Huszonnyolcadik fejezet

– Tréfál – csóválta a fejét Lars. – Csak nem arra a szerencsétlen flótásra gondol, akit mindenhonnan kiebrudaltak, arra a játékmániásra?

– De pontosan arra – mondta az öreg – de ne azt az időt nézze, amikor maga találkozott vele. Velem.

Nagyon-nagyon sok évet kellett még megérnem, és persze túl sok mindent kellett látnom. Láttam a Nagy Háborút, ahogy azt már el is mondtam, most pedig azért jöttem vissza, hogy segítsek. Jaj, de nehezen értették meg, hogy komoly segítséget hoztam... de egyszer csak sikerült. Reméltem, hogy így lesz.

– És valóban főember volt ön a háborúban? – kérdezte Lars.

– Nem. De ott nem is kellettek főemberek. Persze létezik egy időgörbítő masina, vagy létezni fog, nem is tudom, hogy mondjam – ez, amivel én most átjöttem. Hatvannégy év múlva fogom megcsinálni, és első kísérletképpen ide térek vissza.

Lars elgondolkodva nézte.

– Látom, nem érti – bólogatott az állítólagos Klug.

– Pedig nem olyan szörnyen nehéz: 2068-ból jöttem egy időgörbítő masina segítségével. Én csináltam. És most itt vagyok.

– 2068? – motyogta Lars.

– Sajnos semmit sem tudtam magammal hozni: se fegyvert, se semmiféle tanácsot. Hogy miért nem, azt csak most észlelem. Fiam, én annyit éltem, annyi minden van a fejemben, és már olyan öreg és fáradt vagyok, hogy nemsokára meghalok. Meg aztán ez a légkör is, ami a ti korotokban van! Nagyon nagy a szennyezettség. Persze tudtam, és vállaltam. Csak azt nem sejtettem, hogy anélkül halok meg, hogy segíthettem volna.

– Várjon! – kérte Lars. – Ne veszítse még el a reményt. A telepátia csodákra képes. Csak engedje át magát...

– Talán... – nyögte az öreg Klug talán ha megpróbálna kérdéseket feltenni, és aztán összeállítani belőle valamit. Pete Freia aztán megcsinálhatná a műhelyében...

Lars rémülten vette észre, hogy nem tud beszélni.

Pedig kell. Kell!

– Ha okosan teszi fel a kérdéseket, talán – összehozhatunk valamit – biztatta Klug fáradt hangon. – De sietnünk kell. Tudja, ez az időgörbítő még nem tökéletes. Majd mások tökéletesítik, mert én már nem térek vissza oda, ahonnan most jöttem. De nem baj. Csak abban segítsen, hogy...

– Valami tárgyról beszél?

– Persze, persze. Egy tárgy. Már most is használják.

Meg tudnám mondani a nevét is, hiszen én találtam ki... csak valami...

– Tehát játék? – csapott le rá Lars. – Maga mindig csak játékban tud gondolkodni, nem igaz?

– Nem merem biztosra mondani – nyöszörgött az öreg.

– Csak a prototípusa van meg, vagy forgalomba került már.

– Talán igen. Talán. Várjon csak! Azután csinálta Pete a prototípust, hogy... igen, kaptam Lanfermantól műhelyt. Maga ott is volt.

– Tehát mostanában – Lars agya lázasan dolgozott.

– Hol van most az a tárgy?

– Sajnos, nem tudom.

– Peténél?

– Nem hiszem.

– Jól van – Lars megpróbált nyugalmat erőltetni magára –, de van még egy lehetőség. Nem próbálna meg Lilo Topchewel kapcsolatba lépni? Hátha ő...

– Nem – rázta a fejét az öreg. – Vele nem beszélek.

– De hát miért?

– Mert a Keleti Blokkhoz tartozik. Ez a találmány pedig csakis és kizárólag a Nyugati Blokk birtokában lehet.

– Jó, értem – mondta Lars. – Akkor gyerünk tovább!

Lehet, hogy ez a fegyver már Washingtonban van?

– Ha ott lenne, nem jöttem volna át. Akkor minek gyötörnénk magunkat mind a ketten?

– Igaz. Tehát próbáljuk meg összefoglalni, amit tudunk: a fegyver a mi időnkből származik, nem a jövőből.

– Így igaz – helyeselt Klug.

– Az biztos, hogy megvan a prototípus, de az is lehet, hogy már működik.

– Úgy van.

– Minden bizonnyal visszavitte már a saját műhelyébe, és ott gyártja eladásra.

– Talán – vont vállat Klug.

– Talán játék. De milyen típusú? Társasjáték? Vagy valami fegyvertele? Mr Klug! Kérem, ha tudja, adjon valami adatot, ami...

– Szavamra, az volt ám a nagy harc! Húú! De levertük őket! – hallotta meg hirtelen az öregember igazi hangját. „Kész, vége” gondolta elkeseredetten. „Mire élőről kezdeném, talán már halott. Szegény Klug. Hiába jött át.”

Megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Úgy fájt a feje, hogy azt hitte menten szétszakad, de most nem volt rá ideje, hogy törődjön vele. ülőhöz ugrott, és valósággal kitépte a kezéből a papírt. Az érintetlen papírt.

Már majdnem lemondott az egészről, amikor véletlenül a saját lapjára tévedt a szeme. Rajz azon sem volt, de valami hihetetlen macskakaparással egy mondatot írt oda valaki:

„Az (olvashatatlan szó) a labirintusban.”

A valami a labirintusban, a valami a labirintusban – ismételgette Lars a szót, de hiába. Nem tudott rájönni, mi az a valami. Újra meg újra a kezébe vette a lapot, és megpróbálta kisilabizálni azt a szót.

– Kérek egy videofont – szólt ki az ajtón.

Amikor megkapta, Henry Morrist hívta. Henry a helyén volt. Az arcáról és az öltözékéről ítélve egy hete el sem mozdulhatott onnan.

– Henry – kérte Lars. – Kérem, hogy azonnal lépjen kapcsolatba Vincent Kluggal! Van valami játéka, valami labirintussal kapcsolatos. Pete csinálta.

Talán mostanában. Szerezze meg azt a játékot!

Lehet, hogy abban van a fegyverlehetőség. Kérem, Klugnak egy szót se szóljon, hogy mire kell. Amint megvan, száguldjon vele ide. Egy percet se késlekedhetünk.

– Rendben van, uram. Máris nekilátok – mondta Morris, és kikapcsolta magát.

Lars visszaült a helyére, és megint az írásba merült.

– Hogy vagy? – kérdezte egyszer csak Lilo. – Ezek szerint visszatértünk.

– Szó szó! – ingatta a fejét Lars.

– Én pocsékul – kesergett Lilo. – Mindig ez van. És megint semmiért?

Lars megmutatta neki a papírt.

– Jé! – nézegette Lilo. – Ezt te írtad? A transzban?

– Azt kéne kitalálnunk, hogy mi ez a második szó – bökött rá Lars a kérdéses szóra.

– Ez? – nézett rá vissza Lilo. – „ember”. „Az ember a labirintusban.” Nem?

– De – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi. – Az lesz. Biztosan.