Tizenkettedik fejezet

Három órával később – eddig tartott, míg Lars ügyvédje fel tudott hajtani valakit a főügyészségről, aki ellenjegyezte az iratot – Lars a Washington felé száguldó expresszen ült. A nyolcvan perces út alatt végre tudott egy kicsit aludni is, úgyhogy viszonylag jókedvűen érkezett Washingtonba.

A Pennsylvania út forgalma aztán végleg magához térítette. Még volt egy kis ideje a Todt doktorral megbeszélt találkozóig, és úgy határozott, hogy arra az időre beveszi magát a városba.

Öt óra harminckor az elnöki palota bejáratánál állt Dr. Todttal, és arra várt, hogy a fiatal légierős tiszt visszaadja az iratait. Ami azt illeti, a fiatalember nem siette el a dolgot. Nyilvánvaló volt, hogy életében először fog a kezében ilyen papírt, de becsületére legyen mondva, hogy amikor századszor is átolvasta a belépési engedélyt az első betűtől az utolsóig, akkor végre beengedte őket.

Alig tizenkét újabb iratvizsgálgatón kellett túljutniuk, és már be is léphettek a gyorsliftbe, amely mélyen a föld alá repítette őket. A liftben egy kapitány utazott velük. Sápadt, merev arcán látszott, hogy a legrosszabbra is felkészült. Amikor belátta, hogy nincs mitől tartania, Larshoz fordulva azt kérdezte:

– De az ördögbe is, uram, megmagyarázná, hogy mit keresnek itt? Hogy a csudába kerültek ide?

– Idevezettek minket – felelte Lars, és hidegen végigmérte a kapitányt.

Ezzel be is szüntették a társalgást.

Végre kinyílt a liftajtó. Mindhárman kiszálltak, és nekiindultak egy végtelennek látszó folyosónak. A folyosó legvégén, még külön sorompóval és katonákkal megerősítve ott volt az ajtó, a Natsec üléstermének ajtaja.

Itt újra elkérték Lars iratait, újra összevissza forgatták az engedélyt, majd az őregység parancsnoka kinyilatkoztatta:

– Mr Lars, ön bemehet.

– És Todt doktor?

– Sajnálom, ő kint marad. Az engedély csak önt jogosítja fel a belépésre.

– Ami azt illeti, azt is elég nehezen bogarásztátok ki – mormogta Lars a foga között. „Ámbár, ki tudja „ tette hozzá gondolatban” nem szükséges-e valóban ez a nevetséges körültekintés.”

Dr. Todt megadóan visszalépett az ajtótól, de Lars nem adta fel ilyen könnyen.

– Ha tudják, ki vagyok, és miért jöttem, akkor azt is tudniuk kell, hogy Dr. Todt nélkül semmit sem érnek velem.

– Én azt se bánom, ha ez a Dr. Todt az anyja – vont vállat az őrök parancsnoka. – Ha bemegy nélküle, jó. Ha nem, nekem az is édes mindegy. Na? Bemegy?

– Köszönöm – húzta el a száját Lars gúnyosan, és az ajtóhoz lépett.

Az ajtó magától kinyílt, és Lars máris beléphetett volna, ha az első mozdulatára fel nem üvölt egy szirénahangú csengő.

– Kérem a fegyverét – nyújtotta a kezét az őr, az, aki az ajtón belül állt.

– Nincs fegyverem – mondta Lars.

– Akkor azt, ami miatt az automata őr jelzett.

Lars átpakolt a zsebéből a kis kosárba, ám az őr tartott eléje.

– Amint látja, nem sok fegyverem van – nézett rá gúnyosan.

– Csak a dolgomat végzem, uram – mondta az őr közömbös hangon. – Most már csak a cipőjét szíveskedjék levetni.

Lars megtette, de nem kis szégyenkezés nélkül.

Fogalma se volt, mi zavarja jobban: az, hogy zokniban kell belépnie a magas hivatalnokok közé, vagy az, hogy úgy parancsolgatnak itt neki, mintha fogoly, vagy mi lenne.

És még mindig nem volt vége. Az automata őrrel ellátott ajtó egy előszobába nyílt, ahol újabb őrök álltak. Ezek azonban már szó nélkül beengedték.

Amint a tanácsterembe lépett, Mike Dowbrowskyba, Nitz első szárnysegédjébe ütközött. Dowbrowsky is tábornok volt, akár a főnöke, de neki csak három csillaga volt. Ezért ült ő az ajtóban, hogy helyükre irányítsa az újonnan érkezőket, és nem Nitz.

