24. FEJEZET
Micsoda? – tátotta el a száját Call. – Ki maga? Miért mondja ezt nekem?
– Mert ez az igazság – válaszolta a mágus, kezében az ezüstmaszkkal. – Te vagy Constantine Madden. És ha jobban megnézel, rá is fogsz jönni a nevemre.
A mágus még mindig Call előtt térdelt, szája lassan keserű mosolyra húzódott.
Ez megőrült – gondolta Call. Tuti biztos. Nincs semmi értelme annak, amit mond.
Ám a férfi arca ismerős volt: Call látta már őt, legalábbis fényképen.
– Maga Joseph mester – mondta. – Maga tanította a Halál Ellenségét.
– Téged tanítottalak – felelte Joseph mester. – Szabad fölkelnem, mester?
Call egy szót sem szólt. Csapdába estem – gondolta. Itt ragadtam egy őrült mágussal meg egy holttesttel.
A hallgatását nyilván engedélynek véve Joseph mester némi erőfeszítéssel talpra állt.
– Drew mondta, hogy odalett minden emléked, de én nem voltam képes elhinni. Azt hittem, hogy amikor meglátsz, amikor elárulom neked az igazat saját magadról, talán eszedbe jut majd valami. De mindegy. Lehet, hogy nem emlékszel semmire, de biztosíthatlak, Callum Hunt, hogy a benned lévő életerő… úgy is mondhatnám, a lélek… mindaz, ami elevenné teszi a tested porhüvelyét, csakis Constantine Maddené. Az igazi Callum Hunt még nyivákoló csecsemőként meghalt.
– Ez tiszta őrület – mondta Call. – Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg. Az ember nem cserélhet csak úgy lelket valakivel.
– Igaz, akárki nem cserélhet lelket – felelte a mágus.
– De te igen. Szabad, Mester?
Feléje nyújtotta a karját. Call csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy a mágus ahhoz kérte az engedélyét, hogy megfoghassa a kezét.
Call tudta, hogy nem lenne szabad megérintenie Joseph mestert. A mágia nagy része érintésre épült: az elemek erejét is a megérintésükkel szívták magukba. De annak ellenére, hogy Joseph mester őrültségeket beszélt, volt a szavaiban valami, ami magával ragadta Callt, amit nem bírt kiverni a fejéből.
Lassan kinyújtotta a kezét, Joseph mester pedig megfogta, vastag, sebzett ujjait Call jóval kisebb ujjai közé kulcsolva.
– Láss! – suttogta, és Callen elektromos bizsergés futott át. Elfehéredett előtte a világ, mintha hatalmas vászonra vetített jelenetek peregtek volna le a szeme előtt.
Két hadsereget látott szembeszegülni egymással egy hatalmas csatatéren. Mágusok háborúztak: robbanó tűzgömbök, jégnyilak, és széllökések süvítettek ide-oda a harcosok között. Call ismerős arcokat látott: a sokkal fiatalabb Rufus mestert, a kamasz Lemuel mestert, Tamara szüleit, valamint egy tűzelementál hátán, az egész sereg élén lovagoló Verity Torrest. Kinyújtott karjából a káosz sötétsége áradt, miközben az ellenségeik felé vágtatott.
Joseph mester tűnt fel, kezében egy nehéz tárggyal. Rezesen csillogott: mintha a mágus kezén, kinyújtott ujjai helyén rézkarmok nőttek volna. A mester mágikus széllökést formált, majd elhajította a tárgyat. Egyenesen Verity nyakába fúródott.
A lány hátraesett, vére szétspriccelt, és a tűzelementál, amelyen lovagolt, felüvöltött, majd hátsó lábára ágaskodott. Karmából villám lövellt ki: eltalálta Joseph mestert, aki elzuhant, ezüstmaszkja félrecsúszott, kilátszott alóla az arca.
– Ez nem Constantine! – kiáltotta egy rekedt hang. Alastair Hunt hangja. – Ez Joseph mester!
