Tizenharmadik fejezet

Mivel nyilvánvaló volt, hogy a szovjet kormány nem prezentálja Miss Topchevet éjfél előtt, Lars úgy döntött, hogy bőven ráér még Grönlandra utazni. Itt van viszont az alkalom, hogy felkeresse Mr Aksel Kaminskyt, a szovjet megbízottat, aki a kávézóban annyira akart vele beszélni.

A szovjet követségre most olyan könnyen jutott be, mintha csak a saját irodájába ment volna.

– Mr Aksel Kaminskyt keresem – mondta a csinos lánynak, aki az információs pultnál ült. A lány megnyomott egy gombot, mire a pultnál megjelent egy úriember külsejű alak.

– Tessék parancsolni! – mondta olyan förtelmes angolsággal, hogy Lars alig értette.

– Mr Kaminskyt keresem.

– Sajnálom, uram, de várnia kell rá – tárta szét a karját sajnálkozva az úriember. – Nagyon fontos értekezlet van most. A Natsec is képviselteti magát. Ha esetleg később visszajönne, vagy még inkább ha idetelefonálna előbb...

– Köszönöm, ha lehet, inkább várok – mondta Lars. – Ide leülhetek? – intett egy pamlag felé, ahol már mások is ültek.

– Természetesen – készségeskedett a férfi. – Ha látom Mr Kaminskyt, szólok is neki. Tudom, hogy nincs sok ideje, Mr. Lars.

Szerencsére nem kellett túl sokat várnia, mert biztos, hogy előbb-utóbb kitört volna rajta a hisztéria a körülötte ülők huhogását hallgatva.

– Mr Lars! – jelent meg egyszer csak Kaminsky.

– Mr Kaminsky! – ugrott fel Lars boldogan. – Hogy van?

– Rettenetesen! – mondta Kaminsky. Olyan agyonhajszoltnak látszott, mint egy éjjel-nappal üzemben lévő taxi. – Az a dolog odafent! Kik lehetnek? Megkérdezte már saját magától, Mr Lars? – hadarta egyfolytában.

– Igen, meg – mondta Lars –, de nem kaptam rá választ.

– Hozhatok egy teát?

– Köszönöm, nem.

– Tudja, Mr Lars, mi újság van?

– Nem tudom, mire gondol, Mr Kaminsky, de néhány újságról tudok.

– Hát erről nem, mert mialatt ön itt várt rám, azalatt jelentette be az önök televíziója, hogy egy második ismeretlen műhold is földkörüli pályán van.

– Jézusom! – sóhajtott fel Lars.

– Menjünk a szobámba, ha nincs ellenére! – invitálta be magához, a szovjet hivatalnok. – Tessék, foglaljon helyet! – mutatott rá egy régi fotelra az egyszerű berendezésű irodában. – Teát most sem?

– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét Lars.

– Most már látom, hogy mit akarnak – huppant le Kaminsky a szemközti fotelba. – Értésünkre akarják adni, hogy annyi műholdat lőnek fel, amennyit akarnak. Százat is. És úgy dobálják őket az égre, mint gyerekek a húsvéti tojásokat. Hallotta, hogy semmiféle segédeszközt nem használnak? Nincs anyahajó, meg ilyesmi. Mondom, sutty, csak gondolnak egyet, és már fent is van az a francos hold. És nem akárhova – pont hozzánk. Mintha nem is lenne más bolygó, mint a Föld. Mit szól hozzá? És mi mindig azt gondoltuk, hogy ezek...

– Gondoltuk! – kiáltott fel Lars kétségbeesetten. – Mit számít az, hogy mit gondoltunk? Beszéljen inkább reményről. Mert azt igenis tudtuk, TUDTUK, hogy gyakorlatilag mindenre képesek. Az ember hazamegy egy napon, lát egy muris kis vázaféleséget, vagy mit, aztán mire térül-fordul, a vázácska már a bőre alá is bújt. Persze ki lehet szedni. A boncolásnál mindig megtalálják.

– Uhh! – bólogatott Kaminsky. – Én is gyűlölöm ezt a módszert. Láttam ilyesmit a saját szememmel is... bár az nem tárgy volt, hanem egy kis cysta. Tele robbanóanyaggal! Őrület! – Úgy látszott, szellemileg teljesen kimerült. – Mit is kezdtem el mondani?

– Semmit se vagyunk képesek kideríteni róluk – mormogta Lars.

– Látom, egészen megbetegíti ez a sok borzalom. De igaz is, magára ma még kemény munka vár. Miről beszéljünk tehát? Valami könnyű, kellemes dologról?

Nos, mi legyen az? – csak félig volt gúnyos a hangja.

Erezni lehetett rajta, hogy ő maga is szörnyű dilemmában van. Az ablakhoz lépett, és töltött magának egy csészével az ott porosodó hideg, túlázott teából.

