4. FEJEZET

A nap lenyugvóban volt már, mire minden mester kiválasztotta a tanoncait. Sok gyerek ment haza sírva, köztük – Call legnagyobb megelégedésére – Kylie is. Habozás nélkül helyet cserélt volna Kylie-val, de mivel ezt nem engedték meg neki, legalább rendesen felbosszanthatta a lányt azzal, hogy neki muszáj volt itt maradnia. Call az egész helyzetben egyedül ezt találta vigasztalónak, márpedig ahogy egyre közeledett a Magisztériumba való indulás ideje, foggal-körömmel kapaszkodott bármi vigasztalóba.

Édesapjának a Magisztériumról szóló intései mindig is bosszantóan sejtelmesek voltak. Ahogy Call ott állt, megpörkölve, véresen és tintásan, egyre jobban fájó lábbal, nem volt jobb dolga, mint hogy felidézze magában ezeket a figyelmeztetéseket. A mágusokat nem érdekli senki és semmi más, csakis a képességük fejlesztése. Ellopják a gyerekeket a családjuktól. Szörnyetegek. Kísérleteznek a gyerekekkel. Miattuk halt meg az édesanyád.

Aaron próbált társalgást kezdeményezni Call-lel, ám a fiúnak nem volt kedve beszélgetni. Az övébe tűzött tőr markolatát szorongatta, és igyekezett ijesztőnek tűnni. Aaron végül feladta, és inkább Tamarával kezdett beszélgetni.

A lány sok mindent tudott a Magisztériumról a nővérétől, aki Tamara elmondása szerint a legeslegjobb volt minden egyes tárgyból a suliban. Aggasztó módon Tamara megfogadta, hogy még nála is jobb lesz. Úgy tűnt, Aaront már önmagában az boldoggá teszi, hogy varázslóiskolába járhat.

Call eltűnődött, nem kellene-e figyelmeztetnie őket. Aztán eszébe jutott Tamara szörnyülködő hangneme, miután meglátta, kicsoda az apja. Kit érdekelnek! – gondolta. Felőle akár fel is falhatta volna őket egy harminc kilométer per órával repülő, bosszúszomjas sárkánykígyó.

Végre befejeződött a szertartás, és mindenkit kitereltek a parkolóba. A szülők könnyek között ölelgették és puszilgatták a gyermekeiket, elhalmozták őket teli bőröndökkel, hátizsákokkal meg nassolnivalóval. Call zsebre tett kézzel álldogált. Nem elég, hogy az apja nem lehetett ott elköszönni tőle, de még poggyásza sem volt. Váltás ruha híján néhány nap múlva még jobban fog bűzleni, mint most.

Két sárga iskolabusz várt rájuk, és a mágusok nekiláttak a gyerekeket csoportokra osztani az alapján, hogy ki melyik mesterhez tartozik. Mindegyik buszon több csapat utazott. Rufus tanoncai Milagros, Rockmaple és Lemuel mesterek diákjaival kerültek egy buszra.

Miközben Call várakozott, Jasper lépett oda hozzá. A srác bőröndjei ugyanolyan drágának látszottak, mint a ruhái. A monogramja – JDW – bele volt nyomva a bőrbe. Megvető kifejezés ült ki az arcára, ahogy Callre nézett.

– Az a hely Rufus mester csoportjában – szólt Jasper – nekem járt volna, de te elvetted tőlem.

Bár Callnek örülnie kellett volna, amiért borsot tört Jasper orra alá, már nagyon elege lett abból, hogy mindenki úgy csinál, mintha Rufus mester kiválasztottjának lenni óriási megtiszteltetés volna.

– Figyelj, én semmit sem tettem azért, hogy így alakuljon. Nem akartam, hogy bármelyik mágus is engem válasszon, oké? Egyáltalán nem akarok itt lenni.