Új jelenet villant fel. Joseph mester egy vörös márvánnyal borított teremben állt. Egy csapat rémült mágussal ordítozott.
– Hol van? Azonnal mondjátok meg, mi történt vele!
Nehéz léptek hallatszottak a nyitott ajtó felől. A mágusok szétváltak, utat engedve négy káosz sújtottnak, akik egy testet cipeltek. Egy szőke fiatalember testét, akinek mellkasán hatalmas seb tátongott, ruhája vérben úszott. A káoszsújtottak letették a testet Joseph mester lába elé.
Joseph összerogyott, átkarolta a fiatalembert.
– Mester – suttogta. – Jaj, én Mesterem, ellensége a halálnak…
A fiú szeme kinyílt. Szürke volt: Call most először látta Constantine Madden szemét, soha nem jutott eszébe megkérdezni, milyen színű volt. Ugyanolyan szürke volt a szeme, mint Callé. Szürke volt és sivár, mint a téli égbolt. Sebhelyes arca ernyedt és érzelemmentes volt.
Joseph mester felhördült.
– Ez meg micsoda? – kérdezte, és dühödt arccal a többi mágushoz fordult. – A teste túlélte, éppen csak hogy, de a lelke… hol a lelke?
Megint új jelenet következett. Call egy jégből kivájt barlangban állt. A falak fehérek voltak, itt-ott megváltozott a színűk, ahol árnyék hullott rájuk. A földön holttestek hevertek: mágusok, néhányan nyitott szemmel, mások szó szerint vérbe fagyva.
Call tudta, hol van. A fagyos mészárlás helyszínén. Lehunyta a szemét, de hiába: ugyanúgy látta a képet, mivel az egyenesen az elméjébe vetült. Figyelte Joseph mestert, ahogy a meggyilkoltak között lépkedett, időnként megállt, maga felé fordított egy-egy holtat, és az arcába bámult. Pár perccel később Call rádöbbent, mit csinál. Csak a halott gyermekeket vizsgálgatta, a felnőttekhez hozzá sem ért. Végül Joseph megállt, rámeredt valamire, és Call meglátta, mit néz. Nem egy holttestet, hanem szavakat, egy jégbe vájt üzenetet.
FIÚT MEGÖLNI
Ismét más jelenetek játszódtak le Call előtt, egyre gyorsabban suhantak el, akár a szélfútta levelek: Joseph mester egyik városban a másik után, ahogy keres, egyre csak keres, kórházak születési nyilvántartását nézi át, ingatlanok tulajdonosait kutatja, kivizsgál minden lehetséges nyomot…
Joseph mester, amint egy játszótér aszfaltján áll és figyeli, ahogy egy csapat srác egy náluk kisebb fiút terrorizál. A talaj egyszeriben megremegett, mintha földrengés támadt volna, és egy hatalmas repedés majdnem kettészelte a játszóteret. Miután az őt bántalmazók elrohantak, a kisfiú felült a földön, és döbbenten körülnézett. Call magára ismert a vézna, sötét hajú kissrácban, akinek szeme ugyanolyan szürke volt, mint Constantine-é, és rossz lába kicsavarodva szorult teste alá.
Call érezte, hogy Joseph mester arcára mosoly ül ki…
A fiú döbbenten tért vissza a valóságba, mintha hatalmas magasságból zuhant volna vissza a testébe. Hátrahőkölt, kirántotta a kezét Joseph mester szorításából.
– Nem – hörögte. – Nem, én ezt nem értem…
– Ó, szerintem igenis érted – felelte a mágus. – Szerintem tökéletesen érted, Callum Hunt.
– Hagyja abba! – tiltakozott a fiú. – Ne hívjon már folyton így, hogy Callum Hunt… a hideg kiráz tőle. A nevem Call.
– Nem, nem az – közölte Joseph mester. – Ez a név ehhez a testhez tartozik, a porhüvelyhez, amit most viselsz. Ezt a nevet el fogod vetni, amikor készen állsz rá, ahogy ezt a testet is le fogod vetni, és ismét felöltöd majd Constantine-ét.
Call égnek emelte a karját.
