Huszonhatodik fejezet

Abban a minutumban, amikor helikoptere landolt a katonai kórház tetején, három matróz vette körül.

Lars megértette, hogy most már úgy őrzi őt a kormány, mint valami kincset, a jövő egyetlen zálogát, de ettől még nem zavarta kevésbé, hogy úgy kísérgetik, mint valami veszélyes bűnözőt.

– Mindegy, még mindig jobb ezeknek a karmai közé kerülni, mint mondjuk, a földönkívüliekébe – morogta a foga között.

– Tessék, uram? – készségeskedett egyik kísérője.

– Semmi – vont vállat Lars kedvetlenül.

– Van itt valami érdekes az ön számára, uram – mondta a legmagasabb matróz, és lelkesen mosolygott.

Amint kis csoportjuk az utolsó megerősített őrhelyhez ért, Lars megkérdezte a magas, matróztól:

– Mondja, maga már látta az öreget, ezt a Ricardo Hastingsot?

– Egyetlen másodpercig – felelte a hosszú.

– Na és, mit gondol, hány éves lehet? A matróz a társaira nézett, de azok nem segítettek neki.

– Hát mennyi? – vakargatta a fejét tanácstalanságában – Kilencven? Nagyon öregnek látszik.

– Én még sohasem láttam – jegyezte meg Lars.

– Még az is lehet, hogy száz, vagy több – bátorodott fel a matróz.

Közben elérték az utolsó lengőajtót. Amikor éppen kilendült, látni lehetett a fel-alá szaladgáló fehérköpenyeseket. „Na, helyben vagyunk” gondolta Lars némi szorongással.

– Ajánlanék én egy fogadást – mondta a matrózoknak búcsúzóul –, megmondjam, szerintem mennyi idős az öreg?

– Mennyi? – kérdezték a matrózok.

– Hat hónapos.

A három fiú úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

– Nem, még az sem biztos – helyesbített Lars. – Talán inkább négy hónapos.

Még illett volna megvárnia, mit tippelnek fogadótársai, de már nem volt hozzá türelme, mert meglátta Lilot, amint éppen kinézett egy ajtón.

– Szia Lilo! – kiáltott rá. A lány egyszerre megfordult, és boldogan elmosolyodott:

– Szia Lars! – kiáltott vissza neki.

– Én meg azt hittem, hogy a Malacka házában vagy – ölelte át Lars – látogatóban.

– Nem, ma nem látogatom meg Malackát. Ma Micimackóhoz jöttem, és itt is maradok egész nap – felelte a lány.

– Tudod, Lilo, amikor az a rohadt pisztoly elsült...

– Úristen, Lars, én azt hittem, hogy engem lőtt le. És te is, nem?

– Ajjaj, dehogynem! – sóhajtott Lars.

– Vagy talán mégiscsak nekem kellett volna meghalnom? Mit gondolsz, Lars? Nem is tudom... De veled mi történt? Láttam, hogy feltápászkodsz, és elbotorkálsz, még csak vissza se nézel.

– Valahogy transzba estem. Majdnem egy napig nem bírtam kimászni belőle – mentegetőzött a férfi.

– Te csak ne mentegetőzz! – tiltakozott Lilo. – Én is ugyanazt csináltam volna a te helyedben.

Azóta nem bírtam magamhoz térni. Annyira aggódtam miattad, hogy el sem tudom mondani. Tudod, szerintem ő nem akart megölni senkit. Véletlenül elsült a pisztoly. Fogadni merek, hogy életében nem lőtt még, és most is... szerintem azt sem tudta, hogy kell használni, és nem volt elég gondos.

– És itt mi a helyzet? – kérdezte Lars.

– Hát dolgozom. Iszonyú sokat dolgozom, iszonyú kevés eredménnyel. Szerintem semmi se jött ki belőle.

Kérlek, gyere be hozzá, és nézd meg! – hadarta Lilo.