Jasper remegett a dühtől. Így, közelről nézve Call meglepetten látta, hogy a srác bőröndje elegáns ugyan, de lyukas, bár a bőrt már többször is gondosan megfoltozták. Rádöbbent, hogy Jasper felsőjének ujja is rövidebb pár centivel a kelleténél, mintha a ruháit örökölte, vagy egyszerűen csak kinőtte volna. Call le merte volna fogadni, hogy még a nevét is örökölte, hogy stimmeljen a monogram.

Lehet, hogy a családja régen jómódú volt, de úgy tűnt, már nincs meg a vagyonuk.

– Hazudsz – vádolta Jasper elkeseredetten. – Igenis csináltál valamit. A Magisztérium legtekintélyesebb mágusa senkit sem választ ki véletlenül, úgyhogy engem te csak ne próbálj átverni! Ha odaértünk az iskolába, addig nem nyugszom, amíg vissza nem szerzem azt a helyet. A végén könyörögni fogsz, hogy hazamehess.

– Álljon meg a menet! – szólt Call. – Ha könyörög az ember, akkor hazaengedik?

Jasper úgy bámult Callre, mintha babiloni nyelven dőlt volna belőle a szó.

– Neked fogalmad sincs, milyen fontos ez az egész – mondta, és olyan erősen markolta bőröndje fogantyúját, hogy elfehéredett a keze. – Fogalmad sincs! Azt is alig bírom elviselni, hogy egy buszon kell ülnöm veled. – Elfordult Calltől, és a mesterek felé masírozott.

Call mindig is utálta az iskolabuszt. Sosem tudta, ki mellé üljön le, mert sosem akadt olyan barátja, aki arrafelé lakott, amerre ő – igazából soha nem akadt egyetlen barátja sem. A többi gyerek furának tartotta. Még a vaspróba során is, amikor olyanok között volt, akik mágusok akartak lenni, Call furcsának, kívülállónak tűnt. Ezen a buszon legalább elég hely volt ahhoz, hogy egy egész sort elfoglalhasson egyedül. Valószínűleg annak is köze lehet ehhez, hogy úgy bűzlök, mint az égő gumiabroncs – gondolta. De ez akkor is megkönnyebbüléssel töltötte el. Nem akart mást, csak hogy békén hagyják, hadd gondolkozzon azon, mi is történt az imént. Azt kívánta, bár megvette volna neki az édesapja a mobilt, amiért a legutóbbi szülinapján könyörgött. Egyszerűen csak hallani szerette volna az apukája hangját. Egyszerűen csak azt szerette volna, ha nem az lenne az utolsó emléke az apjáról, hogy üvöltözik, miközben elrángatják. Nem akart mást, csak tudni, mit tegyen most.

Ahogy kihajtottak az útra, Rockmaple mester felállt, és beszélni kezdett az iskoláról, elmagyarázta, hogy a vaséves tanulóknak egész télen az iskolában kell maradniuk, mert nem biztonságos kezdetleges képzettséggel hazatérniük. Azt is elmondta, hogy egész héten a mesterüktől fognak tanulni, a többi mester péntekenként tart majd nekik órákat, és minden hónapban egyszer át kell esniük valami nagy felmérőn. Callnek nehezére esett a részletekre koncentrálni, főleg amikor Rockmaple mester felsorolta a mágia öt alapelvét, amelyek mintha egytől egyig az egyensúlyról szóltak volna. Vagy a természetről. Vagy akármiről. Call próbált odafigyelni, ám a szavak valahogy elmosódtak, mielőtt még megjegyezhette volna őket.

Félórás utazás után a buszok megálltak egy autós pihenőhelyen, ahol Call rádöbbent, hogy nemcsak poggyásza nincs, hanem pénze se. Úgy tett, mintha nem volna éhes, miközben mindenki más csokit, chipset meg üdítőt vett.

Miután visszaszálltak a buszra, Aaron mögé ült le.

– Tudod, hova visznek minket? – kérdezte Call.

