Huszadik fejezet

Néhány óra elteltével még mindig ugyanott ültek, de most már Geschenko is csatlakozott hozzájuk. Némán kavargatta a kávéját, míg Lars és Lilo megpróbáltak magyarázatot találni a történtekre.

– Az az egy biztos, hogy ezek nem a megfelelő fegyverek – mondta Lilo.

– De hát akkor mik? És hogy kerültek ide? – kérdezte Lars.

– És hogy került a te rajzod az én papíromra, ha egyszer el se mozdultunk a helyünkről.

– Türelem – szólalt meg végre Geschenko is – nem olyan egyszerű ez az egész. Todt doktor bizonyítja, hogy transzban voltak, és transzban vázolták fel az itt látható tervrajzokat.

– De nevetségesek! – kiáltott fel Lars elkeseredve.

– Várjuk meg, amíg megvizsgálják őket. Ki tudja, nincs-e elrejtve valami a vonalak között?

– Én tudom – mondta Lars.

– És én is – bólintott Lilo.

– Nézzék! Most jobb, ha nem idegesítik magukat. Ki tudja, nem kell-e újrakezdeniük az egészet – nyugtatta őket az őrnagy, de látszott, hogy ő is majd szétrobban a visszafojtott haragtól. – Itt van az újságban, hogy fellőtték közben a negyediket is, és... ez a negyedik mintha támadásra készülne az önök városa, New Orleans ellen.

– Támadásra? Hogyan? – kérdezte Lars, és dühösen meredt a cirillbetűs újságra.

– Ki tudja? – vont vállat Geschenko. – Gondolom, megvárja, míg a másik három csatlakozik hozzá, aztán gyerünk.

– Gyerünk? – kérdezte Lars, és az őrnagyra meredt. – Ilyen könnyen venné akkor is, ha a Moszkvájuk fölött állna?

– Mr Lars, ne legyünk gyerekek! – nézett rá hidegen a férfi. – Végülis valami ilyesmire számítottunk, nem?

– Nem tudom – fogta a fejét Lars. – Nem értem.

– A rohadékok! – sziszegte Geschenko – Gondolom, nem sietik el a dolgot. Előbb talán mintát vesznek...

– Miféle mintát? – kérdezte Lars.

– Pár embert elvisznek, és megnézik, kellünk-e nekik egyáltalán. De nem kell izgulni! Lehajítjuk őket, mint a macskát a padlásról.

– Egy gőzmozdony segítségével? – kérdezte Lars, majd Lilohoz fordult – Ezért akartál megölni, ugye?

Erezted, hogy baj lesz, és meg akartál kímélni...

– Szó sincs róla! – torkollta le az őrnagy. – Ne beszéljen itt be neki mindenféle butaságokat! Először is: ki beszél itt gyilkosságról?

– Én – mondta Lars.

– Nem volt az. Baleset volt.

– A tudatalattid nem kérdezi, mit akarsz te. Önállósítja magát, ha úgy tetszik neki, te meg pisloghatsz, hogy hogy is jött ez az egész.

– Mindegy, akkor se volt gyilkosság – szögezte le Geschenko. – És ha megkérhetem, Mr Lars, ne adjon Miss Topchev szájába olyan szavakat, amiket sohase mondana. Akárhogy is, de ő a Szovjetunió polgára, és mi megvédjük őt.

– Nem tartok rá igényt – mondta Lilo, és büszkén felvetette a fejét. Geschenko azonban figyelemre se méltatta. Elmerülten olvasta a cirillbetűs újságot.

Lars sóhajtott egyet, majd elővette a zsebében lapuló képregényt. Belelapozott.

– Mi az? – kérdezte Lilo.

– Butaság – vont vállat Lars. – Képregény.

– Miről szól?

– Természetesen a földön kívüli világról – felelte Lars, és átnyújtotta a lánynak a füzetet.

– Ilyeneket adnak ki Amerikában – kérdezte Lilo, és egy fintort vágott.

– Ezt spéciéi Nyugat-Afrikában adták ki. Lilo lustán lapozgatta a füzetet.