– Az nekem nem fog menni! És tudja, miért, nem? Mert Constantine Madden azóta is él és virul. Igazán nem értem, hogy lehetnék én az az ember, aki hadsereget irányít, káoszelementálokat idéz meg, és fura szemű, óriási farkasokat kreál, miközben az az ember már létezik, és NEM ÉN VAGYOK AZ! – kiabálta Call, ám a hangja esdeklő volt, még saját maga számára is. Csakis azt akarta, hogy legyen vége ennek az egésznek. Óhatatlanul apja rémes szavai csendültek a fülébe, újra meg újra: Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy.
– Él és virul? – ismételte Joseph mester kegyetlen mosollyal az arcán. – Ó, a Tanács és a Magisztérium azt hiszi, hogy Constantine még mindig aktívan ügyködik a világban, mert ezt akartuk elhitetni velük. De ki látta őt az elmúlt években? Ki beszélt vele a fagyos mészárlás óta?
– Egy csomóan látták… – kezdte Call. – Találkozott az egész Tanáccsal! Amikor aláírta az egyezményt.
– Álarcban – mondta erre Joseph mester, felemelve az ezüstmaszkot, amit a felbukkanásakor viselt. – A Verity Torres elleni csatában is eljátszottam a szerepét; tudtam, hogy képes leszek rá újra. Az Ellenség a fagyos mészárlás óta rejtőzködik, és amikor mindenképp muszáj volt színre lépnie, én jelentem meg helyette. De maga Constantine? Ő halálosan megsebesült tizenkét évvel ezelőtt, a barlangban, ahol Sarah Hunt és még oly sokan mások meghaltak. Ám amint érezte, hogy elhagyja az életereje, a Mester felhasználta megszerzett tudását, vagyis annak módszerét, hogyan kell egy lelket másik testbe áthelyezni, és így megmenekült. Ugyanúgy, ahogy képes volt a káosz egy darabját a káoszsújtottakba helyezni, fogta a saját lelkét, és áthelyezte a kéznél lévő, optimális hordozóba. Beléd.
– De én nem is voltam ott a fagyos mészárlásnál! A kórházban voltam, ahol születtem. A lábam…
– Ezt a hazugságot Alastair Hunt hitette el veled. A lábad akkor sérült meg, amikor Sarah Hunt leejtett a jégre – felelte Joseph mester. – Ő tudta, mi történt. Tudta, hogy a gyermeke lelkét kiűzték a testéből, és Constantine Madden lelke került a helyére. Tudta, hogy a fiából maga az Ellenség lett.
Callnek zúgott a füle.
– Az anyukám nem…
– Az anyukád? – gúnyolódott Joseph mester. – Sarah Hunt csak a jelenlegi porhüvelyed édesanyja volt. Ezt még ő is tudta. Neki magának nem volt ereje megtenni, de hátrahagyott egy üzenetet. Egy üzenetet bárkinek, aki a halála után a vérontás helyszínére érkezik.
– A jégbe írt szavak – suttogta Call. Szédelgett, hányingere támadt.
– Fiút megölni – idézte fel Joseph mester kegyetlen elégedettséggel. – A most nálad lévő kés hegyével véste a barlang jegébe. Ez volt az utolsó cselekedete ezen a világon.
Call úgy érezte, menten elhányja magát. A háta mögé nyúlt, az asztal szélébe kapaszkodott, és zihálva nekidőlt.
– Callum Hunt lelke halott – mondta Joseph. – Az a lélek, amit kiűztél ebből a testből, összeaszott és elpusztult. Constantine Madden lelke gyökeret eresztett és növekedett, ép testben született újjá. A hívei azóta mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön, mintha nem veszett volna nyoma, így biztonságban voltál. Megóvtunk. Volt időd megnőni. Életben maradtál.
Call életben akar maradni. Call a múltkor poénkodva ezt tette hozzá fejben az ötsoroshoz; most már nem is tűnt olyan viccesnek. Most a fiú elszörnyedve gondolt bele, mennyire igaz is ez. Annyira életben akart maradni, hogy kioltotta egy másik ember életét? Tényleg ilyet tett volna?
