Tizennegyedik fejezet

Késő este, amikor végre el tudott aludni, csengettek New York-i lakásának ajtaján. Két rendőr jött érte.

– Miss Topchev készen áll – mondta az idősebbik. – És ön, Mr Lars?

– Én? – Lars hirtelen azt sem tudta, hol van. – Biztos én is – mondta, és ásított.

– Mennyi időm van?

– Semennyi. Illetve annyi, hogy felöltözzön. De gyorsan!

– Addig bepakoljuk a többi holmiját – tette hozzá a másik rendőr, és már húzkodta is ki a fiókokat, mintha legalábbis házkutatási parancsa lenne.

„Mindegy” gondolta Lars. „Ha megúszom, majd tiltakozom. De most nem. Lehet, hogy pár óra múlva már semmi jelentősége nem lesz a személyi szabadságnak, a privát életnek, meg a többi ilyen szamárságnak. Lehet, hogy semminek se... de ezzel most nem gyötröm magamat.”

Összefogta a ruháit, és kiment a fürdőszobába. Ahogy víz érte az arcát, mindjárt frissebbnek érezte magát.

– Közben még egyet fellőttek! – kiáltott be neki az egyik rendőr. – Már hárman vannak odafent.

„Három. Ahogy Kaminsky előre megjósolta – gondolta, és a rémülettől összerándult a gyomra. Döbbenten nézte a tükörben szürke arcát, száraz hínárszerűen lógó haját. Önkéntelen mozdulattal fésűt fogott, és vadul fésülködni kezdett.

– És, ahogy a TV mondja, ez a harmadik most más.

– A „sündisznó”? – kérdezte Lars rémülten. Ha az is van nekik, akkor nyilvánvaló a szándékuk: a saját fegyvereikkel akarják kinyírni őket. Pontosabban az ő, Lars Powderdry saját fegyvereivel.

– A hírek szerint nem az. Csak más, mint az előző kettő. Gondolom, most már a mieink is nekilátnak a dolguknak.

– Csak azzal, hogy ott fent vannak, bebizonyítják, hogy képtelenek vagyunk bármit is tenni ellenük. Az embernek az Istent és a szenteket juttatja eszébe.

Nem földi dolog, az majdnem biztos.

Hamar elkészült, a két rendőr arcán mégis türelmetlenség feszült.

– Gyerünk a tetőre! – intettek felfelé, ahogy kilépett a fürdőszobából. – Itt van a repülőgép.

– A rendőrség tud róla, hogy ön délután a szovjet követségre látogatott. Azt az utasítást kaptuk, hogy tekintettel a közeljövőben létrejövő kapcsolatra, kezeljük megértőén az ügyet.

– Igen, ott voltam délután – felelte Lars hűvösen.

– Talán elfeledkezett arról az írásról...

– Amely megtiltja nekik, hogy zaklassanak engem? Nem feledkeztem meg róla. De nekik nincs ilyen írásuk, úgyhogy én kényemre-kedvemre zaklathatom őket.

– Na és, szerencsével járt?

– Szerencse? – nézett rá Lars csodálkozva. – Ja? Szerencse. Hát, igen, talán... ő mindenesetre elérte a célját. Ha ezt annak nevezi, akkor igen.

Közben elérték a tetőt, végigmentek a leszállópályán, és beszálltak a kormány repülőgépébe. A gép felemelkedett, és olyan gyorsan hagyta ott New York fényeit, hogy Larsnak elbúcsúzni se maradt ideje. Pedig érezte, hogy nagy szüksége lenne rá. Elvesztett valamit, most éppen ezekben a percekben... valamit, amit egy örökkévalóság alatt se tud bepótolni.

– Hogy lát neki a dolognak? – kérdezte könnyed társasági stílusban az egyik rendőr.

– Ha az igazat akarja hallani, hát megmondhatom, hogy a leghalványabb fogalmam sincs róla. Ha látott valaha teljesen, abszolúte, totálisan ötletmentes embert, hát az én vagyok.

– Hülye vadbarom, az vagy! – sziszegte a mellette ülő rendőr. – Baromságokon jár az eszed, amikor az életünk a kezedben van.

– Parányi fogaskerék vagy te is, akárcsak én. Azt hiszed, a te életedről van itt szó? Vagy az enyémről?

– Látom már, miért utálja ezeket mindenki – mondta megvetően a mögötte ülő férfi – ezek nem emberek, hanem tündérkék.

– Ne hidd, hogy ezzel megsértesz! – rázta a fejét Lars. – Ilyen szamárságok egyáltalán nem bántanak.

Mikor érünk Fairfaxba?

– Nemsokára – mondta egyszerre mindkét rendőr.

– Természetes, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. A kérdés csak az, hogy mennyi telik tőlem. És hogy fogom tudni odaát, hogy mi a helyes. Hiszen csak egy ember vagyok.

Honnan tudjam, hogy jól képviselem-e az egész emberiség érdekeit? Meghalni?

Meghalni a legkönnyebb. De nekem most nem meghalnom kell, hanem élnem... mindaddig, amíg az emberiség meg nem menekült. Talán... talán magam fogom kívánni, hogy haljak meg. Legyen vége. De senkit se érdekel, mit kívánok. Most ki kell lépnem magamból, és az emberiség alakját kell felvennem. Lehetséges-e ez? Ez az, ami piszkál engem. Érted, barátom?

– Úgy érzi, Mr Lars, hogy képesek lesznek megállítani őket? – nézett rá hirtelen támadt tisztelettel a mellette ülő rendőr. – Ön és az a Miss Topchev?

– Nem fogja neked megmondani, mit gondol – intette le a társa.

– A szovjet követségen figyelmeztettek, hogy ha nem járunk sikerrel, mindkettőnket megölnek.

– Nem ők. Mi fogjuk megtenni – mondta a mellette ülő rendőr. – Mi közelebb leszünk – tette hozzá a társa.

– Megbízásotok van rá, vagy csak úgy magatoktól döntöttetek így? – kérdezte Lars nyugodtan.

Azok nem feleltek.

„Hát persze” gondolta Lars.” így reagál az utca embere: menj, tedd kockára az életedet, hiszen a barátunk vagy, az apánk, mindenünk. De ha nem sikerül, akkor oda a barátság. Akkor halj meg. Ha minden akartál lenni, és képtelen voltál rá, hát légy semmi! Logikus.”

A repülőgép automata pilótája berregni kezdett. A rendőrök szedelőzködni kezdtek.

– Készüljön, Mr Lars – mondta a mögötte ülő fásult, hivatalos hangon –, megérkeztünk.