3. FEJEZET

Rockmaple mester dühösen masírozott előttük, végigvezetve az egész csoportot egy folyosón, el a tornateremtől. Olyan gyorsan mentek, hogy Callnek esélye sem volt lépést tartani velük. A lába jobban fájt, mint valaha, és egész teste úgy bűzlött, akár egy lángoló abroncsgyár. Miközben a csapat mögött bicegett, felmerült benne a kérdés, vajon a Magisztérium történetében akadt-e hozzá foghatóan béna felvételiző. Arra gondolt, talán máris hazaengedik – saját maga és mindenki más érdekében.

– Jól vagy? – kérdezte Aaron, aki lemaradt egy kicsit, hogy Callum tempójához igazodjon. Barátságosan mosolygott, mintha nem lett volna abban semmi furcsa, hogy szóba elegyedik azzal a fiúval, akit az egész csoport úgy elkerül, mintha pestises volna.

– Remekül – felelte Call a fogát csikorgatva. – Soha jobban.

– Fogalmam sincs, hogy csináltad azt az előbb, de totál isteni volt! Rockmaple mester olyan képet vágott, hogy…

– Aaron megpróbálta nagyjából leutánozni: összevonta a szemöldökét, tágra nyitotta a szemét, és eltátotta a száját.

Call felkacagott, de gyorsan magába fojtotta a nevetést. Nem akarta megkedvelni egyik itteni kölyköt sem, az irtó rátermett Aaront meg pláne nem.

Befordultak a sarkon. A csoport csak rájuk várt. Rockmaple mester megköszörülte a torkát, úgy tűnt, épp össze akarja szidni Callt, ám ekkor észrevette, hogy Aaron ott áll mellette. A mágus inkább magába fojtotta, bármit is készült mondani, és kinyitotta egy újabb helyiség ajtaját.

Call bevánszorgott a terembe a csoport többi tagjával együtt. Ugyanolyan unalmas, átlagos helyiségnek tűnt ez is, mint az, amelyikben a tesztet írták: itt is egyszemélyes asztalok sorakoztak, mindegyiken egy-egy papírlappal.

Hány tesztet kell még megírnunk? – kérdezte volna legszívesebben Callum, de úgy gondolta, Rockmaple mester nincs olyan hangulatban, hogy válaszoljon neki. Egyik papíron sem állt név, így a fiú egyszerűen csak leült az egyik asztalhoz, és karba tette a kezét.

– Rockmaple mester! – szólalt meg Kylie, miután helyet foglalt. – Rockmaple mester, nekem nincs tollam.

– Egyikőtöknek sem lesz szüksége íróeszközre – felelte a mágus. – Ez a feladat azt teszi próbára, mennyire vagytok képesek kontrollálni a varázserőtöket. Egy elemet, a levegőt kell használnotok.

Addig koncentráljatok az előttetek lévő papírra, amíg fel nem tudjátok emelni az asztalról, nem használva mást, csakis a gondolat erejét! Szép egyenesen emeljétek fel, anélkül, hogy meginogna vagy leesne! Ha ez sikerült, kérlek, keljetek fel az asztaltól, és gyertek ide hozzám!

Callt elöntötte a megkönnyebbülés. Nem volt más dolga, csak gondoskodni arról, hogy a papír ne emelkedjen a levegőbe, ami elég könnyű feladatnak tűnt. Egész addigi életében sikerült elkerülnie, hogy papírlapokat reptessen körbe az osztályteremben.

Aaron a mellette lévő asztalnál ült. Az állát dörgölte, hunyorgott zöld szemével. Miközben Call lopva rásandított, a srác előtt lévő papír a levegőbe emelkedett, tökéletesen vízszintesen. Egy pillanatig lebegett, majd szépen visszaereszkedett az asztalra. Aaron vigyorogva felállt, hogy csatlakozzon a terem elejében álló Rockmaple mesterhez.

