21. FEJEZET

Végre eléggé felmelegedett az idő ahhoz, hogy a mesterek szinte minden nap a szabadban tarthassák meg az óráikat. Egy verőfényes délután Rufus az erdő szélére küldte Callt meg Tamarát, hogy tanuljanak Milagros mester osztályával, míg ő különleges kiképzésre viszi Aaront.

Nem mentek messze a Magisztérium kapujától, de ahhoz elég sűrű volt a növényzet, hogy alig lehessen látni a barlang bejáratát. A meleg levegő a környéken növő rozmaring, macskagyökér meg maszlagos nadragulya illatával telt meg, és a földön rohamos ütemben nőtt a vékony dzsekikből és kabátokból rakott kupac, miközben a tanoncok a napfényben rohangáltak és tűzgömbökkel labdáztak, a levegővel irányítva azok mozgását.

Call meg Tamara lelkesen szálltak be a játékba. Jó móka volt lángoló gömböt formálni, majd egyik kezükből a másikba dobálni. Call próbálta a lehető legközelebb tartani a gömböt a tenyeréhez, úgy, hogy mégse érjen hozzá. Gwenda egyszer már megégette magát, úgyhogy most roppant óvatos volt; az ő tűzgömbje inkább csak lebegett, mint repült. Bár Call meg Tamara csak most érkeztek, a gyakorlat eléggé hasonlított a Rufus által kiszabottakra – főleg a homokozósra, amely örök életre az agyukba égett –, így hamar belejöttek.

– Nagyon ügyes! – dicsérte őket a tanoncok között járkáló Milagros mester. A mágusnő levette a cipőjét és fekete tunikáját, amely alatt szivárvánnyal díszített pólót viselt. – Most pedig szeretném, ha két gömböt formálnátok egyszerre. Koncentráljatok kétfelé!

Call meg Tamara bólintottak. Számukra természetes volt, hogy többfelé kell figyelniük, a többiek viszont küszködtek a feladattal. Celiának végül sikerült, ahogy Gwendának is, ám Jasper egyik tűzgömbje szétrobbant, megperzselve a srác haját.

Call felvihogott, mire Jasper sötét pillantással jutalmazta.

Hamarosan viszont már mindenki kettő, aztán három gömbbel dobálózott, nem egészen úgy, mintha zsonglőrködtek volna, de legalábbis annak lassított felvételére hasonlított a jelenet. Néhány perccel később Milagros mester ismét leállította őket.

– Kérlek, válasszatok magatoknak párt! – mondta. – Akinek nem lesz párja, az velem fog gyakorolni. A párunknak fogjuk dobni a gömböt, és elkapjuk azt, amit ő dob nekünk. Úgyhogy csak egy tűzgömb maradjon a kezetekben, a többit oltsátok el! Mehet?

Celia félénken megkocogtatta Call karját.

– Akarsz velem gyakorolni? – kérdezte. Tamara sóhajtott, aztán csatlakozott Gwendához, így Jasper kénytelen volt Milagros mesterrel párba állni, mivel Drew torokfájásra panaszkodva a szobájában maradt. A tűzgömbök fel-alá jártak, lángoltak az enyhe tavaszi levegőben.

– Neked ez nagyon megy! – lelkendezett Celia sugárzó mosollyal, miután Call nagy kört íratott le a levegőben a tűzgömbbel, mielőtt szépen a lány tenyerébe pottyantotta volna. Celia az a fajta barátságos személyiség volt, aki könnyedén árasztott el másokat dicsérettel, de Callnek akkor is jólesett ezt hallani… még ha Tamara képeket vágott is Celia háta mögött.

– Na jó, ennyi elég! – Milagros mester tapsolt, hogy mindenki odafigyeljen rá. A nő kissé zsémbesnek tűnt: pólója ujja megégett, Jasper nyilván túl közel dobta hozzá az egyik tűzgömbjét. – Most, hogy már hozzászoktatok a levegő és tűz együttes használatához, próbáljunk meg valami ennél is nehezebbet! Gyertek velem!

Milagros mester levezette őket a domboldalon egy patakhoz, amely sziklás mederben csörgedezett. Négy vastag tölgyfa rönk lebegett a vízen, nyilván varázslattal egy helyben tartva, mivel az ár kikerülte őket. Milagros a farönkökre mutatott.