– Nem emlékszem, hogy valaha is Constantine Madden lettem volna – suttogta. – Soha nem voltam más, csak én…
– Constantine mindig is tudta, hogy meghalhat – mondta Joseph. – Mindennél jobban félt a haláltól. Újra meg újra megpróbálta feltámasztani a fivérét, de nem volt képes életre kelteni a lelkét, mindazt, ami maga Jericho volt. Elszánta magát, hogy bármi áron életben marad. Mi egész végig arra vártunk, Call, hogy elég idős légy. És most végre itt vagy, már majdnem készen állsz. Hamarosan újrakezdődik majd a háború… és ezúttal biztosan győzni fogunk.
Joseph mester szemében gyanús őrület csillogott.
– Nem értem, miből gondolja, hogy a maguk oldalára állnék – mondta Call. – Elrabolták Aaront…
– Igen – mondta Joseph –, de mi téged akartunk.
– Szóval ekkora erőfeszítést tettek, még egy barátomat is elrabolták, csak azért, hogy én idejöjjek, és… mi? Végre elmondhasson nekem mindent? Miért nem mondta el korábban? Miért nem raboltak el, mielőtt egyáltalán a Magisztériumba jöttem volna?
– Mert azt hittük, hogy tudod az igazat – mondta kelletlenül Joseph mester. – Én azt hittem, hogy szándékosan bujkálsz… hagyod kifejlődni az elmédet és a testedet, hogy ismét ugyanolyan félelmetes ellensége lehess a Tanácsnak, mint amilyen azelőtt voltál. Nem akartam kapcsolatba lépni veled, mert úgy gondoltam, ha fel kívánnád venni velem a kapcsolatot, nyilván üzennél nekem.
Call keserűen felnevetett.
– Szóval a közelembe se jött, mert nem akart lebuktatni, miközben én végig azt sem tudtam, hogy tartanom kellene a lebukástól? Hát, ez rém vicces!
– Én egyáltalán nem találom viccesnek. – Joseph mester arckifejezése nem változott. – Szerencsére a fiamnak… Drew-nak sikerült kiderítenie, hogy fogalmad sincs, ki vagy igazából, különben véletlenül talán még elárultad volna magad.
Call a mesterre bámult.
– Meg fog ölni? – szegezte váratlanul a férfinak a kérdést.
– Megölni? Hiszen vártalak – felelte Joseph. – Hosszú évek óta várlak vissza.
– Hát akkor az egész hülye terve füstbe ment – közölte Call. – Vissza fogok menni, és elmondom Rufus mesternek, ki vagyok valójában. Mindenkinek el fogom mondani a Magisztériumban, hogy apámnak igaza volt, hallgatniuk kellett volna rá. És meg fogom állítani magát.
Joseph mester elmosolyodott és a fejét csóválta.
– Tudom én, hogy ez nem vallana rád, akármennyire álcázod is magad. Szépen vissza fogsz menni, és befejezed a vaséved, aztán, amikor újra eljössz a Magisztériumba, hogy elkezdd a rézévedet, majd megint beszélünk.
– Nem, nem fogunk beszélni. – Call kicsinek és gyerekesen naivnak érezte magát, maga alá gyűrte az egész ügy borzalmas súlya. – Majd én megmondom nekik…
– Megmondod nekik, hogy mi vagy? Elfojtanák a varázserődet.
– Nem fogják…
– De igen – közölte Joseph mester. – Már ha nem ölnek meg. Elfojtják majd az erődet, aztán visszaküldenek ahhoz az apához, aki addigra biztosan tudni fogja, hogy nem vagy a fia.
Call nagyot nyelt. Eddig a pillanatig nem is gondolt arra, hogyan fog reagálni minderre az édesapja. Az apukája, aki könyörgött Rufus mesternek, hogy fojtsa el az erejét… biztos, ami biztos.
