18. FEJEZET

Call azt álmodta, hogy csapdába esett egy hatalmas, szőrös párna alatt. Szédelegve ébredt, hadonászott a karjával, és majdnem eltalálta a farkaskölyköt, aki a mellkasán kucorgott, és óriási, esdeklő, tűzszínű szemével meredt rá.

Iszonyú erővel tört rá a felismerés, mit is tett, s olyan gyorsan gördült ki a farkas alól, hogy lecsúszott az ágyról és a padlóra zuhant. Beverte a térdét a hideg kőpadlóba, és a fájdalom végképp magához térítette. Azon kapta magát, hogy a földön térdel, egyenesen a kisfarkas szemébe bámulva, aki az ágy szélére mászott, és őt figyelte.

– Mruf – morgott a kölyök.

– Pssszt! – pisszegte Call. Kalapált a szíve. Mégis mit művelt? Tényleg becsempészett egy káoszsújtott állatot a Magisztériumba? Ennyi erővel akár meztelenre is vetkőzhetett volna, és zuzmóval beborítva a testét végigrohanhatott volna a barlangrendszeren, azt kiabálva:

CSAPJATOK KI! FOJTSÁTOK EL AZ ERŐMET! KÜDJETEK HAZA!

A kölyök nyüszített. Callre szegezett szemei tűzkerekek módjára forogtak. Kidugta a nyelvét, aztán visszahúzta.

– Egek! – motyogta Call. – Éhes vagy, mi? Oké. Kerítek neked valami ennivalót. Maradj itt! Igen. Pontosan itt.

Felállt, és az éjjeliszekrényen álló régimódi vekkerre nézett. Már délelőtt tizenegy óra volt, de az iskolai jelzés még nem szólalt meg. Fura. A fiú halkan kinyitotta az ajtót… és azonnal szembe találta magát Tamarával, aki már egyenruhát viselt, és épp a társalgó asztalánál ülve reggelizett. A kínálat ínycsiklandóan normálisnak tűnő dolgokból állt: vajas pirítós, kolbász, szalonna, rántotta és narancslé.

– Visszajött már Aaron? – kérdezte Call, gondosan becsukva maga mögött a hálószoba ajtaját, és úgy dőlve neki, amit laza póznak remélt.

Tamara lenyelt egy falat pirítóst, és megrázta a fejét.

– Még nem. Celia itt járt az előbb, és azt mondta, hogy ma egyik órát sem tartják meg. Fogalmam sincs, mi van.

– Asszem, fel kéne öltöznöm – mondta Call, majd az asztal felé nyúlt, hogy elvegyen egy kolbászt.

Tamara rámeredt.

– Jól vagy? Kissé furán viselkedsz.

– Semmi bajom. – Call megragadott még egy kolbászt.

– Egy perc és jövök.

Beslisszolt a szobájába, ahol a farkas épp egy ruhakupacon heverészett, lábát a levegőben lengetve. Amint meglátta Callt, talpra ugrott, és odakocogott hozzá. A fiú visszafojtott lélegzettel kínálta fel az egyik kolbászt. A kölyök befalta az ennivalót, egyszerre bekapta az egészet. Call a másik kolbászt is odanyújtotta neki, és elszoruló szívvel figyelte, ahogy az is ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első. A farkas a száját nyalogatta, és reménykedve várt.

– Öhm – nyögte Call –, nincs több kajám. Várj egy kicsit, hozok még valamit!

Tiszta egyenruhát venni elméletileg nem tartott volna tovább pár másodpercnél, de nem úgy, hogy közben egy farkas ugrabugrál a szobában. A kolbászoktól új erőre kapott kölyök ellopta Call bakancsát, és a cipőfűzőjénél fogva berángatta az ágy alá, a bőrt rágcsálva. Aztán amikor a fiúnak végre sikerült visszaszereznie a bakancsát, a kisfarkas ráharapott a nadrágja szárára, és játékosan húzgálni kezdte.

– Ne már! – könyörgött Call, a nadrágot rángatva, ám a farkas ettől csak egyre vígabb lett. Odaugrott a fiú elé, izgatottan várva a további játékot.

– Mindjárt jövök! – ígérte Call. – Csak maradj szépen csöndben! Aztán majd kicsempészlek sétálni.

