5670. TÉLI NAPFORDULÓ, SZÜRKÜLET
CSAPDA
A havazásból lassan havas eső lett, ahogy beköszöntött az alkonyat. Csillogó jég borította be az utcák kövét és Jaelot csipkés háztetőinek tengerét. Az előkelőségek magasabban fekvő házai csorba fűrészfogakként feszültek neki az ónszürkében játszó halvány égboltnak. Az árnyékba borult kapualjak mögötti boltok bezártak, és az utcák kiürültek. A városúr legújabb intézkedése értelmében sötétedés után kijárási tilalom lépett érvénybe.
A ráerőltetett békesség ellenére a városban közel sem uralkodott nyugalom. A reggeli zavargások még elevenen éltek a fejekben, és az emberek hasonló rosszra készültek most is, ahogy a napfény elhalványult. Kutyák ugattak az utcákon, az udvarokat pedig hangosan kiáltozó katonák szállták meg. A lárma csak nem akart szűnni; a fegyveresek házról házra jártak, és semmivel sem törődve fésülték át a helyiségeket. Időnként a lakók ideges kiáltásai törték meg a csendet, vagy a lovak patkójának csattogása, ahogy a lándzsások a kiürült utcákon őrjáratoztak.
Arithon és Fionn Areth tisztában volt a rájuk leselkedő veszélyekkel, amikor elindultak a városfal felé. Szinte láthatatlanok voltak, ahogy árnyakként suhantak át a mellékutakon és a hátsó udvarokon. A házak ablakai és zsalui is zárva voltak, legtöbb helyen még be is deszkázták őket. Az odabenn égő gyertyák melengető fénye nem szivárgott ki az utcákra, hogy megmentse a két szökevényt az esetleges botlásoktól. Az Árnyékmester azonban a bizonytalanság legapróbb jelét sem mutatta az egyre közeledő éjszakában. A legsötétebb boltív alatt is kitapintotta, merre kell menniük. A láncra vert kutyákat a mesterbárd füttyszava csillapította le. Amikor szükség volt rá, az árnyékokhoz folyamodott, hogy tökéletesen beleolvadhassanak a környezetükbe. A páros gyorsan és csendesen mozgott. Túlélésüket arra a logikus elgondolásra alapozták, hogy a városúr fegyveresei nyilván a gazdagok házait hagyják utoljára. Az előkelőségek általában saját testőrséget és kutyákat tartottak, ezért itt volt a legvalószínűtlenebb az elítéltek felbukkanása.
A szökevények nem követhettek el több hibát, és nem számíthattak segítségre. Valószínűtlennek tűnt, hogy a vak úrnőhöz hasonlóan bárki is a segítségükre sietne. Itt Jaelot gazdagjai laktak, ahol a harag és bizalmatlanság már évszázadokkal ezelőtt gyökeret vert. A nemesek még saját vérükben sem bíztak. Ráadásul Halliron gúnydalát és az amiatt elszenvedett megaláztatásokat senki sem felejtette el. A fegyveresek és Morriel szolgái mindent megtettek annak érdekében, hogy a Hetek egyezménye ne maradjon tovább érvényben.
Arithon és Fionn Areth ismét átlépett egy kovácsoltvas kapun. Nem messze tőlük ott terpeszkedett egy elegáns nemesi kúria. A havas eső zavartalanul hullott a földre; még csak enyhe szellő sem lebbentette meg a levegőt. A sűrűsödő szürkületben egy örökzöld tiszafa állt előttük, amelynek vörös bogyói úgy világítottak, mint a rubingombok egy elegáns köpenyen.
Hiába voltak roppant óvatosak, a hibázás lehetősége ott rejlett minden mozdulatukban.
Ahogy Arithon óvatosan visszacsukta az ajtót, az megnyikordult. Egy csapat széncinke kapott szárnyra, és csipogva rebbentek tova. Négy galamb követte őket az egyik szekértároló eresze alól. A rémült madarak csaknem nekiütköztek az arra haladó lovas katonának, aki éber pillantásokkal tekintgetett körbe.
Az őrmester felemelte lánckesztyűs kezét, és megállította a lovat. Végignézett az utca felőli homlokzaton. Elegáns oszlopok tartották a festett keretes ablakokat; a borostyán megfeketedett indái mögött kerubszobrok rejtőztek. A lándzsás felkiáltott, és elrendelte az udvar átkutatását.
Arithon beugrott az egyetlen kínálkozó menedékbe. Hátát a díszes, boltíves mélyedés nyirkos falának préselte. A falba vágott fülkék a szerelmesek kedvelt fészkének számítottak. Most azonban nem a kedvese, hanem Fionn Areth simult mellé. Néhány pillanatig a lélegzetüket visszafojtva várakoztak. A páros nem mozdult. A lovas átléptetett a hóborította bokrok között, és kardjával a futónövények indái közé szurkált. A kert ellen folytatott háború és hangos káromkodás egészen addig tartott, amíg a férfi el nem érte a ház nyugati oldalánál sorba ültetett törpe körtefákat. A háztetőn olvadozó hó már túl sok volt az eresznek, ezért a hideg cseppek a házfal mellett hullottak a földre. A férfi nyaka és válla hamarosan erősödő ostromnak lett kitéve. A hadonászással apró jégcsapokat tört le az ágakról, amelyek szintén a ruhájának csapódtak.
- Nincs itt egy patkány sem. Ez az egész üldözősdi olyan haszontalan, mintha egy vaddisznót próbálnánk megfejni.
A vörös arcú őrmester, aki még mindig az utcán állt, orrhangon fejezte ki egyet nem értését.
- A galambok nem repülnek el csak úgy a pihenőjükről. Valami oka van a nyugtalanságuknak.
