a hálószobájába, és a fal egyik derengő sziklájához bújva összegömbölyödött, szinte láthatatlanná vált.

– Itt alszol? – kérdezte a fiú.

A gyík mozdulatlan maradt, akár egy kő, lángoló szemét félig lehunyta, nyelve kissé kilógott oldalt a szájából.

Call túl kimerült volt ahhoz, hogy azon aggódjon, vajon biztonságos-e megosztania a szobáját egy elementállal, még ha csak egy alvó elementálról van is szó. A padlóra lökte a dobozt meg az összes holmit, amit otthonról kapott, és összegömbölyödött az ágyon, kezébe fogva az apja csuklópántját. Ujjai a csiszolt kövekre simultak, míg álomba nem szenderült. Elalvás előtt utoljára még a káoszsújtottak örvénylő, ragyogó szemére gondolt.