– Az egyik rönkre fogtok felállni – közölte velük. – Szeretném, ha a víz és a föld segítségével egyensúlyoznátok rajta, miközben legalább három tűzgömböt tartotok fönn a levegőben.

A tanoncok tiltakozva felmordultak, erre Milagros mester elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! – mondta, és a rönkök felé terelte őket. Ahogy Call előrelépett, a nő a vállára tette a kezét. – Call, sajnálom, de szerintem jobb, ha te a parton maradsz. A lábad miatt nem hinném, hogy ez a feladat biztonságos volna a számodra – tette hozzá halkan. – Kigondoltam egy verziót, ami szerintem jobban megfelelne neked. Megvárom, hogy a többiek nekilássanak, aztán elmondom, mit kéne csinálnod!

Jasper, aki épp elhaladt mellettük, útban a patak felé, hátranézett a válla fölött, és gúnyosan elvigyorodott.

Callt majd szétvetette a düh. Egyszeriben megint a hatodikos tesiórán érezte magát, a kispadon ülve, miközben mindenki más kötelet mászott, kosárlabdát pattogtatott, vagy a tornaszőnyegeken ugrált.

– Ez nekem is menne – jelentette ki.

Milagros mester a patakpart felé indult, csupasz lába belesüppedt a sárba. Elmosolyodott.

– Tudom, Call, de ez a feladat nagyon nehéz lesz minden tanoncnak, neked pedig még annál is nehezebb volna. Szerintem erre még nem állsz készen. Így hát Call figyelte, ahogy a többi tanonc egy-egy rönkhöz gázol vagy lebeg, majd inogva próbál megállni rajta, miután Milagros mester megszüntette a varázst, ami egy helyben tartotta a fát. A fiú látta a küszködést társai arcán, miközben igyekeztek az árral szemben úsztatni a rönköt, állva maradni rajta, és közben lebegtetni legalább egy tűzgömböt. Celia szinte azonnal elvesztette az egyensúlyát, a patakba esett, egyenruhája csurom víz lett – és közben végig nevetett. Meleg nap volt, és Call le merte volna fogadni, hogy remek érzés a patakban pancsolni.

Jasper meglepő módon ügyesnek bizonyult ennél a feladatnál. Sikerült megtartania az egyensúlyát a farönkön, és állva maradt, miközben egy tűzgömböt formált. Egyik kezéből a másikba dobálta a gömböt, és öntelten vigyorgott Callre, akinek eszébe jutott az, amit Jasper egyszer a menzán mondott.

Ha képes volnál lebegve közlekedni, akkor talán nem lassítanád le örökké Tamarát meg Aaront a bicegéseddel.

Call jobb mágus volt Jaspernél; ezt biztosan tudta. És ki nem állhatta, hogy Jasper másképp vélekedett.

Celia kuncogva visszamászott a rönkjére, de vizes lába szinte rögtön megcsúszott megint. Visszazuhant a patakba, mire Call, aki nem bírt uralkodni magán, lendületet vett, és felugrott a megüresedett rönkre. Elvégre tudott gördeszkázni – igaz, nem valami jól. De képes volt rá, és tudta, hogy erre is képes.

– Call! – kiáltotta Milagros mester, ám a fiút meg a rönköt máris elsodorta az ár. Ez az egész sokkal nehezebb volt, mint amilyennek a partról tűnt. A farönk forgott a talpa alatt, és Call gyorsan oldalra nyújtotta a kezét, igyekezett földmágiával megerősíteni magát, megőrizni az egyensúlyát.

Celia épp előtte bukkant a felszínre, és hátravetette vizes haját. Callt meglátva elakadt a lélegzete. A fiú úgy megijedt, hogy elhagyta a varázsereje. A rönk előrehengeredett, Celia felsikkantott és a part felé vetette magát, Call rossz lába pedig összecsuklott. A fiú előredőlt, és a vízbe esett.

A patak fekete és jéghideg volt, ráadásul sokkal mélyebb, mint Call gondolta. Forgolódott, próbált a felszínre úszni, ám a lába beszorult két kő közé. Kétségbeesetten rúgkapált, ám rossz lába nem volt elég erős, hogy kiszabadítsa a jót. Ahogy igyekezett kirángatni a lábát, fájdalom hasított az oldalába és Call felüvöltött – a víz alatt némán, buborékokat eregetve a szájából.