Minden érdeklődés nélkül bólintott vissza Larsnak, és szó nélkül megmutatta, hová üljön. A tanácskozás tovább folyt. Éppen az a Gene akárki szónokolt, akit Lars már ismert régebbről, de még mindig nem bírt elviselni. Így aztán hamarosan – ha nem is álomba, – mély meditációba merült. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta Nitz hangját.

– Hát kérem, Mr Lars megérkezett – szakította félbe egyszer csak a tábornok Gene magasröptű szónoklatát.

Génének torkára forrt a szó, és úgy zuhant vissza a helyére, mintha legalábbis a halálos ítéletét olvasták volna fel.

– Igyekeztem ideérni amilyen gyorsan csak tudtam – mondta Lars ostobán.

– Jó, akkor térjünk a tárgyra – bólintott Nitz. Mr Lars, tudnia kell, meddig jutottunk. Tehát: küldtünk egy jegyzéket a szovjet kormánynak, amelyben leírtuk, hogy véleményünk szerint ők hamisították a titkos kódunkat az új műholdra, és közöltük velük, hogy amennyiben nem hozzák helyre ezt a súlyos hibát, megsemmisítjük a bolygót.

Egy kis szünetet tartott, talán hogy időt adjon Larsnak a gondolkodásra. Lars megkérdezte:

– És a válasz? Megkaptuk már a választ, uram?

– Természetesen. A szovjet kormány azt válaszolta, hogy szerintük mi lőttük fel a holdat, csak azt nem tudták még kideríteni, hogy miért ezen a módon.

Hivatkoztak arra, és ez sajnos igaz, hogy nekik minden fellőtt műholdjuk könnyűszerrel beazonosítható, ami nem mondható el a mieinkről.

Végső soron tudtunkra adták, hogy szerintük is a leghelyesebb lenne megsemmisíteni a műholdat. Az minden további bizalmatlankodásnak véget vetne.

– Én azt hittem, hogy ön máris felküldött egy robot-harciegységet – mondta Lars.

– Jó, ha azt hitte, hát azt hitte. Mindössze annyit kérek, hogy mostantól ne beszéljen a hitéről, jó?

Még csak az hiányzik, hogy a sajtó megneszelje!

Ajjaj!

– És most mi lesz, uram?

– Hogy most mi lesz? Nos, Mr Lars... bármilyen nevetséges is, de meg kell önnek mondanom, hogy itt felmerült a lehetősége... vagy nem is a lehetősége, de legalábbis valaki felvetette, hogy mégiscsak el kellene játszanunk azt a jó kis játékot, tudja, amikor mindannyian csörgősipkát húzunk és feketére festett ábrázattal járjuk a vadak táncát... szóval – arca egészen eltorzult a szégyenkezéstől, hogy ezen a szent helyen ilyen hülyeségekről kell beszélnie – tudja, mégiscsak az a transz...

Lars zavarodottan nézte.

– És én mit mondhatok? – folytatta Nitz – Semmiféle lehetőséget nem hagyhatunk ki. Ezért most arra kérem önt, Mr Lars Powderdry, hogy válaszoljon: – persze nemet fog mondani, de az ön szájából akarom hallani – tud nekünk hozni a hypertérből valamilyen fegyvert, amivel szembeszállhatunk... igen vagy nem.

– Nem – felelte Lars.

– Maga aztán nem kertel – mondta Nitz, és éppen csak a kezét nem dörzsölte elégedettségében. – Persze én kértem, hogy mondjon nemet, de mégis...

– Azért megpróbálhatná – mondta egy hölgy vékony, kislányos hangon. Lars még sohasem látta.

– Jól van – mondta Lars –, látom, tisztáznom kell valamit...

– Szó sincs róla! – intette le Nitz. – Nem tisztázhat itt most semmit, ugyanis körünkben tartózkodik Dosker tábornokasszony udvariasan az előbbi kislányos-hangú hölgy felé mutatott –, a SeRKeb-től.

Így hát nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mindenről nyíltan tárgyalhassunk.

– Értem – bólintott Lars.

Nitz a szovjet tábornokasszonyhoz fordult:

– Remélem, megért engem, asszonyom?

– Természetesen. De még mindig azt hiszem, hogy az önök fegyvermédiuma meg tudná tenni.