Call kuncogást hallott a balján. Odapillantott, és látta, hogy Jasper elővesz valamit, ami első látásra egy hétköznapi varrótűnek látszott, majd megböki vele az egyik ujját. Egy csöpp vér serkent ki a szúrás nyomán, mire Jasper a szájába kapta az ujját, és szopogatni kezdte. Ez nem normális – gondolta Call. De aztán Jasper hátradőlt a széken, amolyan laza, „hátrakötött kézzel is képes vagyok varázsolni” stílusban. És úgy tűnt, tényleg képes a mágiára akár kéz nélkül is, mivel az előtte lévő papír behajlott, meggyűrődött – új alakot vett fel. Még néhány be- és áthajtás után kész is volt a papírrepülő, felszállt Jasper asztaláról, és körbesuhant a teremben, aztán egyenesen Call homlokának csapódott. Call elhessegette a repcsit, ami lepottyant a földre.

– Jasper, elég volt! – szólt Rockmaple mester, bár nem hangzott olyan bosszúsnak, mint amilyen lehetett volna.

– Gyere ide!

Call ismét a papírjára összpontosított, miközben Jasper kivonult a mesterhez. Körülötte a többiek mind a lapjukat bámulták, suttogtak a papírhoz, szuggerálták, hogy mozduljon meg. Callnek a feszültségtől görcsbe rándult a gyomra. Mi lesz, ha huzat támad, és fellebbenti a papírját? Mi lesz, ha csak úgy… magától megrebben? Akkor talán pontot kapna a feladatra?

Maradj ott! – gondolta hevesen, az asztalon lévő papírra koncentrálva. Meg ne mozdulj! Elképzelte, amint két kézzel szorítja le a lapot, széttárt ujjakkal, megakadályozva, hogy megmoccanjon. Istenem, micsoda hülyeség! – gondolta. Ilyesmire pazarolni egy napot! De azért ülve maradt, továbbra is a papírjára összpontosítva. Ezúttal nem lógott ki a sorból. Sok más gyerek lapja sem mozdult meg, köztük Kylie-é sem.

– Callum? – szólt Rockmaple mester fáradt hangon.

A fiú hátradőlt.

– Nem megy.

– Ha ennek valami nem megy, akkor az nagyon nem megy – gúnyolta Jasper. – Adjon a lúzernek egy nullást, mester, aztán menjünk, mielőtt még papírvihart kavar, és mindannyiunkat lekaszabolnak a lapok!

– Hát jó – mondta a mágus. – Mindenki hozza ide nekem a lapját, és pontozom a teljesítményeteket! Gyerünk, hagyjuk el a termet, hogy bejöhessen a következő csoport!

Call megkönnyebbülten nyúlt a lapjáért… és megdermedt. Kétségbeesetten kapargatta a szélét a körmével, de valahogy – fogalma sem volt, hogyan – a papír belemélyedt az asztal fájába, és egyszerűen nem volt képes felemelni.

– Rockmaple mester… valami baj van a papírommal – mondta.

– Mindenki bukjon az asztal alá! – kiáltotta Jasper, de senki sem figyelt oda rá. Mind Callt bámulták. Rockmaple mester odalépett hozzá, és a papírjára meredt. A szó szoros értelmében beleolvadta az asztalba.

– Ki csinálta ezt? – hördült fel Rockmaple mester. Döbbent volt a hangja. – Talán viccnek szánta valaki?

Az osztályban mindenki mélyen hallgatott.

– Te csináltad? – kérdezte a mester Calltől.

Én csak azt akartam elérni, hogy ne mozduljon meg – gondolta a fiú csüggedten, de ezt nem árulhatta el.

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Nem. Talán hibás a papír.

– Ez csak egyszerű papír! – kiabálta a mágus, majd láthatóan erőt vett magán. – Hát jó. Rendben. Nulla pontot kapsz. Nem, várjunk csak! Te leszel az első felvételiző a Magisztérium történetében, aki negatív tartományú pontszámot ér el a vaspróba egyik feladatán. Mínusz tíz pontot kapsz. – A fejét csóválta. – Azt hiszem, mind hálásak lehetünk, hogy az utolsó feladatot mindenki egyedül hajtja végre.