Egyszeriben egy kéz ragadta meg a felkarját és fölfelé húzta. Rettenetes fájdalmat érzett, amikor a lába kiszabadult a patakmederből, aztán már kint is volt a vízből, és levegő után kapott. Megmentője átgázolt vele a patakon. Közben Call hallotta, ahogy a többi tanonc kiabál, kurjongat. Majd aki kihúzta őt a vízből, kilökte a partra, ahol a fiú köhögve, vizet köpködve vergődött.

Call felnézett, és egy dühös, barna szempárt, meg csuromvizes fekete hajat pillantott meg.

– Jasper? – kérdezte hitetlenkedve, aztán megint köhögött, a szája megint telement patakvízzel. Már épp elfordította volna a fejét, hogy kiköpje, amikor hirtelen megjelent Tamara, és térde ereszkedett mellette.

– Call! Call, jól vagy?

A fiú lenyelte a vizet, remélve, hogy nincsenek benne ebihalak.

– Semmi bajom – krákogta.

– Miért kellett így menőznöd? – kérdezte Tamara dühösen. – Miért vagytok ti, fiúk, mindig olyan hülyék? Pedig Milagros mester direkt megmondta, hogy ne csináld! Ha Jasper nem húz ki…

– Akkor már haleledel lennél – közölte Jasper, és kicsavarta a vizet a tunikájából.

– Hát, ilyen messzire azért nem mennék – mondta Milagros mester. – De Call, ez tényleg nagyon nagy ostobaság volt.

Call végignézett magán. Nadrágja egyik szára felhasadt, a cipője eltűnt, és vér csörgedezett a bokáján. Arra gondolt, hogy legalább a jó lába sérült meg, így senki nem láthatja, milyen torz roncs a másik.

– Tudom – válaszolta.

Milagros mester felsóhajtott.

– Fel tudsz állni?

Call megpróbált föltápászkodni. Tamara azonnal mellette termett, a karját nyújtotta, hogy támaszkodjon rá. A fiú belekapaszkodott, kihúzta magát… és felkiáltott, ahogy ismét fájdalom nyilallt a lábába. Mintha valaki kést döfött volna a jobb bokájába: égető, émelyítő kínt érzett.

Milagros mester lehajolt, és hűvös ujjaival megérintette Call bokáját.

– Nem tört el, de csúnyán kificamodott – mondta pár másodperccel később. Megint felsóhajtott. – A tanításnak ma délutánra vége. Call, megyünk a gyengélkedőre!

A gyengélkedő hatalmas, magas terem volt, amiben egy árva sztalagmit vagy sztalaktit sem akadt, és nyoma se volt benne semminek, ami bugyogott, csöpögött, esetleg füstölt volna.

Hosszú vonalakban sorakoztak a fehér ágyneműs fekhelyek, úgy elrendezve, mintha a mesterek arra számítottak volna, hogy bármelyik percben rengeteg sérült gyerek kerülhet ide. Jelen pillanatban Call volt az egyetlen páciens.

Egy magas, vörös hajú mágusnő fogadta, akinek vállán egy kígyó tekergett. Pikkelyének mintázata megváltozott, miközben mozgott: párducmintásról tigriscsíkosra, majd rózsaszín pöttyösre alakult át.

– Fektessétek le oda! – mutatott a nő széles mozdulattal egy fekhelyre, miután a tanoncok becipelték Callt a faágakból készült hordágyon, amit Milagros mester varázsolt neki. Ha a lába nem fájt volna annyira, Call érdeklődve figyelte volna, ahogy a mágusnő földmágia segítségével összeilleszti az ágakat, és hosszú, hajlékony gyökerekkel köti össze őket.

Milagros mester felügyelte a diákokat, miközben elhelyezték Callt az ágyon.

– Köszönöm, gyerekek – mondta, de Tamara továbbra is szorongva toporgott a betegágy mellett. – Menjünk, hagyjuk Amaranth mestert dolgozni!

Call az alkarjára támaszkodva félig felült, ügyet sem vetve a lábába hasító fájdalomra.

– Tamara…

– Mi az? – A lány megfordult, sötét szeme tágra nyílt. Mindenki őket nézte. Call megpróbált a tekintetével üzenni Tamarának. Viseld gondját Harcebnek! Ügyelj rá, hogy eleget egyen!

– Kancsalít – mondta Tamara nyugtalanul Amaranth mesternek. – Biztos a fájdalomtól. Nem tudna segíteni rajta?