Az acélpenge a csupasz ágakba harapott, ahogy a férfi további csapásokat indított a növények irányába. Aztán elérkezett egy padhoz, amelynek a lába vízből kiugró delfineket formált. Miután bepillantott mögé, a katona tovább morgott.
- Mióta fontosabb néhány agyatlan galamb reakciója a józan észnél?
- Ha egy varázslóról van szó, akkor felesleges a józan észre hagyatkozni - rántotta oldalra a gyeplőt az őrmester. A ló egyre csökönyösebb lett az elmúlt órák folyamán. A tiszt is unta már a hiábavaló őrjáratozást, de eleget tett a parancsnak. - Még mindig jobb egy kicsit elázva, mint pénz nélkül. Addig ugyanis visszatartják a zsoldot, amíg a nyomorult gonosztevőt nem találjuk meg.
A lándzsás belebotlott egy virágágyás téglákkal kirakott peremébe, és azonnal szitkozódni kezdett. Nagyjából hat lépésre volt még a boltív alatt húzódó beugrótól.
Fionn Areth olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. Lélegzetvisszafojtva figyelt, miközben a keze a kardmarkolat felé indult. Az esélyeik nem voltak túl jók. Ha az első őrt meglepetésszerűen le is tudják döfni, Arithonnak nincs annyi dobótőre, hogy a nyolc másikat is kiiktassa. A mélyedés, amely jelenleg elrejtette őket, halálos csapdává válik, amelyből nincs menekvés. A rémült Fionn Areth hozzálátott, hogy meglazítsa a kardhüvelyt a markolatnál.
Arithon ujjai satuként szorultak a kezére. Fejével a közeledő férfi felé biccentett. Szeme villanásával adott parancsot a másiknak, hogy figyeljen, és maradjon nyugton. Fionn Areth úrrá lett a pánikon, és más szemmel nézett a közeledő fenyegetésre.
A lándzsás feléjük haladt ugyan, de kénytelen volt kikerülni a kertész otthagyott kocsiját. Az eljegesedett szerszámokkal telerakott talicskának néhány pillanattal előbb még nyoma sem volt. Legalábbis Fionn Areth nem emlékezett rá, hogy ki kellett volna kerülniük a gereblyét és a kiálló, rozsdás kapát, amikor ugyanezt az utat bejárták. Sem a saját, sem Arithon talpának lenyomatát nem látta a hóban. A havas eső pedig nem volt elég sűrű ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt elmosson mindent.
Fionn Areth-en másfajta rémület hullámai csaptak át, amikor rádöbbent, hogy mi történik. Az árnyékból formált illúzió túl könnyen be tudja csapni az érzékszerveket.
A lándzsás kikerülte az útjába került akadályt. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy milyen olcsó trükk áldozata lett. Óvatosan lépdelt előre, miközben a talpa alatt ropogtak a tavalyi virágok megbarnult maradványai. A következő mozdulatnál megbotlott. Semmi látható akadály nem volt az útjában, mégis elvesztette az egyensúlyát. A sípcsontjának ütköző agyagkorsó túl nagy volt ahhoz, hogy ne vegye észre. Az edény hangos csörgéssel kezdett táncolni, és csaknem feldőlt. A téli szürkület ellenére sem kellett volna, hogy a korsó elkerülje a figyelmét.
- Sithaer démonaira! - támaszkodott fel a földre zuhanó férfi, és köpködni kezdte a bajszára rakódó havat. Összeszorított foggal vett mély lélegzetet. - Kibicsaklott az az átkozott bokám.
- Akkor sántikálj tovább! - csattant fel az őrmester. Ahol ő volt, onnan nem lehetett pontosan látni, mi történik. De az egyre növekvő türelmetlensége miatt nem érdekelték a kifogások. - Addig nem hagyhatjuk abba a házak és az udvarok átkutatását, amíg a városúr meg nem győződött róla, hogy az alakváltó varázsló elmenekült.
Az őr közben feltápászkodott. Határozottan megindult előre, noha a figyelmét lekötötte a lábából sugárzó fájdalom. Tekintete gyorsan végigsiklott a bemélyedésen. Semmi gyanús nem keltette fel az érdeklődését. Ugyanazt látta, mint amit percekkel korábban látnia kellett volna: nyirkos falat és puha sötétséget. A fekete kövön napszárította borostyán indái futottak végig.
- Nincs itt senki - közölte utálattal az őrmester felé fordulva. Sarkantyúi furcsa rendszertelenséggel csörrentek meg, ahogy visszasántikált az utcai kapu felé. - Egy sörbe lefogadom, hogy semmit sem találunk, mielőtt lefújnák ezt az őrületet. - Leverte a nyergére rakódott vékony hóréteget, majd hangos nyögéssel felszállt a hátasra. Megrántotta a gyeplőt és társai után indult az utcán. - Legközelebb valaki más fog végigbotladozni a tetves virágágyások között, hogy varázslók után kutasson.
Fionn Areth kifújta a levegőt. Összerezzent. A kardmarkolatra szoruló ujjai kiengedtek. Hátravetette a fejét, és remélte, hogy a jéghideg kő segít csillapítani az agyát összeroppantó pánikot. Ismét az Árnyékmester illúziójának köszönhette a menekülését; a megkönnyebbülés mellett növekvő bűntudatot érzett. Még mindig életben volt, de nem feledkezhetett meg arról, ami az eredeti célja volt. Le kell lepleznie az Árnyékmester mocskos trükkjeit.
- Már nincs messze - szólalt meg Arithon, aki a mesterbárd hangjának minden erejét bevetette, hogy önbizalmat öntsön a másikba.
