19. FEJEZET

Aceremónia után Aaront azonnal magával rángatták a Tanács tagjai. Rufus mester ismét szólásra emelkedett, hogy bejelentse, aznap nem lesz tanítás. A diákok ennek hallatán még annál is izgatottabbnak tűntek, mint amikor kiderült, hogy Aaron krétor. A gyerekek rögtön szét is széledtek, legtöbben a nagyterem felé igyekeztek, így Call meg Tamara kettesben indultak vissza a szállásukra, a tündöklő kristályokkal bevilágított, kígyózó alagutakon át.

Tamara izgatottan fecsegett útközben, láthatóan megkönnyebbült, amiért a szülei nem kaptak hajba nyilvánosan Rufus mesterrel, és mintha eleinte észre sem vette volna, hogy Call leginkább csak morgással meg semmitmondó hümmögéssel reagál a szavaira. A lány egyértelműen úgy hitte, hogy Aaron krétorsága mindhármuk számára csodálatos lesz. Azt mondta, hogy nekik nem kell a politikával foglalkozniuk, csakis arra érdemes gondolniuk, hogy mostantól milyen különleges bánásmódban részesülnek majd, és a legeslegjobb küldetésekre mehetnek. Éppen arról magyarázott Callnek, hogy egy szép napon majd egy vulkán láváján fog sértetlenül járkálni, amikor végre félbeszakította az ömlengést, és csípőre tette a kezét.

– Te meg miért vagy ilyen nehézkes? – faggatta Callt.

A fiút sértődötten kérdezett vissza:

– Nehézkes?

– Azt hinné az ember, hogy nem örülsz Aaron krétorságának. Ugye nem vagy rá irigy?

Annyira téves nyomon járt, hogy Call egy percig csak hebegni-habogni bírt.

– Ja, irtóra vágyom rá, hogy ki kelljen állnom mindenki elé, és úgy bámuljanak, mintha… mintha…

– Tamara?

Jasper állt az ajtajuk előtt, úgy tűnt, szörnyen érzi magát.

Tamara kihúzta magát. Callt mindig lenyűgözte, hogy képes száznyolcvan centi magasnak mutatni magát, pedig valójában még őnála is alacsonyabb volt.

– Mit akarsz, Jasper?

Úgy hangzott, bosszús, amiért nem vallathatja tovább Callt. A fiú most először arra gondolt, hogy talán még Jasper is jó valamire.

– Beszélhetnék veled? – kérdezte a fiú. Olyan rémesen festett, hogy Call őszintén megsajnálta. – Van egy csomó plusz feladatom, és… nagyon jól jönne a segítséged.

– Az enyém nem? – kérdezte Call, arra a bizonyos könyvtári éjszakára gondolva.

Jasper ügyet sem vetett rá.

– Kérlek, Tamara! Tudom, hogy szemét voltam, de szeretném, ha megint barátok lehetnénk.

– Nem velem voltál szemét – felelte a lány. – Kérj bocsánatot Calltől, és meggondolom!

– Bocs – szólt Jasper a földet bámulva.

– Hagyjuk! – közölte Call. Nem volt rendes bocsánatkérés, és Tamara még csak nem is tudott arról az esetről, amikor Jasper kiabálva elűzte őt a könyvtárból, úgyhogy nem érezte kötelezőnek az elfogadását. Ám arra jutott, ha Tamara Jasperrel megy, akkor ő időt nyer, hogy kezdjen valamit a kisfarkassal. Márpedig őrülten szüksége volt némi időre. – Segítened kéne neki, Tamara. Nagyon-nagyon-nagyon sok segítségre szorul. – Jasper szemébe nézett.

Tamara felsóhajtott.

– Jó, oké, Jasper, legyen! De udvariasnak kell lenned a barátaimhoz is, nemcsak hozzám. Nem akarok több gúnyos kis megjegyzést hallani!

– Na és Call? – tiltakozott Jasper. – Ő folyton gúnyos megjegyzéseket tesz!

Tamara egyik fiúról a másikra nézett. Felsóhajtott.

