Kilencedik fejezet

Surley G. Febbs mögött egy pocakos, jólöltözött üzletemberféle úr állt. Amíg Febbs a sorára várt, kihallgatta mit beszél a pocakos a háta mögött álló személlyel. Egyszer még bele is szólt a társalgásukba, mert az újonnan kilőtt műholdról beszélve azt találta mondani a pocakos beszélgetőpartnere, hogy „nem kell félteni a kormányt! Ha kiderül, hogy valaki csak úgy kényére-kedvére akar műholdakat lődözni, hát az biztos, hogy rögtön tiltakozni fog. Mármint a kormány.” Ekkor szólt bele Febbs, mert egyszerűen nem tudott parancsolni magának. „Nézzenek oda!” – gondolta felháborodottan” mit sem tudnak a világ dolgairól, és milyen jól szórakoznak a nagy butaságukkal.”

– Bocsánat, kérem – nézett rá rosszallóan – de ön nem ismeri a kormányunkat. Egyet se féljenek. Ha kiderül, hogy tényleg senki se jegyeztette be az akciót, a mi kormányunk úgy vágja le a pályánkról, hogy ripityom se marad belőle.

– Az sincs kizárva – egyezett bele félszegen az előbb még olyan nagyhangú utas. Febbs elégedetten nyugtázta, hogy a fickó mindjárt tudta, kivel áll szemben. Így is kell.

Csak akkor lepődött meg egy kicsit, amikor elfoglalta a helyét a vonatban – természetesen az első osztályon, – és körülnézve azt látta, hogy a pocakos jólöltözött pont az ő kupéjába került.

„Jaj, csak ezektől a tudálékos félművelt félüzletemberektől ments meg, uram!” sóhajtotta elkeseredetten, és elhatározta, hogy úgy tesz, mintha soha életében nem látta volna. Mekkora volt a megdöbbenése, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy hajszálpontosan egyforma stratégiát dolgoztak ki az idegennel. Ezen viszont meglepődött. Annyira nem nézte primitívnek, hogy ne akarjon a közelébe férni egy nagyműveltségű világpolgárnak...

Ámbár, ha nem, hát nem.

Maga se tudta, hogy történt, hogy egyszer csak mégis a pocakoshoz fordult, és – ne kerteljünk – ő maga kezdeményezett beszélgetést. Igaz, hogy később, látván, mennyire tudatlan és érdektelen a férfi, keservesen megbánta, de akkor már nyakig benne voltak, és ő a fejébe vette, hogy megmagyarázza neki. Na, csak ezt ne vette volna a fejébe!

– Akárhogy is, minden keleti rakéta egyfajta fenyegetés – mondta ő. Mire a másik csak dörmögött valamit.

– Úgy, ahogy mondtam – folytatta ő rendületlenül –, higgyen nekem, kérem, ezek egy percig se nyugszanak! Mindig valami stiklin törik a fejüket. Jó, hogy azért mi is ott vagyunk, de mégis... hát nem gusztustalan?

– Mi gusztustalan? – bambáskodott a pocakos.

– Az, hogy mindig ki akarnak játszani minket Akkor boldogok, ha a hátunk mögött csinálhatnak valamit.

– Ja úgy – útitársa végre elfordult az ablaktól, és ránézett.

– Hiába is ellenkeznek a nagy moralisták, végül csak le kell dobnunk új Moszkvára azt a Bangert.

– Mi az a Banger?

– Egyfajta mesterséges üstökös, ami szétrobban a levegőben.

– És?

– És... – Febbs komolyan el volt keseredve, amiért pont a legostobább útitársat sikerült kifognia. Ennek minden egyes szót külön meg kell tanulnia! – Nos, szóval nem is tudom megmondani, hány milliárd darabra robban szét, és ezek a darabkák szép csendesen leszállnak a városra. Persze észrevétlenül, mert mindig olyan a színük, amilyen a környezetüké.

– Okos kis izék – kezdett lelkesedni a pocakos – de hogyan ölik meg őket?

– Kiket?

– Hát az újmoszkvaiakat.

– Hohó, ne féljen, jól kigondolták ezt! Na most, lent vannak ugye, a földön. Érdekes, hogy valahogy vonzzák őket a konaptok. Tudja, mi az a konapt?

– Persze – vágta rá az idegen. – Különleges védelmi rendszerrel körülvett appartmanház – én is olyanban lakom.

– Hát itt aztán nem segít semmiféle védelmi rendszer.

Ezek a valamicskék letelepszenek szépen valahol a szobában, és várnak.

– Hogyhogy várnak? Hát irányítják őket?

