2. FEJEZET

Mindössze féltucatnyi mágus volt a hangárban, ám mintha puszta jelenlétükkel mégis betöltötték volna a teret. Call nem tudta pontosan, mire számított a kinézetüket illetően – azt tudta, hogy az apja mágus, és az ő kinézete egészen átlagos volt, legfeljebb kissé tweedes. Azt hitte, hogy a többi mágus sokkal furább külsejű lesz. Talán hegyes süveget fognak viselni. Vagy ezüst csillagos köpenyt. Remélte, hogy legalább egyiküknek zöld lesz a bőre.

Ám csalódottan kellett tapasztalnia, hogy mindegyik mágus teljesen normálisnak tűnt. Három nő volt, három férfi, és mindannyian bő, hosszú ujjú, övvel átkötött, fekete tunikát viseltek, ugyanolyan anyagból készült nadrággal. Csuklójukon fémmel díszített bőrpánt volt, de Call nem tudta, hogy az ékszernek van-e bármi jelentősége, vagy csupán divatos kiegészítőként szolgál.

A legmagasabb mágus, egy nagydarab, széles vállú, sasorrú férfi, akinek borzas, barna hajába ősz szálak vegyültek, előrelépett, és a lelátón ülő családokhoz intézte szavait:

– Köszöntök minden felvételizőt, és köszöntöm a felvételizők szüleit ezen a délutánon, gyermekük életének legfontosabb napján!

Remek – gondolta Call. Kicsit sem nyomasztó, á, dehogy!

– Mindenki tudja, hogy varázslóiskolába próbálnak bejutni? – kérdezte halkan.

Apja a fejét ingatta.

– A szülők azt hiszik, amit hinni akarnak, és azt hallják, amit hallani akarnak. Ha azt szeretnék, hogy a gyermekükből híres sportoló legyen, akkor azt gondolják, hogy egy előkelő sportiskolába íratják be. Ha abban reménykednek, hogy agysebész lesz belőle, akkor ez itt az orvosi egyetem felvételi előkészítőjének az előkészítője. Ha azt akarják, hogy gazdaggá váljon, akkor olyan magánsulinak hiszik ezt a helyet, ahol a csemetéjük a gazdagokkal és befolyásosokkal haverkodhat.

A mágus folytatta a köszöntőjét, elmagyarázta a délutáni program menetét, és hogy meddig tart majd a válogatás.

– Néhányan nagyon messziről utaztak ide, hogy megadják a gyermeküknek ezt a lehetőséget, és szeretnénk kifejezni hálánkat, amiért…

Call hallotta a mágus szavait, ám egy másik hang is megütötte a fülét, ami mintha mindenhonnan és sehonnan jött volna egyszerre.

Miután North mester befejezte a mondandóját, minden felvételiző álljon fel, és jöjjön a lelátó elé! A próba hamarosan kezdődik.

– Hallottad ezt? – kérdezte Call az apjától, aki bólintott. A fiú körülnézett: mindenki a mágusok felé fordult, néhányan nyugtalannak tűntek, mások mosolyogtak. – A többiek is hallották?

A mágus – Call a semmiből felcsendülő hang alapján arra tippelt, ő lehet North mester – befejezte a beszédét. A fiú tisztában volt vele, hogy el kéne indulnia lefelé a lelátón, mivel ő lassabban fog leérni, mint a többiek. De tudni akarta a választ.

– Bárki, akinek csak egy kis varázsereje is van, meghallotta Phineus mestert… és a legtöbb felvételizővel történt már valamilyen mágikus eset. Néhányan pedzegetik az igazságot, mások már biztosan tudják, a többiek pedig most fognak rádöbbenni.

Mocorgás támadt. Ahogy a gyerekek mind talpra álltak, a fém lelátó megremegett.

– Szóval ez az első próbatétel? – kérdezte Call az édesapjától. – Hogy meghalljuk-e Phineus mestert?

Apja mintha alig hallotta volna meg a szavait. Úgy tűnt, valami eltereli a figyelmét.

– Azt hiszem. De a többi próbatétel sokkal rosszabb lesz. Csak emlékezz mindarra, amit mondtam, és hamarosan túl leszel az egészen! – Megragadta a fia csuklóját, ami meglepte Callt; tudta, hogy az apja szereti, ám általában nem mutatta ki az érzelmeit. Nagyon erősen megszorította a fiú kezét, de rögtön el is engedte. – Na, menj!

