Tizenkilencedik fejezet

Lars már alig látott, de még mindig nem tudta levenni a szemét az egyre távolabb tűnő Liloról.

Gondolkodni viszont még tökéletesen tudott. Így azt gondolta: „Talán igaz, amit a lány mondott. Talán tényleg sohasem térünk vissza.” Mindez azonban olyan távolinak, olyan lényegtelennek tűnt. Ebben az állapotban már senki se árthatott neki. Szép volt az élet. Ígéretes, és ő alig várta, hogy megkezdődjön az utazás.

„Talán tényleg visszajutok New Yorkba” gondolta, „visszajutok, de elküldenek a Natsec-től, másokat állítanak a helyemre, talán egyszerre mind a három új kísérleti nyulat. De itt is lehetnek utódok, Lilot is elküldhetik, és akkor mindketten szabadok leszünk...”

Lilo.

„Hát ki a te igazi, megátalkodott ellenséged? A Keleti Blokk talán? Vagy a KGB? De hiszen éppen az imént mentették meg az életedet. Nem, nem ők. Ez a beteglelkű gyermek itt, ez a süldőlány, aki évekkel lemaradt a kora mögött, és nemcsak külsőre. Lilo Topchev, aki most fekete pulóvert és bő nadrágot visel, a lábán meg valami kis vacak szandált.

De akárhogy is, lelki és szexuális értelemben olyan hatással van rád, hogy vakon megbíztál benne első látásra, és most, miután majdnem meggyilkolt... – most újra rábíznád magadat.”

Megpróbálta elképzelni, milyen lehet, amikor csak a szalagot viseli a hajában. Talán odaát minden kiderül. Ott, abban a másik dimenzióban nincs jelentőségük a ruhadaraboknak.

„Találkozhatunk ott?” kérdezte magában a lánytól.

„Ott leszel? Vársz majd rám? Vagy mindent tönkretesznek ezek az átkozott kamerák?

Én... én nem bánnám, ha akár egy hadseregnyi KGB-s kukkolna is, de te, te igen. Miattad inkább én sem... mert csak jobban gyűlölnéd a világot, és benne talán legeslegjobban engem.” Az orvosság a megszokott módon dolgozott. Hatására Lars felülről, kívülről látta a vissza.

– A kedvedért elhagyom őt.

– Ez óriási! – kiáltott fel Lilo, és kacagása betöltötte a szobát. – Komolyan gondolod? – kérdezte aztán még mindig kuncogva.

Lars már csak inteni tudott, hogy: igen, de Lilo látta azt az intést. Most már ő sem tudta levenni a szemét Larsról. Az arcán Lars olyan fényességet látott, amit csak transzban láthatnak az emberek.

A hangosbeszélő szakította meg az idillt:

„Miss Topchev, szíveskedjék felkészülni az akcióra.

Kívánja, hogy jelen legyen az orvosa?

– Nem, nem! – kiáltott vissza Lilo. – Egyedül csinálom. Elnehezült testtel felkecmergett a székéből, és odacsúszott Larshoz. Lars látta, hogy a dicsfény eltűnt az arcáról.

– Még huszonöt másodperc, és Mr Lars elmerül. Ha együtt akar vele lenni odaát, el kellene kezdenie... – figyelmeztette Dr. Todt a lányt.

– Már régen túl vagyok rajta – vont vállat a lány.

Csak nehezen hat ma.

– Értem – bólintott Dr. Todt, és nem szólt többet.

– Ugye az lehetetlen, hogy magunkra hagyjon minket? – kérdezte a lány, de nem is várta meg, hogy a doktor válaszoljon, hanem maga felelt magának:

– Persze, hogy nem. Tudom. – Larsra nézett, lassan végigsimította a haját. – Lars – mondta olyan gyengéden, hogy Lars képtelen volt átengedni magát a megsemmisülésnek. – Figyelj rám, kedvesem! Én ott voltam, és láttam, hogyan fogadtad a halált. Tudtad, hogy az a vég, és még csak a szemed se rebbent.

– Vártad, ugye? Alig vártad. Szegény Lars! – megint megsimogatta a haját, úgy mondta. – Tudod, mit, kedves Lars Powderdry? Menj csak vissza te a kedvesedhez, mert ő talán szeret téged, de én... én nem.

Mégis lesz egy közös gyerekünk. Ez itt, amit most nemzünk – talán a föld gyönyörűségére.

– Már nem tud önnek válaszolni, kisasszony, de mindent ért – mondta Dr. Todt.

– Micsoda egy gyerek ez, hogy két idegen az életét is hajlandó kockára tenni érte! – sóhajtott fel a lány.