Fionn Areth neheztelő tekintettel válaszolt. Gyógyításra és védelemre volt szüksége, ezért sebezhetőnek érezte magát. Feladta az elveit. A fényes jövő, az álmok és az elvárások, amelyek ígéretét a születési próféciája hordozta magában, most egész más színben tündököltek. Kénytelen volt felfedezni, hogy a sorsa visszafordíthatatlanul összefonódott egy nála sokkal jelentősebb személyével. Egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy elfogadja a felé nyújtott baráti jobbot. Anélkül nem, hogy ne érezte volna az érdemtelenség szúrását. Vajon mi válhatott volna belőle, ha nem eszközként használják fel az Árnyékmester csapdába ejtésére?
Még akkor sem jutott dűlőre, amikor bevetette magát az egyre sűrűsödő éjszakába a hasonmását követve. Újabb fogadalmat tett, hogy visszaszerzi elvesztett személyazonosságát. Kivárja a megfelelő alkalmat a cselekvésre. Akkor viszont kivonja a kardját, és véget vet annak az életnek, amely miatt ő sosem lehetne szabad.
Ha Arithon tisztában is volt a fiú fortyogó gyűlöletével, ennek semmi jelét nem mutatta. Ugyanolyan magabiztosan lépkedett a havas eső áztatta kövezeten, mint korábban. Csak annyira volt óvatos, amennyire az egy ellenséges területen haladó férfitól elvárható lett volna. Az egyszerű, hosszú köpeny egészen a csizmája száráig beborította. A mélyen behúzott csuklya árnyéka elhomályosította határozott arcvonásait, és teljesen felismerhetetlenné tette a herceget. Ahogy a virágágyások és bokrok között kanyargott, mégis fenyegető jelenség volt; a hírhedt Árnyékmester túlságosan hétköznapinak tűnt. Egyetlen jel sem utalt arra, hogy az a férfi lépdel előtte, aki korábban már háromszor döntötte romokba Lysaer büszke hadseregét.
Ha valaki szembesült a sebezhetőség és emberség álarcával, az könnyen megfeledkezhetett a férfi gonosz tetteiről és az általa használt feketemágiáról.
Fionn Areth azonban engesztelhetetlenül mozgott a sarkában, ahogy átvágtak a halott krizantémok jeges bokrétái között, amelyek a kert túlsó végében álltak. A halvány fény tintafeketére festette a borostyán indáit, és ezüstszínűre a repedésekben megbúvó havat. A mindig éber Árnyékmester megállt. Ujjaival végigtapogatta a futónövényekkel benőtt falat. Valamelyik közeli kertben felugatott egy kutya. Lópatkók ütköztek a kövezetnek, ahogy egy újabb lándzsás őrjárat haladt el az utcán; a katonák valamin felnevettek. Az őrjáratok száma egyáltalán nem csökkent a sötétség közeledtével. A legfurcsább mégsem ez volt. A szökevények az úrnő háza óta egyetlen varázslónőbe sem botlottak bele, noha a beavatottak eddig minden lépésüket figyelemmel kísérték. Arithon megválaszolta Fionn Areth fel nem tett kérdését.
- Nem hiszem, hogy elveszítették volna az érdeklődésüket. - Ujjai még mindig a falon motoztak, majd elfintorodott, amikor rátalált arra, amit keresett. - Ez nem túl sokat segített rajtunk. Át kell másznunk. - Az Árnyékmester megtörölte kivörösödött kezét, és visszahúzta a meleg kesztyűt. - A rejtett ajtó zárva van, és a zárat megette a rozsda. Úgy látszik, Tawis nagyapó megtörte a családi hagyományt, és felhagyott a csempészéssel.
Félig megfordult, de az arca továbbra sem villant elő a csuklya homályából. Arithon végigmérte az elégedetlen arcot vágó hasonmását.
- Tudnál bakot tartani? Én vállalom a felelősséget, ha esetleg nem üres az utca a túloldalon.
Fionn Areth megrezzent. Összefűzte az ujjait, és vállát a téglafalnak támasztotta. Az alacsony, vékony felépítésű férfi kiválóan mászott; látszott rajta, hogy a vitorlásokon töltött évek alatt kivette a részét a legénység munkájából. A bőrcsizma talpa alig rezgette meg a növényzetet, ahogy a herceg felrúgta magát. Innen már tisztán rálátott az előttük nyújtózó széles utcára. A gyanúsan csendes, kanyargós sugárút mentén fáklyák világítottak. Az északi bástya csipkés oromzata vetett csak árnyékot a kövezetre.
Arithon néhány pillanat alatt felmérte az előttük álló lehetőségeket. Aztán elnyomta a nyugtalanságát, amikor rájött, hogy nincs más esélyük. Mozdulatlanná dermedt, és hallgatózott. A háta mögött megrezzenő ruha hangjából tudta, hogy Fionn Areth is a pattanásig feszülő idegeivel küzd. Hiába minden, az Árnyékmester semmiféle mágia rezgését nem tudta kiszűrni az éjszaka zajaiból. Most kezdte csak bánni, hogy nem tartotta meg az úrnő kristályát erre a veszélyes utazásra.
- Valami nincs rendben.
Az időzítés valószínűtlennek tűnt. Épp az átkelés legkockázatosabb részénél nincs a közelben egy őrjárat sem, amikor eddig alig tudták elkerülni őket.
- Gondolod, hogy várnak minket? - kérdezte Fionn Areth. Az ifjú összeszorított foggal érte csak el, hogy a suttogásából ne legyenek hangosan kimondott szavak.
