Tizenegyedik fejezet

Lars még a San Franciscóból New Yorkba száguldó expresszen is Klug esetén gondolkozott. Klug szerint fontos a játék, és a „tisztaság”. De ki maradhat tiszta mindhárom területen manapság? Talán Klug.

Talán attól van az a méltóság az arcán. Lanferman egészen kivetkőzött magából. Lars még soha sem hallotta ilyen gúnyosnak és kíméletlennek. Talán csak nem érzi ő is, hogy egyénid ellenfelek a szerinte lecsúszott játékbolonddal?

Pillantása hirtelen a mellette fekvő újságra esett.

„Mind a Nyugati, mind a Keleti Blokk tagadja, hogy köze lenne az újonnan feljuttatott műholdhoz.” harsogta a főcím. Alatta valamivel kisebb betűkkel még az állt:

„A Natsec követeli az eset azonnali kivizsgálását.”

Nyilván ugyanilyen szöveg jelent meg a Szovjet újságokban is, azzal a különbséggel, hogy ott a SerKeb veri az asztalt az azonnali kivizsgálásért.

De végül is kinek számít egy új műhold, amikor már eddig is több mint hetven kószál odafent? Mit tud ez, amit a többi nem? Ugyan! Csak jó alkalom arra, hogy figyelmeztessék az embereket: a másik oldalon csalók, mindenre elszánt gazemberek vannak.

– Kaphatnék egy videofont? – kérdezte a stewardesstől.

– Természetesen, uram – mondta az készségesen, és már hozta is a készüléket.

Lars most halálosan nyugodt volt. Nem kellett gondolkoznia, se mérlegelnie. Tudta, mit akar. Nitz tábornok számát hívta, és amikor megjelent az ellenőr, bediktálta a kódját – mind a húsz egységet.

Az ellenőr egyetlen szóra se méltatta, de amikor Lars befejezte az azonosítási műveletet, legnagyobb meglepetésére Nitz képével találta szemben magát. A gép már leszálláshoz készülődött, de Larsot most cseppet se zavarta az ilyenkor szokásos hangzavar. Nitzre meredt, aki kőarccal trónolt a képernyő közepén.

– Itt Lars Powderdry beszél. Jó napot kívánok, tábornok úr! – jelentkezett be Lars.

– Siessen, kérem, mert nincs sok időm! – dörrent rá Nitz.

– Feltételezem, hogy a mostani helyzetben a tanács éppen ülésezik.

– Miért? Megmondaná, hogy miért zavar? És miért érdekes, hogy ki mit csinál most? – kérdezte ingerülten a tábornok. Látszott rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.” Ha úgy vesszük, még szívességet is tettem neki” – gondolta Lars.

„Legalább kitöltheti valakin a mérgét.”

– Azt gondoltam, hogy... mivel én is tagja vagyok a tanácsnak, illene ott lennem.

– Úgy gondolja tehát, hogy asztaltáncoltatásra készülünk? Vagy esetleg más spiritiszta szertartásra?

– De uram... – hebegte Lars. Arra azért nem számított, hogy ilyen hangon mer beszélni vele ez a pojáca.

– Ha azt gondolja, kérem, hogy transzba esve el tudja kapni őket, hát nagyon téved – mondta Nitz keményen.

– Van még valami?

– I... Igen – dadogta Lars. – Szeretném tudni, hogy kik azok az „ők”?

– Semmi köze hozzá! – sziszegte Nitz, és kilépett a készülékből.

Lars csak bámulta az üres képernyőt. Hát így is lehet?

Persze, nyugtatgatta magát, most nem kell érzékenykedni. Válságállapot van, vagy legalábbis ők úgy fogják fel, és ilyenkor tényleg szelektálni kell a fontos és kevésbé fontos dolgok között. Lars Powderdry most a kevésbé fontos dolgok közé került.

A repülőgép hatalmas rázkódással ért földet. Ez Larsot is kizökkentette a morfondírozásból. Pár percig csak a kiszállással foglalkozott, és azzal, hogy hová vitesse magát a repülőtéren várakozó ugrókocsival.

„A Keleti Blokkhoz most hiába is akarnék átállni, egyelőre kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy spionokkal foglalkozzanak. A legtermészetesebb, hogy most nem is akarnák ilyesmivel mérgesíteni a helyzetet. Még akkor se, ha úgy teszünk, mintha minden szavukat elhinnénk. No és, persze, ők is úgy tesznek, mintha mi lennénk az utolsók, akiket meggyanúsítanának.

De ha se ők, se mi nem lőttük fel azt a nyavalyás műholdat, akkor ki? Valami ismeretlen bolygótárs?”

Átvágott a repülőteret szegélyező réten, és beszállt egy ugrókocsiba.

– Hová parancsolja a fuvart hölgyem, vagy uram? – kérdezte a jól ismert géphang.

Ez az, hogy hova. A Lars művekhez most egy csepp kedve sem volt. Menjen mégis Washingtonba? Elvégre akárhogy szemtelenkedik is Nitz, ő még egyelőre a tanács tagja, és joga van beleszólni a döntéseikbe.

Hát, igen, odamehetne, ha volna hozzá hangulata. De nincs. Inkább kivételesen lemond a szavazati jogáról.

– Nem ismer valami jó kis kocsmát? – kérdezte a géptől.