A farkas oldalra döntötte a fejét, aztán megint a hátára hengeredett. Call a lehetőséget kihasználva elhagyta a szobát, gyorsan becsukva maga után az ajtót.

– Á, remek! – mondta Rufus mester, aki a túloldali faltól elfordulva most szembenézett a fiúval. – Már el is készültél. Indulnunk kell a gyűlésre.

Call majdnem szívbajt kapott a mester láttán. Tamara, aki épp morzsákat söpört le az egyenruhájáról, furcsa pillantást vetett a fiúra.

– De még nem is reggeliztem – tiltakozott Call, a maradék ételre nézve. Ha még néhány marék kolbászt a szobájába tudna csempészni valahogy, akkor a farkas kibírná addig, amíg ő vissza nem ér erről az akármilyen gyűlésről. Az előző sulijában gyakran tartottak egyórás előadásokat arról, hogy milyen rossz dolgok történnek azokkal, akik rosszat csinálnak, meg hogy miért helytelen a szekálás, sőt, egyszer még a poloska borzalmairól is. Call úgy vélte, ez nem ilyesmi lesz, de remélte, hogy hamar véget ér. Teljesen biztos volt benne, hogy a kölyköt nagyon-nagyon hamar meg kellene sétáltatni. Különben – nos, tudta, sokkal jobban teszi, ha nem is fontolgatja a következményeket.

– Az előbb ettél meg két kolbászt – szólt Tamara, nem javítva a helyzetén. – Nem úgy tűnik, mintha éheznél.

– Na, tessék – szólt Rufus mester szárazon. – Ez esetben szedd a lábad, Callum! A Mágusok Tanácsának néhány képviselője is jelen lesz. Nem szeretnénk elkésni, hiszen biztos vagyok benne, hogy kitaláljátok, miről lesz szó a gyűlésen.

Call rásandított.

– Aaronról? – kérdezte, ám Rufus mester nem válaszolt, csak kivezette őket a folyosóra, ahol csatlakoztak a barlangrendszerben hömpölygő emberáradathoz. Call úgy gondolta, eddig még soha nem látott ilyen sok embert az iskola folyosóin. Rufus mester besorolt egy csapat idősebb diák meg a mestereik mögé, akik déli irányba tartottak.

– Te tudod, hova megyünk? – kérdezte Call Tamarától.

A lány nemet intett. Már hetek óta nem viselkedett olyan komolyan, mint most. Callnek eszébe jutott, hogy előző éjjel Tamara a karjába kapaszkodva próbálta elrángatni őt a káoszsújtott farkastól. Az életét kockáztatta érte. A fiúnak még soha nem volt olyan barátja, mint Tamara. Még soha nem voltak olyan barátai, mint Tamara meg Aaron. Most, hogy végre voltak ilyen barátai, nem egészen tudta, mit is kezdjen velük.

Egy kör alakú előadóteremben találták magukat, amelynek kerek pódiuma körül végig kő lelátó magasodott. Leghátul Call olívazöld egyenruhás férfiak és nők gyülekezetét pillantotta meg, úgy sejtette, ők a tanácstagok, akikről Rufus beszélt. A mester a lelátó egyik alsó sorához vezette őket, és itt végre meglátták Aaront.

A fiú a legelső sorban ült, North mester mellett, éppen elég messze ahhoz, hogy Call ne tudjon beszélni vele anélkül, hogy felemelné a hangját. Igazából csak a tarkóját látta. Borzas, szőke haja felállt. Aaron úgy festett, mint mindig.

A krétorok egyike. Krétor. Rém vészjósló címnek tűnt. Call visszagondolt arra, ahogy az árnyak tegnap éjjel körbefonták a falkát, és hogy milyen rémültnek tűnt Aaron, miután az egész véget ért.

A káosz el akar emészteni.

Ez az erő látszólag egyáltalán nem illett a mindenkit kedvelő és mindenki által kedvelt Aaronhoz. Inkább olyasvalakihez illett volna, mint Jasper, aki valószínűleg irtóra csípné, ha a sötétségnek dirigálhatna, és fura állatokat tömhetne tele a káosz varázsával.

Rufus mester felemelkedett és felment a pódiumra, majd a közepén álló pulpitushoz lépett.

