Harmincharmadik fejezet

Ugyanaznap reggel fél hatkor Don Packard, a KACH titkosszolgálat vezetője New York-i irodájában az aznap éjszaka összeállított jelentését diktálta egy diktafonba. Remélte, hogy nem hiába áldozta fel a pihenését, s megbízói elégedettek lesznek az eredménnyel. Mind a Keleti, mind a Nyugati Blokkban.

Szerette volna, ha az utca embere is tudomást szerez a történtekről, és persze a KACH szerepéről is, de még nem tudta, hogyan adja majd tudtukra.

„Az összeesküvésnek vége” mondta bele a mikrofonba. „Mint az ilyen szervezetek oly gyakran, az UN-W Natsec Tanács különleges megbízottainak kis csoportja is önmagát számolta fel. Ez a veszélyes szervezet nem létezik többé.” Egy másodpercnyi szünetet tartott, épp csak annyit, hogy két kortyot igyon az asztalán hűlő kávéból, majd folytatta: „Öt tagját maga Surley G. Febbs, a lázadók vezetője likvidálta – megjegyzem ritka hidegvérrel – ő maga pedig a pszichológiai játékszörnyeteg, a labirintus foglya lett. Ez pedig azt jelenti, hogy az agya megzavarodott, és jelenlegi gyenge állapota miatt egyáltalán nem lehet tudni, napokig, vagy hetekig húzza-e még.”

Megbízójának, George Nitz tábornoknak talán elegendő lett volna ennyi információ is, hiszen minden lényeges dolgot tartalmazott, Don Packard azonban alapos ember volt. Most is erőt vett fáradtságán, és hozzáfogott, hogy részletezze az említetteket:

„Amint azt már a KACH előző jelentésében hírül adtuk, a lázadók tegnap, 2004 május 20-án délelőtt 11-kor tartották negyedik titkos összejövetelüket.

A találkozóra az előző jelentésekből már ismert washingtoni 507969584-es épületben került sor.

Ez alkalommal elhozták a tagok a 401-es fegyver, az úgynevezett evolúciós fegyver alkatrészeit.

A résztvevők nevét itt nem sorolom fel, hiszen nevük már jó ideje ismert Nitz tábornok előtt.

Surley G. Febbs magának tartotta fenn a jogot a fegyver összeállítására, és még csak beleszólást se engedett semmibe, pedig komoly szakember is volt ott. Mialatt a vezető a fegyver összerakásával foglalkozott, megtárgyalták a csoport jövőre vonatkozó elképzeléseit. Febbs a radikális tisztogatás híve. Mint elkerülhetetlen dologról beszélt ismert közéleti személyek likvidálásáról, és hasonló „elintézési módokról”, mint emberrablás, kínzás, és a többi.” Don Packard megállt egy kortyintásnyi időre. A kávé borzalmas volt, és egyáltalán nem ébresztette benne a frissesség érzését, de nem főzött újat. Néhány perc volt csak hátra, és maga mögött tudhatta az egészet. Nem kávéra vágyott, hanem egy ágyra, és sok-sok órai alvásra. Most azonban vissza kellett terelnie a gondolatait a lázadók ügyére. Újra bekapcsolta a diktafont, ami természetesen azonnal ki is írta a képernyőre, amit ő a mikrofonba mondott...

„Délután négy órakor egy közönséges postai robot kopogott be az 507969584-es épület 28-as lakosztályába, és egy ajánlott küldeményt adott át Febbsnek, egy közönséges barna papírba csomagolt dobozt. Az átvette a küldeményt, és anélkül, hogy megnézte volna, mit tartalmaz, folytatta a fegyver összeszerelését. Amint elkészült a munkával, likvidálta a szervezet öt tagját, hogy egyedül birtokolhassa a 401-es fegyvert, ezt a fantasztikus alkotmányt, amely jelenleg az egyetlen működő darab ebből a modellből.”

Packard megitta a maradék kávét. Megborzongott az undortól, de azért hősiesen lenyelte, mintha ettől függne, hogy be tudja-e végre fejezni ezt az átkozott jelentést. Olyan fáradt volt, hogy szinte már csak a kezében tartott mikrofon tartotta ébren, de tudta, hogy addig gondolnia sem szabad pihenésre, amíg ki nem tette a gép az utolsó pontot a beszámolójára, s amíg alá nem írta a jelentést. „Ez már csak rutin” biztatta magát, és újra nekigyürkőzött a munkának. „Amikor rettenetes munkáján túl volt, Febbs kinyitotta a barna papíros dobozt, és – röviden szólva – belepottyant ebbe a labirintusba. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan átvette a fogoly szerepét, megdöntve a callistoi börtön önkénteseinek eddigi rekordidejét is.

Most már jó helyen, a Wallingford elmeklinikán tartózkodik. Még csak találgatni sem lehet, hogy meddig... Azonban...” Itt megszakította a diktálást, és elgondolkozva meredt kávéscsészéjére.

„Úgy tűnik” folytatta egy kis idő múlva, „hogy Vincent Klug feltaláló most elégedett lehet. A Lanferman Társaság visszavette dolgozói közé, és olyan hatalmas mennyiségben gyártják ezt a labirintust, hogy normális ésszel el sem képzelhető.

Hogy ki a megrendelő? A kormány, kérem.”

Megint megszakította a munkát, de most nem önszántából, hanem azért, mert odakint csengettek.

„Nyilván valami küldönc a kormánytól” – gondolta.

„Érthető, hogy türelmetlenül várják a jelentést.”

De nem kormányküldönc volt, hanem egy közönséges postarobot.

– Mr Don Packard? – kérdezte a robot géphangján.

– Az vagyok – bólintott Packard.

– Akkor kérem, szíveskedjék átvenni ezt az ajánlott küldeményt. Itt kell aláírni.

„Ki az az őrült, aki ilyenkor vár csomagot? Én nem.” motyogta magában, amikor a robot elment. „És mi lehet benne? Én nem rendeltem semmit. A kormány most úgy ellát mindennel, hogy kívánni sem lehetne jobbat, de ez azért túlzás.”

Álmosan, szinte automatikusan bontotta ki a közönséges barna papírral borított csomagot.

És akkor meglátta...

– o 0 o –