Huszonkilencedik fejezet

Nem sokkal később már a kórház kávézójában ült, vele szemben Henry Morris. Mindketten megpróbáltak nyugodt képet vágni, de közben le sem tudták venni a szemüket az előttük fekvő – nyitott csomagról.

Lars letette a kávéját, és idegesen azt mondta:

– Az ördögbe a kávéval meg az egy perces pihenővel. Ha nem olvashatom el azonnal ezt a prospektust, hát szétrobbanok.

– Én is – vigyorgott Henry fáradtan.

– Akkor gyerünk! – Lars kettőjük közé tette a gépelt prospektust.

– Akkor ez nem is játék! – bosszankodott Henry.

– Mert nem lehet győzni? – csúfolódott vele Lars. – De Henry! Néha tényleg nem árt egy kis leckét venni a reménytelenségből. Na?

– Gyerünk! – bólintott Henry.

Kicsomagolták a kis négyszögletes dobozt, és nekiláttak a játéknak. Őrületes volt. Ezt tényleg úgy csinálták meg, hogy sohase győzhessen az a kis bábu, amelyik folyton-folyvást ki akart jutni a labirintusból.

– Hát persze, hogy nem tud kikecmeregni a szerencsétlen! – bosszankodott Henry. – Ez a disznó útvesztő állandóan megváltoztatja magát.

– De aki csinálta, nem egy ostoba fajankó, mi? – kérdezte Lars.

– Hát nem. Ördögi egy játék.

– És ez a Klug a mi emberünk. Valahogy kezdek bízni benne – mosolygott Lars.

– Hát itt vagytok? – ült le melléjük Pete Freid. – Mi újság? Gondolod, Lars, hogy ez az?

– Igen, bár azt még nem tudom elképzelni, mi benne a fegyver.

– Klug se tudja. Én beszéltem vele, mielőtt elkezdtem a munkát, és amikor elkészültem vele, megint, de egy árva szót se szólt fegyverről. Szerintem eszébe se jutott, hogy fegyverként is lehetne használni...

– Teljesen igazad van. Ez a mostani Vincent Klug egyáltalán nem törődik a fegyverkezéssel. Csak a későbbi.

– Milyen ember ez a Klug? – kérdezte Henry Morris.

– Milyen? Szörnyű. Te láttad – fordult Pete Larshoz.

– Mit mondhatnék róla? Szürke kisegér.

– Nem úgy érti, hanem hogy milyen a jelleme.

– Különös – mondta Pete elgondolkozva. – Volt néhány érdekes vitánk. De mások is mondják, hogy fura dolgai vannak. Néhány éve például állandóan androidokat akart csináltatni a céggel. Csak hát senki sem vállalta el a munkát. Így aztán végül feladta.

– Akkor azért rajzolt Lilo androidokat – eszmélt rá Lars.

– Szép jó napot, uraim! – lépett oda hozzájuk Nitz tábornok. – Na, ugye, hogy azért alakulnak a dolgok?

Alaposan megnézte a játékot. A bábu még mindig kétségbeesve keresgélte a kiutat.

– Majd kiderül – mondta Lars.

– Úgy néz ki, mint valami medve – mulatott Nitz a kis figurán. – De határozottan mulatságos. Ugyanakkor viszont az is tény, hogy van benne valami nyugtalanító. Mintha azt várná az embertől, hogy...

Lars kikapcsolta a készüléket, mire a kis bábu megkönnyebbülve eldőlt.

– Lars, – fordult a fegyvertervezőhöz Nitz – maga nagyon érzékeny ember. Ezért is mondjuk azt, hogy „nehéz ember”. És ezért lett médium.

– Egy primadonna, nem? – kérdezte Lars gúnyosan. Még mindig nem bocsátotta meg Nitznek, hogy azelőtt olyan fensőbbségesen viselkedett vele. Meg aztán ez a labirintus is nyugtalanította. Voltak pillanatok, amikor valósággal úgy érezte, mintha ő rohangálna a végeérhetetlen folyosókon.

Hirtelen megdermedt.