– Várnak tíz óráig. Körülbelül persze.

– Nem mondja komolyan – hitetlenkedett a pocakos. – Aztán honnan tudják, mikor van tíz óra? Megnézik az órájukat, vagy mi?

– Ne komolytalankodjon! – intette le Febbs.

– Úgy vannak beállítva, hogy az idő lehűlése indítja el a működésüket. Azért mondtam, hogy körülbelül.

– Jó, de most már működjenek! – türelmetlenkedett az útitársa.

– Amikor eljön az ideje, elkezdenek valami különös, gunyoros hangon zümmögni. De olyan magas frekvencián, hogy élő ember el nem alszik tőlük. Még az is nagyon érdekes, hogy az egész úgy hat, mintha maga az ember dudorászna gunyoros dalocskákat a saját fülébe. Meg lehet tőle bolondulni.

– Na jó, de...

– Semmi de. A csöppségek feladata az, hogy ne hagyják aludni a delikvenseket. Most csak képzelje el: jó, egy éjszakát nem alszik. De kettő, három, hat éjszakát?

– Ne is mondja! Én például, ha...

– Tudományosan kikísérletezett tény, hogy a negyedik naptól kezdve az ilyen emberek készen vannak. Csak képzelje el!

– Én már a második éjszaka után készen lennék – mondta a pocakos, és még a gondolattól is megborzongott, hogy ő négy éjszakát ne aludjon.

– És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a picikék egyenesen az elit negyedbe is pottyanhatnak, és akkor aztán oda az egész kormány. Minden összeomlik.

– Fantasztikus! – kiáltott fel az útitárs. – De azért... úgy értem, hogy azt mondják, semelyik fegyver se marad sokáig ellenfegyver nélkül.

– Hát ez úgy fog maradni, mert semmi sem használ ellene. Van ugyan a szovjeteknek valami speciális gázuk, ami minden működő dolgot a minimális sebességre lassít, de a mi picikéink ellen azt se tudják használni.

– Jaj, arról olvastam tavaly! – ragyogott fel a másik férfi arca. – Ugye, hogy azzal tették harcképtelenné a lázadókat?

– Azokkal megtehették, de ezekkel nem. Annyira kicsik, és olyan gyorsan változtatják a helyüket, hogy lehetetlen a nyomukba érni.

– Akkor jó – nyugodott meg a férfi.

Febbs azonban akaratlanul arra gondolt, hogy a Keleti Blokk is ismerheti már ezt a fegyvert, és akkor, lám, mégiscsak megvan az ellenszer. Febbs előtt megjelent kedvenc városa, az idahói Boise. Hirtelen maga előtt látta a házaikból kirohanó embereket, látta a város határában elterülő földeken az őrjöngő, hajukat tépő gyerekeket, és még a lélegzete is elakadt. Jaj, azt ne! Csak azt ne!

– Különben kár aggódni – mondta Febbs hangosan – mert úgyse mernek idejönni velük.

– Tessék?

– Azt mondom, hogy ha volna is nekik ilyen fegyverük, úgyse mernék ellenünk bevetni, mert nagyon jól tudnák, hogy kegyetlenül megtorolnánk. – Elgondolkozott, melyik fegyver lenne alkalmas erre a célra. – Ha másképp nem, akkor a végső megoldással... – mondta lassan, maga elé meredve.

– Mi a végső megoldás? – kérdezte az útitársa.

– Ez talán az egyik legújabb fegyvertípusunk. Nem akarom itt untatni a részletekkel, de ez a fegyver képes rá, hogy egy adott várost egyszerűen megsemmisítsen. Ha jók az értesüléseim, akkor nyom nélkül. Nem marad utána halálos gáz, se semmi. Óriási találmány, nem?

– De, igen, ha csak nekünk van ilyen fegyverünk – felelte a pocakos.

– Maga rettenetesen kishitű! – legyintett Febbs, de tudta, hogy a pocakosnak tökéletesen igaza van.

Akárhogy is forgatják a dolgot, hiába írnak tele száz újságot is a legújabb fegyverek bemutatásával, a tény tény marad: nem lehet támadni, mert egyik fél se tudja, mivel torolja vissza a másik a támadást.

– Én csak azt próbálom elmagyarázni... – védekezett a másik, de Febbs kíméletlenül közbevágott. Ha valami felbosszantotta, hát az biztosan, ha laikusok akarták megmagyarázni, mi a spanyolviasz.

– A fegyver neve „Világsöprögető”. Sokatmondó név, nem?

– Elég különös – mondta a pocakos.