Miközben Call lement a lelátón, a mágusok csoportokba terelték a többi gyereket. Az egyik mágusnő a szélső csoport felé intette Callt. A felvételizők mind sutyorogtak, idegesnek tűntek, de izgatottnak is. Call meglátta Kylie Mylest, két csoporttal arrébb. Arra gondolt, talán oda kéne kiáltania a lánynak, hogy valójában nem balettiskolai válogatóra jött, ám Kylie vigyorgott és néhány másik felvételizővel csevegett, így Call úgy vélte, valószínűleg úgysem hallgatna rá.

Még hogy balettiskola! – gondolta komoran. Ezzel etetik be az embert.

– Milagros mester vagyok – mutatkozott be a mágusnő, aki az imént odaintette Callt ahhoz a csoporthoz, amelyiket most nagy szakértelemmel kiterelte a hatalmas helyiségből, majd végig egy hosszú, seszínű folyosón. –

Az első próbatételen közösen fogtok átesni. Kérlek, kövessetek rendezett sorokban!

Call szinte sereghajtóként kicsit szaporázta a lépteit, hogy beérje a többieket. Tudta, a késés valószínűleg előnyére válna, ha azt akarja elhitetni a mágusokkal, hogy nem érdekli a felvételi, vagy hogy fogalma sincs, mit csinál, ám azt utálta, ahogy mindig megbámulták, valahányszor lemaradt. A nagy sietségben viszont véletlenül meglökött egy csinos lányt, akinek nagy, sötét szeme volt. A lány bosszúsan nézett rá még sötétebb hajzuhataga alól.

– Bocs! – mondta Call automatikusan.

– Mind idegesek vagyunk – felelte a lány, ami elég vicces volt, mert egyáltalán nem tűnt idegesnek. Teljesen higgadtnak látszott. Szemöldöke íve egyszerűen tökéletes volt. Karamellszínű, hosszú ujjú felsőjére és drágának tűnő farmerjára egy árva porszem sem tapadt. Finoman kidolgozott, kézfejet ábrázoló, filigrán medál lógott a nyakában, amelyhez hasonlót Call már többször is látott régiségkereskedésekben, így felismerte: Fátima keze. A lány arany fülbevalója úgy nézett ki, mint ami valaha egy hercegnőé, vagy akár királynőé lehetett. Call azonnal zavarba jött, mintha ő maga csupa kosz lett volna.

– Figyu, Tamara! – szólt egy magas, ázsiai srác, akinek tépett, fekete haja a szemébe lógott, mire a lány elfordult Calltől. A nyurga fiú mondott még valamit, amit Call nem hallott, de látta a srác gúnyos vigyorát, így attól tartott, őróla van szó: hogy egy ilyen nyomorék óhatatlanul nekitántorodik másoknak.

Mintha Frankenstein szörnye lett volna. Call sértetten fortyogott magában; főleg azért, mert Tamara mostanáig úgy nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy valami baj van a lábával. Csak bosszús volt, mintha Call átlagos gyerek lett volna. A fiú emlékeztette magát, hogy miután szépen elhasal a felvételi vizsgán, soha többé nem kell viszontlátnia ezeket a hülyéket.

Akik ráadásul mind ki fognak nyiffanni a föld alatt.

Ez a gondolat tartotta benne a lelket, miközben egyik folyosóról a másikra baktatott a csoporttal, amíg be nem értek egy nagy, fehér terembe, tele egyszemélyes asztalokkal. A helyiség tipikusan úgy festett, mint amit írásbeli vizsgára rendeztek be. Az egyszerű asztalok fából készültek, és rozoga székeket erősítettek hozzájuk. Minden asztalon egy-egy kék füzet feküdt, rajta egy gyerek nevével, valamint egy toll. Zsibongás támadt, ahogy a diákok asztalról asztalra jártak, a számukra kijelölt helyet keresve. Call a harmadik sorban találta meg a füzetét, és leült a székre egy világos, hullámos hajú srác mögé, aki az iskolai focicsapatának emblémájával díszített sportdzsekit viselt. Inkább tűnt menő futballistának, mint varázslósuliba felvételiző mágusnak. A srác hátrafordult, és úgy mosolygott Callre, mintha tiszta szívből örült volna annak, hogy a közelében ülhet.

Call még arra sem méltatta, hogy viszonozza a mosolyt. Kinyitotta a kék füzetet, vetett egy pillantást a kérdésekre, alattuk az A, B, C, D vagy E válasz üres karikáival. Arra számított, hogy a felvételi vizsga félelmetes lesz, de úgy tűnt, csak az a veszély fenyegeti, hogy halálra unja magát.