– Magisztériumi diákok és tisztelt tanácstagok! – szólt. Sötét szeme a helyiséget pásztázta. Call úgy érezte, mintha a mester tekintete egy pillanatra megakadt volna rajta meg Tamarán, mielőtt továbbsiklott volna.

– Mind ismeritek a történelmünket. Mióta az elődünk, Philippus Paracelsus megalapította az első Magisztériumot, több ilyen iskola létezik. Azért vannak, hogy megtanítsák a fiatal mágusokat kordában tartani az erejüket, hogy ápolják a tanulás, mágia és béke közösségét, valamint hogy olyan erőt tápláljanak, amellyel megvédhetjük a világunkat.

– Mindannyian ismeritek a Halál Ellenségének történetét – folytatta. – A legtöbben vesztettetek el családtagokat a nagy csatában vagy a fagyos mészárlásban. Mind tisztában vagytok az egyezménnyel is, a Tanács és Constantine Madden között létrejött fegyverszünettel, ami biztosítja, hogy ha nem támadjuk meg őt vagy az embereit, ő sem fog megtámadni minket.

– És közületek sokan – tette hozzá, ismét körbenézve a lelátón – úgy vélik, hogy az egyezmény helytelen.

A közönség soraiból morajlás hallatszott. Tamara odakapta a fejét, ahol a tanácstagok ültek, és szorongó arckifejezése láttán Call rádöbbent, hogy a lány szülei is az olívazöld egyenruhások között vannak. Már látta őket egyszer, a vaspróbán. Most úgy ültek, mintha nyársat nyeltek volna, hűvös arckifejezéssel meredtek Rufusra. Call érezte a belőlük áradó rosszallást.

– Az egyezmény azt jelenti, hogy bíznunk kell a Halál Ellenségében: bíznunk abban, hogy nem fog megtámadni minket, hogy a csatározás felfüggesztését nem az erői növelésére használja fel. Ám az Ellenségben nem lehet megbízni.

A tanácstagok halkan zúgolódtak. Tamara édesanyja a férje karjára tette a kezét; a férfi megpróbált felemelkedni a helyéről. Tamara dermedten bámult maga elé.

Rufus mester felemelte a hangját.

– Nem bízhatunk az Ellenségben. Ezt olyan emberként mondom, aki ismerte Constantine Maddent, amikor még a Magisztérium diákja volt. Mostanáig nem vettünk tudomást arról, hogy egyre gyakrabban támadnak meg minket elementálok – legutóbb tegnap éjjel, alig néhány méterre a Magisztérium kapujától hogy egyre többször éri támadás a szállítmányainkat és a menedékeinket. Nem azért nem vettünk tudomást minderről, mert hinnénk Constantine Madden ígéreteinek, hanem azért, mert az Ellenség krétor: egy azon kevesek közül, akik képesek uralni a káosz varázsát. Káoszsújtottjai a harcmezőn legyőzték korunk egyetlen másik krétorát. Mindig is tudtuk, hogy krétor nélkül védtelenek vagyunk az Ellenséggel szemben, és Verity Torres halála óta várjuk, hogy új krétorunk szülessen.

Sok diák kíváncsian dőlt előre. Nyilvánvalóvá vált, hogy bár néhányan hallották, mi történt tegnap éjjel az iskola közelében, vagy maguktól is tudták, mert ott voltak, a többség csak most kezdte felfogni, mit készül mondani Rufus mester. Call látta, hogy egy csapat ezüstéves odahajol Alexhez, egyikük a tunikája ujját húzgálja, és azt tátogja: Te tudod, mi van? A fiú a fejét ingatta. A tanácstagok közben egyre csak zúgolódtak egymás között. Tamara apukája visszaült a helyére, de nagyon dühös képet vágott.

– Örömmel jelentem be – mondta Rufus –, hogy felfedeztük egy krétor létezését, méghozzá pontosan itt, a Magisztériumban. Aaron Stewart, állj fel, kérlek!

Aaron felállt. Fekete egyenruhát viselt, és olyan karikás volt a szeme a kimerültségtől, mintha monoklija lett volna. Callnek eszébe jutott, hogy talán egyáltalán nem hagyták aludni. Arra gondolt, milyen kicsinek tűnt Aaron tegnap éjjel, amikor elvezették a dombtól. Most is aprónak látszott, pedig ő volt az egyik legmagasabb gyerek a vasévesek között.

