PROLÓGUS

A gleccser fehér oldalán fölfelé kapaszkodó férfi a távolból nézve úgy festhetett, akár egy tányérra lassan felmászó hangya. La Rinconada viskótelepe csupán elszórt pettyek halmaza volt a mélyben, a szél pedig annál erősebben fújt, minél magasabbra hágott a férfi, arcába fújva a porszerű havat, és megfagyasztva fekete haja nedves tincseit. Borostyánszínű védőszemüvege ellenére hunyorgott, mert a hó vakítóan szikrázott a lenyugvó nap fényében.

Ám a férfi nem félt, hogy lezuhan, pedig nem használt sem biztosítókötelet, sem ékeket, csak mászóvasat meg egy jégcsákányt. Alastair Huntnak hívták, és mágus volt. Mászás közben két kezével formálta és idomította a gleccser jegét. Kapaszkodók és fellépők jelentek meg, ahogy centiről centire küzdötte felfelé magát a hegyoldalon.

Mire elérte a barlangot félúton a gleccser teteje felé, Alastair félig átfagyott, és teljesen kimerült az arra való összpontosítástól, hogy megszelídítse a legvadabb elemeket. A mágia folyamatos használata kiszívta az erejét, de nem mert lelassítani.

A barlang nyitott szájként tárult fel a hegy oldalában, felülről vagy alulról észre sem lehetett venni. Alastair felkapaszkodott a hasadékhoz, és mélyen, szaggatottan beszívta a levegőt. Átkozta magát, amiért nem ért ide hamarabb, amiért hagyta magát megtéveszteni. Az emberek odalent, La Rinconadában látták a robbanást, és arról sutyorogtak, hogy mit jelenthet ez: a tűz a jégben.

Tűz a jégben. Nyilván vészjelzés volt… vagy támadás. A barlang tele volt olyan mágusokkal, akik nem harcolhattak: akik túl öregek vagy túl fiatalok voltak, tele sérültekkel és betegekkel, kisgyermekekkel és édesanyjukkal – köztük Alastair feleségével és kisfiával. Itt bújtatták el őket, a világ egyik legeldugottabb helyén.

Rufus mester erősködött, hogy különben védtelenek volnának, kitéve a sors kényének-kedvének, Alastair pedig hitt neki. Aztán, amikor a Halál Ellensége nem jelent meg a harcmezőn, hogy szembenézzen a mágusok bajnokával, a minden reménységüket jelentő krétor lánnyal, Alastair rádöbbent a tévedésére. La Rinconadába sietett, amilyen gyorsan csak bírt. Az út nagy részét egy légelementál hátán repülve tette meg. A viskótelepről aztán gyalog ment tovább, mivel az Ellenség kiszámíthatatlanul, nagy erővel uralta az elementálokat. Minél magasabbra mászott, annál jobban elhatalmasodott rajta a rémület.

Ne legyen semmi bajuk! – gondolta magában, ahogy belépett a barlangba. Könyörgöm, ne legyen semmi bajuk!

Gyereksírást kellett volna hallania. Arra számított, hogy a barlangot felnőttek izgatott beszélgetésének halk zsongása és az elfojtott mágia zümmögése tölti majd be. Ehelyett csak a szél süvöltése hallatszott, ahogy végigsöpört a sivár hegycsúcson. A barlang fehér jégfalát vörös és barna foltok borították ott, ahová vér fröccsent, megolvasztva a jeget. Alastair levette a védőszemüvegét, a földre dobta, és beljebb ment a barlangba. Maradék erejét felhasználva sikerült talpon maradnia.

A barlang fala kísértetiesen foszforeszkált. A beszűrődő fényen kívül ez volt az egyedüli fényforrás, valószínűleg ez okozhatta, hogy Alastair elbotlott az első holttestben, és kis híján térdre esett. Ijedtében felkiáltott és hátrahőkölt, majd meghallva saját kiáltásának visszhangját, összerezzent.

A halott mágus a felismerhetetlenségig összeégett, ám bőr csuklópántot viselt, nagy rézlappal díszítve, ami azt jelezte, hogy másodikos volt a Magisztériumban. Nem lehetett idősebb tizenhárom évesnél.

Mostanra hozzászokhattál volna a halálhoz – mondta magának Alastair. Egy évtizede álltak már háborúban az Ellenséggel, de néha egy évszázadnak érződött. Eleinte lehetetlennek tűnt, hogy egy fiatalember, még ha krétor is, tényleg le akarja győzni magát a halált. Ám ahogy az Ellenség egyre erősebb, káosz sújtotta serege pedig egyre nagyobb lett, a fenyegetés tagadhatatlanul rettenetessé vált – és végül ide vezetett: a legtehetetlenebbek, a legártatlanabbak könyörtelen lemészárlásához.