– A Magisztériumba – felelte Aaron, és úgy hangzott, mint aki kissé aggódik Call mentális épsége miatt. – Az iskolába, rémlik? Ahol tanoncok leszünk, emlékszel?

– De az hol van pontosan? Hol vannak az alagutak? – kérdezte Call. – És szerinted éjszakára a szobánkba zárnak minket? Van rács az ablakon? Nem, várjunk csak, az nem lehet… hiszen ott nincsenek is ablakok, igaz?

– Hááát… – nyögte válaszul Aaron, és Call felé nyújtott egy kinyitott zacskó sajtos-fokhagymás ízű Lay’s chipset. – Kérsz?

Tamara odahajolt hozzájuk a túloldalon lévő üléséről.

– Te tényleg gyogyós vagy? – kérdezte, ám ezúttal nem úgy, mintha sértegetni akarná, hanem mintha tényleg meg szeretné tárgyalni a dolgot.

_ Ugye tudjátok, hogy miután odaérünk, meg fogunk halni? – kérdezte Call, olyan hangosan, hogy az egész busz hallja.

Néma csönd volt a válasz.

Végül Celia szólalt meg:

– Mindannyian?

Néhány gyerek vihogott.

– Hát, nem, nem mindannyian, nyilván – válaszolta Call. – De néhányan közülünk meghalnak. Az is nagyon durva!

Megint mindenki Callt bámulta, kivéve Rufus és Roekmaple mestert, akik legelöl ültek, és oda sem figyeltek, mit csinálnak mögöttük a gyerekek. Callt aznap már többször kezelték lököttként, mint egész eddigi életében, és már nagyon tele volt vele a hócipője. Egyedül Aaron nem nézett úgy rá, mintha őrültnek tartaná. Inkább csak elropogtatott egy darab chipset.

– Na és ki mondta ezt neked? – kérdezte Calltől. – Hogy meg fogunk halni.

– Az apám – válaszolta. – Ő is a Magisztériumba járt, úgyhogy tudja, milyen. Azt mondta, hogy a mágusok kísérletezni fognak rajtunk.

– Ő volt az a pasas, aki ordítozott a vaspróba után? Aki hozzád vágta a kést? – kérdezte Aaron.

– Általában nem szokott így viselkedni – motyogta Call.

– Hát a jelek szerint apád is a Magisztériumba járt, és ő még mindig életben van – mutatott rá Tamara, majd halkabban fojtatta: – És a nővérem is ott tanul. Néhányunk szülei is odajártak.

– Igen, de az én anyám meghalt – felelte Call. – Apám pedig utálja azt az iskolát, úgy, ahogy van. Még beszélni sem hajlandó róla. Azt mondta, hogy anyám a Magisztérium miatt halt meg.

– Mi történt az anyukáddal? – kérdezte Celia. Egy zacskó gumimacit tartott az ölében, és Call kísértést érzett, hogy kérjen belőle, mert a beígért fagylaltkehelyre emlékeztette, amit végül nem kaphat meg. Ráadásul a lány kedvesnek tűnt, mintha azért állt volna szóba vele, mert nem akarta, hogy aggódjon a mágusok miatt, nem pedig azért, mert dühöngő őrültnek vélte őt. – Mármint, megszült téged, vagyis nem a Magisztériumban halt meg, igaz? Nyilván befejezte az iskolát a halála előtt.

Kérdése felkészületlenül érte Callt. Ő az egészet összemosta a fejében, és nem sokat agyalt az időrenden. Volt valami harc, a mágusok valamiféle háborút vívtak. Édesapja nem fedte föl a részleteket. Mindig arra koncentrált, hogy a mágusok hagyták megtörténni az egészet.

Amikor a mágusok háborúznak, ami gyakran előfordul, nem törődnek azokkal, akik életüket vesztik a harcok miatt.

– Volt egy háború – felelte. – Egy háborúban halt meg.

