22. FEJEZET

Callnek fájt a lába. Ahhoz hozzászokott már, hogy a fél lába sajog, de új érzés volt megtapasztalni, milyen, ha mindkettő fáj. Nem volt képes megőrizni az egyensúlyát, így felkapott egy botot az erdőben, és arra támaszkodott, valahányszor úgy érezte, hogy elesik. Azon viszont semmi nem enyhített, hogy begörcsöltek az izmai.

Harceb mutatta az utat, Tamara jóval Call előtt haladt, de gyakran visszanézett, hogy meggyőződjön róla, még mindig mögötte van-e, időnként pedig türelmetlenül lelassított. Call nem volt biztos benne, milyen messzire jutottak – kezdte elveszíteni az időérzékét, ahogy egyre elviselhetetlenebbé vált a fájdalom –, de minél jobban eltávolodtak a Magisztériumtól, a fiú annál jobban megrémült.

Nem amiatt aggódott, hogy Harceb tényleg elvezeti-e őket Aaronhoz. Nem, Callt az aggasztotta, vajon hogyan került Aaron ilyen messzire a sulitól – és miért. Csak nem a karmai közé ragadta valami hatalmas lény, mondjuk egy sárkánykígyó, aztán elrepült vele? Csak nem eltévedt az erdőben?

Nem, biztosan nem tévedt el. Harceb kivezette volna az erdőből. De akkor mi történhetett?

Megmásztak egy dombot, túlsó lejtőjén a fák egyre ritkultak, a tövében pedig megpillantottak egy autóutat, ami az erdőben kígyózott. Az út másik oldalán egy másik domb magasodott, eltakarva a kilátást.

Harceb vakkantott egyet, majd elindult lefelé. Tamara megfordult, és Callhez kocogott.

– Vissza kell fordulnod! – mondta. – Rossz bőrben vagy, és fogalmunk sincs, milyen messze lehet Aaron. Vissza kéne menned a Magisztériumba, és szólni Rufus mesternek, hogy mi történt. Akkor ide tudna jönni a többiekkel együtt.

– Nem megyek vissza – tiltakozott Call. – Aaron a legjobb barátom, és nem hagyom cserben, ha veszélyben van.

Tamara csípőre tette fél kezét.

– Én vagyok a legjobb barátja.

Call nem volt biztos benne, hogy is működik ez a „legjobb barát” dolog.

– Na jó, akkor én vagyok az a legjobb barátja, aki nem lány.

Tamara a fejét csóválta.

– Harceb az a legjobb barátja, aki nem lány.

– Tök mindegy, akkor sem megyek el – közölte Call, a földbe szúrva a botját. – Nem hagyom őt magára, és téged sem hagylak magadra. Egyébként is, annak lenne értelme, ha te mennél vissza, nem én.

Tamara ránézett és megemelte a szemöldökét.

– Miért?

Call kimondta, amit valószínűleg mindketten gondoltak, ám egyikük sem akart szavakba önteni:

– Mert jó nagy bajba fogunk kerülni emiatt. Szólnunk kellett volna Rufus mesternek, amint Harceb Aaron nélkül jött vissza…

– Nem volt rá időnk – ellenkezett Tamara. – És akkor Harcebről is szólnunk kellett volna neki…

– Mindenképpen szólnunk kell majd Harcebről. Nincs más magyarázat arra, hogyan történhetett meg ez az egész. Bajba fogunk kerülni, Tamara; csak az a kérdés, mekkorába. Egy káoszsújtott állatot rejtegettünk, nem rohantunk a mesterekhez abban a másodpercben, hogy történt valami a krétorral, meg minden. Nagy bajban leszünk. És ha egyikünk magára vállalhatja az egészet, akkor az jobb, ha én leszek.

Tamara hallgatott. A fiú nem tudta kivenni az arckifejezését a sötétben.

