14. FEJEZET

A barlang hatalmas volt, és a tetejét úgy alakították ki, hogy boltozatos legyen, akár egy katedrális mennyezete. A helyiségben öt kapu állt, boltíveik magas márványoszlopokra támaszkodtak, és mindegyiket másmás fém díszítette: vas, réz, bronz, ezüst és arany. A fal is márványból volt, és több ezer ember kezének lenyomatát őrizte, mindegyik fölé egy-egy nevet gravíroztak.

A terem középső részén egy bronzszobor emelkedett, egy fiatal lányt ábrázolt, amint hosszú haja lebeg a szélben. Arcát az ég felé emelte. A szobor talapzatán ez a név volt olvasható: Verity Torres.

– Mi ez a hely? – kérdezte Aaron.

– A végzett diákok csarnoka – felelte Tamara, és áhítatos arckifejezéssel fordult körbe. – Amikor a tanoncokból mágussegédek lesznek, idejönnek, és belenyomják a kezüket a kőbe. Mindenkinek itt van a kézlenyomata, aki kijárta a Magisztériumot.

– Mint anyukám meg apukám – mondta Call, és elindult a csarnokban a szülei nevét keresve.

Az édesapjáé – Alastair Hunt – nagyon magasan volt, nem érhette el. Az apukája nyilván lebegéshez folyamodott, hogy ennyire fent nyomhassa a falba a kezét. Call szája sarka mosolyra görbült, ahogy elképzelte az apját, illetve édesapjának ezt a nagyon fiatal kiadását, amint felszáll a magasba, csak azért, hogy megmutassa, képes rá.

Meglepte, hogy anyukája kézlenyomata nincs az apjáé mellett, mivel azt hitte, már diákként is szerelemesek voltak egymásba – de talán az elrendezésnél ez nem számított. Beletelt még pár percbe, ám végül csak megtalálta anyja nevét, méghozzá a túlsó falon, egy sztalagmit legalján: Sarah Novak. A kézlenyomata fölött vékony vonalakkal szerepelt a neve, mintha egy fegyver élével vésték volna oda. Call leguggolt, és odasimította a tenyerét, ahol valaha édesanyjáé volt. Kezük formája pontosan megegyezett: a fiú ujjai tökéletesen illeszkedtek a rég meghalt lány fantomujjainak helyére. Tizenkét évesen Callnek akkora volt a keze, mint az édesanyjának tizenhét éves korában.

A fiú érezni akart valamit, kezét anyukája kézlenyomatára szorítva, de nem volt biztos benne, hogy barmit is érez.

– Call! – szólt Tamara. Gyengéden megérintette a vállát. A fiú hátrapillantott két barátjára. Mindketten ugyanolyan aggódó arcot vágtak. Call tudta mit gondolnak, tisztában volt vele, hogy sajnálják. Talpra ugrott, lerázta magáról Tamara kezét.

– Semmi bajom – mondta, a torkát köszörülve.

– Ezt nézzétek! – Aaron a csarnok középén állt, egy hatalmas, boltíves kapu előtt, amely fénylő, fehér kőből készült. Fölötte a Prima matéria szavak díszelegtek. Aaron átbújt alatta, kíváncsian lépve át a túloldalra. – Egy kapu, ami nem vezet sehova.

– Prima matéria – motyogta Tamara, aztán tágra nyílt a szeme. – Ez az első kapu! A Magisztériumban a diákok minden év végén átkelhetnek egy kapun. Ez jelzi, hogy megtanulták uralni az erejüket, hogy rendesen tudják használni az ellensúlyokat. Az első kapu után kapjuk majd meg a rézéves csuklópántot.

Aaron elsápadt.

– Úgy érted, hogy idő előtt léptem át a kapun? Bajba fogok kerülni?

Tamara megvonta a vállát.

– Nem hinném. Úgy tűnik, nincs aktiválva. – Mindannyian a boltívre meredtek. Az csak állt ott, egyszerű kőkapuként egy sötét teremben. Call egyetértett, hogy nem látszott valami aktívnak.

– Szerepelt ilyen hely a térképen? – kérdezte Call.

Aaron a fejét csóválta.

– Nem emlékszem.