– Hát ezzel nem mondtál sokat – jelentette ki Tamara. – De ha anyukád háborúban halt meg, az biztosan a harmadik mágusháború volt. Az Ellenség háborúja.

– Én csak azt tudom, hogy valahol Dél-Amerikában halt meg.

Celia felhördült.

– Ezek szerint a hegyen halt meg – mondta Jasper.

– Milyen hegyen? – kérdezte Drew hátulról, ideges hangon. Callnek eszébe jutott, hogy ő volt az, aki a pónis suliról érdeklődött.

– A fagyos mészárlásban – szólt Gwenda. Call emlékezett rá, hogy amikor Gwendát kiválasztották, a lány olyan széles mosollyal az arcán pattant fel, mintha a születésnapja jött volna el, rengeteg gyöngyös tincse az arca körül himbálózott. – Te semmit sem tudsz? Nem hallottál még az Ellenségről, Drew?

A fiú megdermedt.

– Miféle ellenség?

Gwenda bosszúsan sóhajtott.

– A Halál Ellensége. Ő az utolsó krétor, és miatta robbant ki a harmadik háború.

Drew még mindig értetlennek tűnt. Call sem volt biztos benne, hogy érti, miről beszél Gwenda. Krétor? Halál Ellensége? Tamara hátranézett, megpillantva kettőjük döbbent arckifejezését.

– A legtöbb mágus négy elemet tud használni – magyarázta. – Emlékeztek, hogy Rockmaple mester azt mondta, levegővel, vízzel, földdel és tűzzel tudunk varázsolni? Meg hogy beszélt a káoszmágiáról?

Call emlékezett néhány dologra mindabból, amit Rockmaple mester a busz elejéből magyarázott nekik, valami káoszról meg elemésztésről. Első hallásra is elég ijesztőnek tűnt, és most sem hangzott jobban.

– A krétorok a semmiből kreálnak valamit, erről kapták a nevüket. Kreátorok. Nagyon erősek. És veszélyesek.

Mint az Ellenség.

Callnek a hideg futkosott a hátán. A mágia még annál is rosszabbnak tűnt, mint ahogy az apja leírta.

– A Halál Ellensége nem is hangzik olyan rosszul – mondta, leginkább csak azért, hogy ellenkezzen. – Hiszen a halál nem valami csúcs. Mármint, mégis ki akarna a Halál Haverja lenni?

– Nem erről van szó. – Tamara összekulcsolta a kezét az ölében. Láthatóan bosszús lett. – Az Ellenség remek mágus volt… talán a legjobb… de megőrült. Örökké akart élni, és fel akarta támasztani a holtakat. Ezért nevezték el a Halál Ellenségének, mert megpróbálta legyőzni a halált. Káoszt hozott a világba, hogy állatokba oltsa az üresség erejét… sőt emberekbe is. Azok az emberek, akiket a káosz egy darabkájával sújtott, agyatlan szörnyekké váltak.

Mostanra lement a nap, csupán egy vörös-arany csík fénylett a láthatár legalján, emlékeztetve őket, hogy csak nemrég szállt le az éjszaka. Miközben a busz tovább zötyögött a sötétben, Call egyre több csillagot figyelt meg az ablakból. Csupán egy erdő homályos körvonalát vette ki, ahogy elhaladtak mellette – sötétségbe burkolózó lombok és sziklák vették körül őket, amíg a szem ellátott.

– És valószínűleg most is ezzel foglalkozik – szólt Jasper. – Arra készül, hogy megszegje az egyezményt.