- Ha így van, akkor minden további késlekedés az ellenség malmára hajtja a vizet - hozta meg Arithon a döntést. - Árnyékkal láthatatlanná tudom tenni magunkat, de gyorsnak kell lennünk. A falikarokban égő fáklyákat könnyű kioltani, de az egésznek természetesnek kell tűnnie.
Az éjszaka azonban nélkülözte a legenyhébb szellőt is. A havas eső cseppjei mértani pontossággal, függőlegesen hullottak a kövezetre, még csak kósza áramlatok sem támadtak. Akármit is agyalt ki Arithon, az biztos volt, hogy a levegő nem siet a segítségére. Ilyen körülmények között csak abban reménykedhettek, hogy a kialudt fáklyák betudhatóak a lámpagyújtogatók lustaságának.
- Még mindig semmi - közölte Arithon. - Ha csapdába lépünk, akkor zűrzavart kell keltenünk, hogy kimászhassunk. Remélem, segíteni fogsz a rögtönzésben.
Habár minden ösztöne figyelmeztetni próbálta, Arithon kinyújtotta a kezét az araethurai kecskepásztor felé. Az ifjú nyugtalanul pislogott felfelé. Pillanatnyi habozás után megragadta a másik csuklóját. A kezére fonódó ujjak túlságosan nyugodtak és rezzenéstelenek voltak. Egyetlen hirtelen mozdulattal később már ő is ott ült a fal tetején. Egyik oldalon a viszonylag biztonságos kert, a másikon az ismeretlen veszélyek; ez volt azonban a meneküléshez vezető út.
A közelben minden nyugodt volt. Az esőfüggöny kissé eltompította egy aggódó asszony távoli kiáltásait. A házába belépő katonák minden helyiséget át akartak kutatni, még a padlást is. Ott pedig nyilván csempészárut dugdostak. Az erősödő lábdobogás visszaverődött a magas városfalakról. Az egyik szomszéd csecsemője felsírt a szokatlan hangzavar miatt.
- Most vagy soha - mosolyodott el kényszeredetten Arithon. -Ha kitör a káosz Carrigan asszony padlásán, akkor a jajgatásánál jobb figyelemelterelést sosem találunk. - Átvetette a másik lábát is a falon, majd óvatosan leereszkedett a túloldalon. Ujjai egyszer sem remegtek meg a súlya alatt.
- Az idős asszony szeszfőzőt tart a padláson, és vizezett gint készít vele - folytatta a fiú felé fordulva. A borostyán indái alig hallhatóan megzörrentek, ahogy finoman a földre huppant. - Lefizette a városi őrséget, hogy hagyják békén. Most épp ezért igyekszik ennyire, hogy nemzedékekre visszamenően elátkozza a katonák anyját.
- Ismered? - kérdezte a melléje érkező Fionn Areth. Ő már nem volt olyan halk, mert a kardhüvely nekiütközött a téglafalnak.
- Nem - válaszolta Arithon, aki jobbra, majd balra kapta a fejét. - Dakar viszont sokszor nyakalt a bélrohasztó pálinkájából. Ettől szinte kebelbarátokká váltak. De most már ideje indulnunk.
Átrohantak az utcán. Szürke esőfüggönybe burkolózó nyolcszögletű torony emelkedett előttük. Nagyjából húsz lépésre voltak még attól a boltíves ajtótól, amelyet a csempészek által fizetett kenőpénzeknek köszönhetően a városi őrség sosem zárt kulcsra. Ha voltak íjászok a toronyban, akkor a két szökevény csak reménykedhetett abban, hogy a kialudt fáklyák elég menedéket nyújtanak a szívüknek tartó lövedékek elől. A szabadság már karnyújtásnyira volt, mégsem tűnt minden simának. Az őrjáratok távolmaradása túl hosszúra nyúlt.
Az utolsó pillanatban, amikor már azt hitték, hogy csupán az idegesség táplálja a félelmeiket, a korianek csapdája működésbe lépett.
A varázslat rezgése a semmiből csapott elő, és az emberi fül számára hallhatatlan volt. A mesterbárd érzékeinek köszönhetően Arithon azonban azonnal tudomást szerzett róla. A bőre és a csontjai furcsán bizseregni kezdtek. Cselekedni már nem maradt ideje, de azonnal megállt.
A mögötte haladó Fionn Areth a vállának ütközött. Méltatlankodó kiáltása a torkára forrt, amikor a homályba borult utcán ragyogó fény támadt. A nemesek házainak homlokzata, a masszív kőfal és a csipkés oromzat eltűnt, és vakító fehér izzás vonta körbe őket.
- Álljatok meg! - parancsolta egy női hang. - Ha megmozdultok, működésbe lépnek a bénító pecsétek, és nyüszítve zuhantok a földre.
A varázslat fénye halványodni kezdett, és csak a vörösen izzó rúnák maradtak meg, amelyek körbevették a két szökevényt. Miután a szemük hozzászokott az ismét beálló homályhoz, meglátták a varázslónőt, aki eddig láthatatlanná tévő varázslatok álcája alatt várt a megfelelő pillanatra. Tökéletes szépség volt; fekete haj, hibátlan, hófehér bőr. Egyenesen állt, a lila ruha csak még méltóságteljesebbé tette a megjelenését. A Koriathain beavatottjai hordtak ilyen köpenyt. A fehéren világító csuklya alatt a nemesekhez hasonlóan feltűzte sötét tincseit.
- Ismerlek! - kiáltott fel Fionn Areth. Hangjába elkeseredettség vegyült. Hiába tiltakozott eddig, most már tudta, hogy elárulták és kihasználták. - Te kínáltál egy kardot, cserébe a bizalmamért. - Megindult előre, de Arithon kinyújtott karja megállította. - Emlékszem a hazugságaidra. Te voltál az, aki erre az útra kényszerítettél, még évekkel ezelőtt, amikor kisgyerek voltam.