Callum mindezek után leginkább azért volt hálás, hogy hamarosan véget ér ez az egész.

A felvételizők ezúttal egy kétszárnyú ajtó előtti folyosón álltak, és várták, hogy behívják őket. Jasper épp Aaronhoz beszélt, úgy sandítva oda Callre, mintha ő lett volna a kitárgyalt téma.

A fiú felsóhajtott. Ez volt az utolsó próbatétel. Feszültsége egy része elpárolgott, amikor erre gondolt. Mindegy, hogyan sikerül az utolsó feladat, még egy jó eredmény sem tudná igazán helyrehozni az eddigi rémes teljesítményét. Kevesebb mint egy órán belül már hazafelé fog tartani az apukájával.

– Callum Hunt! – szólt egy mágusnő, aki még nem mutatkozott be. Gazdagon kidolgozott, kígyót ábrázoló nyakéket viselt, és egy csiptetős írótábláról olvasott fel. – Rufus mester odabent vár.

Call eltolta magát a faltól, és követte a nőt a kétszárnyú ajtón át. A terem hatalmas volt és üres. A félhomályban egy mágus ült a parkettán, mellette egy nagy fatál. A tálban víz volt, a közepén láng lobogott, kanóc vagy gyertya nélkül.

A fiú megtorpant a lángot látva, és kicsit bizseregni kezdett a tarkója. Rengeteg furcsa dolgot látott már aznap, ám a barlang illúziója óta most először érezte igazán a mágia jelenlétét.

A mágus megszólalt:

– Tudtad, hogy a helyes tartás elérése érdekében az emberek régen könyvekkel a fejükön járkáltak? – Mély, dörgedelmes volt a hangja, akár a távoli tűz ropogása. Rufus mester nagydarab, sötét bőrű férfi volt, kopasz feje olyan simának tűnt, akár a makadámdió. Egyetlen, könnyed mozdulattal talpra állt, nagy, hegekkel borított kezébe fogva a tálat.

A láng meg sem rezzent. Sőt, talán még fényesebben ragyogott, mint addig.

– Azt nem csak lányok csinálták? – kérdezte Call.

– Mit? – ráncolta a homlokát Rufus mester.

– Hát azt, hogy könyvvel a fejükön mászkáltak.

A mágus olyan pillantást vetett rá, amitől Callum úgy érezte, csalódást okozott.

– Vedd át a tálat! – utasította a mester.

– De akkor kialszik a láng – tiltakozott Call.

– Ez maga a próbatétel – felelte Rufus. – Meglátjuk, sikerül-e égve tartanod a lángot, és ha igen, meddig. – Feléje nyújtotta a tálat.

Eddig egyetlen egy olyan feladat sem volt, amire Call előre számított volna. Ennek ellenére mindegyiknél sikerült elbuknia – vagy szándékosan, vagy azért, mert eleve nem mágusnak való. Volt valami Rufus mesterben, ami miatt Call ezúttal jobb teljesítményt akart nyújtani, ám ez nem számított. Szóba sem jöhetett, hogy a Magisztériumba járjon.

Call átvette a tálat.

A vízben lévő láng szinte azonnal fellobbant, mintha Call teljesen felcsavart volna egy gázlámpát. A fiú összerezzent, és szándékosan oldalra döntötte a tálat, megpróbálva lelocsolni a lángot. Ám az ahelyett, hogy kihunyt volna, még a vízen keresztül is lobogott. Call pánikba esve megrázta a tálat, még több kis hullámmal árasztva el a lángot, míg az végre sercegni nem kezdett.

– Callum Hunt. – Rufus mester lenézett rá, arca szenvtelen volt, kezét karba tette széles mellkasa előtt. – Meglep a viselkedésed.

A fiú nem felelt.