– El fogod veszíteni a barátaidat. Komolyan azt gondolod, hogy egyáltalán a drágalátos krétoruk közelébe engednének, ha tudnák, hogy mi vagy? Aaron Stewartot arra képezik majd ki, hogy az ellenséged legyen. Egész végig őt keresték. Ez Aaron szerepe. Ő nem a társad. Hanem a veszted.
– Aaron a barátom – szólt Call, reményvesztett hangon. Ő maga is hallotta, milyen lemondóan hangzik ez, de nem tudott változtatni rajta.
– Ahogy mondod. – Joseph mester olyan higgadtan figyelte, mint aki mindent jobban tud nála. – Úgy tűnik, a barátodnak komoly döntéseket kell hoznia. Ahogy neked is.
– Döntöttem – felelte Call. – Az a döntésem, hogy visszamegyek a Magisztériumba, és elmondom az igazat.
Joseph fogait kivillantva mosolygott.
– Tényleg? – kérdezte. – Elég könnyű itt állnod, és dacolnod velem. Nem is számítottam másra Constantine Maddentől. Mindig is hajlíthatatlan voltál. Ám amikor eljön az igazság pillanata, amikor meg kell hozni a döntést, tényleg fel fogsz adni mindent, ami fontos neked, valami elvont eszménykép kedvéért, amit nem is értesz teljesen?
Call megrázta a fejét.
– De hát úgyis fel kéne adnom mindent. Maga nyilván nem fogja hagyni, hogy visszamenjek a Magisztériumba.
– Dehogyisnem – mondta Joseph mester.
A fiú hátrahőkölt és fájdalmasan beverte a könyökét a mögötte lévő falba.
– Micsoda?
– Jaj, Mesterem! – sóhajtotta az idős mágus. – Hát nem érted…
Nem tudta befejezni a mondatot. A tető hatalmas robajjal kettészakadt. Callnek alig volt ideje felnézni, a fejük fölött mintha azonnal szilánkokra robbant volna a fa és a beton. Hallotta Joseph mester rekedt kiáltását, majd egy egész hegynyi törmelék hullott kettőjük közé, eltakarva Call elől a mágust. A fiú lába alatt megroggyant a föld, Call oldalra zuhant és Harceb után kapott, hogy magához szorítsa a ficánkoló, rémült farkast.
Pár pillanatig az egész épület rázkódott, és Call a kölyök szőrébe temette az arcát, próbált nem megfulladni a sűrű, kavargó portól. Talán eljött a világvége. Talán Joseph mester társai úgy döntöttek, hogy a levegőbe repítik ezt a helyet. Fogalma sem volt, mi történik, és szinte nem is érdekelte.
– Call? – A fiúnak még mindig csengett a füle, amikor meghallotta az ismerős hangot. Tamara! A hátára gördült, fél kézzel még mindig Harceb szőrét markolva, és meglátta, hogy mi hasította ketté az épületet.
A hegyi teke feliratú, hatalmas neoncégér szakította be a tetőt, úgy vágta félbe az egész helyet, mintha fejszével szeltek volna ketté egy betontömböt. Aaron a tábla tetején kuporgott, mintha azzal együtt zuhant volna át a tetőn, Tamara pedig mögötte ült. A cégér szikrázott és sziszegett ott, ahol vezetékei elszakadtak, meggörbültek.
Aaron leugrott a tábláról, odarohant Callhez, lehajolt, és megragadta a karját.
– Call, gyere!
A fiú hitetlenkedve ült fel, és hagyta, hogy barátja talpra rántsa. Harceb nyüszített és felugrott, mellső mancsát Aaron derekára téve.
– Aaron! – kiáltotta Tamara. A fiúk háta mögé mutatott. Call megperdült, és a por- meg törmelékfelhőre meresztette a szemét. Joseph mesternek nyoma sem volt.
Ám ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott senki más rajtuk kívül. Call visszafordult Aaronhoz.
– A káoszsújtottak – mondta gyászosan. Tele volt velük a folyosó, átvágtak a romhalmazon, hátborzongatóan meneteltek, örvénylő szemük tűzként lángolt.