- Én nem kényszerítettelek semmire. Önként adtad a beleegyezésed. - A varázslónő elegáns intésével elhessegette a vádakat. - A kardot illetően pedig csak annyit kérdeznék, hogy most mit hordasz az oldaladon? Megtetted, amit meg kellett tenned. Most pedig állj félre, fiú! Ennél nagyobb dicsőségre nem számíthattál volna: részt vettél Rathaini Arithon tőrbe csalásában.
- Elég legyen a fennhéjazásból! - tolta félre a herceg a kecskepásztort. - A kard az én ajándékom volt, amelyért cserébe nem kértem semmit. De különben is, elérted azt, amit akartál? - A varázslónő zsákmányaként megnevezett férfi előbbre lépett. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy meg van szeppenve a körülötte izzó varázskörtől. - Ha már a koronahercegi címemről esett szó, árulj el nekem valamit! Le mernéd tagadni, hogy az én országomban vagy, ahol az én szavam a törvény?
- A te törvényed, amit a Hetek varázslói fektettek le? - nevetett fel Lirenda. Tekintetéből megvetés sugárzott. A belsejében gyúló szikra fellobbantotta az évek óta visszafogott szenvedélyt. - A Koriathain története ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Mi elsősorban a saját szabályzatunknak engedelmeskedünk. Ez pedig felhatalmaz minket, hogy mindent megtegyünk az emberiség szolgálatában.
- Úgy tűnik, ebben nem értünk egyet - válaszolta Arithon társalgási hangnemre váltva. Egy könnyed lépéssel a varázskör pereménél termett, elég közel ahhoz, hogy a szemébe nézhessen ellenfelének. - Foglyul ejtettél egy fiút, a birodalmam egyik lakóját, és csúfot űztél a szabad akaratából. Egy életre célponttá tetted. Akárhova megy a jövőben, kénytelen lesz szembenézni az én ellenségeim esztelen dühével és gyűlöletével. Miként szolgálja az emberiség szolgálatát az, hogy tönkreteszed egy ártatlan életét?
- Van valami, amiről elfeledkeztél - szállt vele vitába Lirenda. Fehér ujjai továbbra is a kvarckristályra kulcsolódtak. Nem akarta, hogy figyelme a beszélgetés alatt másfelé terelődjön. - A mai közbelépésednek köszönhetően eddig hatan haltak meg. További négy katona élete a korian gyógyítóktól függ. A szabadságod öl, hercegem. A Tal Quorin, a Minderl-öböl és a Dier Kenton-völgy elegendő bizonyítékkal szolgált. Nem hiszem, hogy bármit is fel tudsz hozni a mentségedre.
- Hol vannak a barátaim, hogy felemeljék a szavukat a védelmemben? - kérdezte Arithon olyan hangon, mintha a bírósághoz folyamodna kérelemmel. - Ez nem tisztességes tárgyalás, csupán a hatalom után folytatott önző hajsza.
- Miféle barát állhatna melléd anélkül, hogy a Ködszellem átka ne sodorná veszélybe? - vágott vissza Lirenda, aki teljes mértékben meg volt győződve az igazáról. - Morriel akaratának megfelelően a rend foglya leszel. Az életed mostantól az ő kezében van.
Arithon s’Ffalenn azonban nem hátrált meg. Arca halálsápadt volt.
- A halottakért majd a Daelion, a Végzetúr előtt adok számot, anélkül, hogy megbocsátásért könyörögnék. Ma itt, Rathainben nem miattam haltak meg emberek, hanem a Koriathain cselszövésének köszönhetően. - A mesterbárd hangja gyászosan csengett, ahogy visszautasította a vádakat. - A birodalom alattvalói árulást követtek el, ezért kénytelen voltam közbelépni. Nekem kellett megválaszolnom a becstelenséget. Figyelmeztetlek, hölgyem! Ha a Koriathain bábjaként kívánsz közbelépni, fel kell készülnöd a legrosszabbra. A hamis ügy és a sekélyes személyiséged egyvelege végzetes lehet rád nézve. Amikor letettem a koronaherceg esküjét, könyörület és együttérzés vezérelt. Még Morriel sem utasíthat arra, hogy engedelmes ölebként letérdeljek előtte.
- Ellenállsz? - kérdezte meglepetten Lirenda. Gúnyos mosolya elárulta, hogy roppant elégedett. Ezek szerint olyan mély sebeket ejtett, amelyek ellen a másik nem tudott védekezni. - Csak nyugodtan. Próbálj meg szabadulni! - Végre a hercegnek is ugyanolyan megaláztatásban lesz része, mint neki volt egykoron. - Kíváncsi vagyok rá, milyen messzire jutsz a földön vergődve, amikor rádöbbensz, hogy a végtagjaid nem engedelmeskednek.
Arithon azonban nem lépett át a vörösen izzó pecséteken, amelyek azonnal működésbe léptek volna, hogy mozdulatlanságra kényszerítsék.
- Azt gondolod, hogy félnem kellene tőled? - kérdezte. Egy szempillantás múlva árnyékot idézett; szavak nélkül, mintha csak halkan felsóhajtott volna. Sokszor alábecsült adománya most is a segítségére sietett. A varázslónő kezében tartott kvarc hálója elsötétült, így a mágikus pecsétek forrás nélkül maradtak.
A szökevényeket börtönbe záró kör szikrázva eltűnt.
- Rohanj az ajtóhoz! - kiáltott rá Fionn Areth-re. Anélkül, hogy hátranézett volna, ő maga is futni kezdett. Ha nincs szerencséjük, és az ajtó el van reteszelve, akkor minden elveszett. Csapdába esnek, mint két apróvad. Vagy a korianek mágiája végez velük, vagy az előbb-utóbb feltűnő, állig felfegyverzett lovas őrjáratok fanatikus katonái.