– Mindkét szülődet tanítottam a Magisztériumban – mondta a mester. Komolynak és szomorúnak látszott. A láng fényében karikásnak tűnt a szeme. – Az én tanoncaim voltak. Osztályelsővé váltak, a vaspróbán ők érték el a legmagasabb pontszámot. Édesanyád csalódott lenne, ha látná, hogy a fia ilyen feltűnően próbál elbukni a felvételi vizsgán, csak azért, mert…

Rufus mester nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis amint megemlítette Call édesanyját, a fatál szétrepedt – nem csupán félbe, hanem tucatnyi éles darabkára, amelyek mindegyike a fiú tenyerébe vájt. Call ledobta az egészet, mire a tál minden egyes darabja lángra kapott és állhatatosan égett, kis máglyaként lobogva a lábánál.

A lángok láttán a fiú nem ijedt meg. Abban a pillanatban úgy tűnt neki, mintha a tűz hívogatná, hogy lépjen bele, fojtsa a fényébe minden dühét és félelmét.

Amikor körülnézett a teremben, még magasabbra csaptak fel a lángok, úgy terjedtek szét a kiömlött vízen, mintha az benzin lett volna. Call nem érzett mást, csupán iszonyú, mindent elsöprő haragot, amiért az előtte álló férfi, ez a mágus, ismerte az édesanyját, és talán még a halálához is volt valami köze.

– Hagyd abba! Most azonnal hagyd ezt abba! – kiabálta Rufus mester, megragadva Call mindkét kezét, hogy erőnek erejével csapja össze a fiú két tenyerét. Ahogy Call két keze összecsattant, megfájdultak friss vágásai.

Váratlanul minden láng kialudt.

– Eresszen el! – Call elrántotta a kezét Rufus mestertől, és a nadrágjába törölte véres tenyerét, újabb foltokkal tarkítva a ruháját. – Nem volt szándékos. Nem is tudom, hogy mi történt.

– Az történt, hogy elbuktál még egy próbatételen – felelte a mester, és dühét mintha rideg kíváncsiság váltotta volna fel. Úgy méregette Callt, ahogy tudósok szoktak egy tűvel átszúrt bogarat. – Visszamehetsz a lelátóra, csatlakozhatsz édesapádhoz, hogy együtt várjátok meg az eredményhirdetést.

Szerencsére a terem túlsó végén is volt egy ajtó, így Call kiosonhatott azon, nem kellett szembenéznie a többi felvételizővel. Pontosan el tudta képzelni, milyen képet vágna Jasper, ha meglátná a véres ruháját.

Remegett a keze.

A lelátón szemmel láthatólag unatkozó szülők meg néhány kistestvér várakozott. Beszélgetés halk moraja visszhangzott a hangárban, és Call ráeszmélt, milyen furcsán csöndesek voltak a folyosók – döbbenetes volt most ismét emberek keltette zajt hallani. A felvételizők öt különböző ajtón át tértek vissza lassanként a hangárba, majd odamentek a családjukhoz. A lelátó aljában három táblát állítottak fel, a mágusok ezeken tüntették fel a gyerekek pontszámait. Call meg sem nézte az eredményét. Egyenesen az apjához ment.

Alastairnek egy könyv volt az ölében, bár csukva, mintha eredetileg olvasni akart volna, de végül bele sem kezdett. Amikor odaért hozzá, Call látta, hogy apja arcára megkönnyebbülés ül ki, ám ezt azonnal aggodalom váltotta fel, amint a férfi tetőtől talpig végigmérte őt.

Alastair felugrott ültő helyéből, a könyv a földre hullott.

– Callum! Csupa vér meg tinta vagy, és úgy bűzlesz, mint az égett műanyag! Mi történt?

– Elszúrtam. Azt… azt hiszem, hogy nagyon elszúrtam. – Call hallotta, hogy remeg a hangja. Továbbra is látta maga előtt a tál lángoló darabjait, meg Rufus mester arckifejezését.

Apja megnyugtatón tette a vállára a kezét.

– Call, semmi baj. Az volt a cél, hogy elszúrd.

– Tudom, de azt hittem, hogy… – Zsebre dugta a kezét, felidézte apja összes kiselőadását arról, hogy muszáj lesz megpróbálnia elbukni. De végül egyáltalán nem is kellett próbálkoznia. Mindenben kudarcot vallott, mert fogalma sem volt, mit csinál, mert nem értett a mágiához. – Azt hittem, hogy másmilyen lesz az egész.