– Úgy nem, ha ilyen sokan vagytok itt. Hess! Hess! – intett nekik Amaranth, a tanoncok pedig kisiettek Milagros mester után, bár Tamara megállt az ajtóban, hogy még egy aggódó pillantást vessen Callre.

A fiú hátradőlt az ágyon, Harceb járt a fejében, miközben Amaranth mester felhasította a nadrágja szárát, így kiderült, hogy az egész lábát lila zúzódások borítják. A jó lábát. Call hirtelen pánikba esett, úgy érezte, nem kap levegőt. Mi lesz, ha sikerült elérnie, hogy soha többé ne tudjon járni?

Némi félelem nyilván kiült az arcára, mert a mester észrevette, elmosolyodott, és egy göngyöleg mohát vett ki egy üvegből.

– Nem lesz semmi bajod, Callum Hunt. Ennél súlyosabb sérüléseket is meggyógyítottam már.

– Szóval nem is olyan vészes, mint amilyennek tűnik? – reménykedett Call.

– Jaj, dehogynem – közölte a mester. – Pont olyan vészes, amilyennek tűnik. Én viszont nagyon, de nagyon értem a dolgomat.

Callt ez kissé megnyugtatta, és úgy döntött, jobban jár, ha nem tesz fel több kérdést. Hagyta, hogy a mágus élénkzöld mohával borítsa be a lábát, majd vastag réteg sarat kenjen rá. A nő végül itatott vele valami tejszerű folyadékot, amitől szinte minden fájdalma elmúlt, és kissé úgy érezte magát, mint aki a barlang teteje felé emelkedik, mintha mégiscsak eltalálta volna a sárkánykígyó lehelete.

Call, miközben rendkívül furcsán érezte magát, lassan álomba merült.

– Call – suttogta egy lány, olyan közel a füléhez, hogy lehelete megremegtette a hajszálait és csiklandozta a nyakát. – Call, ébredj fel!

Aztán megszólalt egy másik hang, ezúttal egy fiú hangja.

– Talán inkább majd vissza kéne jönnünk később. Mármint… az alvás nem segít neki gyógyulni, vagy valami?

– Igen, de nekünk nem segít – felelte a lány, ezúttal hangosabban és bosszúsabban. Tamara volt az. Call kinyitotta a szemét.

Tamarát meg Aaront pillantotta meg maga mellett, a lány az ágyán ült, enyhén rázogatta a vállát. Aaron a nyáladzó, lihegő, farokcsóváló Harcebet tartotta a karjában. A farkasra kötélből rögtönzött pórázt tettek.

– Meg akartam sétáltatni – mesélte Aaron –, de mivel csak te vagy a gyengélkedőn, gondoltuk, előbb elhozzuk őt ide látogatóba.

– Vacsorát is hoztunk neked a menzáról – mondta Tamara, és az éjjeliszekrényen lévő, szalvétával letakart tányérra mutatott. – Hogy érzed magad?

Call próbaképpen megmozdította a lábát a sárpakolás alatt. Már nem igazán fájt.

– Hülyén.

– Nem a te hibád volt – mondta Aaron pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy Tamara azt felelte Callnek.

– Van is miért.

Egymásra néztek, aztán Callre.

– Bocs, Call, de nem ez volt az eddigi legjobb ötleted – mondta Tamara. – És totál lenyúltad Celia rönkjét. Nem mintha ettől kevésbé lenne beléd zúúúúúúgva.

– Mi? Nincs is belém zúgva! – tiltakozott Call elszörnyedve.

– Dehogynincs! – vigyorgott Tamara. – Akár fejbe is vághattad volna egy farönkkel, akkor is csak azt hajtogatná, hogy Jujjj, Call, annyira megy neked a mágia!

– Aaronra nézett, akinek arckifejezése elárulta Callnek, hogy a srác egyetért Tamarával, és falrengetően humorosnak találja. – Na mindegy – folytatta a lány –, az a lényeg, hogy nem szeretnénk, ha egy farönk alatt végeznéd. Szükségünk van rád.

– Úgy van – helyeselt Aaron. – Te vagy az ellensúlyom, emlékszel?

– Csak azért, mert ő jelentkezett elsőnek – hangsúlyozta Tamara. – Válogatást kellett volna tartanod a szerepre. – Call aggódott, hogy a lány talán irigykedni fog, ha megtudja, kit választott Aaron az ellensúlyának, ám Tamara mintha alapvetően csak azt gondolta volna, hogy bármennyire is kedvelik Callt, az új krétor nála rátermettebb jelöltet is találhatna. – Fogadok, hogy Alex Strike kapható lenne rá. Ráadásul tök helyes.

