Huszonötödik fejezet

A kormány helikopterével tért vissza New Yorkba Liloért. A helikoptert Irving Blaufard, ez a született levegőakrobata vezette. Lars szeretett vele utazni, mert Irving olyan fickó volt, aki az utasára is át tudta ragasztani a repülés imádatát.

– Az a hölgy, tudja – kezdte Irving, és Larsra kacsintott –, csak nem az a szovjet fegyvertervező?

Tudja, az a bizonyos...

– De igen – felelte Lars.

– Átállt hozzánk?

– Hát – úgy is lehet mondani.

– Hát ez jó hír – kiáltott Irving felvillanyozva.

A helikopter megérkezett New Yorkba, és úgy ereszkedett le Lars irodaházának leszállópályájára, mint valami tollpihe.

– Hát itt nem sokan nyüzsögnek – állapította meg a pilóta. – Persze, aki csak tud, a föld alá bújik most. Maga is odaigyekszik, nem?

– Attól tartok, hogy arra most nincs időm – rázta meg a fejét Lars. – Viszlát. És vigyázzon! – búcsúzott el, és már rohant is a mozgólépcsőhöz.

Egy perccel később már a szobáját nyitotta, és majdnem összeütközött Henry Morrissal, aki viszont nagy lendülettel éppen kifelé jött.

– Jaj, Mr Lars! Csakhogy itt van! – örült meg a főnökének. – Olyan nagy gondban vagyunk! Tudja: itt van Maren Faine.

Lars meghökkenve meredt rá.

– Ez van – húzta el a száját Henry. – Talán a KACH-tól, vagy nem tudom honnan, de értesült róla, hogy ön magával hozta Lilo Topchevet.

– És ők már találkoztak? – kérdezte gyorsan Lars.

– Eddig még nem. Megpróbáltuk kint tartani a fogadószobában.

– Ki van ott vele?

– Bili és Ed McEntyre a másodikról. De már alig tudják visszatartani szegényt. Vérig van sértve, és nem hajlandó elfogadni semmiféle kifogást. Mr Lars, meg fog döbbenni, ha meglátja. Felismerhetetlen. Teljesen kivetkőzött magából. Még ilyen változást nem láttam.

Lars kinyitotta az ajtót. Lilo a szoba másik végében állt, és kifelé nézegetett az ablakon.

– Készen vagy? Indulhatunk? – szólította meg Lars.

Lilo nem mozdult.

– Hallottam mindent. Rettenetesen éles fülem van. Élesebb, mint sokszor szeretném – mondta még egyre az ablak felé fordulva. – Tehát itt van a barátnőd. Tudtam, hogy így lesz. Te is, nem?

Lars nem is válaszolhatott, mert ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a mikrofon. A titkárnő rémült hangon szólt bele:

– Mr Lars! Mr Lars! Ed McEntyre szólt ide, hogy Miss Faine otthagyta őket, és az ön irodájába tart.

– Köszönöm – mondta Lars. Szó nélkül megragadta Lilo karját, és magával húzta végig a folyosón, fel az első útjukba kerülő mozgólépcsőn.

Irtózatos lelkiismeret furdalás gyötörte mindkét nő miatt, de ha most leáll Marennel magyarázkodni, képtelen lesz időben a munkájához fogni. Maren nem az a fajta nő, akit két szóval el lehet intézni. És igaza van Petének, nem is ezt érdemli tőle.

Elvégre...

Amint felértek a tetőre, Lars már kereste is a szemével a megfelelő helikoptert. De nem azt látta meg, hanem egy összetört, szürke arcú alakot: Maren Faine-t. Ott állt pár lépésre tőlük, és nézte, egyetlen rezzenéstelen pillantással nézte Larsot.

– Szia Maren – üdvözölte Lars.

– Szervusz Lars – intett feléje Maren. Aztán hozzátette – Szervusz Lilo Topchev.

Egy hosszú percig csend volt. Maren most felváltva nézte őket, Lars a földet bámulta, Lilo pedig hősiesen állta Maren pillantását.

– Honnan tudod? – kérdezte aztán Lars.

– Egyenesen Bulganingrádból hívtak fel – mondta Maren színtelen hangon. – De nem hittem el, amit mondtak.

Megkértem a KACH-ot, hogy nézzen utána... nekik már hinnem kellett, mégis... azt gondoltam, legjobb, ha a saját szememmel látom.

Mosolygott, de valami olyan elveszett, keserves mosollyal, hogy Lars azt kívánta, bárcsak sírna inkább.