Az adományával létrehozott árnyék nem vághatta el a varázslónő elméjét a kvarc fókuszától. Mindössze lélegzetvételnyi előnyhöz jutottak. A támadás meglepetésként érte, és sokkolta Lirenda-t, mivel az eltompított rezgések olyan egyensúlytalanságot keltettek, amelyek helyreállítása nem várhatott. Még talán a hosszú életet biztosító kötések is elhalványulhatnak; a zűrzavar mindenképp elvonja a figyelmet róluk egy rövid időre. A varázslónőnek arra kellett összpontosítania, hogy eloszlassa a sötét fátylat.
Arithon fej fej mellett rohant Fionn Areth-del, hogy elérjék a szabadságba vezető ajtót. Csak előre nézett, de közben azon járt az esze, hogy mit tenne, ha feltűnne egy fegyveres őrjárat, és velük is szembe kellene nézniük. Végül minden különösebb nehézség nélkül elérték a sötétbe burkolózó kapualjat. A mélyedés felett egy kiugró fülkét építettek, amelynek az árnyéka még áthatolhatatlanabbá tette a homályt.
Arithon lassan az utolsó tartalékát is felemésztette. Huszonnégy órája talpon volt, és egyetlen rövid pihenőtől eltekintve végig a sarkában loholtak az üldözői. A siker kapujában állva teljesen felkészületlenül érte az utolsó csapás, amellyel meg akarták törni.
Egy újabb varázslónő állt az ajtó előtt, lehetetlenné téve a menekülést. A korian egy fáklyát tartott a keze ügyében. Ujjai megszorultak a fán, ahogy meghallotta a feléje tartó léptek zaját. Az összeesés határán álló szökevények hangosan ziháltak.
A nő egy egyszerű pecséttel lángra lobbantotta a fáklyát. Az elsőként fellobbanó lángok halvány aranyszínűre festették az arcát. Arithon azonnal felismerte szerelme vonásait, és a hullámos, vörösesbarna hajat, amelyet hiába fontak össze, néhány huncut tincs mindig kiszabadult. A varázslónő jelenléte úgy hatott rá, mintha tőrt mártottak volna a szívébe.
- Ath, ó Ath, könyörülj! - kiáltott fel Arithon. - Végig itt voltál, hogy részt vegyél ebben a játszmában?
Az, hogy szemtől szembe találkoztak, túl sok volt. A kettejük között feszülő szálak, amelyek Fionn Areth meggyógyítása után szétpattantak, most újra egyesültek. A nő neve ösztönösen tört fel a torkából. A határtalan öröm mellé azonban a kín keserű íze vegyült.
- Elaira!
Az eltelt évek és a nagy távolság semmit sem változtatott az elviselhetetlen bizonytalanságon. Nem érinthette meg, és nem kérhette meg, hogy engedje tovább a szabadsághoz vezető úton. Ehhez az kellett volna, hogy a nő megtörje a Koriathainnek tett esküjét.
- Elaira, szerelmem - eresztette le a kezét. Kifogyott a szavakból. Arcának minden izma görcsbe rándult, és visszatükrözte a másik fájdalmát. A legkegyetlenebb módon használták ki; Lirenda varázsköre csupán az első lépés volt a bonyolult végjátékban. A tisztesség mindkettejüket megbénította. Nem engedhették, hogy az összeesküvés utolsó, legnehezebb próbája megtörje a férfi akaratát.
Arithon s’Ffalennek sok tragédiát kellett átélnie, de egy valamit sosem vállalt volna magára. Nem okozhatta Elaira bukását. A nő sem tudta volna elviselni azt, hogy az utolsó pillanatban a végzetévé váljon. Arithon ennél azonban tovább látott. Elaira elkeseredetten küzdött az eskü által rárótt felelősség terhe ellen. A nő pillanatnyi tétovázásból úgy olvasott a gondolataiban, mintha az elméje nyitott könyv lenne. A döntés váratott magára. Látszott rajta, hogy kész kinyújtani a kezét, és saját maga fogja kinyitni a kaput. Ha megállítja a szerelmét, azzal mindketten Morriel fogságába esnek. Elaira nem tudná elviselni a szívét összepréselő bűntudat súlyát. A szürke szempár szinte könyörgött. A felszínre törő lelkiismeret-furdalást képtelenség volt elrejteni.
Mégis meg kellett állítania. Jobban szerette őt a saját életénél; hiába kötött vérszerződést a Hetek Szövetségével, hogy mindenáron ragaszkodik ehhez.
- Ne mondj semmit! - sóhajtott fel. Arithonnak szüksége volt a szavakra ahhoz, hogy felfedezze a lelke legmélyén lapuló energiákat. Hangjában ösztönös kedvesség csendült. Még az ilyen végzetes helyzetben is csak csodálni tudta a nő őszinteségét. - Nem, ne mondj semmit!
Tiszteletre méltó volt az a bátorság, hogy Elaira meg sem rezzent, és egyenes gerinccel vállalta magára a kiosztott szerepet. Noha jól tudták, hogy a körülmények szerencsétlen összjátéka mindkettőjük számára végzetes lehet.
Arithon már meg is feledkezett róla, hogy Fionn Areth ott áll mellette. Összeszedte magát, és ismét sikerült megszólalnia.
- Könyörgöm, drága szerelmem, hogy ne nyisd ki az ajtót! Ha valaha is átlépek a szabadságot jelentő küszöbön, az csak úgy történhet meg, hogy mindketten győztesként távozunk innen.