– Kérlek, ne nyissátok ki a füzeteket, amíg a vizsga el nem kezdődik! – szólt Milagros mester a gyerekek előtt állva. A fiatal és hihetetlenül csinos nő egy kicsit az osztályfőnökére emlékeztette Callt.

Ugyanolyan idegesnek, feszengőnek tűnt, mintha még nem szokott volna hozzá, hogy sok időt töltsön gyerekekkel. Fekete, rövid haja volt, benne egy rózsaszínűre festett tinccsel.

Call becsukta a füzetet és körülnézett. Rádöbbent, hogy egyedül ő nyitotta ki a tesztsort. Úgy döntött, nem fogja elárulni az apjának, milyen könnyű volt kilógnia a sorból.

– Először is, üdvözöllek titeket a vaspróbán! – folytatta Milagros mester a torkát köszörülve. – Most, hogy már nincsenek jelen a gondviselőitek, részletesebb tájékoztatást kaphattok arról, hogy mi is fog történni a mai nap folyamán. Néhányatokat zeneiskolai felvételire hívták ide, mások pedig csillagászatra, matematikára vagy lovaglásra specializálódó iskoláktól kaptak meghívót. De mostanra valószínűleg mind rájöttetek: valójában azért vagytok itt, hogy felvételizzetek a Magisztériumba.

Felemelte a karját, és a falak mintha semmivé váltak volna. A helyükön durván faragott kőfal állt. A gyerekek továbbra is az asztaluknál ültek, ám a padló csillámkővel borított sziklává változott alattuk, ami úgy csillogott, mintha flitterekkel lett volna teleszórva. A mennyezetről tündöklő sztalaktitok lógtak, akár a jégcsapok.

A szőke fiú levegő után kapott. Call hallotta, hogy áhítatukban az egész teremben felhördülnek a gyerekek.

Mintha a Magisztérium barlangjainak egyikébe kerültek volna.

– De klassz! – szólt egy csinos lány, haja sok kis fonatának végét fehér gyöngyök díszítették.

Abban a pillanatban, mindennek dacára, amit az édesapja mondott, Call igenis a Magisztériumba akart járni. Többé nem tűnt se sötétnek, se félelmetesnek, hanem nagyon is csodálatosnak. Mint mikor az ember felfedezővé válik, vagy egy idegen bolygóra téved. Eszébe jutottak apja szavai: A mágusok szépséges illúziókkal és meggyőző hazugságokkal fognak csábítgatni. Ne dőlj be nekik!

Milagros mester folytatta a beszédet. Egyre magabiztosabban csengett a hangja.

– Vannak köztetek olyanok, akiknek szülei vagy más családtagjai annak idején a Magisztériumba jártak. De akiknek nem, őket is azért válogattuk ki, mert úgy hisszük, megvan hozzá az adottságuk, hogy mágusok legyenek. Ám egyikőtök számára sem garantált a bejutás. Csak a mesterek tudják, ki a megfelelő jelölt.

Call feltette a kezét, és meg sem várva, hogy a nő felszólítsa, megkérdezte:

– És ha valaki nem akar a Magisztériumba járni?

– Mégis, ki ne akarna pónis suliba járni? – kérdezte egy kócos, barna hajú fiú, aki Call-lel átellenben ült. Alacsony és sápadt volt, karja is, lába is hosszú, vékony, kék pólóján egy ló kifakult képe látszott.

Milagros mester úgy festett, mint aki annyira bosszús, hogy még feszengeni is elfelejtett.

– Drew Wallace! – szólította meg a fiút. – Szó sincs semmiféle pónis iskoláról. Azt mérjük fel, hogy rendelkeztek-e a megfelelő képességekkel, amelyek alapján tanoncnak választhatnak titeket, és elkísérhetitek a tanárotokat, azaz a mestereteket a Magisztériumba. És ha a mágikus adottságotok megfelelő, akkor kötelező a Magisztériumba járnotok. – Callre meredt. – A vaspróba a ti védelmeteket szolgálja. Akiknek a családjában ismert a mágia, pontosan tudják, milyen veszélyesek a képzetlen mágusok mind saját magukra, mind másokra nézve.