– Tudja, Mr Kaminsky, ma éjjel Lilo Topchewel fogunk együtt dolgozni. Most azért jöttem önhöz, hogy megnézzük azt a rajzot, és segítsek önnek eligazodni rajta.

– Nincs jelentősége, uram – rázta a fejét Kaminsky.

Nem lesz már többé úgy, ahogy volt. Nem leszünk mi ellenfelek a jövőben. Talán éppen mi ketten kergetjük majd a vadakat – bunkóval persze...

– Úgy érti, hogy vége a civilizációnak?

– Úgy értem, hogy holnap vagy holnapután visszatérünk a... hogy is mondják... a fügefalevél előtti időkhöz. Nincs fegyverünk. Akármit ordítozunk is a televízióban, most is ott tartunk, ahol párezer évvel ezelőtt: nem tudjuk, hogyan szedjük le azokat onnan. Azt csinálnak velünk, amit akarnak.

– Azt mondja, hogy öltözzünk vissza fügefalevélbe?

– Még abba se. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Mintha csak most jöttünk volna le a fáról.

– Már aki onnan jött.

– És azok a szerencsétlen flótások odakint! „Az utca embere!” Ők nyugodtan járnak-kelnek, mint a kisgyerekek. „Fellőttek egy új bolygót?” mondják, és legyintenek. „Na és? Ahol annyi van, ott elfér még egy. Nem tudják, ki lőtte fel? Mit számít az? A Nyugati Blokk olyan titkosszolgálattal rendelkezik, hogy órák alatt a végére járunk a dolognak. Lehet, hogy egy másik bolygóról jöttek? Végre! Hiszen vártunk rájuk. Csak nem hittük el a létezésüket.

Hogy talán ellenséges szándékkal viseltetnek irántunk? Szegények. Hát akkor pusztulniuk kell.” És már azon vitatkoznak, hogy a TV-ben bemutatott fegyverek közül melyik lesz a leghatásosabb ellenük.

Talán fogadásokat is kötnek, hogy a kormány melyik szuperfegyver mellett dönt.

– Igen, ez a legszörnyűbb. Hogy öntudatlanul kell meghalniuk – bólogatott Lars. – Vagy nem is tudom. Mégis jobb így?

– Nem lesznek teljesen öntudatlanok, mert ha jól sejtem, ez csak a kezdet. Csütörtökön fellőttek egy műholdat. Jó. De pénteken fellőhetnek egy másikat, és szombaton egy harmadikat, nem?

– Szombaton más lesz – mondta Lars. – Szombaton kiválasztjuk a fegyverkatalógusból mondjuk a... 241-est, és a háborúnak már vége is.

– A 241-est? – Kaminsky elnevette magát. – Ja, igen.

Az jó kis fegyver. Ezek szerint ön is látta a bemutatóját a TV-ben.

– Láttam, és nagyon hatásosnak tartom – felelte Lars.

– Ismeri a buggyantott tojást? – kérdezte a másik.

– Persze.

– Hát amit a képernyőn látott, az egy szabályos tojásbuggyantó volt.

– Nem értem – meredt rá Lars.

– Hát miről beszélek itt már jó ideje? Arról, hogy nincsenek igazi fegyvereink. Amit a TV-ben látnak az emberek, csak trükkfelvételek.

– Jézusom! – hűlt el Lars. Kaminsky elvett az asztaláról egy papírlapot:

– Nézze meg ezt. Ilyen papírdarabokkal manipuláljuk a hírközlő szerveket. Minden jól elő van készítve.

Kapnak egy ilyen jelentést, persze névtelenül, ugye, hogy nézzenek utána ennek és ennek az ügynek. Azok meg, szerencsétlenek ráharapnak, mint hal a horogra, és kinyomozzák a semmit. Mindenki jól jár, a közönség megkapta a koncot, a TV az ünneplést, mi meg folytathatjuk a teljesen hiábavaló munkánkat.

– Azt hiszem, már mindent értek. Szóval ezen volt a nagy bukás. Ezért ment minden tönkre! Egyetlen óriási fehér papír miatt. Jól van.

– Miért, eddig mit gondolt? – kérdezte Kaminsky. – Nem tudta, miért találta ki a Jóisten ezt a kígyódolgot? Némelyek egyszerűen képtelenek beismerni, ha elrontottak valamit. Akkor inkább kreálnak egy történetet, amelyben egy kígyó...

– Az ember csak éli az életét, és fogalma sincs semmiről, míg egy napon szembe nem találkozik a hívatlan igazsággal. Azt hiszem, mégiscsak jobb tudatlanságban élni. Az optimizmus...

– Nos tehát, miért is keresett fel engem, Mr Lars?