– Gondolod, hogy azzal, hogy megöltelek, a barátommá tettelek? A kebelbarátommá? Micsoda szó! – keblére húzta Lars fejét, és arcára hajtotta az arcát.

Lars mindent érzett. A gyapjú melegét, a lány szívdobogását, a saját kétségbeesett küszködését, ahogy az elmerülés ellen harcolt. Már nem akart transzba esni. Ezt akarta, ezt a valóságos arcot az arcán, és az ölelő karokat.

– Most már én is indulok – mondta Lilo Dr. Todtnak. – Van fogalma róla, doktor, mi vár ránk odaát? – kérdezte még, és nevetett.

– Csak az isten a megmondhatója – suttogta Todt maga elé.

Lars nem hallott többet. Átment. Amikor magához tért, Lilo vékony ujjacskái helyett egy tollat fogott a kezében, és előtte a földön egy rajz feküdt. Alig tudta elhinni, hogy visszatért, és a rajzot is sikerült megszereznie. És Lilo? A szeme még csukva volt, de már ő is mozgolódott. Lars megnyugodva látta, hogy ő se jött üres kézzel.

– Nos? – kérdezte izgatottan Dr. Todt-tól. – Milyennek látszik?

– Hihetetlennek – húzta el a száját a doktor.

– Hogyhogy? – Lars kezébe vette a rajzot, és vizsgálgatni kezdte. De nem sokáig. A harmadik ránézés után se volt az más, mint egy múlt század eleji gőzmozdony tervrajza.

– Ez tényleg hihetetlen – sóhajtott fel, és Lilo ágyához rohant. Ahogy kivette a lány keze közül a rajzot, az nyöszörögni kezdett:

– Úristen, hogy fáj a fejem! Jaj, mi ez? Csináltunk valamit? Sikerült?

– Minden rendben – nyugtatta meg Lars. – Visszajöttünk, és ez a lényeg.

– De mi az eredmény?

– Most nézem.

Első látásra valami bonyolultabbnak látszott, mint az ő gőzgépe, de ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy nagyon is ismerősek a vonalak. Mivel Lilo rajzait is ismerte – a KACH mindig bemutatta őket, éppen csak egy-két vonallal több vagy kevesebb volt mindig, mint az eredeti – nem volt nehéz rájönnie, hogy ez kettejük rajzainak valami különös egyvelege.

Bonyolultnak bonyolult volt, csak azt nem lehetett pontosan tudni, hogy mire való az egész.

Legelőször is az érdekelte volna, hogy hogyan sikerült ezt az egyveleget összehozniuk. Hiszen még a vonalak is különbözőek. Aki ismeri kettejük munkáját, könnyűszerrel szétválogathatná, melyik Lars rajza, és melyik Liloé. Csak nem közösen csinálták? De hiszen akkor Todt doktor azzal kezdte volna. Na és a videokamerák?

– Doktor – mutatta meg az orvosnak a rajzot –, ki rajzolta ezt?

– Természetesen ő – mutatott Lilora.

– És én hol voltam?

– Természetesen a helyén.

– El se mozdultam?

– Nem, Mr Lars.

– Lilo – hajolt oda a lányhoz – ébredj fel! A lány kinyitotta a szemét, és Larsra nézett.

– Rettenetesen nézel ki – mondta Lars, és összeszorult a szíve, ahogy a karikás szemére, a kiszáradt ajkára, és az egész összezsugorodott testére nézett.

– Rettenetes is vagyok. Mondtam mar neked, hogy bűnöző vagyok, nem? – feleselt a lány. Aztán a doktorra nézett, és panaszos hangon azt kérdezte:

– Nem mondták önnek, hogy transz után mindig fáj a hasam?

– Semmit se mondtak – felelte Dr. Todt.

– Nagyon rosszul vagyok – mondta Lilo. – Kikísérne a fürdőszobába? És... ha volna kéznél egy kis phenothiazine... az segítene. Köszönöm, Halál doktor – tette hozzá, amikor Todt doktor karonfogta, és kikísérte a fürdőbe.

„Tehát sikerült kinyomoznunk két óriási fegyvert” összegezte magában Lars. „Az egyik egy gőzgép, a másik meg egy patkányfogó, ha jól nézem. Persze nem akármilyen patkányoknak való. Ez elkapja a rusnya dögét, még ha 230-as is az IQ-ja.”

Jó, de ha ez sikertelen volt, akkor mi lesz a földdel? Hiszen azok még mindig odafent vannak, és ki tudja, mostanára már mekkorára nőtt a számuk?

Szánalmasan érezte magát. Ráadásul valósággal belebetegedett a szerelembe és a féltésbe.