– Szóval hiába találtunk tökéletes tájékozódási pontot, ugyanúgy el vagyunk tévedve, mint eddig? – Tamara a falba rúgott.

Valami a földre pottyant. Egy nagy, gyíkszerű valami, aminek csillogott a szeme, az egész hátán lángok táncoltak, és… szemöldöke volt.

– Úristen! – szólt Tamara, a szemét meresztve. A vizük vészesen közel került a padlóhoz, miközben Aaron is a gyíkot bámulta, így ezúttal Callnek kellett a levegőben tartania a gömböt.

– Call! Örökké eltévedsz, Call. Bent kéne maradnod a szobádban. Ott meleg van – közölte Warren.

Tamara meg Aaron a barátjuk felé kapták a fejüket, szemükben felkiáltó- és kérdőjelek táncoltak.

– Ő Warren – magyarázta Call. – Ő, izé, egy gyík, akivel ismerjük egymást.

– Ez egy tűzelementál! – mondta Tamara. – Hogyhogy elementálokkal haverkodsz? – Callre bámult.

A fiú kinyitotta a száját, hogy letagadja a Warrennel való barátságot: hiszen nem is haverkodtak! De ez nem tűnt valami jó módszernek Warren meggyőzésére, hogy segítsen nekik – márpedig Call tudta, hogy most aztán nagy szükségük van a gyík segítségére.

– Nem azt mondta Rockmaple mester, hogy ezek, hát, tudod… elnyelhetnek? – Aaron az elementálra függesztette a szemét.

– Hát, engem még nem nyelt el – felelte Call. – Pedig a szobámban aludt. Warren, nem tudnál segíteni nekünk? Eltévedtünk. De nagyon. Meg kéne mutatnod a visszavezető utat.

– Warren ismer minden rejtett zugot, egérutat, nyaktörő lejtőt. Mit adtok a visszaútért cserébe? – A gyík közelebb mászott hozzájuk, kavicsokat szórva szét a lábával.

– Mit akarsz? – kérdezte Tamara, a zsebében turkálva. – Van nálam rágó meg egy hajgumi, de kábé ennyi.

– Nálam van egy kis kaja – ajánlotta föl Aaron. – Főleg cukorka. A nagyteremből.

– Én tartom a vizet – mondta Call. – Úgyhogy nem tudok a zsebembe nyúlni. De, izé, megkaphatod a cipőfűzőmet.

– Mindet akarom! – szólt a gyík, és izgatottan bólogatott. – Amikor odaérünk, megkapom mindet, és a mesterem meg lesz elégedve.

– Micsoda? – ráncolta a homlokát Call. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta az elementált.

– A mesteretek meg lesz elégedve, amikor visszaértek – mondta a gyík. – Rufus mester. A ti mesteretek. – Aztán futásnak eredt a barlang fala mentén, olyan gyorsan, hogy Call csak zihálva volt képes lépést tartani vele, és közben megtartani a vízgömböt. Néhány csöpp elveszett a nagy rohanásban.

– Gyertek már! – kiáltotta Tamarának és Aaronnak. Lába sajgott a megerőltetéstől.

Aaron vállat vont és követte.

– Hát, ha már úgyis odaígértem a rágómat – mondta a lány, és utánuk eredt.

Követték Warrent egy kénszagú barlangba, aminek minden fala sárga, narancssárga és furán sima volt – Callnek olyan érzése volt, mintha egy óriás torkában menetelnének. A talaj kellemetlenül nyirkos volt, vöröses, vastag, szivacsos zuzmó vonta be. Aaron majdnem elbotlott, Call lába pedig a zuzmóba süllyedt, a vízgömb megingott, miközben a fiú igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Tamara ujjaival odaintve helyreállította a gömböt, aztán beléptek egy olyan barlangba, amelynek falát kristályszerű, jégcsapra hasonlító képződmények borították. A plafon közepéről hatalmas, halványan világító kristályok függtek, akár egy csillár.