A közönség soraiban többen is hangosan felszisszentek, sokan sugdolózni kezdtek. Aaron pár másodpercig idegesen nézegetett körbe, aztán már épp visszaült volna, ám North mester a fejét rázta, és intett neki, hogy maradjon állva.

Tamara ökölbe szorította a kezét az ölében, és tekintete nyugtalanul cikázott Rufus mester meg néma, elhúzott szájú szülei között. Call még soha életében nem örült ennyire, hogy nem ő áll a figyelem középpontjában. Mintha az egész teremben mindenki Aaront falta volna a szemével. Egyedül Tamara volt valami mással elfoglalva, valószínűleg azért aggódott, mert a szülei úgy festettek, mint akik menten felrohannak a pódiumra, és agyonverik Rufus mestert egy sztalaktittal.

Az egyik tanácstag lejött a legfelső sorból. A pódiumra vezette Aaront. Amikor a fiú észrevette Tamarát meg Callt, kicsit elvigyorodott, megemelve a szemöldökét, mintha azt akarná mondani: Ez tiszta őrület!

Call érezte, hogy felfelé görbül a szája sarka.

Rufus mester elhagyta a pódiumot, leült Aaron megüresedett helyére, North mester mellé. North odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Rufus bólintott. A teremben lévő összes ember közül North mester volt az egyetlen, aki csöppet sem tűnt meglepettnek Rufus mester beszéde hallatán.

– A Mágusok Tanácsa hivatalosan igazolni kívánja, hogy Aaron Stewart képes a káoszmágiára. Ő a mi krétorunk! – A tanácstag elmosolyodott, ám Call látta, hogy mosolya erőltetett. Valószínűleg magába fojtotta, amit Rufus mesternek szeretett volna válaszolni; láthatóan a Tanács egyik tagjának sem tetszett a beszéde. Szavai hallatán azonban tapsvihar tört ki, Call és Tamara vezetésével, akik úgy dobogtak meg fütyültek, mintha hokimeccsen lettek volna. A taps abba sem maradt, amíg a tanácstag le nem intette őket.

– Nos – folytatta a férfi reméljük, hogy mindannyian megértitek a krétorok jelentőségét. Aaron az egész világért felel. Egyedül ő képes jóvátenni a magát Halál Ellenségének nevező krétor okozta kárt, megszabadítani a földet a káoszsújtotta állatok fenyegetésétől, és megóvni minket az árnyaktól. Neki kell gondoskodnia arról, hogy az egyezményt továbbra is betartsák, hogy béke uralkodhasson. – A tanácstag ekkor megengedte magának, hogy sötét pillantást vessen Rufus mester irányába.

Aaron láthatóan nagyot nyelt.

– Köszönöm szépen. Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt.

– Ám a nehéz utat senki sem járja egyedül – folytatta a tanácstag, és a többiekre nézett. – Az összes diáktársad felelőssége lesz, hogy vigyázzon rád, támogasson, és megvédjen. Nehéz teher krétornak lenni, de Aaronnak nem kell majd egyedül cipelnie ezt a terhet, igaz? – Az utolsó szónál a tanácstag felemelte a hangját.

A közönség ismét tapsolt, ezúttal önmagának, ígéretként. Call olyan hevesen tapsolt, ahogy csak bírt.

A tanácstag egyenruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy sötét követ, majd Aaron felé nyújtotta.

– Ezt több mint egy évtizede őrizgetjük, és nagy megtiszteltetés a számomra, hogy én adhatom át neked. Mint láthatod, ez egy képességet jelző kő, amit egy tanonc azzal érdemel ki, hogy képes uralni egy bizonyos elemet. A te köved fekete ónix, a káosz ürességének jelképe.

Call előrehajolt, hogy jobban lásson, és szíve zakatolni kezdett. Ugyanis a tanácstag tenyerében lévő kő az ikertestvére volt annak, ami az édesapja által Rufus mesternek küldött csuklópántot díszítette. Amit azt jelentette, hogy a pánt valaha egy krétoré volt. Call apjának addigi élete során csupán két káoszmágus született, kettőjük közül az egyik lehetett egykor a csuklópánt tulajdonosa: Verity Torres vagy Constantine Madden.

Call abbahagyta a tapsolást. Keze az ölébe hullott.