– De igen, hölgyem vagy uram. De figyelmeztetem, hogy még csak tizenegy óra van, és ebben az időben csak az alkoholisták isznak a kocsmákban.

– De nekem azért kell innom, mert... mert be vagyok gyulladva – vallotta be Lars.

– Miért, asszonyom, vagy uram?

– Azért, mert ők is be vannak gyulladva, és természetesen ez kihat rám. Hogyne hatna, amikor minden porcikámmal hozzájuk vagyok láncolva?

– Értem, uram. És akkor most hova?

– Kérek egy videofont.

– Parancsoljon, hölgyem vagy uram. Remélem, nem zavarja, hogy csak ez a régi típusú fekete-fehér áll rendelkezésére.

– Nem, nem, dehogyis – rázta meg a fejét Lars. – Fontos, hogy működjön.

Maren számát hívta a párizsi irodában.

– Maren! Hallasz engem? – kérdezte, amikor a lány arca megjelent a miniatűr képernyőn.

– Igen, tökéletesen – felelte a lány. – Örülök, hogy hívtál. Egész reggel kereslek.

– Miért, mi van?

– Hát, te is tudod, micsoda dili van ilyenkor. Senki sincs a helyén, az embernek semmit nem mondanak... szóval izgultam érted.

– Na és szerinted?

– Nem tudom, mit gondoljak.

– Mi voltunk?

– Azt hiszem, nem – felelte a lány lassan.

– Akkor ők?

– Ők is esküdöznek égre-földre, hogy nem tudnak semmiről. – Még ilyen színházat! Már minden fontos személyiség beszélt tőlük is, tőlünk is. Esküsznek az élő Istenre, az anyjuk nevére, mindenre, amit el tudsz képzelni. Őszintén szólva itt is, ott is akkora a felháborodás és a mentegetőzés, hogy óhatatlanul is arra gondolsz, rossz lehet a lelkiismeretük. Én már nem is tudom, mit gondoljak. – Nagyon megviseltnek látszott, még a fény is eltűnt a szeméből.

– Tulajdonképpen milyen megoldást ajánlanak? – kérdezte Lars. – Egyáltalán rajtunk keresztül léptek kapcsolatba a tanáccsal, vagy közvetlenül őket hívták?

– Közvetlenül a tanácsot. Most feloldották a hívózárlatot. Olyanok a vonalak, mint valami zsibvásár. Sikoltozás, üvöltözés, sírás! Ilyet még nem hallottál!

– Ilyen körülmények között akkor nem is csoda, ha Nitz elküldött a csudába.

– Hát beszéltél vele? – kérdezte Maren. – Csodálom, hogy megtaláltad. Figyelj ide. Azoknak ott fönt persze fegyvereik is vannak. Nitz megpróbálta hatástalanítani őket – a spéci robotokkal –, de a robotok mind eltűntek, és a fegyverek még működőképesek.

– Kik azok az „azok”? – kérdezte Lars. Az a gyanú, hogy idegenek. Lars! Igen?

– A Vörös Hadsereg főparancsnoka zokogott a TV-ben.

– Én is szeretnék... – mondta Lars. – Elvégre úgy néz ki, hogy engem is kirúgtak, mint annak idején ezt a Vincent Klugot. Mondhatom, szörnyű érzés.

– Mit akarsz most csinálni?

– Azt nem tudom.

– Csak ne sírj, mert az semmit sem old meg! Lars helyeslőén bólintott.

– Lars! Ott vagy? Hallasz engem?

– Persze.

– Ne felejtsd el, hogy most mindenki ugyanúgy kívül van, mint te. Ebben a pillanatban nincs is jelentőségé annak a szónak, hogy „belül”. Lehet, hogy hajszálon függ az életünk.

– Mondhatok valamit? – kérdezte Lars.

– Persze.

– Az első érzésem az volt, hogy el kell tűnnöm innen, de azonnal.

– Hol vagy most?

– New Yorkban. Itt ülök a repülőtéren egy ugrókocsiban, és azon tűnődöm, hová menjek.

– Jól van. Tudod, mit, drágám? Repülj ide! Akkor legalább együtt leszünk. És ez az, ami most elsősorban számít.

– Nem megyek oda. Ha eltűnök, akkor úgy, hogy ne találjanak rám egykönnyen.

– Igazad van – bólintott Maren. – Nem volt jó ötlet.

Jól van, akkor figyelj ide! Figyelsz?

– Igen.

– Van más orvosod, mint az a Todt doktor?

– Nincs.

– Akkor... ismersz egy ügyvédet?

– Persze, van saját ügyvédem. Ismered is Bili Sawyert. Tudod, az a fickó, akinek olyan a feje, mint egy tojásfőző.

– Jól van – derült fel Maren arca. – Menj el akkor hozzá, most azonnal, és írass vele egy papírt, hogy haladéktalanul megjelensz a tanácsban. Egyelőre még jogod van odamenni, és tanácsot adni nekik.

– De drágám! Tudod, mi a legnagyobb baj? Nem tudok mit tanácsolni nekik. Semmi ötletem nincs, érted?

– Nem baj, az a fontos, hogy ott ülj közöttük. Mert tudnod kell, hogy én egy cseppet sem aggódom amiatt a labda miatt odafent, de igenis aggódom miattad. – Többet nem szólt, mert Lars legnagyobb megdöbbenésére – elsírta magát, és kilépett a készülékből.