Alastair felegyenesedett, és még mélyebbre ment a barlangba. Egyetlenegy arcot keresett kétségbeesetten.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen elhaladni a Magisztérium és a Céh idős mestereinek, barátok és ismerősök gyermekeinek, és a korábbi csatákban megsérült mágusoknak a holttestei mellett. Káoszsújtottak tetemei hevertek köztük, örvénylő szemük örökre elsötétült. Bár a mágusokat váratlanul érte a támadás, nyilván komoly ellenállást tanúsítottak, ha az Ellenség ilyen sok harcosát sikerült megölniük. Alastair gyomra háborgott a rémülettől, keze-lába elgémberedett, bukdácsolt a testek között… amíg meg nem látta őt.

Sara-t.

Felesége leghátul feküdt, feje a jégfalnak támasztva. Nyitva volt a szeme, a semmibe bámult. Tekintete üveges volt, szempillájára dér tapadt. Alastair lehajolt, és megcirógatta a nő hűvös arcát. Levegő után kapott, felhördülése a néma csendbe hasított.

De hol a fiuk? Hova lett Callum?

Sarah egy tőrt szorongatott a jobb kezében. Kiválóan értett a föld mélyéből megidézett érc formálásához. Saját maga készítette ezt a fegyvert, az utolsó magisztériumos évükben. Nevet is adott neki: Szemirámisz. Alastair tudta, hogy a felesége kincsként őrizte ezt a tőrt. Ha meg kell halnom, akkor a fegyveremmel a kezemben akarok meghalni – mondogatta mindig. Ám Alastair nem akarta, hogy Sarah meghaljon.

Ujjait a nő hideg arcához érintette.

Ekkor sírás hangja törte meg a halottakkal teli barlang néma csendjét. Alastair felkapta a fejét. Egy gyermek sírt.

Alastair körbefordult, kétségbeesetten keresve a cérnavékony hangocska forrását. A hang mintha a barlang bejáratának közeléből jött volna. A férfi rohamléptekkel indult el visszafelé, meg-megbotlott a holttestekben, amelyek közül némelyik addigra szobormerevvé fagyott – amíg hirtelen újabb ismerős arcra nem bukkant a lemészároltak között.

Declan. Sarah fivére, aki megsebesült az utolsó csatában. Úgy tűnt, különös kegyetlenségű légmágia végzett vele; arca elkékült, szeme véreres volt. Védelmezőn kinyújtott karja alatt egy szőttes takaróba bugyolálva egy csecsemő, Alastair kisfia feküdt a barlang jéggel borított kövén. A gyermek újra felsírt, panaszos, nyögdécselő hangon.

A férfi szinte önkívületben, a megkönnyebbüléstől remegve lehajolt, és felemelte a gyermekét. Fia fölnézett rá tágra nyílt, szürke szemével, és már nyitotta a száját, hogy ismét felvisítson. Miután a takaró félrecsúszott, Alastair meglátta, miért sír a kicsi. Bal lába rémes szögben állt, akár egy eltört faág.

Alastair próbálta megidézni a földmágiát, hogy meggyógyítsa a fiát, ám alig maradt már ereje, így csak a fájdalmát tudta kicsit enyhíteni. Zakatoló szívvel bepólyálta a csecsemőt a takaróba, és a testeket kerülgetve visszament a barlang mélyére, oda, ahol Sarah hevert. Letérdelt a felesége mellé, feléje tartva a babát, mintha az láthatná.

– Sarah – suttogta, miközben a sírás fojtogatta. – Megfogom mondani neki, hogy az utolsó leheletedig védelmezted. Úgy nevelem majd, hogy emlékezzen, milyen bátor voltál.

A nő szeme élettelenül meredt a semmibe. Alastair szorosan magához ölelte a gyereket, és kinyújtotta a másik karját, hogy magához vegye Szemirámisz t. Miután kivette a tőrt felesége kezéből, furcsa nyomokat pillantott meg a jégen a penge közelében, mintha Sarah haláltusája közben a földet kaparta volna. Ám a karcolások túl szabályosnak hatottak. Közelebb hajolva Alastair rádöbbent, hogy szavakat lát – felesége az utolsó csepp erejével szavakat vésett a barlang jegébe.

Ahogy Alastair elolvasta az üzenetet, mintha gyomorszájon vágták volna a szavak:

FIÚT MEGÖLNI