– Nem ő volt generációja egyetlen krétorja – mondta Tamara, mintha egy bemagolt történetet mesélt volna, vagy elismételt volna egy beszédet, amit már rengetegszer hallott. – Élt még egy krétor. Ő volt a bajnokunk, Verity Torresnek hívták. Csak egy kicsit volt idősebb, mint mi most, de nagyon bátor volt, és ő vezette az Ellenség elleni csatákat. Nyerésre álltunk. – Tamara szeme csillogott, ahogy Verityről beszélt. – De aztán az Ellenség elkövette a legálnokabb dolgot, amit bárki is tehet. – Ismét halkabbra fogta a hangját, hogy az elöl ülő mesterek semmiképp se hallhassák. – Mindenki tudta, hogy nagy csata közeleg. A mieink, a jó mágusok egy távoli barlangba bújtatták el a családtagjaikat és a kisgyerekeket, nehogy túszként használhassák fel őket. Az Ellenség azonban tudomást szerzett a barlangról, így ahelyett, hogy megjelent volna a csatamezőn, a barlanghoz ment, és mindenkit megölt.

– Azt hitte, hogy könnyen végezhet velük – vette át a szót Celia halk hangon. Nyilvánvalóan ő is sokszor hallotta már a történetet. – Csak gyerekek és öregek voltak ott, meg néhány szülő csecsemővel. Megpróbáltak szembeszállni vele. Megölték a káoszsújtottakat, akik rájuk támadtak a barlangban, de ahhoz nem voltak elég erősek, hogy elpusztítsák az Ellenséget. Végül mindenki meghalt, és az Ellenség elmenekült. Olyan brutális volt, hogy a Tanács fegyverszünetet ajánlott az Ellenségnek, ő pedig elfogadta.

A többi gyerek rémülten hallgatott.

– Egyik jó varázsló sem élte túl? – kérdezte Drew.

– A pónis suliban bezzeg mindenki életben marad – motyogta Call. Egyszeriben örült, hogy nem volt pénze nassolnivalót venni a pihenőhelyen, mert mostanra tuti kitaccsolt volna. Tudta, hogy az édesanyja meghalt. Még azt is tudta, hogy csatában halt meg. Ám a részleteket még soha nem hallotta.

– Hogy mi? – fordult felé Tamara, arcán jeges dühvel.

– Mit mondtál?

– Semmit. – Call karba tett kézzel hátradőlt. A lány arckifejezéséből tudta, hogy túl messzire ment.

– Hihetetlen, amit művelsz! Anyád a fagyos mészárlásban vesztette életét, te meg viccelődsz az önfeláldozásán. Úgy viselkedsz, mintha a mágusok tehettek volna a haláláról, nem pedig az Ellenség.

Call elvörösödve fordult el. Szégyellte magát azért, amit mondott, de dühös is volt, hiszen tudnia kellene ezekről a dolgokról, nem? Az apjának el kellett volna mondania mindezt. Mégsem árult el neki semmit.

– Ha édesanyád a hegyen halt meg, akkor te hol voltál? – szólt közbe Celia, nyilvánvalóan azon igyekezve, hogy békét teremtsen. A hajában lévő virág még mindig gyűrött volt a vaspróba miatt, és egyik sarka kissé megpörkölődött.

– A kórházban – felelte Call. – A lábam megsérült, amikor születtem, és meg kellett műteni. Ezek szerint anyámnak ott kellett volna maradnia a kórházban, akármilyen vacak is volt a kávé. – Mindig így viselkedett, ha zaklatott volt. Mintha nem tudta volna féken tartani a nyelvét.

– Gyalázatos vagy! – csattant fel Tamara. Többé már nem volt olyan hűvös és visszafogott, mint a vaspróba során. Düh táncolt a szemében. – A Magisztériumban a máguscsaládokból származó tanulók legalább felének voltak olyan rokonai, akik a hegyen haltak meg. Ha továbbra is így szövegelsz, akkor valaki bele fog fojtani egy föld alatti tóba, és senki sem fogja bánni, én pláne nem.

– Tamara! – szólt Aaron. – Mi hárman tanoncként egy csapatba tartozunk. Hagyd békén a srácot! Meghalt az anyja. Joga van úgy érezni ezzel kapcsolatban, ahogy csak akar.