– És az önök médiuma? Az a Miss Topchev?

– Úgy tájékoztattak, hogy sajnos, ő jelenleg...

– Meghalt – mondta Nitz fásultan. – Belehalt a feszültségbe.

– Nem, nem halt bele semmibe, de jelenleg sokkos állapotban van – mondta a nő.

– Tehát jelenleg – bólintott Nitz. – És mikor lesz képes dolgozni?

– Reméljük, néhány órán belül. De egyelőre még a kapott nyugtatok hatása alatt van.

– Ez a beszéd! – csapta össze a kezét a tábornok.

Nos, Mr. Lars, mikor járt ön utoljára Fairfaxban, Grönlandon?

– Hat évvel ezelőtt – felelte Lars.

– És azelőtt?

– Soha.

– Van kedve odamenni?

– Bárhova elmegyek, ha segíthetek. Még magához az Úristenhez is – felelte, Lars. – Rögtön indul – utasította Nitz. – Hajói számolom, Miss Topchev washingtoni idő szerint körülbelül éjfélkor lesz abban az állapotban, hogy dolgozni kezdjenek. Ön is így látja, Mrs Dosker?

– Merem remélni – felelte a nő.

– Akkor hívja kérem Paponovichot! – szólt oda a tábornok egy fiatal hadnagynak, aki a videofon mellett ült.

Néhány pillanat múlva megjelent a képernyőn a Vörös Hadsereg főadmirálisa. Hideg ábrázatáról lerítt, hogy nagyon is tisztában van korlátlan hatalmával.

Nitz kellő tisztelettel üdvözölte, majd Lars-ra mutatva megkérdezte:

– Elképzelhetőnek tartja, admirális úr, hogy a két tábor médiuma közösen próbálja felderíteni, honnan származik az új műhold, és mi a szándéka?

– Sajnálom, de lehetetlen – rázta meg a fejét az admirális. – Sajnos, mint bizonyára önök is értesültek róla, Miss Topchev jelenleg nem érzi jól magát. Semmit sem tehetek. Sajnálom és szégyellem, de valóban semmit.

Kérem, gondolkozzon, admirális úr – nógatta Nitz..

Nekünk ugyan vannak még tartalékmédiumaink, de azt hiszem, az lenne korrekt, ha ezt most közösen csinálnánk.

Lars előtt elborult a világ. Micsoda? Nitz azokkal a mazsolákkal akarja átküldeni? Még csak az kellene.

Ha aztán valamelyiknek sikerül, ő már repülhet is.

Na nem, nem tűri, hogy ilyen könnyen kiüssék! Arról már nem is beszélve, hogy majd megveszett a kíváncsiságtól, hogy végre személyesen találkozhasson Miss Topchewel, legyen bár olyan buta, mint a föld, és olyan csúf mint egy boszorkány.

– Poponovich admirális úr – hallotta egyszer csak döbbenten a saját hangját – nagyon súlyos hibát követ el, ha most nemet mond. Mrs Doskertől tudjuk, hogy Miss Topchev néhány óra múlva olyan állapotban lehet, hogy tud dolgozni.

Az admirális szemrehányó tekintetet vetett Mrs Doskerre, de nem szólt semmit.

– Kérem, uram, gondoljon a szovjet emberek millióira! – kérte Lars. – Nekik mit mond? Nekik hogy magyarázza meg, hogy visszautasította a másik oldal ön felé nyújtott kezét? Valami történt odafent, lehet, hogy valami nagyon veszélyes dolog, és mi ketten Miss Topchewel kinyomozhatjuk, mi az.

– Kérem, kérem – hárította el az admirális a szóözönt.

– És arra gondolt-e már, uram, – ütötte a vasat Lars – hogy néhányan esetleg azt hiszik, ön direkt bojkottálni akarja a nyomozást. Talán azzal fogják vádolni önt, hogy érdekében áll lassítani a vizsgálatokat. Ön is tudja, hogy a hír szárnyakon jár. És én azt is elmondom önnek, hogy állandó kapcsolatban vagyok Lucky Bagmannal, tudja, a reggeli hírek főszerkesztőjével...

– Rendben van – vont vállat az admirális –, Miss Topchev 24 órán belül készen áll. De minden felelősséget önökre hárítok.

– Köszönöm – hajtott fejet Lars. A másik oldalon kikapcsolták a készüléket.