Mosolygás közben lassan belenyúlt a táskájába, és egy pisztolyt vett ki belőle. Lars még soha életében nem látott ilyen parányi pisztolyt. Nem csoda, hogy képtelen volt komolyan venni. Lilo azonban, úgy látszik, jobban ismerte a nőket, mert minden ízében megremegett. Maren arcából aztán végre Lars is kiolvasta, hogy nem babra megy a játék, és a pisztoly sem Pete egyik muzsikáló öngyújtója.

Tudta, hogy valamit tennie kellene, de nem volt se kedve, se ereje hozzá. – Eszébe jutott, mit mondott Lilo az ő halálvárásáról. Talán igaza is van. Az mindenesetre biztos, hogy ellene tenni képtelen.

Mintha egy másik világból jönne, úgy hangzott fel Lilo bátor, de reszkető hangja:

– És te? – kérdezte kedvesen Marenre mosolyogva. – Te ki vagy?

Lars csodálattal nézett a lányra. Nem hitte volna, hogy képes ennyire összeszedni magát.

Maren kábultan nézte a pisztolyt és Larsot, aki nem is tudta már eltitkolni, milyen szerelmes a szovjet lányba, és mennyire csodálja.

– Maren Faine vagyok – mondta automatikusan.

– Nagyon örülök – mondta Lilo, és kinyújtott kézzel lépett egyet Maren felé – Biztos vagyok benne, hogy mi ketten...

Maren felemelte a pisztolyt, és lőtt.

Lilo azonnal a földre zuhant, és valami rettenetes erő Larsot is a fölhöz vágta. Moccanni sem tudott.

Fogalma sem volt, hogy történt az egész. Csak azt érezte, hogy Maren ilyet nem tett.

Maren nem gyilkos. Nem az. Ennyire csak ismeri az embereket!

Mégis... ahogy ott feküdt háton, azt remélte, hogy most majd ő következik. Bárcsak lenne hozzá ereje Marennek.

Sajnálta szegényt.

Lilo?

Lilo olyan tünékeny volt. Úgyse hitte el, egyetlen percig se hitte, hogy valóság.

Most hát elment. Talán évszázadok telnek el, amíg megint születik egy Lars Powderdry és egy Lilo Topchev. De vajon egymásra találnak-e akkor? Hiszen most is csak egy hajszálon múlt. Nem baj, ő várni fogra.

Mert most már egyek. Már nem tűnhet el előle: míg él, látni fogja élettelen testét.

Na, ez aztán fegyver. Talán még Kaminsky is elégedett lenne vele. Lám, ez a múlt öröksége: egy vacak kis játékszer, ami azonnal öl. Pedig ha most megkérdeznék Marent, biztosan nem akarná újra Lilo halálát. Miért, hát mit változtat egy halál? Az örökkévalóság olyan hosszú. És azt mondják, százszor is meghal egy ember, míg eljut a célhoz.

Lassan behunyta a szemét. Sokáig várat magára Maren. Mindig is szerette a hatásos csendeket. Így is jó. Egyszer csak elhatározza magát. Ha látja, hogy megadta magát, talán megérti, és tüzel.

Bárcsak ne ezzel a kis gyilkossal tenné. Bárcsak lenne valami más mód... Amikor kinyitotta a szemét, nem volt ott se Maren, se Lilo, se a leszállópálya.

Egy idegen város utcáján ült, és vacogott a foga a hidegtől. Sohasem járt még itt, de tetszett neki a hely, a régi városkát magas hegyek vették körül, olyan magasak, hogy a tetejüket hósapka fedte.

Nagyon fájt a lába, és szomjas volt. Bevánszorgott egy közeli gyógyszertárba, és megkérdezte, hol van.

– Seattle-ben – válaszolta a gyógyszerész.

Seattle! De hát hogy került ide? És mennyi idő telt el azóta, hogy Lilo meghalt? Igaz volt? Nem csak álmodta?

Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mert most nagyon-nagyon öregnek érezte magát. Mintha csak Lilo hallucinációja teljesedne be: érezte, mint rothad a keze, a lába, az egész teste. Mindjárt porrá válik, és elviszi a szél. Ez a jeges, kijózanító szél.

Vett egy érmét, és felhívta a Lanferman Társaságot.

– Pete Ereiddel szeretnék beszélni – mondta a központosnak.

– Nagyon sajnálom – felelte az –, de Pete Freid most nincs a helyén. Nem hiszem, hogy itt San Franciscóban megtalálja őt, Mr Lars.

– Köszönöm szépen. Akkor talán Jack Lanfermannal beszélnék.

– Sajnálom, Mr Lars, de ő sincs a helyén. Az igazság az, hogy még tegnap sürgősen Washingtonba hívták őket. Azt hiszem, ott kellene megpróbálnia – mondta a hölgy kedvesen.