A termen morajlás futott végig. Call rádöbbent, hogy a gyerekek egy része Tamarát nézi. A lány teljesen kihúzott háttal ült a székén, felszegett fejjel meredt maga elé. Callum jól ismerte ezt a nézést. Ő is így festett, ha az emberek a lábáról, a halott anyjáról vagy a fura apjáról sutyorogtak. Így néz ki az, aki igyekszik úgy tenni, mintha nem tudná, hogy a többiek róla pusmognak.

– És mi lesz azzal, aki nem kerül be a Magisztériumba? – kérdezte a fonott hajtincses lány.

– Remek kérdés, Gwenda Mason! – szólt Milagros mester bátorítóan. – Egy sikeres mágusnak három dologgal kell rendelkeznie. Az első az alapvető tehetség, a varázserő. Ennek bizonyos mértékben mindannyian birtokában vagytok. A második a tudás, hogy miként kell használni a mágiát. Ezt mi adhatjuk meg nektek. A harmadik a kontroll, aminek belülről kell fakadnia. Most, mielőtt megkezdenétek az első évet, még képzetlen mágusok vagytok, és bár a varázserőtök épp a tetőpontjára hág, nem rendelkeztek sem a kellő tudással, sem a kellő kontrollal. Ha úgy találjuk, hogy sem a tanulásra, sem a kontrollra nem mutattok megfelelő hajlamot, akkor semmi keresnivalótok a Magisztériumban. Ebben az esetben egyszer és mindenkorra gondoskodni fogunk róla, hogy ti és a családotok ne eshessetek áldozatul sem a mágiának, sem az elemeknek.

Hogyhogy áldozatul esni az elemeknek? Ez meg mit jelent? – gondolta Call. Úgy hallotta, a többiek ugyanígy értetlenkednek:

– Ezek szerint talán máris megbuktam? – kérdezte valaki.

– Várjunk csak! Ezt meg hogy érti? – méltatlankodott egy másik gyerek.

– Szóval ez tuti nem pónis suli? – kérdezte Drew sóvárogva.

Milagros mester ügyet sem vetett a kérdéseikre. A barlang képe lassan szertefoszlott. Megint abban a fehér teremben ültek, mint azelőtt.

– Az előttetek lévő tollak különlegesek – mondta a nő, és úgy festett, mint akinek újra eszébe jutott idegeskedni. Call kíváncsi volt, vajon mennyi idős lehet. Fiatalnak tűnt, a rózsaszín tincse miatt pláne, de a fiú úgy vélte, mester csak egy nagyon gyakorlott mágusból lehet. – Ha nem ezt a tollat használjátok, nem tudjuk majd elolvasni a válaszaitokat. Rázzátok meg, hogy aktiváljátok benne a tintát! Ha végeztetek, mutassátok meg nekem a füzeteteket! Most pedig kezdhetitek a munkát.

Call újra kinyitotta a füzetet. Hunyorogva nézte az első kérdést:

1. Egy sárkány és egy sárkánykígyó 14 órakor indulnak el ugyanabból a barlangból, ugyanabba az irányba. A sárkány átlagsebessége 50 km/h-val lassabb, mint a sárkánykígyó sebességének kétszerese. A sárkány két óra alatt 30 km-rel előzi meg a sárkánykígyót. Számold ki a sárkány repülési sebességét, figyelembe véve, hogy a sárkánykígyó bosszúszomjas!

Bosszúszomjas? Call értetlenül meresztette a szemét a papírra, majd átugrotta a kérdést. A következő kérdés sem volt jobb.

2. Lucretia azt tervezi, hogy ősszel maszlagos nadragulyát és ebszőlő csucsort ültet. 4 ágyás csucsort készül elültetni, minden ágyásban 15 növénnyel. Becslései szerint a kertje 20%–át próbálja majd meg nadragulyával beültetni. Összesen hány növényt fog ültetni? Ebből mennyi lesz a maszlagos nadragulya? Ha Lucretia földmágus, aki eddig három kapun haladt át, akkor hány embert tud megmérgezni a nadragulyával, mielőtt elkapnák és lefejeznék?

Call pislogva meredt a tesztkérdésekre. Vajon érdemes strapálnia magát, hogy megpróbálja kiokoskodni, mely válaszok lehetnek rosszak, nehogy még ráhibázzon a megfejtésre? Vagy jelölje be végig ugyanazt a betűt, hátha úgy garantálja magának az alacsony pontszámot? Úgy vélte, még így is megvolna rá az esélye, hogy a kérdések kábé húsz százalékára helyes választ adjon, márpedig ez magasabb arány volt, mint amit el akart érni.