– Nem érdekel – grimaszolt Aaron. – Én nem Alexet akartam. Hanem Callt.

Tudom felelte Tamara. – Nagyon jó ellensúlyod lesz – tette hozzá meglepő módon, és Call mindkettőjükre hálás mosolyt villantott. Még a hátán fekve, sárral bekent lábbal is örömmel töltötte el, hogy vannak barátai.

– És én még aggódtam, hogy elfeledkeztek Harcebről – mondta.

– Az esélytelen – válaszolta Aaron vidáman. – Megette Tamara bakancsát.

– A kedvenc bakancsomat. – A lány játékosan Harceb felé suhintott, a kölyök kitért a keze elől, az ajtó felé iszkolt, majd esdeklő tekintettel nézett az ágyban fekvő Callre. Halk nyüszítést hallatott.

– Szerintem most már nagyon szeretne sétálni menni – mondta Call.

– Majd én megsétáltatom. – Aaron az ajtóhoz kocogott, és a csuklójára tekerte a kötél végét. – Most épp senki sem jár a folyosókon, mert vacsoraidő van. Mindjárt jövök!

– Ha elkapnak, majd úgy teszünk, mintha nem is ismernénk! – kiáltotta a srác után Tamara kedélyesen, ahogy a gyengélkedő ajtaja becsukódott mögötte. A Call éjjeliszekrényén lévő tányérért nyúlt, és lerántotta róla a szalvétát. – Fincsi zuzmó – mondta, a fiú hasára téve a tányért. – A kedvenced!

Call felkapott egy darab szárított zöldséget, és elgondolkodva beleharapott.

– Kíváncsi vagyok, vajon annyira hozzászokunk-e a zuzmóhoz, mire hazamegyünk, hogy nem is akarunk majd pizzát vagy fagyit enni. A végén még az erdőben kötök ki, és mohát fogok legelni.

– A városodban mindenki őrültnek tart majd.

– A városomban már most is őrültnek tart mindenki.

Tamara eltűnődve előrehúzta az egyik copfját, és a végét birizgálta.

– Nem lesz semmi baj, amikor a nyáron hazamész?

Call felnézett a zuzmóevésből.

– Hogy érted?

– Apukád miatt kérdezem – magyarázta a lány. – Ő borzasztóan utálja a Magisztériumot, te viszont… te nem. Legalábbis szerintem nem. És jövőre vissza fogsz jönni. Pedig pontosan ez az, amit apukád nem akart, igaz?

Call semmit sem szólt.

– Ugye visszajössz jövőre? – A lány aggódva hajolt előre. – Call?

– Szeretnék – fakadt ki a fiú. – Vissza akarok jönni, de félek, hogy apám nem fogja megengedni. És talán meg is van rá az oka… de én nem akarom megtudni, mi az. Ha tényleg valami baj van velem, azt akarom, hogy tartsa meg magának!

– Nincs veled más baj, csak az, hogy kificamítottad a bokádat – mondta Tamara, de még mindig gondterheltnek tűnt.

– Meg az, hogy menőzök – tette hozzá Call, megpróbálva oldani a hangulatot.

Tamara hozzávágott egy darab zuzmót, aztán beszélgettek egy kicsit arról, ki hogyan reagál Aaron újsütetű hírnevére – beleértve magát Aaront. Tamara aggódott miatta, ám Call megnyugtatta, hogy a barátjuk tudja kezelni a dolgot.

Aztán Tamara arról kezdett mesélni neki, milyen izgatottak a szülei, amiért egy tanonccsoportba került a krétorral, ami egyrészt jó volt, hiszen azt akarta, hogy büszkék legyenek rá, másrészt viszont rossz, mert emiatt még a szokottnál is jobban aggódtak amiatt, hogy a lány mindig példásan viselkedik-e. Márpedig az ő példás viselkedésről alkotott fogalmuk nem mindig egyezett meg Tamaráéval.

– Most, hogy van krétorunk, mit jelent ez az egyezményre nézve? – kérdezte Call, visszaemlékezve Rufus beszédére, és arra, hogyan reagáltak rá a tanácstagok a gyűlésen.