– Később – hárította el Lars. – Előbb azt meséld el, hogy te mire jutottál.

– Háát... ha minden igaz, az ellenségeink a Szinuszról jöttek. A bolygójuk körülbelül kilenc fényévnyire van tőlünk. A legmagasabb fejlődési forma a bolygójukon valami majomféle, rókaképpel, és támaszkodó farokkal. Ezek azt hiszik, hogy mi képesek vagyunk előállítani a patkányt. És... mi van még? El vannak ragadtatva a nagyujjunktól, meg attól, hogy képesek vagyunk nyitni-csukni a szemünket. Nagy elismeréssel adóznak a kezünknek, egyébként viszont csak valami fejlett munkalószerűségnek, valami korcs szörnyetegnek tartanak minket.

– Talán azért gondolják ezt a patkány-dolgot, mert annyit kísérletezünk velük – tűnődött Lars hangosan.

– Hastings szerint egyébként nem sokat törődnek velünk. Beszélj vele, hátha többet is ki tudsz húzni belőle.

– Nem nagyon érdekel Mr Hastings – fintorgott Lars.

De akár érdekelte, akár nem, rá kellett néznie, amikor Lilo kinyitotta a belső szoba ajtaját, Összeaszott kis emberke volt, de a szeme értelmesen csillogott. „Miért lenne ez az öreg szenilis?” gondolta Lars. „Talán időnként vannak kiesései, de most például...”

– Tudtam, hogy végül előkerül – üdvözölte Todt doktor kedvesen. – Sétált egy kicsit?

– Valami olyasfélének kellett történnie – mondta Lars.

– Semmire sem emlékszik?

– Csak valami kutyaugatásra, és arra, hogy nagyon fáradt voltam.

– Nagyon érdekes – nézett rá a doktor figyelmesen. – Tudnia kell, hogy azt mondják, a pszichikailag túlterhelt embert hagyni kell, hadd fussa ki magát.

Maguknak meg hol van mostanában lehetőségük a futkározásra?

– Hmmm! – morgott Lars.

– Na és ő? Mit gondol Hastingsról? Hogyan lát munkához?

– Egy szövetvizsgálatot kérek.

– Mit? – hápogott a doktor.

– Szövetvizsgálatot. Mindegy, honnan veszik a mintát, csak meglegyen. Addig semmihez sem tudok kezdeni.

– Megmagyarázná, mit akar ezzel? – érdeklődött a doktor.

– Jól tudom, hogy ma már hónapokra meg tudják mondani valakinek a korát egy szövetdarabból?

– Nagyon jól tudja – bólintott Todt.

– Hát ezért kérem. A korát, a pontos korát szeretném tudni ennek az úriembernek, mert szörnyű gyanúm van.

Mikorra tudná megcsináltatni?

– Délután háromra kész lesz.

– Az jó – mondta Lars megkönnyebbülten. – Addig meg szépen elmegyek, és lezuhanyozok. Alig várom. Talán kiszaladok vásárolni is...

– Nem, azt ne tegye! – figyelmeztette Todt. – A boltok mind bezártak, mert mindenki a föld alatt van, és a levegő... ki tudja, mi minden van benne?

– Jó, jó, csak el ne sorolja! Ma már vagy hatszor hallottam.

– Egészen biztos benne, hogy nem akar most transzba esni? – kérdezte újra Todt doktor.

– Nem. Semmi szükség rá – telelte Lars. – Lilo már megpróbálta.

– Lars, nem akarod megnézni a rajzokat? – kérdezte a lány.

– De, megnézem. Mutasd! – kinyújtotta a kezét, Lilo meg odaadta neki a lapokat. Lars hosszan tanulmányozta, de semmi mást nem talált a rajzokon, mint amit előre sejtett.

Szó nélkül tette le a papírköteget egy közelben álló asztalra.

– Nagyon jó munka – mondta Dr. Todt.