Miközben hevesen törte a fejét, hogy mit tegyen, felkapta a tollat, megrázta, és megpróbált bejelölni egy választ.

A toll nem fogott.

Újra próbálkozott, erősebben nyomva a papírra a toll hegyét. Még mindig nem fogott. Körülnézett, és úgy látta, hogy a többiek nagy része gond nélkül ír, bár néhányan szintén a tollal vacakoltak.

Jellemző – gondolta –, hogy még a vizsgán megbukni sem tud úgy, mint egy normális, nem varázserejű egyén – még arra sem képes, hogy megírja a tesztet. De mi lesz, ha a mágusok újra megíratják vele, miután egy választ sem jelöl be? Nem ugyanolyan esetnek számít ez, mintha eleve el sem jött volna a felvételire?

Homlokráncolva próbált visszaemlékezni, mit is mondott Milagros a tollról. Valami olyasmit, hogy meg kell rázni, mert csak úgy fog a tinta. Talán csak az volt a baj, hogy nem rázta meg eléggé.

Megmarkolta a tollat, és erősen megrázta. A teszt miatti bosszúságából még egy kis extra erőt is sikerült merítenie.

Gyerünk már! – gondolta . Gyerünk, te vacak, írjál MÁR!

Kék tinta zúdult ki a toll hegyéből. Call megpróbálta elállítani az áradatot, a toll hegyére szorította az ujját… ám ettől csak még nagyobb erővel tört elő a tinta. Ráfröccsent az előtte lévő szék hátára; a szőke srác, érzékelve a tomboló tintavihart, félreugrott, hogy kitérjen a kék sugár elől. Annyi tinta spriccelt a kis tollból, hogy az lehetetlenségnek tűnt, mindent beborított, és a többiek egyre haragosabban meredtek Callre.

A fiú elejtette a tollat, ami azonnal abbahagyta a spriccelést. Ám így is épp elég kárt okozott. Call kezét, asztalát, füzetét és haját mind beborította a tinta. Megpróbálta letörölgetni az ujjait, ám ezzel csak azt érte el, hogy kék kézlenyomatokkal lett tele az egész pólója.

Remélte, hogy a tinta nem mérgező. Egészen biztos volt benne, hogy még le is nyelt belőle egy kicsit.

A teremben mindenki Callt bámulta. Maga a mester is őt figyelte, méghozzá olyan arccal, ami ijesztően álmélkodónak tűnt, mintha még soha senkinek nem sikerült volna ilyen mértékben tönkretennie egy tollat. Mindenki hallgatott, kivéve a hórihorgas srácot, aki korábban a folyosón Tamarával beszélt. Most is odahajolt hozzá, hogy megint súgjon neki valamit. Tamara nem mosolyodott el, ám a srác gúnyos vigyora és a szemében ülő felsőbbrendű csillogás alapján Call tudta, hogy őt csúfolják. Érezte, hogy elpirul a füle.

– Callum Hunt! – szólt Milagros mester döbbent hangon. – Kérlek… kérlek, hagyd el a termet, és mosakodj meg, aztán várd meg odakint, hogy a csoport befejezze a tesztet!

Call talpra kászálódott, alig tudatosult benne, hogy a szőke srác, akit kis híján beborított a tinta, mintha együtt érző mosolyt villantott volna felé. Ahogy nagy dérrel-dúrral kimasírozott a teremből, még hallotta a háta mögött valaki kuncogását – és még látta maga előtt Tamara megvető arckifejezését. De kit érdekelt, mit gondol az a lány – kit érdekelt, mit gondol bármelyikük is, akár barátságosak próbálnak lenni, akár gonoszkodni akarnak, vagy akármi? Nem számított. Egyikük sem volt része Call életének. Ez az egész nem volt része az életének.

Már csak pár óra. Call ezt ismételgette magában újra meg újra, miközben a mosdóban állt, és megpróbálta krémszappannal meg durva papírtörlővel ledörgölni magáról a tintát. Kíváncsi volt, vajon a tinta mágikus-e. Az biztos, hogy esze ágában sem volt lejönni. Egy része beleszáradt Call fekete hajába, fehér pólóján pedig továbbra is sötétkék kézlenyomatok éktelenkedtek, amikor kilépett a mosdóból, és szembetalálta magát a folyosón a többi felvételizővel. Mind őrá vártak. Hallotta, hogy néhányan sutyorognak a „tintás béná”–ról.