– Gyerünk! – Aaron megfordult, és a cégér felé sprintelt, felugrott rá, aztán lenyúlt, hogy fölhúzza maga után Callt. A tábla nem szakadt le a tartóoszlopáról: az megtört, és szintén bedőlt az épületbe, úgyhogy most ferdén hevert, akár a tálba merített, a peremnek támasztott kanál. Tamara máris futásnak eredt fölfelé az oszlopon, elhagyva a hegyi teke feliratot, Harcebbel a sarkában. Call bicegve indult utána, ám hamar rádöbbent, hogy Aaron nem követi őket. Hátrafordulva látta, hogy a lábánál lévő vezetékek szikrát szórtak.
Az alattuk elterülő termet rohamos ütemben töltötték meg a káoszsújtottak, akik gépiesen vonultak a cégér felé. Többen már el is kezdtek felmászni rá. Aaron úgy egy méterrel fölöttük állt, lenézett rájuk.
Tamara feljutott a tartóoszlop égbe meredő végéig, és leugrott róla a tetőre.
– Gyertek már! – kiáltott Tamara, amikor rádöbbent, hogy nem követik… és hogy nem képes visszajutni az oszlopra. – Call! Aaron!
Aaron azonban nem mozdult. Úgy egyensúlyozott a cégéren, mintha az szörfdeszka lett volna, és komor képet vágott. Haja fehérnek tűnt a betonportól, szürke egyenruhája szakadt és véres volt. Lassan felemelte a kezét, és Call most először nemcsak Aaront, a barátját látta, hanem a krétort is, a káoszmágust, aki egy nap olyan erős lehet, mint a Halál Ellensége.
Akiből az Ellenség ellensége lesz.
Call ellensége.
Aaron kezéből sötétség lövellt ki, akár egy fekete villámcsapás: előretört, és árnyékcsápjaival körbefonta a káoszsújtottakat. Amint megérintette őket a sötétség, szemük fénye kihunyt, és mozdulatlanul, tehetetlenül a földre rogytak.
Egész végig ezt keresték. Ez Aaron szerepe. Ő a veszted.
– Aaron! – kiáltotta Call, feléje csúszva az oszlopon. Aaron nem fordult felé, mintha meg sem hallotta volna. Csak állt ott, fekete fény robbant a kezéből egészen az égig, ösvényt perzselve a fejük felett. Rémültnek látszott.
– Aaron – zihálta Call, és elbotlott az összegabalyodott, szakadt vezetékekben. Iszonyatos fájdalom hasított a lábába, ahogy kifordult a teste és lezuhant, magával sodorva Aaront, félig rá is esve. A fekete fény eltűnt, amint Aaron háta a tábla fémjének ütközött, Call pedig a két tenyere közé szorította a srác mindkét kezét.
– Hagyjál békén! – kiabálta Aaron. Úgy tűnt, nincs magánál, mintha dühében még azt is elfelejtette volna, kicsoda Call meg Tamara. Vergődött Call alatt, próbálta kiszabadítani a kezét. – Muszáj… muszáj…
– Muszáj leállnod – mondta Call, és megmarkolta a fiú egyenruháját a mellkasa fölött. – Aaron, nem csinálhatsz ilyet ellensúly nélkül. Bele fogsz halni.
– Nem számít – felelte Aaron, és próbált kiszabadulni alóla.
Call nem eresztette.
– Tamara vár minket. Nem hagyhatjuk magára. Muszáj leállnod. Rajta! Muszáj!
Aaron zihálása lassan csillapodott, szemével Callre összpontosított. Közben újabb káoszsújtottak tartottak feléjük, átmásztak halott társaik testén, szemük szikrázott a sötétben.
– Na jó – szólt Call, lemászva Aaronról, feltornászva magát, hogy fájó lábbal, de egyenesen álljon. – Gyere, Aaron! – A karját nyújtotta. – Menjünk!
Aaron habozott… aztán megragadta Call kezét, és hagyta, hogy a fiú talpra húzza. Call ezután elengedte, és megfordult, megint elkezdett fölmászni a tartóoszlopon.