– Miért különös? Szerintem éppen hogy nagyon találó. Mert látja, nemcsak városokat, vagy nem tudom én, talán országokat lehet eltüntetni vele. Magát is eltüntethetem, ha akarja.

– Nem, nem akarom – mondta a másik.

– Én se komolyan mondtam, hisz tudja. Azt akartam megvilágítani, hogy mi mindenre képes ez a kis fegyver. Szóval egy az, hogy eltüntethetem. De mi van, ha én nem eltűntetni akarom, hanem átváltoztatni. Na! Hát akkor fogom, és átváltoztatom mondjuk... pokróccá!

– Nem lehetne esetleg mást hozni fel példaképpen? – kérdezte a pocakos nyugtalanul.

– Hogyhogy mást?

– Hát... helyettem.

– Jaj, ember, már régen nem magáról van szó, hanem mondjuk Gafne Rostowról, a Keleti Blokkban.

– Ja, akkor jó. Tudja, nem szívesen...

– Ne is gondoljon rá. Csak nem képzeli, hogy magát változtatnám pokróccá? Isten ments. Nekünk minden amerikai polgárra szükségünk van. – „különben is, ha téged kellene átváltoztatnom valamivé, hát nyúllá változtatnálak. Vagy birkává. Nem. Mégis inkább szamárrá. Igen. Bár a szamárnak is van némi saját elképzelése a világ folyásáról...” – Igen Gafne Rostowot pokróccá változtathatom.

A pocakos üzletember nem lelkesedett a gondolatért.

– Most miért néz úgy rám, mintha valami gyilkos lennék? – támadt rá Febbs. – Csak nem az az ósdi keresztényi szemlélet vakítja el? Hát az igazságérzete? Hát a hazafiság? Nem a maga barátját akarom harcképtelenné tenni, hanem mindannyiunk ellenségét.

– Ne teljen, a hazafiságommal semmi baj – mondta a másik védekezve.

– Ja, persze. Gondolom, valami olyasmit képzel a hazafiságról, amit az iskolában tanítottak: „dolgozz becsülettel, légy tiszta testben és lélekben, mert te ezzel tudod megmutatni, milyen hazafi vagy.” Ennek már vége, uram!

Az üzletember most remegő kezekkel kinyitotta az újságját, és egy kicsit az ablak felé fordulva olvasni kezdte.

Febbs kis híján megpukkadt ekkora pimaszság láttán:

„Eddig kínlódok vele, megpróbálok egy kis fényt gyújtani a sötét agyában, ez meg hátat fordít.

Kíváncsi vagyok, hol tanulta a korrekt vita alapszabályait.”

– Azt hiszem, nem értett meg teljesen. A „Világsöprögető” nem gyilkol. És minden akciója visszafordítható. Semmi másra nem fogják használni, mint megfélemlítésre. Érti?

– Természetesen értem, amit tisztességgel megmagyaráz – mondta a másik.

– Annyi az egész, hogy egy kis zavart keltenek vele az ellenség „soraiban”. Ez csak jogos egy háborúban?

– Azon tűnődöm – mondta a pocakos, és a térdére fektette az újságját –, hogy miért nem ül maga odafent, ha egyszer ennyit tud a fegyverekről, a kormány szándékairól, és mindenről.

– Várjon csak! – húzta ki magát Febbs. Hihetetlen büszkeség fogta el, hogy lám, egy egyszerű, majdnem teljesen primitív ember a vonaton képes három mondat után felismerni, kicsoda is ő. – Jegyezze meg a nevemet: Surley Grant Febbs!

Útitársa egy kicsit felemelkedett a helyéről, és kinyitotta a száját – nyilván azért, hogy bemutatkozzon, – de Febbs nem volt kíváncsi rá.

Magába mélyedve próbálta visszatartani a vágyat, hogy kipakoljon az idegennek. Már sértőnek tartotta, hogy a különleges megbízottak közé választották.

Egynek a hatból. Hát micsoda ő? Arra való az agya, ez a különleges szerkezet, hogy fegyverek álcázásáról döntsön öt jöttmenttel?

„Nem, ez nem így lesz” – határozta el. „Nem fogok belemenni ebbe a gyerekes butaságba. Miért őrizném a csodafegyver egyhatod részét, amikor nekem az egész kell. Szükségem van rá. És a fegyvernek rám. Ki tudná jobban őrizni, ki tudná körültekintőbben eldönteni, mikor kell bedobni az ellenség ellen? Ki?

Ha pedig nálam lesz a fegyver, akkor kíváncsi vagyok rá, ki mer szembeszállni velem.”