– Csini póló – szólt a fekete hajú srác. Gazdagnak tűnt, akárcsak Tamara. Call nem tudta volna megmondani, pontosan miért gondolta így, de a fiú ruhája olyan egyedi szabásúnak, lazán előkelőnek látszott, ami általában nagyon sokba kerül. – A saját érdekedben remélem, hogy a következő próbatétel nem robbanásokból áll. Vagyis várjunk csak… remélem, hogy igen!

– Fogd be! – motyogta Call, bár tudta, hogy ez nem kimondottan a világtörténelem legszellemesebb visszavágása. Görnyedten a falnak dőlt, amíg Milagros mester elő nem került, és újra dirigálni nem kezdett nekik. A gyerekek elhallgattak, a nő pedig sorra felolvasta a nevüket, ötfős csoportokba osztva őket, majd mindegyik kis csapatot beterelte egy folyosóra, és azt mondta, várjanak a másik végén. Callnek fogalma sem volt, hogy fér el egy ilyen folyosórendszer a hangárban. Gyanította, hogy az apja azt mondaná, ez is olyasmi, amire jobb nem gondolni.

– Callum Hunt! – kiáltotta a mester, mire a fiú odacsoszogott a számára kijelölt csoporthoz, ahol csüggedten vette tudomásul, hogy a fekete hajú srác is oda tartozik. Kiderült, hogy Jasper deWinternek hívják.

Szintén ebbe a csoportba osztották be azt a szőke fiút, akit Call lespriccelt tintával, neki Aaron Stewart volt a neve. Jasper látványosan megölelgette Tamarát, és sok szerencsét kívánt neki, mielőtt odavonult a saját csoportjához. Amint odaért hozzájuk, azonnal szóba elegyedett Aaronnal, és úgy fordított hátat Callnek, mintha a fiú nem is létezett volna.

Call csoportjába a három fiún kívül bekerült még Kylie Myles, meg egy Celia keresztnevű, idegesnek tűnő lány, akinek dús, szőkésbarna haja volt, és frufruja mögé egy kék virágot tűzött.

– Hahó, Kylie! – szólította meg a lányt Call, arra gondolva, hogy itt a tökéletes lehetőség figyelmeztetni őt: a Milagros mester által a Magisztériumról eléjük varázsolt kép csupán hízelgő illúzió. Megbízható forrásból tudta, hogy a varázslóiskola valódi barlangjai zsákutcákkal és vaklazaccal vannak tele.

Kylie mentegetőzve nézett rá.

– Lennél szíves… nem szólni hozzám?

– Hogy mi? – Elindultak a folyosón, és Callnek szaporáznia kellett bicegő lépteit, hogy ne maradjon le. – Ez most komoly?

Kylie vállat vont.

– Tudod, hogy van ez. Szeretnék jó benyomást kelteni, és az nem segít, ha szóba állok veled. Bocsi! – Azzal felgyorsított, hogy beérje Jaspert és Aaront. Call úgy bámulta a lány tarkóját, mintha dühében átdöfhette volna.

– Remélem, megesznek a barlangi vaklazacok! – kiáltotta a lány után. Kylie úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

Milagros mester vezetésével befordultak még egy sarkon, és beléptek egy hatalmas helyiségbe, ami tornateremnek volt berendezve. Jó magas volt, és a mennyezet közepéről egy piros labda lógott alá, messze a fejük fölött. A labda mellett egy kötéllétra függött, a mennyezettől egészen a padlóig ért.

Call ezt már egyenesen nevetségesnek találta. Tudta, hogy a lába miatt nem lenne képes felmászni a kötélhágcsón. Úgy tervezte, szándékosan fog elhasalni ezeken a próbatételeken, arról nem volt szó, hogy olyan bénának fog bizonyulni, mintha eleve semmi keresnivalója nem lenne a mágusok iskolájában.

– A következő feladatot Rockmaple mester irányításával kell elvégeznetek – mondta Milagros mester, miután megérkezett az utolsó ötfős csapat is. Egy alacsony mágus felé intett, akinek vörös, borzas szakálla meg pirospozsgás orra volt. A férfi egy csiptetős írótáblát szorongatott, nyakában síp lógott, akár egy tesitanárnak, bár ő is ugyanazt a csupa fekete szerelést viselte, mint a többi mágus.

– Ez a próbatétel megtévesztően egyszerűnek tűnik – szólt Rockmaple mester, úgy simogatva a szakállát, mintha szándékosan akart volna fenyegetőnek látszani.

– Csupán fel kell másznotok a hágcsón, egészen a labdáig. Ki szeretné elsőként megpróbálni?