– A nagy-nagynéném is ott halt meg – mondta Celia. – A szüleim folyton róla beszélnek, de én nem is ismertem. Én nem haragszom rád, Call. Csak azt kívánom, bár ne történt volna ez velünk. Egyik rokonunkkal sem.

– Hát én haragszom – szólalt meg egy fiú hátul. Callnek úgy rémlett, Rafe a neve. Magas volt, a haja sűrű és göndör, a pólóján pedig egy vigyorgó koponya volt, ami halványzölden világított a tompa fényben.

Call még rosszabbul érezte magát. Már majdnem bocsánatot kért Celiától és Rafe-től, amikor Tamara Aaronhoz fordult és kifakadt:

– De úgy tesz, mintha tojna az egészre. Azok az emberek hősök voltak!

– Nem, nem voltak hősök – fakadt ki Call, mielőtt Aaron megszólalhatott volna. – Áldozatok voltak. A mágia miatt ölték meg őket, és ezt senki sem tudja visszacsinálni. Még maga a Halál Ellensége sem, igaz?

Döbbent csend támadt. Most még azok is megfordultak, és Callt bámulták, akik távolabb ültek és eddig másról beszélgettek.

Apja a többi mágust hibáztatta az édesanyja haláláért. És Call megbízott az apjában. Tényleg. De most, hogy minden szem őrá szegeződött, nem volt biztos benne, mit higgyen.

A csendet csak Rockmaple mester horkolása törte meg. A busz ráfordult egy rázós földútra.

Celia nagyon halkan így szólt:

– Úgy hallom, a suli közelében káoszsújtott állatok vannak. Az Ellenség kísérleti alanyai.

– Lovak is? – kérdezte Drew.

– Remélem, nem – felelte Tamara megborzongva. Drew csalódottnak tűnt. – Káoszsújtott lóra semmiképp sem szabad felülni. A káoszsújtott lények az Ellenség rabszolgái. Az üresség egy darabja van bennük, ettől okosabbak, mint más állatok, viszont vérszomjasak és őrültek. Csak az Ellenség meg a többi szolgája képes irányítani őket.

– Szóval ezek olyan démoni zombilovak? – kérdezte Drew.

– Nem egészen. A szemükről lehet felismerni őket. Szó szerint tündököl a tekintetük: halvány a szemük, de színek kavarognak benne. Viszont amúgy teljesen átlagosnak tűnnek. Ez benne az ijesztő – magyarázta Gwenda.

– Remélem, nem kell majd sok időt a szabadban töltenünk.

– Én meg remélem, hogy igen – mondta Tamara. – Remélem, megtanuljuk felismerni és megölni őket. Én azt akarom csinálni.

– Á, igen – mormolta Call alig hallhatóan. – Én vagyok itt az őrült. A jó öreg Magisztériumban nincs semmi félelmetes. Irány a gonosz pónis suli!

Tamara azonban ügyet sem vetett rá. Előrehajolt és Celiát hallgatta, aki azt mesélte:

– Úgy hallom, vannak újfajta káoszsújtott állatok, amelyeknek a szemén sem látszik semmi. Egy ilyen szerencsétlen még azt sem tudja, micsoda ő, amíg az Ellenség rá nem kényszeríti az akaratát. Szóval lehet, hogy a macskád kémkedik utánad, vagy…

A busz lefékezett. Call egy pillanatra azt hitte, újabb benzinkútnál állnak meg, ám ekkor Rufus mester felkelt a helyéről.

– Megérkeztünk – közölte velük. – Legyetek szívesek rendezett sorban leszállni a buszról! – És néhány percig minden teljesen hétköznapinak tűnt, mintha Call egy szokványos osztálykiránduláson vett volna részt. A gyerekek fogták minden motyójukat, és a busz eleje felé tülekedtek. Call Aaron után szállt le, és mivel neki nem kellett kivennie a bőröndjét a csomagtartóból, ő volt az első, aki alaposan szemügyre vehette a környéket.