– A te szüleidnek fontos, hogy a Magisztériumban maradj, és hogy jól teljesíts itt – folytatta Call fáradtan.

– Az én apám egyiket se akarja. Te magas pontszámot értél el a felvételin, én nem. Te be akarod tartani a szabályokat, és nem akarsz levágni egyetlen kanyart sem… hát én most segítek ebben. Te ide tartozol. Én nem. Neked fontos, hogy ne kerülj bajba. Nekem nem számít. Én nem számítok.

– Ez nem igaz – felelte Tamara.

– Mi nem igaz? – Call rádöbbent, hogy jó hosszú beszédet vágott le, így nem is tudta, a lány melyik része ellen tiltakozik.

– Nem vagyok ilyen. Talán szerettem volna ilyen lenni, de nem vagyok. A szüleim úgy neveltek, hogy érjem el, amit akarok, bármi áron. Ők nem törődnek a szabályokkal, csakis a látszattal. Egész életemben azt hajtogattam magamnak, hogy én másmilyen leszek, mint a szüleim meg a nővérem, hogy én mindent szabályosan, tisztességesen fogok csinálni. De szerintem tévedtem, Call. Engem nem érdekel se szabály, se a látszat. Nem akarok olyan lenni, aki csak azzal törődik, hogy elérje, amit akar. Én helyesen akarok cselekedni. És az se érdekel, ha hazudnunk, csalnunk vagy kanyarokat kell levágnunk, hogy azt tehessük, ami helyes.

Call elképedve meredt rá.

– Komolyan?

– Komolyan – válaszolta Tamara.

– Hát ez irtó király! – szólt Call.

Tamara elnevette magát.

– Mi az?

– Semmi. Te mindig meglepsz.

Tamara megrángatta a fiú felsőjének ujját:

– Na jó, akkor menjünk!

Sietve lementek a domboldalon, Call párszor megbotlott, és durván a botjára esett, egyszer majdnem föl is nyársalta magát. Mire leértek a domb tövébe, Harceb az út szélén várta őket, idegesen lihegett, miközben egy teherautó zötyögött el mellettük. Call azon kapta magát, hogy utánabámul. Furcsa volt ilyen hosszú idő után megint kocsit látni.

Tamara mély levegőt vett.

– Oké, nem jön semmi, szóval… nyomás!

A lány átrohant az úton, Harcebbel a sarkában. Call erősen az ajkába harapott, és követte őket. Minden egyes futva megtett lépéstől fájdalom sugárzott a lábába, onnan pedig fel, az oldalába. Mire átért az út túloldalára, patakzott róla a veríték – nem a futástól, hanem a fájdalomtól. Könnybe lábadt a szeme.

– Call… – Tamara kinyújtotta a kezét, mire megmozdult a lábuk alatt a talaj. Egy pillanattal később vékony vízsugár lövellt fel, mintha a lány kidöntött volna egy tűzcsapot. Call a vízbe dugta a kezét, és az arcába locsolta, Tamara pedig megtöltötte a tenyerét és ivott. Jó érzés volt megállni, csak egy percre, míg a lába remegése el nem múlt.

Call bátorította Harcebet, hogy igyon, ám a kölyök fel-alá mászkált, hol rájuk, hol meg egy távoli földútra nézve. Call megtörölte az arcát a felsője ujjával, és elindult a farkas után.

Némán gyalogoltak Tamarával. A lány kicsit lassított, hogy igazodjon Call tempójához – meg azért is, gyanította a fiú, mert ő is kezdett elfáradni. Látta, hogy Tamara ugyanúgy aggódik Aaronért, mint ő; egyik copfja végét rágcsálta, ami csak olyankor volt szokása, amikor igazán megijedt valamitől.

– Aaronnak nem lesz semmi baja – mondta Call, miután elértek a földúthoz és elindultak rajta. Az utat sövény övezte. – Elvégre krétor.