– Te Pete – fordult a barátjához –, nem építettetek ti bele ebbe a játékba valamiféle telepatikus elemet?

– Csak a szokásos kisfrekvenciájú áramkört – felelte Pete. – Egy kicsit bonyolult elmagyarázni, de az a lényeg, hogy a gyereknek, aki a labirintussal játszik, bizonyos mértékig együtt kell éreznie a bajbajutott figurával.

– A játék lényege, hogy kifejlessze a gyermekben az együttérzés képességét – magyarázta Nitznek. – Akik elfogadták a játékot, azt szerették volna, ha a gyerekek megtanulnak gondot viselni más élő organizmusokra is. Egyszóval, amikor már nagyon nehezen viseli el, hogy a figura annyit szenved, akkor megnyomhatja itt ezt a jobboldali gombot, és megkönnyítheti neki a kijutást.

– Remek – bólintott Lars. – És mire való ez a baloldali gomb?

– Ja, hát az inkább csak technikai szempontból érdekes – felelte Pete, és megnyalta a szája szélét.

– De azért azt is elmondod, nem?

– Hát csak... a gyerekek idővel rájönnek, hogy ha mindig könnyítenek a labirintuson, akkor nagyon gyorsan véget ér a játék.

– Vagyis ha nehezíteni akarnak, akkor ezt a gombot kell megnyomniuk? – kérdezte Lars, és ádáz pillantást vetett Petére.

– Igen.

– Tehát akkor ahelyett, hogy a gyerekek együtt érző képességének engedne teret a játék, éppen hogy a szadista hajlamaikat erősíti. Jól mondom?

– Nem! – vetette hátra a fejét bosszúsan Pete. – Csak akkor igaz, ha elfelejted az áramkört. Gondolj már bele! Ha egyszer a gyerek úgy érzi, mintha egy kicsit ő futkosna odabent, akkor nem fogja saját magát kinyírni, ugye?

– Azon tűnődöm, – kezdte el lassan Lars – hogy mi lenne, ha emelnénk az áramkör fordulatszámát.

Nagyobb lenne az empátia?

– Lehet, lehet – suttogta Pete izgatottan. – Hát persze. Miért ne? A gyerekek mélyebben átélnék a fogoly sorsát.

– No és aztán, mi lenne, ha az irányítógombokat is átalakítanánk egy kicsit? – folytatta Lars az eszmefuttatást. – Méghozzá úgy, hogy bármelyik gombot nyomkodják is, mindig bonyolultabb legyen a labirintus, mindig reménytelenebb legyen a kijutás.

– Technikailag megoldható – bólintott Pete.

– És a sorozatgyártás?

– Tulajdonképpen az is. Miért ne.

– Gondolod, Pete, hogy bármilyen élőlényre hatni tud a játékod? – nézett rá Lars várakozóan.

– Minden élőlényre, aki elég fejlett ahhoz, hogy...

– Tehát akkor igen – bólintott Lars, és fújt egy nagyot.

– Ez az ember azt akarja, hogy használjuk a játékot fegyverként a földönkívüliek ellen – fordult Pete Nitzhez. De hogy képzeled, hogy hatni tud rájuk?

Azok fent vannak, mi meg lent.

– Tömérdek mennyiségű játék kell – mondta Lars.

– De hova? Hova teszed őket? Fellövöd hozzájuk?

– Nem kell fellőni – mondta Nitz. – Nagy mennyiségben elhelyezzük a játékokat azokon a területeken, amiket a földönkívüliek megcéloztak. Ha elkapják a lakosságot, ezeket is nekik ajándékozzuk.

– De hát lehetetlen, lehetetlen! – tépte a haját Pete.

– Be kell látnunk, hogy már csak a lehetetlen maradt meg nekünk. Mikorra tudna jelentős mennyiséget szállítani? – kérdezte Petétől.

– Tizenkét-tizenöt napon belül – felelte Pete.

– Jó. Akkor nyolc napot kap, Mr Freid.

– De tábornok úr! – tiltakozott Pete.

– Barátságos arcot kérünk! – tapsolt Lars. – Esélyt nyertünk. Tudod, mit jelent ez, Pete fiam!