– Mi lenne, ha mind a ketten leszoknátok a gúnyos megjegyzésekről?

– Soha! – jelentette ki Call.

Tamara a szemét forgatta, és követte Jaspert a folyosón, megígérve Callnek, hogy majd vacsoránál találkoznak. Így Call kettesben maradt a szobájában egy izgága, káoszsújtott farkassal. Felemelte a farkast, és tiltakozó vakkantásaival nem törődve megint a kabátja alá dugta. A küldetési kapuhoz igyekezett, a lehető leggyorsabban ment, amennyire csak a lába engedte. Félt, hogy a kapuhoz vezető ajtó be lesz zárva, de kiderült, hogy könnyű kinyitni belülről. A fémkapu be volt csukva, de Callnek nem is kellett kimennie a Magisztériumból. Remélve, hogy senki nem látja meg, kiengedte a kölyköt a kabátja alól. A kisfarkas körbesomfordált, idegesen nézegette a kaput, a levegőbe szagolt, majd végül lepisilt pár elfagyott gyomot.

Call adott neki még néhány percet, majd felkapta, és visszadugta a kabátja alá.

– Gyere szépen! – mondta a kölyöknek. – Vissza kell mennünk, mielőtt még meglát valaki. És mielőtt még valaki kidobja a reggeli maradékát.

Visszaindult a folyosókon át, előregörnyedve, valahányszor diákokkal találkozott, hogy észre ne vegyék a kabátja alatti mocorgást. Amint odaért a szállásukra, a farkas rögtön kiugrott a rejtekhelyéről. Aztán kiszolgálta magát: feldöntötte a szemetest, és kiette belőle Tamara reggelijének maradékát.

Callnek végül sikerült visszaterelnie a farkast a szobájába, hozott neki egy tálka vizet, két nyers tojást meg egy szál hideg kolbászt, ami a konyhapulton maradt. A kölyök befalt mindent, tojáshéjastul-mindenestül. Aztán kötélhúzást játszottak az egyik takaróval.

Épp, amikor Call magához rántotta a takarót, és a farkas ismét nekilendült volna, a fiú meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Valaki bejött a társalgójukba. Call megdermedt. Próbálta kitalálni, hogy vajon Tamara tapasztalta-e meg újfent, milyen szemét Jasper, és máris visszatért, vagy Aaron érkezett meg. A csöndben jellegzetes zaj ütötte meg a fülét: valami a falhoz csapódott. A farkas leugrott az ágyról, és bebújt alá, halkan nyüszítve.

Call halk léptekkel az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és Aaront pillantotta meg, aki a kanapén ült, és épp levette az egyik bakancsát. A másik a helyiség túloldalán hevert. Koszfolt csúfította el a falat ott, ahol a cipő nekicsapódott.

– Ööö…, jól vagy? – kérdezte Call.

Aaron meglepetten nézett rá.

– Azt hittem, egyikőtök sincs itt.

Call megköszörülte a torkát. Különös feszengés lett úrrá rajta. Nem tudta, Aaron vajon itt marad-e velük most, hogy kiderült, ő a krétor, vagy átköltözik majd valami spéci, szigorúan a világot megmentő hősöknek fenntartott magánkéglibe.

– Hát, Tamara elment valahova Jasperrel. Azt hiszem, megint haverok.

– Mindegy – mondta Aaron, még csak nem is tettetve érdeklődést. Pedig általában szívesen beszélgetett ilyesmiről. Call más dolgokról is szeretett volna beszélni Aaronnal, például a farkasról, Tamara szüleinek furcsa viselkedéséről, az Aaron csuklópántjára került fekete kőről, meg arról, hogy mit árult el ez arról a pántról, amit Call édesapja küldött Rufusnak, ám a fiú azt sem tudta, hol kezdje. Vagy, hogy elkezdje-e egyáltalán.

– Na szóval – vágott bele –, biztos tök izgatott vagy emiatt az egész… káoszmágiás dolog miatt.

– Aha – válaszolta Aaron. – Totál fel vagyok dobva.