– Nem is erre jöttünk – panaszkodott Aaron, ám Warren nem állt meg, legfeljebb egy-egy pillanatra, hogy beleharapjon a kristályokba, amelyek mellett elhaladtak. Ügyet sem vetett a kínálkozó kijáratokra, hanem egyenesen egy kicsi, sötét lyukhoz ment, amiről kiderült, hogy egy szinte fénytelen alagút. Kénytelenek voltak négykézláb mászni, a vízgömb vészesen billegett közöttük. Call hátán csörgött a veríték a kucorgástól, iszonyúan fájt a lába, és kezdett aggódni, hogy Warren teljesen rossz irányba vezeti őket.

– Warren… – kezdte.

Elhallgatott, mert az alagút hirtelen kiszélesedett, óriási terembe torkollott. A fiú talpra kecmergett. Rossz lába majd leszakadt, annyira túlerőltette. Tamara meg Aaron követték, elsápadva az erőfeszítéstől, hogy egyszerre kellett négykézláb mászniuk meg a vizet megtartaniuk a levegőben.

Warren a kifelé vezető, boltíves átjáró fele iszkolt. Call olyan gyorsan követte, ahogy csak a lába bírta.

Az erőfeszítés teljesen elvonta a figyelmét, így észre sem vette, hogy melegebb lett a levegő, és égett szag tölti meg. Csak akkor nézett föl, amikor Aaron elkiáltotta magát: .

– Itt már voltunk… Felismerem a vizet.

Call megállapította, hogy visszatértek a füstölgő, narancssárga folyó meg az indaként lelógó, hatalmas gyökerek barlangjába.

Tamara nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

– Na végre! Most már csak…

Hangja azonban sikoltásba fordult, ahogy a füstölgő folyóból egy teremtmény emelkedett ki. A lány hátrahőkölt, Aaron pedig felordított. A kettőjük között lebegő vízgömb a földre zuhant. A víz sistergett, mintha forró serpenyőbe loccsant volna.

– Igen – szólt Warren. – Azt tettem, amit parancsolt. Ő mondta, hogy hozzalak vissza titeket ide, és most itt is vagytok.

– Ő mondta – ismételte Tamara.

Call tátott szájjal bámulta a folyóból kiemelkedő a hatalmas lényt, miközben a víz forrni kezdett, óriási piros és narancssárga buborékok bugyogtak a felszínén, olyan volt, akár a láva. A rémség göröngyös, sötét és kőszerű volt, mintha csipkézett szélű szikladarabkákból állt volna össze, viszont emberi arca volt, férfiarca, vonásait látszólag gránitból faragták. Szeme helyén sötét lyuk tátongott.

– Üdvözletem, vasmágusok! – szólalt meg, szavai úgy visszhangzottak, mintha nagyon messziről hallatszottak volna. – Jó távol vagytok a mesteretektől.

A tanoncok szóhoz sem jutottak. Call a csöndben hallotta Tamara zihálását.

– Egy szavatok sincs hozzám? – A rémség gránitszája mozgott: mint amikor a kő megreped és szétválik. – Pedig valaha én is olyan voltam, mint ti, gyerekek.

Tamara szörnyű hangot hallatott: egyszerre zokogott és hördült fel.

– Nem – mondta. – Nem lehetsz közénk tartozó… nem létezik, hogy még tudsz beszélni. Te…

– Mi az? – sziszegte Call. – Mi van, Tamara?

– Te elemésztett vagy – mondta a lány a kőalaknak, és elcsuklott a hangja. – Olyan, akit beszippantott egy elem. Már nem is vagy ember…

– Tűz vagyok – lehelte a rém. – Réges-rég azzá váltam. Átadtam magam a tűznek, és az is átadta magát nekem. Kiégette belőlem mindazt, ami emberi és gyenge volt.

– Halhatatlan vagy – mondta Aaron. Szeme most nagyobbnak és zöldebbnek hatott, elütve sápadt, piszkos arcától.

– Annál sokkal több. Örökkévaló vagyok. – Az elemésztett odahajolt Aaronhoz, olyan közel, hogy a fiú bőre kipirult, mintha tűz közvetlen közelében állt volna.

– Aaron, ne! – lépett felé Tamara. – El akar égetni, be akar szippantani. Menj onnan!

A lány arcát bevilágította a pislákoló fény, és Call rádöbbent, hogy Tamara könnyezik. Egyszeriben eszébe jutott a lány nővére, akit beszippantottak az elemek, megpecsételve a sorsát.