Apja fojtott hangon felelt:

– Tudom, hogy nem jó érzés bármiben is kudarcot vallani, Call, de most pont erre volt szükség. Nagyon ügyes voltál.

– Mármint ha „ügyes” alatt azt érted, hogy „tök béna” – motyogta a fiú.

Az apja elvigyorodott.

– Egy pillanatig már aggódtam, amikor az első feladatra a lehető legmagasabb pontszámot kaptad, de aztán visszavonták. Még soha nem láttam olyat, hogy valaki pontot veszítsen a felvételin.

Call a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az apja ezt dicséretnek szánta, mégsem érezte annak.

– A legutolsó helyen állsz. Még azok a gyerekek is jobban szerepeltek nálad, akikről kiderült, hogy nincs varázserejük.

Szerintem ezért hazafelé menet fagylaltkelyhet érdemelsz, méghozzá a legnagyobbat, amit csak találunk! A kedvenc feltéteiddel: karamellával, mogyoróvajjal és gumimacival. Oké?

– Aha – mondta Call és leült. Olyan levert volt, hogy még a mogyoróvajjal és karamellával borított gumimacik gondolata sem tudta feldobni. – Oké.

Az apja is visszaült. Bólogatott, elégedettnek tűnt. Sőt, egyre elégedettebb lett, ahogy a táblán sorra feltűntek a pontszámok.

Call végre a táblára nézett. Aaron és Tamara álltak az élen, összpontszámuk megegyezett. Bosszantó módon Jasper csak három ponttal maradt el mögöttük, ő lett a második.

Na mindegy – gondolta Call. Mégis mire számított? A mágusok szemetek, ahogy az apja is megmondta, és a felvételin a legszemetebb szemetek kapták a legtöbb pontot. Jellemző.

Bár nem csak szemetek voltak az elsők között. Kylie igencsak leszerepelt, míg Aaron remek eredményt ért el. Call ezt jó dolognak vélte. Úgy látta, Aaron nagyon szeretett volna ügyesen teljesíteni. Ugyanakkor a remek eredmény egyet jelentett a Magisztériumba való bekerüléssel, márpedig Call apukája mindig is azt mondta, hogy oda még a leggyűlöltebb ellenségét se küldené.

Call nem is tudta, hogy örüljön-e Aaron sikerének, hiszen a srác legalább kedves volt hozzá, vagy inkább sajnálja őt. Csak abban volt biztos, hogy fejfájást kapott, annyit agyalt ezen.

Rufus mester bevonult az egyik ajtón. Egy szót sem szólt, ám az egész tömeg elhallgatott, mintha csöndet kért volna. A helyiséget szemlélve Call látott néhány ismerős arcot: Kylie idegesnek tűnt, Aaron az ajkát harapdálta. Jasper sápadt és feszült volt, Tamara pedig higgadtnak és összeszedettnek látszott, mint aki egyáltalán nem aggódik. A lány elegáns, sötét hajú szülei között ült, akiknek világos ruhája kihangsúlyozta barna bőrüket. Édesanyja fehér ruhát és kesztyűt viselt, apja pedig krémszínű öltönyt.

– Megköszönöm az idei felvételizőknek – szólt Rufus mester, mire mindenki azonnal előrehajolt –, hogy velünk tartottak ma, és ilyen nagy erőfeszítést tettek a vaspróbán. A Magisztérium köszönetet mond az összes családnak is, amiért elhozták ide a gyermekeiket, és türelmesen kivárták a próba végét. – A háta mögé tette a kezét, tekintete végigsiklott a lelátón. – Kilenc mágus van jelen, és mindegyikük legfeljebb hat felvételizőt választhat ki. Ezek a kiválasztottak lesznek a tanoncaik a Magisztérium öt évében, így ezt a döntést egyik mester sem kapkodja el. Azt is fontos leszögezni, hogy több gyermek van itt, mint ahányan be fognak kerülni a Magisztériumba. Akiket nem választunk ki, azok nem is alkalmasak erre a képzésre: titeket arra kérlek, értsétek meg, hogy az alkalmatlanságotoknak számtalan oka lehet, és az erőtökkel való további kísérletezgetés akár halálosnak is bizonyulhat. Mielőtt elmennétek, egy mágus el fogja magyarázni a titoktartási kötelezettségeteket, valamint gondoskodik arról, hogy megóvhassátok saját magatokat és a családotokat.