– Verity Torres is az volt, aztán mégis odalett a feje – válaszolta Tamara, aki ezek szerint nem volt valami nagy híve az optimizmusnak.

Mentek még egy kicsit, amíg az út ösvénnyé nem szűkült. Call zihált, de próbálta leplezni, pedig minden egyes lépésnél égető fájdalom nyilallt a lábába. Mintha üvegcserepeken járt volna, kivéve, hogy a szilánkok belülről kínozták, az idegei felől döfködték a bőrét.

– Nem szívesen mondom – szólt Tamara –, de szerintem nagyon szem előtt vagyunk. Ha egy elementál van a közelben, rögtön észre fog venni minket. Kénytelenek leszünk bemenni az erdőbe.

Ott még egyenetlenebb volt a talaj. Tamara nem mondta ki, de nyilván tudta: Call ott még lassabban fog haladni, még valószínűbb, hogy megbotlik és elesik, pláne a sötétben. A fiú felszisszent és bólintott. Tamarának igaza volt: veszélyes volna szem előtt maradniuk. Nem számít, ha nehezebb a terep. Call azt mondta, nem hagyja magára sem a lányt, sem Aaront, és állni akarta a szavát.

Fájdalmas lépésről fájdalmas lépésre, a fatörzseknek támaszkodva, Call követte Tamarával Harcebet, aki a földúttal párhuzamos csapáson vezette őket. Aztán a fiú végre megpillantott egy épületet a távolban.

Hatalmas volt és elhagyatottnak tűnt, az ablakokat bedeszkázták, előtte üres parkoló fekete szőnyege terült el. Kivilágítatlan cégére a közeli fák fölé tornyosult, óriási tekegolyót meg egy feldöntött bábut ábrázolt, HEGYI TEKE – állt rajta. Úgy festett, mint amit már évek óta nem kapcsoltak fel.

– Te is azt látod, amit én? – kérdezte Call, attól tartva, hogy talán hallucinál a fájdalomtól. De mégis miért álmodna ilyesmit?

– Igen – felelte Tamara. – Egy régi tekepályát. Biztos van a közelben egy város. De mégis mit keresne itt Aaron? És ne mondj olyasmit, hogy „a dobást gyakorolja” vagy „talán benne van a helyi csapatban”, meg egyebek. Ez most komoly!

Call egy közeli fa durva kérgének dőlt, és bármennyire is elfogta a kísértés, nem ült le. Félt, hogy nem lenne képes felállni.

– Én komolyan is veszem. Lehet, hogy a sötétben nem látod, de a létező legeslegkomolyabb képet vágok. – Könnyed hangot akart megütni, ám szavai feszülten csengtek.

Közelebb lopóztak, Call a szemét meresztette, nem szűrődik-e ki fény az ajtó vagy az ablakokat borító deszkák mögül. Megkerülték az épületet. Ott még sötétebb volt, a tekepálya eltakarta a távoli utat szegélyező lámpák fényét. Az épület mögött kukák álltak, porosnak és üresnek tűntek a halvány holdfényben.

– Nem is tudom… – kezdte Call, ám Harceb felugrott, a falat kaparta, és nyüszített. A fiú hátradöntötte a fejét, fölfelé meredt. A fejük felett volt egy ablak, szinte teljesen bedeszkázva, de Call mintha fényt látott volna kiszűrődni a deszkák között.

– Egy pillanat! – Tamara tolni kezdte az egyik kukát, centiről centire a fal felé. Felmászott rá, majd lenyúlt, hogy felsegítse Callt. A fiú lerakta a botját, és felkapaszkodott a kukára, csakis karja erejére támaszkodva. Bakancsa hozzáütődött a fémhez, visszhangot verve. – Pszt! – suttogta Tamara. – Nézd!

A deszkák közül valóban fény szűrődött ki. Nagyon nagy, nagyon erősnek tűnő szögek rögzítették őket a falhoz. Tamara kétkedve szemlélte őket.