Ebben a feszült helyzetben Elaira még pislogni is elfelejtett. Szürke szemében egyre csak gyűltek a könnyek, a kezében tartott fáklya megremegett.
- Nincs semmi más lehetőségünk - közölte. Nagyot nyelt, és egész testében reszketett. Az arcára kiülő elkeseredés azzal fenyegetett, hogy megtöri a férfit. - Ne gondold, hogy teljesen ártatlan vagyok! Szerinted kinek az emlékeit használták fel Fionn Areth átalakításához? Tekints rám úgy, hogy ezzel feloldozást nyerek. Szabadnak kell maradnod. Ne kerüljön újabb mérgezett fegyver a Koriathain egyre bővülő arzenáljába.
Arithon tiltakozva megrázta a fejét.
- Ne beszélj! Úgysem tudod megváltoztatni a véleményemet. - Az elméjük egy volt. Túl jól ismerték egymást. A hazugságok és a féligazságok túl gyengék voltak ahhoz, hogy bármi törést okozzanak a kapcsolatukban. A bizalom nem ingott meg, viszont Arithon tökéletesen értette a nő motivációját.
- Szerelmem, te ugyanolyan vagy, mint én. Nem számít, hogy mi történt, te sosem árultál el. - Jaelot városfalának nyirkos kövei között állva Arithon előbbre lépett, hogy a fény jobban megvilágítsa az arcát. - Bebizonyítsam, hogy mennyire bízom benned?
A nő nem tudott másfelé nézni, csak rá. Tágra nyílt szeméből ki kellett olvasnia, hogy mire készül. Tekintetük összekapcsolódott. Arithon is könnyekkel küszködött, ahogy azt a tizenöt évvel ezelőtti döntést emlegette fel.
- Minden lehetőséget figyelembe vettél, amikor részt vállaltál a Fionn Areth arcát átformáló varázslatban. Hiszem azt, hogy a legjobb lehetőséget választottad.
A fáklya ismét megrezdült a nő karomként összezárult ujjai között.
- Hát persze - akadt el a szava egy pillanatra. - Igen, jól ismerlek téged.
Ahogy a régóta visszatartott könnyek fényes szalagokként végigfutottak az arcán, Arithon megingott. Csaknem odalépett hozzá, hogy szoros, vigasztaló ölelésbe fogja. Mindent megadott volna, hogy egy rövid időre a karjába zárhassa. Mindketten ugyanarra vágytak, de nem kaphatták meg; Arithon szívét és lelkét öntötte bele a szavaiba. Jelenleg más támogatást nem nyújthatott.
- Elaira, drága szerelmem, bízz bennem! A fiú szabad akarata szent, és én mindent megteszek, hogy ez ne sérülhessen. Rathain koronahercege vagyok. Az én felelősségem, hogy megbüntessem a bűnösöket. Amit vele műveltek, az személyes sértés és felségárulás; vérlázító megszegése a királyi alkotmánynak. Helyesen tetted, hogy bíztál bennem. Arra kérlek, még egy kicsit tarts ki. A Hetek által rámruházott felelősség miatt egyedül kell kiszabadulnom ebből az ördögi összeesküvésből!
A hiábavaló remények mögött nem sok szilárd támasz húzódott. Elaira azonban tudta, hogy hiába szorították sarokba a másikat, az ereiben Torbrand vére folyik. Nem fog meghátrálni. A Ködszellem átka ellen is felvette a küzdelmet, és soha, egyetlen pillanatra sem törődött bele a vereségbe.
Elaira nem volt híján a bátorításnak, és elfogadta a másik megbocsátását. A sós könnyek az arcán csillogtak, ahogy ajka száraz mosolyra húzódott. Ezzel teljesen lefegyverezte a férfit.
- Mindig is csökönyös és keményfejű voltál. Igaz az, amit egyszer hallottam? Parrien s’Brydion tényleg eltörte a lábad, hogy visszatartson valami hibás döntéstől?
- Tulajdonképpen igen - ismerte be Arithon töredelmesen. - De ne feledkezzünk meg a fontos tényekről. Voltam olyan tiszteletlen, hogy előtte szétvertem a bátyja hajójának szalonját.
Elaira felnevetett.
- A darázs feldühítette a bikát? Sejthettem volna. - Ruhájának ujjával megtörölte nedves arcát, és bocsánatkérően Fionn Arethhez fordult. - Egy olyan férfi áll előtted, aki sosem fogja elismerni, ha legyőzték.
- Ez hamarosan megváltozik - szakította félbe őket egy hűvös hang. A zilált, haragvó tekintetű Lirenda többé már nem viselte magán a tökéletesség álarcát, ahogy belépett a sötét folyosó szájába. - Vagy esetleg szeretnéd végignézni, ahogy Elairából nyáladzó idióta válik egész hátralévő életére?
Arithon úgy perdült meg, mint egy felhergelt vadmacska.
- Hagyjuk ki őt ebből! - Élesen izzó szeme tökéletesen illett fenyegető hangjához. Forrt a vére a gyűlölettől, ahogy folytatta: - Ha azt akarod, hogy Morriel győztesen távozzon ebből az ütközetből, akkor be kell szennyezned a kezed, ribanc. Gyere, kapj el!
Lirenda hátrasimított egy fekete tincset az arcából. Győzelemittas mosollyal lépett közelebb. Várakozását csak fokozta, hogy véget érnek a tervezéssel és reménykedéssel eltöltött évek.
- Micsoda, még csak nem is könyörögsz? - Óvatosan haladt előre, és minden szót igyekezett a lehető leggúnyosabban kiejteni. - Semmi hercegi hősködés? Semmi nagyvonalú megbocsátás? Vagy talán az én hűségesküm nem köt ugyanúgy gúzsba engem, mint Elairát, amikor a Legfőbb parancsát kell teljesítenünk?