– Nagyon szépen köszönöm – bólintott Lars. – Már tudom is, hol találom őket.

Ahogy megszakadt a vonal, már hívta is Nitzet.

Nehezen jutott el hozzá: meg kellett másznia az egész ranglétrát az őrmestertől a tábornokig.

– Nahát, Mr Lars – kiáltott fel meglepetten Nitz, amikor meglátta. – A KACH, a CIA, a? FBI – mindenki magát kereste. Hol az ördögben mászkált?

– Valami kutyákra emlékszem... – mondta Lars – hogy ugattak, Krisztusom! Soha életemben még csak elképzelni sem tudtam ilyen hangot.

– Hol van most? – kérdezte Nitz.

– Seattle-ben.

– És miért?

– Fogalmam sincs.

– Mr Lars, azt hiszem, fogalma sincs, hogy néz ki. Rettenetesen! És miket hord itt összevissza? Mi van azokkal a kutyákkal?

– Nem tudom, mik voltak, de hallottam az ugatásukat – mondta Lars.

– Még hat órát élt. Gondolhatja, hogy mindent megpróbáltunk, de nem volt segítség. De hát gondolom, mindezt már ön is tudja – mondta Nitz sajnálkozó arccal.

– Semmit se tudok – suttogta maga elé Lars.

– Vártak a temetéssel, de hiába, ön egyszerűen eltűnt. Most... tudja, Mr Lars, hogy mi történt önnel?

– Igen. Valószínűleg transzba estem a hirtelen megrázkódtatástól – felelte Lars.

– És eddig tartott? – kérdezte Nitz hitetlenkedve.

Lars némán bólintott.

– Miss Lilo most...

– Tessék? – meredt rá Lars.

– Bethesdában van. Ricardo Hastingsnál. Tudja, az az öregember... nagyon keményen dolgozott, és hozott is jó néhány rajzot, de...

– Lilo Topchev meghalt – mondta Lars. – A szemem láttára lőtte le Maren Faine. Ott voltam, érti?

– Téved, Mr Lars. Nem Lilo Topchevet lőtte le Maren Faine, hanem saját magát.

– Ezt nem tudtam – hűlt el Lars.

– Ez a baj ezekkel a gyalázatos fegyverekkel, – mondta Nitz elgondolkodva – hogy nem lehet elhibázni a lövést. Még tiszta szerencse, hogy nem maradtak ott mindhárman.

Lars alig jutott szóhoz. Úgy érezte, képtelen még egy nőt eltemetni.

– Baleset volt – mondta tompán – nem hiszem el, hogy Maren bárkit is meg akart volna ölni. Talán csak meg akart minket ijeszteni... vagy tudtomra akarta adni, hogy komolyan meg van sértve...

Nitz nem válaszolt, de az arcán látszott, hogy ezúttal rokonszenvvel szemléli Larsot.

Lars úgy érezte, nincs tovább. Feladta a harcot.

Most az sem dobta fel, hogy Lilo él. Aki néhány óra alatt három embert temet el, élete három legfontosabb személyét, az elveszti minden lelkierejét. Legjobb lett volna talán, ha az történik, amit Nitz mondott: ha mindhárman egyszerre halnak meg.

– Vissza tudna jönni ide? – kérdezte Nitz majdnem gyöngéden. – Tudja, segíteni kellene annak a kislánynak. Nem mintha nem dolgozna jól, de valahogy... nem tudom. Baj van a gyógyszerével is. Mintha nem hatna tökéletesen.

– És a rajzok?

– Mindig ugyanaz: Oral Giacomini fegyvereinek tervrajza. Tudja, azé, aki a Fejlábút írta.

– Tudom – mondta Lars –, de nem értein az összefüggést.

– Érdekes, hogy a rajzok teljesen elütnek minden eddigitől. Megkértük Pete Freidet is, hogy vizsgálja meg őket, és neki is az a véleménye, hogy...

– De hát mit ábrázolnak? – türelmetlenkedett Lars.

– Nyugodjon meg! – kérte Nitz. – Nem fegyvert. Szó sincs valami időgörbítő fegyverről, vagy ilyesmiről.

Ezek a rajzok hajszálpontos tervrajzai egy...

– Minek?

– Egy androidnak. Egy elég szokatlan kinézetű androidnak. Nagyon hasonlít az emberhez. Egyébként a konstrukciója majdnem teljesen megegyezik a Lanferman Társaságnál használt androidokéval. Tudja, azokra gondolok, amiket a fegyverkísérletekhez használnak.

– Persze, hogy tudom – legyintett Lars türelmetlenül – és máris indulok.