Gyerünk már, essünk túl rajta! – gondolta Call, alig figyelve oda, hogy mit beszél Rufus. A többi diák is idegesen fészkelődött. Az elegáns frizurájú szülei – ázsiai anyukája és fehér apukája – között ülő Jasper a térdén dobolt az ujjaival. Call az apjára pillantott, aki olyan arckifejezéssel meredt Rufusra, amit Call még soha az életben nem látott rajta. Úgy festett, mint aki legszívesebben áthajtana a máguson az átalakított Rolls-

Royce-szal, még akkor is, ha ettől megint tönkremenne a sebváltó.

– Van valakinek kérdése? – érdeklődött Rufus mester.

A teremre csönd ereszkedett. Call csak az apja suttogását hallotta.

– Semmi baj – nyugtatta meg, bár Call semmivel sem utalt arra, hogy attól tartana, valami baj van. A férfi most még szorosabban markolta a vállát, szinte belemélyesztette ujjait a fiú bőrébe. – Nem fognak kiválasztani.

– Hát jó! – zengte Rufus mester. – Akkor kezdődjék a kiválasztás! – Közelebb lépett a pontokat jelző táblához.

– Felvételizők, ha a neveteket halljátok, kérlek, álljatok fel, és csatlakozzatok új mesteretekhez! Mint a legrangosabb mágus North mester után, aki most nem fogad fel új tanoncot, én választok először. – Tekintete végigsiklott a tömegen. – Aaron Stewart.

Páran tapsoltak, bár Tamara családja nem. A lány hihetetlenül mozdulatlanul, mereven ült, mintha bebalzsamozták volna. A szülei dühösnek tűntek. Apukája odahajolt hozzá, a fülébe súgott valamit, és Call látta, hogy a lány a szavai hallatán összerezzen. Talán mégiscsak emberből volt ő is.

Aaron felállt. Totál megdöbbentő választás! – gondolta Call ironikusan. Szőke hajával, sportos alkatával és jó kisfiús viselkedésével Aaron tisztára olyan volt, akár Amerika Kapitány. Call legszívesebben a srác fejéhez vágta volna az apja könyvét, hiába volt Aaron rendes hozzá. Amerika Kapitány is rendes, de ettől még nem akar vele versenyezni az ember.

Aztán Call meghökkenve vette észre, hogy bár a közönség soraiban tapsolnak néhányan, Aaron egyik oldalán sem ül családtag. Senki sem ölelgette meg vagy veregette hátba. Biztos egyedül érkezett. Aaron nagyot nyelt, elmosolyodott, aztán lekocogott a lelátó lépcsőjén, és megállt Rufus mester mellett.

A mágus megköszörülte a torkát.

– Tamara Rajavi – szólt.

Tamara felpattant, sötét haja meglibbent. Szülei udvariasan tapsoltak, mintha az operában lettek volna. A lány annyi időre sem állt meg, hogy átölelje őket, csak ment egyenesen a lelátó elé, Aaronhoz, aki gratulált neki és rámosolygott.

Call kíváncsi volt, vajon a többi mágust bosszantja-e, hogy Rufus mester választhat elsőként és rögtön le is csapott a két első helyezettre. Őt a helyükben bosszantotta volna.

Rufus mester sötét szemével még egyszer körbepásztázta a helyiséget. Call érezte, hogy mindenki visszafojtott lélegzettel várja a következő név elhangzását. Jasper félig már fel is emelkedett a helyéről.

– Az utolsó tanoncom pedig Callum Hunt – közölte Rufus mester, és Call élete a feje tetejére állt.