Többen is a magasba lendítették a kezüket.

Rockmaple mester Jasperre mutatott. A fiú úgy pattant oda a hágcsóhoz, mintha az, hogy elsőnek választották, valamiképpen a felsőbbrendűségét igazolta volna, nem csupán azt, milyen lelkesen lóbálta a kezét a levegőben. Ahelyett, hogy rögtön nekivágott volna a mászásnak, eltűnődve nézett fel a labdára, mutatóujjával meg-megbökve az ajkát.

– Sikerült felkészülnöd? – kérdezte Rockmaple mester, kissé megemelve a szemöldökét, mire néhány gyerek felvihogott.

Jaspert láthatóan idegesítette, hogy kinevetik, miközben ő ilyen komolyan veszi a feladatot, így hát teljes erőbedobással nekivágott a kötélhágcsónak. De amint felmászott pár fokot, a hágcsó hirtelen mintha megnyúlt volna, és minél tovább mászott, annál hosszabb lett a hátralévő távolság. Jasperen végül kifogott a feladat, és visszapottyant a földre, belegabalyodva a hosszú kötélbe és a létra fokaiba.

Na, ez vicces volt! – gondolta Call.

– Rendben van – szólt Rockmaple mester. – Ki szeretne a következő lenni?

– Hadd próbáljam meg újra! – kérte Jasper, nyafogásba hajló hangon. – Most már tudom, hogyan kell csinálni.

– Nagyon sok felvételiző vár a sorára – felelte Rockmaple mester. Úgy tűnt, élvezi a helyzetet.

– De ez nem ér! Előbb-utóbb valakinek sikerülni fog, és akkor a többiek is megtudják, hogy kell csinálni. Igazságtalanul bűnhődöm, amiért én voltam az első.

– Én úgy láttam, hogy te akartál első lenni. De nem bánom, Jasper! Ha marad idő, miután mindenki más végzett, és szeretnél még egy próbát tenni, megteheted.

Csöppet sem volt meglepő, hogy Jasper kapott még egy esélyt. Az alapján, ahogy a srác viselkedett, Call úgy gondolta, biztos valami fejes lehet az apja.

A többieknek sem sikerült jobban a feladat: néhányan a hágcsó feléig jutottak, aztán visszacsúsztak, egyvalaki pedig még a legalsó fokra sem bírt felmászni. Celia ért fél a legmagasabbra, de aztán nem tudott megkapaszkodni, és lehuppant a tornaszőnyegre. Virágos hajcsatja kicsit összenyomódott. Bár a lány nem akarta kimutatni, mennyire zaklatott, Call látta rajta, milyen görcsösen próbálja megigazítani a csatot.

Rockmaple mester a listájára nézett.

– Aaron Stewart!

Aaron a kötélhágcsó felé indult, ujjait úgy ropogtatva, mintha épp a kosárpályára készült volna kikocogni. Sportosnak és magabiztosnak tűnt, és Call megérezte a gyomrában az irigység sietve elnyomott, de nagyon is ismerős sajgását, ami mindig úrrá lett rajta, valahányszor kosárlabdázó vagy baseballozó, a pályán teljesen elemükben lévő gyerekeket látott. A csapatsportokban való részvétel Call számára fel sem merült; ha egyáltalán beszállhatott volna a játékba, akkor is túl nagy lett volna a megszégyenülés veszélye. Az Aaronhoz hasonló srácoknak sosem kellett ilyesmi miatt aggódniuk.

Aaron odaügetett a kötélhágcsóhoz és nagy lendülettel felkapaszkodott rá. Fürgén mászott, lábbal tolta, karral húzta magát fölfelé, de úgy, hogy mindez egyetlen, folyamatos mozdulatnak tűnt. Olyan gyorsan haladt, hogy még a kötélhágcsó megnyúlásánál is sebesebb volt. Egyre följebb ért. Callum visszafojtott lélegzettel figyelte és rádöbbent, hogy körülötte mindenki más is elhallgatott.

Aaron őrülten vigyorgott, ahogy felért a kötélhágcsó tetejére. Fél kézzel rácsapott a labdára, hogy kilengjen, majd lesiklott a hágcsón, és páros lábbal ért a szőnyegre, akár egy tornász.

Néhány gyerek lelkesen megtapsolta. Mintha még Jasper is örült volna a sikerének, odament hozzá, és vonakodva megpaskolta a hátát.