Aaron ezúttal követte. Felkecmeregtek olyan magasra, hogy át tudják vetni magukat a tetőre Tamara meg Harceb mellé. Ahogy Call leugrott a palatetőre, a dobbanás erejét a lábától egészen a fogáig érezte.
Tamara megkönnyebbülten bólintott, amint meglátta őket, ám feszült volt az arca: a káoszsújtottak még mindig követték őket. A lány megperdült, és a ferde tető széléhez rohant, majd újra ugrott… ezúttal az egyik kukára. Call botladozva követte.
Leereszkedett az épület oldalán. A szíve hevesen vert, félig az üldözőiktől való félelmében, félig pedig egy olyan félelem miatt, amely elől hiába futott, nem menekülhetett. Ahogy lába a kuka fém fedeléhez csapódott, térdre esett. Alsó végtagjait olyan nehéznek, zsibbadtnak és ingatagnak érezte, mintha homokzsákká változtak volna. Sikerült legördülnie a kukáról, aztán a falnak támaszkodva levegő után kapkodott.
Pillanatokkal később hallotta, hogy Aaron mellette landol.
– Jól vagy? – kérdezte Aaron, és Callt mindenek dacára megkönnyebbülés töltötte el: úgy tűnt, Aaron ismét önmaga.
Fém zörgése hallatszott. Call meg Aaron a hang irányába fordultak, és látták, hogy Tamara elgurította a kukát az épület falától. A káoszsújtottak, akiknek így nem volt mire leugraniuk, a tető peremén ácsorogtak.
– Semmi… semmi bajom. – Call előbb Aaronra, majd Tamarára nézett, mindketten egyformán aggódó képpel figyelték. – Nem hiszem el, hogy visszajöttetek értem – tette hozzá. Szédült, elfogta a hányinger, és biztos volt benne, hogy ha csak egyetlen lépést is tesz, újra elesik. Arra gondolt, azt kellene mondania nekik, hogy hagyják itt, és fussanak el, de nem akart ott maradni egyedül.
– Még szép, hogy visszajöttünk – felelte Aaron a homlokát ráncolva. – Mármint, te meg Tamara egész idáig jöttetek, hogy megmentsetek, nem? Miért ne tennénk mi is ugyanezt érted?
– Te is számítasz, Call – szólt Tamara.
A fiú azt akarta mondani, hogy Aaron megmentése más ügy, de nem igazán tudta megfogalmazni, miért. Forgott vele a világ.
– Hát, elég csodás volt… amit a cégérrel csináltatok.
Tamara meg Aaron gyors pillantást váltottak.
– Nem egészen ezt próbáltuk elérni – vallotta be Tamara. – Csak fel akartunk mászni a tetejére, hogy jelet adjunk a Magisztériumnak. Aztán a földmágia kicsit eldurvult, és… hát, igen. Öhm, de végül bevált, nem? És ez a lényeg.
Call bólintott. Ez volt a lényeg.
– Köszi azt is, amit odabent tettél – mondta Aaron, és feszengve megpaskolta Call vállát. – Olyan mérges voltam… ha nem állítottál volna le, miután káoszmágiát kezdtem használni, nem is tudom, mit tettem volna…
– Jaj, az isten szerelmére! Miért kell a fiúknak folyton az érzelmeikről dumálniuk? Tök undi! – szakította félbe őket Tamara. – És még mindig követni próbálnak minket a káoszsújtottak! – mutatott fölfelé. Fényes, örvénylő szemek lesték őket a tető sötétjéből. – Elég már! Gyertek! El kell húznunk innen!
A lány elindult, hosszú, sötét hajfonatai a háta mögött himbálóztak. Call erőt próbált gyűjteni a végtelen gyalogúthoz vissza a Magisztériumba, ellökte magát a faltól, és tett egyetlen, gyötrelmes lépést, majd ájultan esett össze. Még annyi időre sem maradt eszméleténél, hogy érezze, amint feje a földhöz csapódik.