A többi felvételiző közül néhányan meglepetten felhördültek, a közönség értetlenül zúgolódott, miközben mindenki Call nevét kereste a táblán. A rangsor legeslegalján találták meg, mínusz tartományú pontszámmal.

Call a mágusra bámult. Rufus mester farkasszemet nézett vele, teljesen kifejezéstelen tekintettel. A mellette álló Aaron bátorítóan mosolygott a fiúra, Tamara pedig teljes döbbenettel az arcán meredt rá.

– Azt mondtam, Callum Hunt – ismételte el Rufus mester. – Callum Hunt, kérlek, gyere le ide!

A fiú feltápászkodott a helyéről, ám az apja visszalökte a padra.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki Alastair Hunt, és felállt. – Elég legyen most már, Rufus! Nem adom a fiam.

Rufus mester úgy nézett fel rájuk, mintha senki más nem lett volna a teremben.

– Ugyan, Alastair! Pontosan ismered a szabályokat. Ne csinálj botrányt olyasmiből, ami úgyis elkerülhetetlen! A fiút ki kell képezni.

A többi mester elindult fölfelé a lelátón, egyenesen Call irányába, akit az édesapja továbbra is lenyomott a padra. A fekete ruhát viselő mágusok pontosan olyan fenyegetőnek tűntek, ahogy az apukája mindig is leírta őket. Úgy festettek, mint akik készen állnak harcolni. Miután elértek Callék sorához, megálltak. Várták, mihez kezd Alastair.

A férfi már évekkel azelőtt lemondott a mágiáról; nyilván teljesen kijött a gyakorlatból. Semmi esélye nem volt rá, hogy legyőzze a többi mágust.

– Velük megyek – fordult Call az apjához. – Ne aggódj! Fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Majd kirúgatom magam. Hamarosan úgyis meg akarnak majd szabadulni tőlem, akkor hazamegyek, és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt…

– Te ezt nem érted – mondta az apja, és vasmarkával megragadva Call karját talpra rántotta a fiút. A teremben mindenki őket bámulta, ami nem is volt csoda. Az apja tébolyultnak tűnt, szeme tágra nyílt, kidülledt. – Gyerünk innen! Futás!

– Nem bírok futni – emlékeztette Call. Ám az apja már oda sem figyelt rá. Lerángatta őt a lelátón, egyik pádról a másikra lépve. Az emberek utat engedtek nekik, félrehúzódtak vagy felugrottak a helyükről. A mágusok leszaladtak utánuk a lépcsőn. Call botladozva követte az apját, igyekezett megőrizni az egyensúlyát, miközben lefelé haladtak.

Amint leértek a lelátóról, Rufus odaállt Call apja elé.

– Elég legyen! – mondta. – A fiú itt marad.

Alastair megtorpant. Hátulról átkarolta a fiát, ami furcsa volt: az apjának szinte soha nem volt szokása megölelni őt, ráadásul ez inkább birkózó fogás volt, mint ölelés. Call lába fájt a megerőltetéstől. Megpróbált hátrafordulni az apja felé, ám az Rufus mestert bámulta.

– Senkit sem akarsz életben hagyni a családomból? – dühöngött a férfi.

Rufus mester fojtott hangon szólalt meg, hogy a lelátón ülő tömeg ne hallhassa, bár Aaron meg Tamara nyilván értette minden szavát.

– Semmit sem tanítottál a fiadnak – mondta. – Ha egy ennyire képzetlen mágus szabadon mászkál a világban, az olyan, akár egy repedés a föld felszíne alatt, amely bármikor beomolhat, és amikor a fiad összeomlik, rengeteg embert fog megölni, végül pedig önmagát is. Úgyhogy te csak ne beszélj nekem halálról!

– Jól van – szólt Call apja. – Akkor majd tanítom őt én magam. Hazaviszem és kiképzőm. Felkészítem őt az első kapura.

– Tizenkét éved volt rá, hogy tanítsd, és nem használtad ki. Sajnálom, Alastair. Így kell lennie.