– Rendben van – mondta Rockmaple mester, pontosan ugyanazokkal a szavakkal és ugyanolyan hangsúllyal, mint mindenki másnál.

Call úgy gondolta, a mogorva, vén mágus valószínűleg csak bosszús, amiért valakin nem fogott ki az ostoba feladata.

– Callum Hunt! – szólt ekkor a mágus.

A fiú előrelépett, és már bánta, hogy nem hozott magával orvosi igazolást.

– Nekem ez nem fog menni.

Rockmaple mester végigmérte.

– Miért nem?

Jaj, ne már! Nézzen rám! Ugyan, csak nézzen rám! Call felszegte az állát, és dacosan farkasszemet nézett a mágussal.

– A lábam miatt. Nem szabad megerőltetnem – magyarázta.

A mágus vállat vont.

– Hát ne erőltesd!

Call magába fojtotta fellobbanó dühét. Érezte, hogy a többiek mind őt nézik, néhányan szánakozva, mások bosszúsan. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy normális esetben kapva kapott volna egy ilyen erőpróba lehetőségén. Most azonban az volt a dolga, hogy sikeresen elbukjon.

– Ez nem csak kifogás – mondta. – Kisbaba koromban szétzúzódott a bal lábam. Tíz műtéten estem át, aminek eredményeképpen a lábamat hatvan vascsavar tartja össze. Akarja, hogy megmutassam a hegeimet?

Callum borzasztóan remélte, hogy Rockmaple mester nemet mond. A bal lába vörös műtéti hegek és ronda, összecsomósodott szövet mozaikja volt. Nem szokta hagyni, hogy bárki is megnézze; soha, de soha nem hordott rövidnadrágot, azóta nem, mióta elég idős lett ahhoz, hogy megértse, miért bámulják meg az idegenek a lábát. Nem is értette, miért árult el most róla ennyit, hacsak nem azért, mert olyan mérges volt, hogy már azt sem tudta, mit beszél.

Rockmaple mester most elgondolkodva megpörgette a kezében tartott sípot.

– Ezek a feladatok nem mind egyértelműek – mondta.

– Legalább tégy egy próbát, Callum! Ha elbuksz, akkor továbblépünk a következőre.

A fiú égnek emelte a karját.

– Jó! Jó. – A kötélhágcsóhoz baktatott, és fél kézzel megfogta. Direkt a bal lábát tette fel a legalsó fokra, majd ránehezedett, és felnyúlt a másik kezével.

Azonnal fájdalom hasított a vádlijába, és visszahuppant a padlóra, még mindig markolva a hágcsót. Hallotta Jasper nevetését a háta mögött. Sajgott a lába, és úgy érezte, mintha elzsibbadt volna a hasa. Újra felnézett a kötélhágcsóra, a mennyezetről lelógó piros labdára, és lüktetni kezdett a feje a fájdalomtól. Másra se tudott gondolni, csak arra, hogy hosszú évek óta kell a kispadon ülnie, meg a futkározó gyerekek mögött bicegnie, és dühösen meredt a labdára, amelyről tudta, hogy úgysem érheti el, miközben azt hajtogatta magában: Utállak, utállak, utállak…

Hangos durranás hallatszott, és a piros labda meggyulladt. Valaki felvisított – valószínűleg Kylie, bár Call remélte, hogy talán Jasper volt. Mindenki, beleértve Rockmaple mestert is, a piros labdát bámulta, ami olyan hévvel lángolt, mintha tűzijátékkal lett volna tele. Égő műanyag orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt, és Call hátraugrott, amikor egy nagy darab olvadó plasztik a földre zuhant. Még jobban elhátrált, amikor a lángoló labdából egyre több olvadt katyvasz kezdett csöpögni. Egy kevés a pólója vállára hullott.

Tinta és katyvasz. Ma igazán szuperül néz ki!

– Kifelé! – szólt Rockmaple mester, miután a gyerekek fulladozni és köhögni kezdtek a füsttől. – Mindenki hagyja el a termet!

– De most én következnék! – tiltakozott Jasper. – Mégis hogy próbáljam meg újra, ha egyszer ez a nyomi teljesen tönkretett mindent? Rockmaple mester…

– AZT MONDTAM, KIFELÉ! – harsogta a mágus, és a gyerekek kitódultak a teremből. Call volt a legutolsó, és nagyon is tudatában volt, hogy mind Jasper, mind Rockmaple mester igencsak ellenségesen mered rá.

Akárcsak a levegőt betöltő égett szag, a nyomi szó is üldözte.