– Nézd meg jobban! – biztatta Lars. – Ebben is vannak ám fegyverek.

Lilo szót fogadott. Néhány perc múlva úgy nézett Larsra, mintha kísérletet látna.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Lars.

– Mit szólnék? – sóhajtotta a lány, és végigsimított az arcán, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy ébren van-e, vagy álmodik. – Ezek itt az én fegyvereim.

– Tévedés – rázta meg a fejét Lars – ezek az én fegyvereim.

– Hogy lennének? – ellenkezett a lány. – Itt van, nézd meg: csak a múlt héten próbálták ki ezt a gázt az Uraiban. Tessék. Talán még át se adták róla a videokazettát.

– Múlt héten? Ez igazán érdekes – jegyezte meg Lars gúnyosan –, ugyanis a könyvet hónapokkal ezelőtt adták ki.

– Az lehetetlen! – tiltakozott Lilo.

– Uram, Geschenko őrnagy úr! Összekapcsolnának a KACH-hal?

– Most rögtön? – kérdezte az őrnagy, és kivette Lars kezéből a füzetet, és szó nélkül végiglapozta.

Mikor végzett vele, behívta egyik segédjét, és oroszul értekezett vele.

– Nem kapod meg a KACH-ot – mondta Lilo Larsnak. – Legalábbis nem most. Előbb beszélnek a KGB-vel, hogy vizsgálják ki a könyv eredetét.

Most már hármasban tárgyaltak, és Lars dühösen szidta magában Lilot, amiért őt tudatlanságbán hagyja.

Végül Geschenko átadta a segédnek a füzetet, az meg eltávozott vele.

– Nem zavarja, hogy az enyém volt a képregény – kérdezte Lars ingerülten. – Nem ajándékba kaptam. A magam pénzén vettem.

– Most megvizsgálják a könyvet, aztán előbb ők lépnek kapcsolatba a KACH-hal. Ha nem járnak sikerrel, akkor jössz te.

– Azonnal kapcsolatba akarok lépni az FBI-jal – követelődzőit Lars.

– Igya meg a kávéját, mert kihűl – szólt rá az őrnagy.

– Valami nem stimmel. Az őrnagy rájött valamire, és nem mondja meg, mire. Te se tudod? – kérdezte a férfi Lilotól.

– Meg vannak zavarodva – magyarázta Lilo. – Képzeld csak el! Azt se tudják, mit higgyenek. Talán a KACH ebből a könyvből vágta ki a képeket? Vagy mi? Ki járatta velük a bolondot? Ezt szeretnék tudni.

– De hiszen a könyv előbb jelent meg, mint hogy te a rajzokat...

– Az utolsó epizódban csak úgy tud megmenekülni ez a kék szuperhős, hogy egy közönséges gőzmozdony segítségével próbálja elindítani a hajóját – mondta az őrnagy, és a cipőjére nézett.

– Úgy érti – Lars csuklóit az izgalomtól –, úgy érti, kérem, hogy nem a hyperdimenziót ostromoltuk Liloval, hanem egy regényíró agyát?

– Talán – bólintott az őrnagy.

– Akkor nem csoda... – meredt rá Lars, és elakadt a szava.

– Nem csoda, hogy kudarcot vallottak. Mind kudarcot vallottunk. Hogy hogyan történhetett meg, azt nem tudom. Rajtunk fog röhögni az egész világegyetem.

– De ha csak egy művész agyában jártunk-keltünk, akkor hogyan tudtunk ilyen fegyvereket kitalálni. Hiszen azért azt be kell látnia, hogy nagyon furfangos kis szerkezeteket csináltunk a rajzok segítségével.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy nem akármilyen művésszel állunk szemben – mondta Geschenko. – Évekig vezetett az orrunknál fogva mindkettőnket: Keletet és Nyugatot.

– Ennél rosszabb hírt már nem is mondhatna – mondta Lars magába roskadva.

– Rossz? – kérdezte az őrnagy. – Az nem kifejezés. Iszonyú. Őrületes! Kész téboly!