– Nézd csak meg az eredményét: nem is kéne átmennie a felvételin. Nem akar átmenni! Igaz, Call? Igaz? – rázta meg az édesapja a fiút, aki akkor sem lett volna képes kinyögni a választ, ha akarja.

– Ereszd el, Alastair! – utasította Rufus mester, és mély hangját áthatotta a szomorúság.

– Nem – felelte Call apja. – Ő a gyermekem. Vannak jogaim. Én döntök a jövőjéről.

– Nem – szólt a mester. – Nem te döntesz.

Call édesapja hátratántorodott, de nem elég gyorsan. Két mágus kapott a fiú után, kirángatták őt az apja szorításából. Alastair kiabált, Call pedig rúgkapált, de hiába, odavonszolták Aaronhoz meg Tamarához, akik mindketten teljesen el voltak borzadva. Call a könyökével vágott oda az őt lefogva tartó egyik mágusnak. Fájdalmas morgást hallott, aztán a karját a háta mögé rántották. Arca eltorzult, és azon tűnődött, vajon mit gondolnak minderről azok a szülők a lelátón, akik azt hiszik, mérnökképzőbe küldik a gyereküket.

– Call! – Az apját is két mágus fogta le. – Call, ne higgy el semmit, amit mondanak! Fogalmuk sincs, mit művelnek! Semmit sem tudnak rólad! – A mágusok a kijárat felé rángatták Alastairt. Call el sem tudta hinni azt, ami vele történik.

Egyszer csak megcsillant valami a levegőben. Call nem látta, hogy az apja kiszabadította volna a karját a mágusok szorításából, de nyilván sikerült neki. Egy tőr repült felé. Nyílegyenesen suhant, jóval messzebb, mint arra egy hétköznapi tőr képes lett volna. Call nem tudta levenni róla a szemét, ahogy felé hasított, pengével előre.

Tudta, hogy tennie kellene valamit.

Tudta, hogy ki kellene térnie az útból.

De valahogy nem volt rá képes.

Földbe gyökerezett a lába.

A penge centikre tőle állt meg, Aaron olyan könnyedén kapta ki a levegőből, mintha egy almát tépett volna le egy fa mélyen lelógó ágáról.

Egy pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt. Csak bámultak. Call édesapját a mágusok kirángatták a hangár túlsó végében nyíló ajtón. Alastair eltűnt.

– Tessék! – szólt egy hang Call mellett. Aaron volt az, feléje nyújtva a tőrt. Call életében először látta a fegyvert. Csillogó ezüstszínű volt, kitárt szárnyú madarat formázó markolatán íves, kacskaringós mintázattal. A pengébe a Szemirámisz szót vésték bele ékes betűkkel.

– Ha jól sejtem, ez a tiéd – mondta Aaron.

– Kösz – felelte Call, és elvette a tőrt.

– Ő az apád? – kérdezte Tamara fojtott hangon, anélkül, hogy Call felé fordult volna. Hangjából rosszallás csendült ki.

Néhány mágus úgy nézett Callre, mintha őrültnek vélnék, és az apját látva nem is csodálkoznának ezen. A fiú jobban érezte magát a tőrrel a kezében, még akkor is, ha soha nem használt még másra kést, csak mogyoróvaj elkenésére meg sült hús felvágására.

– Igen – közölte a lánnyal. – Azt akarja, hogy biztonságban legyek.

Rufus mester biccentett Milagros mesternek, és a nő előrelépett.

– Elnézést kérünk a fennakadásért! Hálásak vagyunk, hogy mindannyian a helyükön maradtak, és megőrizték a nyugalmukat – szólt a családokhoz. Reméljük, hogy a ceremóniát a továbbiakban akadály nélkül folytathatjuk. Most én jelölöm ki a tanoncaimat. – A tömeg ismét elcsendesedett. – Öt felvételizőt választottam – folytatta Milagros mester. – Az első Jasper deWinter. Jasper, kérlek, gyere le, és állj ide mellém!

Jasper felkelt, és odament a mágusnő mellé, gyűlölködő pillantást vetve Callre.