– Beszippantani titeket? – Az elemésztett csak nevetett. – Kis reszkető lángocskák vagytok még, alig nőttetek ki a földből. Belőletek nem sok életet lehetne kifacsarni.

– Biztosan akarsz tőlünk valamit – szólt Call, remélve, hogy elvonhatja az elemésztett figyelmét Aaronról.

– Különben nem fáradtál volna azzal, hogy megjelenj előttünk.

A rém felé fordult.

– Rufus mester meglepetés-tanonca. Még a sziklák is rólad sutyorognak. A legnagyobb mester idén furcsán választott.

Call el sem tudta hinni. Még az elemésztett is tudott a borzalmas felvételijéről.

– Átlátok az arcotok bőrmaszkján – folytatta az elemésztett. – Látom a jövőtöket. Egyikőtök el fog bukni. Egyikőtök meg fog halni. Egyikőtök pedig már eleve halott.

– Micsoda? – emelte meg a hangját Aaron. – Hogyhogy „már eleve halott”?

– Ne hallgass rá! – kiáltotta Tamara. – Nem olyan, mint mi, nem ember…

– Ki akarna ember lenni? Az emberi szív megszakad. Az emberi csont eltörik. Az emberi bőr felhasad. – Az elemésztett, aki már így is közel állt Aaronhoz, a fiú felé nyúlt, hogy megérintse az arcát. Call odaugrott, amilyen gyorsan csak a lába engedte, arrébb lökte Aaront, mire mindketten a barlang falának zuhantak. Tamara szembefordult a elemésztettel, és felemelte a kezét. Tenyerében pörgő légtölcsér növekedett.

– Elég legyen! – harsogta egy hang a boltív alól.

Rufus mester állt ott, vészjóslóan és félelmetesen, szinte sugárzott belőle az erő.

A lény hátralépett, összerezzent.

– Nem akartam rosszat.

– Takarodj! – parancsolta Rufus mester. – Hagyd békén a tanoncaimat, különben eloszlatlak, mint bármilyen más elementált, akárki is voltál régen, Marcus.

– Ne hívj azon a néven, ami már nem az enyém! – csattant fel az elemésztett. Pillantása Callre, Aaronra és Tamarára esett, miközben visszasüllyedt a kénes folyóba.

– Még találkozunk! – Eltűnt a fodrozódó vízben, de Call tudta, hogy valahol a felszín alatt bujkál.

Rufus mester egy pillanatra megrendültnek látszott.

– Gyertek! – szólt aztán rájuk, beterelve őket egy alacsony folyosóra. Call hátranézett, Warrent keresve, ám az elementál eltűnt. Először csalódott volt emiatt. Üvöltözni akart a gyíkkal, amiért elárulta őket… illetve örökre ki akarta tiltani a szobájából. Ám ha Rufus mester meglátta volna Warrent, akkor rögtön tudta volna, ki lopta el a szobájából, szóval talán mégsem baj, hogy a gyík lelépett.

Egy darabig csöndben haladtak.

– Honnan tudta, hogy meg kell keresnie minket? – kérdezte végül Tamara. – Hogy valami rossz történik?

– Ugye nem gondoljátok, hogy hagytalak volna titeket felügyelet nélkül kószálni a Magisztérium mélyén? – kérdezte Rufus. – Egy légelementált küldtem utánatok. Visszajött figyelmeztetni, hogy az elemésztett barlangjában kötöttetek ki.

– Marcus… az elemésztett… elmondta a… megjósolta a jövőnket – szólt Aaron. – Mit jelent ez? Az a… az elemésztett valaha tényleg tanonc volt, mint mi?

Mióta Call megismerte, Rufus most először tűnt nyugtalannak. Elképesztő volt látni, hogy a mester végre felöltött valamilyen arckifejezést.

– Bármit is mondott, nem számít. Teljesen megőrült. És igen, annak idején valóban tanonc volt ő is, mint ti, de sokkal-sokkal később lett belőle elemésztett. Mire az történt, már mester volt. Egészen pontosan az én mesterem.

Hallgatásba burkolóztak, egészen addig, míg vissza nem értek a menzára.