– Egy anroidról – tette hozzá Lilo, és reménykedve nézett Larsra.

– Nem hiszem – csóválta a fejét a férfi. – Szerintem a rajz – az ő szerkezeti rajza. Azt hiszem, hogy nem tudtad elcsípni a szellemét, hogy úgy mondjam, hanem egyszerűen csak lemásoltad a szerkezeti rajzát. Jó lenne tudni, hogy hogyan működik.

– Miket beszélsz itt? – meredt rá Lilo. – A felét sem értem.

– Biztos vagyok benne, hogy ez itt, aki előttünk fekszik, nem ember, hanem egy android. De várjunk a szövetvizsgálatra. Nagyon kíváncsi vagyok a pontos korára.

– De miért? – kérdezte Todt.

– Mennyi ideje vannak az idegenek odafent?

– Egy hete.

– Hát azt erősen kétlem, hogy egy hét elég lenne egy ilyen tökéletes kivitelű android megszerkesztésére – csóválta a fejét Lars.

– De ha igaz, amit állítasz – suttogta Lilo –, akkor az alkotója tudta előre...

– Az ördögbe is, bármilyen szörnyű, attól telek, hogy igazam van – csapott a levegőbe dühösen Lars. – Nézd meg magad ezeket a rajzokat! De alaposan. Na? Ne mondd, hogy nem Hastingsról készültek!

– De hát ki tud ilyen tökéletes androidot készíteni? – kérdezte Dr. Todt, és hol az öregemberre, hol a Lilo kezében lévő rajzokra nézett. – Kinek van meg egyszerre a képessége is meg a lehetősége is rá?

– A Lanferman Társaságnak – mondta Lars. Összenéztek.

– Senki másnak? – kérdezte Todt.

– Tudtommal senki másnak. A Keleti Blokknak is lehetnek persze jó kis műhelyei és nagyszerű szakemberei, de a Lanfermannak olyan hatalmas hálózata van San Franciscótól Los Angelesig, és annyian pénzelik, hogy... szerintem nincs versenytársa.

Egy darabig csendben törték a tejüket, majd megint Lars szólalt meg:

– Arról nem is beszélve, – mondta – hogy nekik ez a legfontosabb szakterületük: androidokat gyártani. Nem igaz?

Egyszerre csak megszólalt mellettük az öreg Hastings:

– Ha nem lett volna az a baleset ott...

– Mondja csak, kedves Hastings úr – hajolt le hozzá Lars –, hogyan is működik ön? Távirányítással, vagy élőre beprogramozva?

– Fiúk, hogy levágtuk őket onnan! – folytatta az öreg. – Azok persze azt hitték, hogy nem kell velünk törődniük! De megjárták.

– Mindig ezeket hajtogatja, nem? – kérdezte Lars a doktortól.

– Nagyjából – bólintott a doktor.

– Érti már? Ezért gondolják, hogy szenilis. Mert mindig ugyanazt hajtogatja. Közben meg...

– Be van programozva! – kiáltott fel Lilo. – Valaki azt akarja, hogy addig hajtogassa ezeket a mondatokat, amíg fel nem kelti velük az érdeklődésünket.

– Sajnálom, de nem hiszek az időgépükben – mondta Lars.

– Az időgépek semmit sem értek ellenük – suttogta az öreg. – Akárhová próbáltuk elsüllyeszteni őket, mindig visszakerültek. Rettenetes volt!

Még csak fél három volt, amikor visszahozták a vizsgálat eredményét a laborból. Mind a hárman egyszerre csaptak le rá, pedig a latin szöveget egyedül csak Todt értette.

– Ez nem android – rázta meg a fejét a doktor. – Minden kétséget kizáróan ember, de... a korát száztíz és száztizenöt év közé helyezik. De nincs kizárva, hogy még annál is öregebb.

– Tehát tévedtél – mondta Lilo.

– Igen.

Ricardo Hastings jóízűen kuncogott magában.