Huszonkettedik fejezet

A Fehér Ház előtti parkban még mindig, vagy már újra ott ült a reszketeg, kopottruhás öregember. A gyerekeket nézte, de a fél szemét azért az úton tartotta, hátha elcsíphet valakit, akinek elmesélheti háborús kalandjait.

Izgatottan kezdett mozgolódni, amikor két egyenruhás hadnagy fordult be az útra, ahol az ő padja állt.

Remélte, hogy eljönnek mellette, akkor aztán megpróbálkozhat egy köszönéssel vagy egy pár figyelemfelkeltő szóval.

És jöttek. Már ott is voltak a padnál.

– Szép napunk van, nem igaz? – szólította meg őket.

Azok egy másodpercre megtorpantak, és ez lett a vesztük. A kis öreg jól ismerte az embereket. Most is tudta, hogy a hadnagyok csak udvariasságból álltak meg, de ez egy cseppet sem zavarta.

– Tudják, én ott voltam ám a Nagy Háborúban! – mesélte a megzavarodott ifjaknak. – Hej, fiaim, maguk talán soha életükben nem láttak igazi harcot, de én, én igen. Harcoltam is benne, úgy ám! Hallottak maguk egyáltalán a T.W.G-ről? Nohát, én annak a főembere voltam. Nem volt könnyű feladat. Meg is sebesültem egyszer. Hónapokig feküdtem, és akkor még örülhettem, hogy egyáltalán élek.

– Hűha! – mondta az egyik hadnagy udvariasan.

– Ez hat éve volt, nem? A Callisto forradalom idején – kérdezte a másik., Az öregember megvetően mérte végig:

– Hat éve? Hatvanhárom éve, édes fiam – mondta, minden szót jó! megnyomva. Sokáig éltem, az szent igaz.

Szerencsémre. Meg is becsültek, igazán nem panaszkodhatom. De nem csoda, hiszen első osztályú swibble-ember voltam. Uram-atyám, hogy meg tudtam csinálni azokat a swibbléket. Nem dicsekvésképpen mondom, de nem volt versenytársam. És ezt nem én mondtam. Mindenki elismerte.

– De hiszen hatvanhárom éve volt a második világháború – kapott a fejéhez az egyik hadnagy. 1940!

– Hihetetlen! – Most mindketten az öregre meredtek.

Az azonban sértődött arccal nézett vissza rájuk.

– Már miért lett volna 1940-ben, amikor 2005-ben volt? Talán nem tudnak számolni?

A két hadnagy most egymásra meredt ugyanúgy, mint az előbb az öregre.

– Most mit bámulnak? – veszekedett velük az öreg. – Tessék, itt az érdemrendem. Mindig magamnál hordom, de nem azért, hogy ilyen kis taknyosoknak bizonyítsam, hogy igenis ott voltam, harcoltam, és jól harcoltam. Csak úgy... – beletúrt a zsebébe, és elővett egy kis csillag alakú érdemrendet. Büszkén kihúzta magát, és felcsatolta az érdemrendet az ingére.

– Hé, Ben – mondta az egyik hadnagy elhűlve –, látod, amit én?

– Ez csakugyan 2005 – ismerte el Ben.

– De hát az csak két év múlva lesz!

– Elmondhatom végre, hogy készítettük ki őket a Nagy Háborúban?

A két hadnagy kábán hallgatta.

– Na hát – kezdte az öreg, és arcán boldog mosoly jelent meg. Ki tudja, mióta várt igazi, figyelmes közönségre? – Hosszú, nagyon hosszú háború volt. Azt hittük, már sohasem lesz vége. De hát mit is tehetnél a T.G. ellen?

Ki tudna azzal szembeszállni? – gondoltuk. És akkor egyszerre megvilágosodott a megoldás. Gondolhatjátok, hogy meg voltak lepve! Úristen, annyi veszteség, kudarc után... de ők tehettek róla... – megvetően kiköpött a kavicsra – azok a marha fegyvertervezők. Mert nem néztek rendesen utána a dolgoknak.

– Ki volt az ellenség, uram? – szakította félbe az elbeszélést Ben.

Eltartott egy darabig, amíg az öreg felfogta a kérdést, de akkor meg úgy nézett a fiúkra, mintha valami halálos bűnt követtek volna el.

– Szép – mondta lassan, keserűen. – Mi a vérünket ontottuk, ezek meg azt se tudják, ki volt az ellenség. Hát ki? Hát azok a mocskos disznók a Szinuszról.

– Azt hiszem – mondta Ben elgondolkozva – legjobb lesz, ha most szépen bemegyünk Nitz tábornokhoz.

– Nitz tábornok? – csodálkozott az öreg. – De hiszen az már rég alulról szagolja az ibolyát. Elment. Nem is tudom, hány éve már...

– Miért, uram, hát hányat írunk most?

– Hogyhogy hányat? 2068-at. Szenilis vénembernek néz? Szégyellje magát. Na, várjon csak. Hát nem tényleg elvétettem? Hiszen még csak 2067 van. De maga az oka. Minek tesz fel ilyen ostoba kérdéseket?

– Igaza van, bocsánatot kérek – mondta Ben, majd a társához fordulva így szólt: – Siess, hozz egy kormánykocsit. De gyorsan. Én vele maradok.

Semmiképpen se szabad elveszítenünk.

– Rohanok – felelte a másik, és már el is tűnt.