– Egyelőre semmit – felelte Tamara. – Senki nem indulna harcba a Halál Ellensége ellen, amíg Aaron még ilyen fiatal… illetve szinte senki. De ki tudja, mit fog tenni az Ellenség, amint hírét veszi az új krétorunknak… már ha eddig még nem hallott róla.

Néhány perccel később Tamara az órájára nézett.

– Aaron már jó régen elment – mondta. – Ha nem jön meg hamarosan, véget ér a vacsora, és le fog bukni, amikor visszafelé tart. Talán meg kéne néznem, mi van vele.

– Igazad van – bólintott Call. – Veled megyek!

– Szerinted ez jó ötlet? – Tamara megemelte a szemöldökét, és a fiú lábára pillantott. Valóban elég ramatyul nézett ki, mohába burkolva és sárral bekenve. Call próbaképpen megmozgatta a lábujját. Egyáltalán nem fájt. Kikászálódott az ágyból, amitől rögtön megrepedt a lábára száradt, mohás-saras pakolás.

– Nem bírok tovább itt ücsörögni. Beleőrülök. És viszket a lábam. Muszáj levegőznöm egyet.

– Na jó, de szép lassan kell mennünk. És ha bármid megfájdul, megállunk pihenni, aztán visszafordulunk.

Call bólintott. Az ágy fejtámlájába kapaszkodva talpra húzta magát. Amint felállt, a száraz pakolás teljesen kettérepedt, leesett a lábáról, így kilátszott a vádlija a felvágott nadrágszárból.

– Jól áll neked ez a fazon – jegyezte meg Tamara, majd az ajtó felé indult. Call gyorsan előkapta az ágy alól és felrántotta a zokniját meg a cipőjét. Nadrágja fölhasított szárának szegélyét bedugdosta a zoknijába, hogy ne lifegjen, majd felkapta Mirit, és az övébe dugta. Aztán Tamara után sietett, ki a gyengélkedőről.

A folyosókon csönd honolt, mivel minden diák a menzán volt. Call meg Tamara igyekeztek a lehető legkisebb zajt csapni, miközben a küldetési kapu felé tartottak. A fiú nem volt valami jó bőrben. Mindkét lába fájt egy kicsit, bár ezt esze ágában sem volt elárulni Tamarának. Tudta, hogy elég bizarrul festhet térd alatt felhasított nadrágjában és összevissza borzolódott hajával, de szerencsére senki sem láthatta. A küldetési kaput nyitva találták, és csöndesen kiosontak a sötétbe.

Az éjszaka meleg volt, az égbolt tiszta, a hold bevilágította a Magisztérium körüli fákat és ösvényeket.

– Aaron! – szólongatta Tamara fojtott hangon. – Aaron, hol vagy?

Call körbefordult, az erdőt fürkészte. Kicsit hátborzongató volt, az árnyak összesűrűsödtek a fák között, az ágak zörögtek a szélben.

– Harceb! – kiáltotta a fiú.

Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Harceb kirontott a fák közül, pörgő szeme szikrázott, akár a tűzijáték. Callhez és Tamarához rohant, hevenyészett pórázát maga után húzva a földön. Call hallotta, hogy Tamara levegőért kap.

– Hol van Aaron? – kérdezte.

Harceb szűkölt, és a hátsó lábaira emelkedett, mellső mancsával a levegőben hadonászott. Szinte egész testében remegett, felállt a szőre, füle őrülten mozgott. Nyüszített, odafutott Callhez, hideg orrát a fiú kezéhez nyomta.

– Harceb! – Call a farkas szőrébe túrt, igyekezett lenyugtatni. – Mi a baj, pajti?

A kölyök megint nyüszített, és elhúzódott, kicsusszanva Call keze alól. Az erdő felé szaladt, aztán megállt, és hátranézett a gyerekekre.

– Azt akarja, hogy kövessük – mondta Call.

– Gondolod, hogy Aaronnak baja esett? – kérdezte Tamara, izgatottan körülnézve. – Szerinted talán megtámadta egy elementál?

– Gyere! – mondta neki Call, és futásnak eredt a sötétben, ügyet sem vetve sajgó lábára.

Harceb, miután meggyőződött arról, hogy követik, rohanni kezdett, mint akit puskából lőttek ki, barna foltként suhanva át a fák között a holdfényben.

Tamara meg Call követték, amilyen gyorsan csak bírták.