Aznap este a vacsoránál Call, Aaron meg Tamara megpróbáltak úgy tenni, mintha normálisan telt volna a napjuk. A hosszú asztalnál ültek a többi tanonccal együtt, de nem beszéltek sokat. Rufus mester Milagros és Rockmaple mesterekkel ült egy asztalnál, megosztozott velük egy zuzmós pizzán, és komornak tűnt.

– Úgy látom, nem sikerült valami jól a tájékozódási feladat – vigyorgott gúnyosan Jasper, sötét pillantását végigjártatva előbb Tamarán, majd Aaronon, végül Callen. Igaz, ami igaz, mindhárman látványosan kimerültek és piszkosak voltak, arcuk csupa kosz. Tamarának karikás volt a szeme, mint aki rosszat álmodott.

– Csak nem eltévedtetek?

– Rábukkantunk egy elemésztettre – közölte vele Aaron. – Az egyik alsó szinten.

Az asztal körül ülők izgatottan kérdezősködni kezdtek.

– Egy elemésztettre? – faggatta őket Kai. – Tényleg olyan volt, amilyennek mondják őket? Ocsmány szörnyeteg?

Megpróbált beszippantani? – Celiának elkerekedett, a szeme. – Hogy menekültetek meg?

Call észrevette, hogy Tamara evőeszközt tartó keze remeg. Gyorsan megszólalt:

– Képzeljétek, megjósolta a jövőnket!

– Hogy érted? – kíváncsiskodott Rafe.

– Azt mondta, hogy egyikünk el fog bukni, egyikünk meg fog halni, egyikünk meg már eleve halott – mesélte Call.

– Szerintem mind tudjuk, ki fog elbukni – mondta Jasper, Callt méregetve. Callnek hirtelen eszébe jutott, hogy senkinek sem szólt arról, amikor rajtakapta Jaspert a könyvtárban, de most igencsak kísértést érzett rá.

– Köszi, Jasper – felelte Aaron. – Mindig értékes a hozzászólásod.

– Nehogy komolyan vegyétek az elemésztett dumáját! – szólt Drew nyomatékosan. – Az csak blabla. Nem jelent semmit. Egyikőtök sem fog meghalni, és nyilvánvalóan mind a hárman életben vagytok. Micsoda butaság!

Call villájával a kezében tisztelgett neki.

– Koszi!

Tamara letette az evőeszközt.

– Elnézést! – mondta, és kisietett a menzáról.

Aaron meg Call azonnal felkeltek az asztaltól, hogy kövessék. Már félúton jártak a menza előtti folyosón, amikor Call meghallotta, hogy valaki szólongatja: Drew volt az, utánuk sietett.

– Call! – szólt. – Beszélhetnénk egy percet?

A fiú megállt, Aaronnal egymásra néztek.

Maradj csak! – mondta neki Aaron. – Majd én megnézem, mi van Tamarával. A szálláson találkozunk.

Call visszafordult Drew-hoz, félresöpörte a szeméből borzas, poros haját.

– Minden oké?

– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – Drew kék szeme tágra nyílt.

– Micsoda? – Call semmit sem értett.

– Csak így elárulni mindenkinek ezt az egészet. Az elemésztettet. Meg a próféciát!

– De hát te mondtad, hogy az csak blabla! – tiltakozott Call. – Azt mondtad, nem jelent semmit.

– Én csak azért mondtam, mert… – Drew Call arcát fürkészte, miközben a saját arckifejezése értetlenről aggodalmasra, majd elszörnyedtre változott. – Te nem tudod – szólt végül. – Hogyhogy nem tudod?

– Mit nem tudok? – faggatta Call. – A frászt hozod rám, Drew.

– Ki vagy te? – kérdezte Drew, félig suttogva, majd elhátrált egy lépést. – Mindenben tévedtem – mondta. – Mennem kell!

Megfordult és elszaladt. Call teljesen összezavarodva figyelte, ahogy távolodik. Elhatározta, hogy megkérdezi Tamarát meg Aaront erről az egészről, ám mire visszaért a szállásukra, társain láthatóan úrrá lett a kimerültség. Tamara szobájának ajtaja csukva volt, Aaron pedig az egyik kanapén aludt.