– A fémhez földmágia kell… – kezdte.

Call előhúzta Mirit az övéből. A fegyver mintha duruzsolt volna a kezében, ahogy bedugta a penge hegyét az egyik szög feje alá, és kihúzta vele a fából. A szög úgy csúszott ki, mintha a deszka papírból lett volna, és csörögve landolt a kuka tetején.

– Király! – suttogta Tamara.

Harceb is felugrott a kukára, miközben Call kiszedte a többi szöget, és félrehajította a deszkát. Így most már előtűnt a betört ablak. Hiányzott minden üvegtábla, ahogy az ablakosztó is. Az ablakon benézve Call egy tompán megvilágított folyosót látott, padlója nem sokkal alattuk húzódott. Harceb átfurakodott a résen, leugrott a folyosó padlójára, megfordult, és várakozásteljesen nézett Tamarára meg Callre.

A fiú visszadugta az övébe Mirit.

– Na gyerünk! – mondta, és bemászott az ablakon. Nem kellett nagyot ugrania, de földet éréskor így is erősen megzökkent a lába; arca eltorzult, miközben Tamara lehuppant mellé. Ő bakancsa dacára hangtalanul landolt.

Körbekémleltek. A hely egyáltalán nem úgy festett, mint egy tekepálya. A folyosó padlóját és falát borító fa megfeketedett, mintha valamikor tűz ütött volna ki itt. Call nem tudta volna megmagyarázni, hogyan, de érezte a mágia jelenlétét. Fojtogatónak tűnt tőle a levegő.

A farkas szimatolva elindult a folyosón. Call követte, dübörgött a szíve a rémülettől. Akármit is képzelt, amikor kimentek a küldetési kapun, és elindultak Harceb után, az eszébe sem jutott, hogy ilyen helyen kötnek majd ki.

Rufus mester ki fogja nyírni őket, miután visszatérnek. Fellógatja őket a lábujjuknál fogva, és homokot válogattat velük, amíg az agyuk ki nem folyik az orrukon. Mármint ha sikerül egyáltalán megmenteniük Aaront, bármilyen bajba is került; mert ha nem, akkor Rufus mester tényleg nem ismer majd kegyelmet.

Call meg Tamara néma csöndben haladtak a folyosón, elmentek egy szoba mellett, amelynek ajtaja félig nyitva volt, és a fiú akaratlanul is belesett a helyiségbe. Egy pillanatra azt hitte, próbababákat lát, amelyek közül néhány egyenesen állt, a többi a falnak dőlt; de aztán rádöbbent két dologra: először is, hogy mindegyiknek csukva volt a szeme, ami próbababáknál igencsak fura, másodszor pedig, hogy emelkedett és süllyedt a mellkasuk, tehát lélegeztek.

A fiú megdermedt. Elszörnyedt. Mit lát? Mik ezek?

Tamara megfordult, kérdő pillantást vetett rá. Call a szoba felé intett, mire a lány is benézett, és rémület ült ki az arcára. Tamara a szája elé kapta a kezét. Aztán lassan elhátrált az ajtótól, és jelzett Callnek, hogy kövesse a példáját.

– Káoszsújtottak – súgta oda a fiúnak, miután elég távol értek ahhoz, hogy úrrá lehessen a remegésén.

Call nem egészen tudta, honnan állapította meg ezt Tamara anélkül, hogy látta volna a szemüket, de úgy döntött, annyira nem is akarja tudni, hogy rákérdezzen. Már így is annyira ki volt borulva, hogy úgy érezte, ha meglát még valamit, megáll a szíve. Most aztán végképp nem hiányzott neki egy újabb félelmetes élmény.

Ha káoszsújtottak voltak itt, az csakis azt jelenthette, hogy ez az Ellenség búvóhelye. Most egyszerre jutott eszébe az összes történet, amit Call korábban meghallgatott ugyan, de egészen eddig úgy gondolta, mindez réges-régen történt, így nem is tartotta olyan aggasztónak az egészet.