Call pontosan kihallotta szavaiból a maró gúnyt. Egy pillanatra el sem tudta hinni, hogy Aaron így beszél. Pedig tényleg a bakancsát bámulta és a fogát csikorgatta. Láthatóan fel volt zaklatva.

– Akarod, hogy magadra hagyjalak, hadd hajítsd el a másik cipődet is? – kérdezte Call.

Aaron mély lélegzetet vett.

– Bocs – mondta az arcát dörgölve. – Csak nem is tudom, akarok-e krétor lenni.

Callt ez úgy meglepte, hogy egy pillanatra semmilyen válasz nem jutott eszébe.

– Miért nem? – bökte ki végül. Aaron tökéletes volt a szerepre. Pontosan olyan volt, amilyennek egy hőst elképzel az ember: kedves volt, bátor, és szeretett olyan hősies dolgokat csinálni, mint például szembeszállni egy egész falka káoszsújtott farkassal, ahelyett, hogy elrohanna, mint egy normális, épeszű ember.

– Te ezt nem érted – mondta Aaron. – Mindenki úgy viselkedik, mintha ez örömhír lenne, de számomra nem az. A legutóbbi krétor tizenöt évesen halt meg, és oké, leállította a háborút, elérte, hogy fegyverszünetet kössenek, de akkor is holtan végezte. És borzalmas halált halt.

Ami megfelelt mindannak, amit Call édesapja valaha is mondott a mágusokról.

– Te nem fogsz meghalni – mondta Call határozottan Aaronnak. – Verity Torres csatában halt meg, nagy csatában. Te a Magisztériumban vagy. A mesterek nem fogják hagyni, hogy meghalj.

– Ezt nem tudhatod – mondta Aaron.

Emiatt halt meg anyád. A mágia miatt – visszhangzott apja hangja Call fejében.

– Jó, értem. Akkor meg el kéne szöknöd – javasolta a fiú hirtelen.

Aaron felkapta a fejét. Ez felkeltette az érdeklődését.

– Nem fogok elszökni!

– Hát, pedig megtehetnéd – mondta Call.

– Nem, nem tehetném. – Aaron zöld szeme szikrát szórt; most már nagyon mérgesnek tűnt. – Nincs hova mennem.

– Hogy érted? – kérdezte Call, pedig az agya hátsó zugában már tudta, vagy kitalálta: Aaron sosem beszélt a családjáról, soha semmit nem mondott az otthoni életéről…

– Hát te semmit sem veszel észre? – fakadt ki Aaron. – Nem gondoltál bele, vajon miért nem voltak ott a szüleim a vaspróbán? Nekem nincsenek szüleim. Anyukám meg halt, apám lelépett. Fogalmam sincs, hol van. Kétéves korom óta nem láttam. Nevelőszülőknél nőttem fel. Egyikről a másikra jártam. Mindig megunták, hogy gondoskodniuk kell rólam, vagy a kormánytól kapott pénz nem volt nekik elég, és lepasszoltak a következő nevelőszülőnek. Azzal a lánnyal, aki mesélt nekem a Magisztériumról, a legutóbbi nevelőszülőmnél ismerkedtem meg.

Végre volt valaki, akivel beszélgethettem… amíg a testvére ki nem járta ezt a sulit, és magával nem vitte a nevelőszüleinktől. Neked legalább van apukád. Soha életemben nem történt velem jobb dolog annál, mint hogy a Magisztériumba kerültem. Nem akarok elmenni.

– Ne haragudj! – motyogta Call. – Nem tudtam.

– Miután az a lány mesélt nekem a Magisztériumról, az lett az álmom, hogy ide járhassak – mesélte Aaron.

– Ez volt az egyetlen lehetőségem. Előre tudtam, hogy majd meg kell hálálnom a Magisztériumnak mindazt a jót, amit értem tett – folytatta halkan. – De nem gondoltam, hogy erre ilyen hamar sor kerül.

– Ez borzalmas gondolatmenet – ellenkezett Call. – Senkinek sem tartozol az egész életeddel.