– Szeretnék egy valódi képet kapni Miss Topchevről, ennyi az egész. Tudna ebben segíteni, kérem?

– Természetesen. De nem értem, miért olyan sürgős. Hiszen órák múlva személyesen találkozik vele.

– Fel akarok készülni a találkozásra – mondta Lars.

– Miért? – kérdezte Kaminsky, és éles pillantást vetett rá.

– Jaj, Mr Kaminsky! Látszik, hogy még sohase hallott a mátkaképekről.

– Jaj, dehogynem, ha azokról a képekről beszél, amikért megőrültek, sőt gyakorta meg is haltak ősi eposzaink hősei. Ha nem viccel, uram, akkor komoly bajba kerülhet.

– Tudom – bólintott Lars.

– Miss Topchev egy ráncos, kiszáradt retikül. Ha nincs ez a képessége, akkor ma is otthon üldögélne a falujában a többi paraszt között.

Lars hallgatott.

– Azt hiszem, Mr Lars, ön összekeveri a dolgokat. Igen, valóban Fairfaxba készül most, ahol alkalma lesz találkozni a nagyszerű Miss Topchewel, de nem azért, hogy kicserélhesse a régi szeretőjét, Maren Faine kisasszonyt, ahogy azzal kicserélte az előzőt, azt a Bettyt, vagy kit...

– Christyt – mondta Lars. – Ez a KACH, ez aztán sohasem pihen. Ez kinyomoz mindent, még azt is, ami nyilvánvaló, ami abszolút személyes, ami...

– Jól van, jól! – csitította Kaminsky. – Ismerjük őket mindketten. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi történik majd Fairfaxban. Hatalmas felelősség lesz mindkettejük vállán. Nem lenne jó, ha édelgéssel töltenék az időt. Mi úgy várunk majd itt az eredményre, mint a gyerekek arra, hogy az apjuk elkergesse az álmukból a démonokat. Ha ezt elfelejti...

– Mr Kaminsky, azt javaslom, hogy amíg a Natseccel van kapcsolatban, fogadjon egy pszichiátert – felelte Lars, és kilökte az iroda ajtaját.

– Magam teszem meg – mondta Kaminsky csendesen a folyosón.

– Mit is –? kérdezte Lars.

– A fiókomba zárva őrzök egy régi pisztolyt.

– Jól van – vont vállat Lars. – Nem felejtem el.

Otthagyta Kaminskyt, és átcsörtetve a különböző irodákon a kijárathoz ment. Itt leadta a belépőjét, és elhagyta az épületet. Vissza se nézett rá, pedig sejtette, hogy figyelik.

„Teljesen meg vannak zavarodva” gondolta. „Ezek talán azt hiszik, hogy még mindig segíthet a százéves módszer, de tévednek. Hát semmit se tanultak az elmúlt ötven év alatt? Persze, a felszín megváltozott. Most minden olyan modernnek, olyan logikusnak látszik, de ez csak játék. Belül semmit nem változtak. Most is hajszálra ugyanazok a célok mozgatják őket, mint ötven évvel ezelőtt. Lehet ez?

Mert ily módon nemcsak a két idegen műholddal kell felvenni a harcot, hanem a régimódi „kardot ki!” szemlélettel is. Akkor hát minden paktum, államközi egyezség, minden közösen felépített bázis hazugság?

És nincs ártatlan, csak bűnös? Nos, igen. Ezt közösen csinálta a kelet és a nyugat. Ezt legalább igen.

Lám, itt vagyok én is: dolgozhatok, hajthatom magam, mint egy őrült, de ha igazán baj van, akkor egyedül semmire sem megyek. Futok a szovjet követségre... és még abban sem vagyok biztos, hogy ha oldalakról beszélünk, én a jó oldalon állok-e. Kaminskynak igaza van. Vagy megoldjuk ezt a feladatot, vagy elpusztulunk. Az újságok majd az első oldalon írnak rólunk, és a televízió, a rádió órákon át méltatja hősies munkánkat... és még azt kell kívánnunk, hogy tegyék, tehessék ezt, mert ez jelenti azt, hogy legalább ők még élnek...

Vagy ki tudhatja? Lehet, hogy másodperceken belül követnek minket a sírba.

Hányszor kérdezted magadtól, hogy győzhetsz-e, és mi lesz a jutalmad. Hát itt a válasz: a sír a jutalmad.”

Lassan haladt az ugrókocsi-megállóhoz. Míg beszállt egybe, keserűen gondolt arra, hogy még csak egy tisztességes képe sincs arról a Lilo Topchevről, pedig ez volt minden, amit kért. Nem, úgy látszik, az ő vágyai nem teljesülhetnek. Meg kell várnia az éjszakát, amikor, találkoznak. Még az a kegy se jutott ki neki, hogy előkészülhessen a találkozóra.