Az Ellenség foglyul ejtette Aaront. Mert Aaron krétor.

Idióták, amiért hagyták őt egyedül kimenni a Magisztériumból. Még szép, hogy az Ellenség tudomást szerzett róla, és végezni akar vele. Nyilván meg fogja ölni Aaront, vagy talán már meg is tette. Call szája a rémülettől úgy kiszáradt, akár a papír, miközben növekvő rémülete ellenére igyekezett a környezetükre koncentrálni.

A folyosó belmagassága egyre nőtt, minél beljebb jutottak az épületbe. A megfeketedett falak ép faburkolatnak adták át a helyüket, fölötte furcsa tapétával: a mintázat indákat ábrázolt, de közelebbről szemügyre véve Call megesküdött volna rá, hogy bogarakat lát mozogni köztük. Megborzongott és továbbindult, miközben próbált semmi másra nem figyelni, csak arra, hogy egyetlen hangot se adjon ki.

Több bezárt helyiség előtt is elhaladtak, mielőtt Harceb odament egy kétszárnyú ajtóhoz, és felvinnyogott, majd várakozásteljesen visszafordult Callhez és Tamarához.

– Psszt! – szólt rá halkan Call, és a farkas elhallgatott, csak a mancsával ütött egyet a padlóra.

Az ajtó hatalmas volt. Sötét, vastag fából készült, amin égésnyomok voltak, mintha valamikor lángok nyaldosták volna. Tamara a kilincsre tette a kezét, lenyomta, és belesett. Aztán óvatosan ismét becsukta az ajtót, és tágra nyílt szemmel fordult vissza Callhez. A fiú talán még soha nem látta őt ilyen döbbentnek, még a káoszsújtott emberek láttán sem.

– Aaron – suttogta, ám Call várakozásával ellentétben a lány arcán nem tükröződött öröm, egyáltalán nem tűnt boldognak.

Úgy festett, mint aki menten elhányja magát.

A fiú félretolta az útból, hogy belessen az ajtón.

– Call… – sziszegte Tamara intőn. – Ne csináld… van odabent még valaki.

Call azonban addigra már előrehajolt, és bekémlelt a résnyire nyitott ajtón.

Az ajtó mögött lévő terem hatalmas volt, a magas mennyezetet óriási, széles gerendák keresztezték. A falak mentén ketrecek sorakoztak, ládaként egymásra pakolva. Vasból készült ketrecek. Keskeny rácsaikat valami sötét folyadékkal vonták be.

Aaron az egyik gerendáról lógott lefelé. Egyenruhája elszakadt, arcán vér és több karcolás látszott, de úgy tűnt, nem esett komoly baja. Fejjel lefelé lógott, az egyik bokáján lévő bilincshez súlyos láncot erősítettek, ami a mennyezetre rögzített csigára futott fel. Ereje már fogytán volt, de azért küszködött, ide-oda himbálózott a láncon.

Aaron alatt egy fiú állt – egy alacsony, vékony, ismerős kisfiú –, aki gonosz vigyorral nézett fel rá.

Callnek elszorult a szíve. Drew nézett fel vigyorogva a megláncolt Aaronra. A lánc másik vége a csuklója köré volt tekerve, annak segítségével eresztette le Aaront egy hatalmas üvegtartály felé, amit zavaros, zúgó sötétség töltött meg. Miközben Call a sötétséget bámulta, az mintha megváltozott, átalakult volna. Narancssárga szem bámult ki a feketeségből, benne lüktető, zöld erekkel.

– Ugye tudod, mi van a tartályban, Aaron? – kérdezte Drew, és vonásai szadista mosollyá torzultak. – Egy barátod. Egy káoszelementál. És az utolsó csöppig ki akarja szívni belőled az életet.