– Hogyne tartoznék! – felelte Aaron, és Call tudta, soha nem lesz képes meggyőzni őt arról, hogy ez nem igaz. Visszaemlékezett arra, ahogy Aaron a pódiumon állt, miközben megtapsolták, aztán közölték vele, hogy ő mindenki egyetlen reménye. Egy olyan rendes ember, mint Aaron, tuti nem hárítaná át ezt a felelősséget valaki másra, még akkor sem, ha megtehetné. Pont ettől volt hős. Bármire hajlandó lett volna.

És mivel Call a barátja volt – akár akarta ezt Aaron, akár nem elszánta magát, nem fogja hagyni, hogy valami hülyeséget csináljon a mesterek miatt.

És nem csak rólam van szó – tette hozzá Aaron elcsigázottan. – Káoszmágus vagyok. Szükségem lesz ellensúlyra. Emberi ellensúlyra. Ki fog erre vállalkozni?

– De hiszen az megtiszteltetés! – válaszolta Call. –Egy krétor ellensúlyának lenni óriási megtiszteltetés. – Legalább ennyit tudott. Ez is szerepelt Tamara izgatott fecsegésében.

– A legutóbbi emberi ellensúly meghalt, amikor a krétor egy csatában életét vesztette – mondta Aaron. – És mind tudjuk, hogy mi történt az őt megelőzővel. A Halál Ellensége így ölte meg a testvérét. Nem hinném, hogy bárki is pályázna erre a szerepre.

– Én önként jelentkezem – vágta rá Call.

Aaron azonnal elhallgatott, arcán különféle érzelmek villantak fel. Először kétkedőnek tűnt, mintha azt gyanította volna, hogy Call csak viccből vagy dacból mondta volna ezt. Aztán, miután rádöbbent, hogy a fiú komolyan gondolta, láthatóan elszörnyedt.

– Nem teheted! – jelentette ki. – Semmit sem hallottál abból, amit az előbb mondtam? Belehalhatsz.

– Hát ne ölj meg! – felelte Call. – Mi lenne, ha azt tűznénk ki célul, hogy nem halunk meg? Mindketten életben maradunk. Együtt. Csak semmi meghalás.

Aaron egy hosszú percig nem szólt semmit, és Call arra gondolt, talán ahhoz keresi a szavakat, hogy elmondja, nagyra értékeli az ajánlatot, de egy sokkal jobb jelöltet szeretne választani. Megtiszteltetés volt egy krétor ellensúlyának lenni, ahogy Tamara is megmondta. Aaron-nak nem kellett elfogadnia Call ajánlatát. Hiszen Call egyáltalán nem volt különleges.

Call már épp kinyitotta a száját, hogy közölje Aaronnal mindezt, amikor a fiú felnézett. Gyanúsan csillogott a szeme, és Call egy pillanatra arra gondolt, hogy talán Aaron mégsem volt mindig az a népszerű srác, aki mindenben jeleskedik. Talán odahaza a nevelőszülőknél ő is magányos, dühös és szomorú volt, mint Call.

– Jól van – mondta Aaron. – Ha majd tényleg akarod. Mármint, amikor eljön az ideje.

Mielőtt Call bármi mást mondhatott volna, kinyílt az ajtó, és Tamara vonult be. Az arca felderült, amint meglátta Aaront. Odaszaladt a fiúhoz, és olyan hevesen ölelte meg, hogy majdnem lelökte a kanapéról.

– Láttad Rufus mester arcát? – kérdezte. – Olyan büszke rád! És az egész Tanács eljött, még a szüleim is. És mind éljeneztek. Téged! Csodálatos volt.

– Elég csodás volt – mondta Aaron, és végre mosoly ült ki a képére.

Tamara megütötte egy párnával.

– De nehogy aztán a fejedbe szálljon! – intette.

Call a fiú szemébe nézett a párna fölött, és egymásra vigyorogtak.

– Itt az nem fordulhat elő – jelentette ki.

Ebben a pillanatban Call hálószobájában, a káoszsújtott farkas csaholni kezdett.