Arithon nyugodtan várta. Felkészült rá, hogy kardot rántson, vagy bármilyen kínálkozó lehetőség kihasználjon a vereség elkerülésére. Még lélegzetet sem vett. Feje kicsit megbillent, mintha a mesterbárd érzékeny hallásán keresztül meg tudná fejteni, hogy Lirenda miért érez ilyen kitörő örömet a bukása felett. Hirtelen kiegyenesedett, és felnevetett.
- Azt gondolod, hogy a te szívedet keményebb fából faragták, mint az övét? Ó, hölgyem. - Hátravetette a köpenyét. - Nem kellene ezt kipróbálnunk?
- Milyen alacsonyra süllyedtél? Szalmaszálakba kapaszkodsz? -Lirenda egyre inkább nyeregben érezte magát. - Csak nem akarsz fegyverrel próbálkozni a mágia ellenében? Ha a kutyának felmutatták a pórázt és a nyakörvet, már csak ugathat. Folytasd csak! Dobj sutba mindent: a büszkeséged és a királyi méltóságod!
A jókedvre derült Arithon nem fárasztotta magát azzal, hogy kimondja azt, ami teljesen nyilvánvaló volt. Lehámozta a kesztyűt az ujjairól, majd megszabadult a kardjától és a tőrétől. A tokjukba tett fegyvereket és a köpenyt a kesztyűvel a szájtátva bámuló Fionn Areth kezébe nyomta. Tekintetét Lirenda-n nyugtatva felvonta sötét szemöldökét.
- Az acélpenge csak gyilkolásra jó. - Mosolya olyan édes volt, mint a méz, de a hangjába némi rosszindulat vegyült. Csilingelve szólalt meg, ahogy a szatírákat adják elő a színházakban. - Hölgyem, ismerted Caolle-t?
Lirenda elvétette a lépést, és megdermedt.
- Mi tervezel? Csak nem valami aljas kis bosszút? Igen ismertem. A foglyomként halt meg.
Arithon megindult feléje. A nő önkéntelenül hátrált egy lépést.
- Caolle szabad emberként halt meg, miután bosszút állt az őt ért megaláztatásokért. - Arithon s’Ffalenn kecsesen haladt felé. Arca olyan nyugodt volt, mintha márványból faragták volna ki. Csupasz tenyerét a varázslónő felé nyújtotta. - Valamikor a foglyod volt. Eszközként használtad, hogy csapdába csalj. Mi a baj? Miért nem használsz most engem? Nem akarsz bilincsbe verni?
Lirenda nem volt rá felkészülve, hogy a másik ilyen közelségbe kerül hozzá. Kábultan lépett hátra még egyet. Tágra nyílt szeme aranyszínben világított a fáklya fényében.
- Csak bátran - mondta Arithon. Szája kinyílt, hogy kedvesen magához csalogassa a nőt. Dallamos szavak hagyták el az ajkát.
Lirenda gyorsan mély lélegzetet vett. Kezét védekezőn a mellkasához emelte. Ujjai a kvarckristályra kulcsolódtak.
- Ne! Soha többé ne!
- Ó, hölgyem - provokálta Arithon maró gúnnyal és csúfos mosollyal. - Nem lehet, hogy nagyon is jól ismerlek téged? - Egy újabb sor következett. A mesterbárd éneke tökéletesen alkalmazkodott a környezethez. A masszív kőfal hangvisszaverő képességét is figyelembe vette, hogy varázslathoz hasonló kifinomult rezgést hozzon létre. Bizalmas suttogása túl halk volt ahhoz, hogy Lirenda-n kívül bárki más meghallja. - Micsoda egy eskü, ha nem néhány szélbe kiáltott szó, amely nélkülöz minden összefüggést? A szíved tisztában van azzal az igazsággal, amelyet az elméd egyfolytában tagad.
Elérte a nőt. Feléje nyújtott karja könnyed volt, akár egy szellemé. Ujjai ráfonódtak Lirenda kristályt markoló kezére.
- Én nem csupán egy jelenés vagyok, hanem egy élő ember. Szeretnél jobban megismerni? - Gyengéden magához vonta. A következő gyors mozdulattal kihúzta a csonttűt, amely a nő hosszú haját rögzítette. A hollófekete tincsek kiszabadultak. Az egész hátát elborító puha, sötét selyemhez hasonlító hajban megülő apró hópelyhek gyémántként csillogtak.
Lirenda nem tudott szabadulni. A férfi kedvessége lefegyverezte. Szenvedélyt és szükséget ébresztett benne, amely ellen nem tudta felölteni a tapasztalatok páncélját. Nem létezett olyan fegyver, amivel visszavághatott volna a másik által érzett szánalomért. Nem volt ereje hozzá, hogy ne vegyen tudomást a szerelem nélkül leélt élet fájdalmáról.
A másikból sugárzó intimitás nem csupán egy száraz tréfa volt, hanem egy olyan energia, amely elsöpört minden színlelést. A mesterbárd beleérző képessége előtt nem tudta elrejteni az érzelmeit.
- Milyen elvek állhatnak a szerelem helyébe? - Arithon még közelebb húzta, és lágyan megérintette az arcát. Jéghideg bőre lángra lobbant. - Úgy látszik, mindezek ellenére mégsem vagy Morriel szívtelen eszköze.
Ujjai közé fogta az állát, és maga felé fordította az arcát.
- Lirenda?
Ajkát a nőére helyezte, és addig csókolta, amíg fel nem szabadította a mélyben rejtező szenvedélyt. A másik tévesen becsvágyként tekintett a lelkében forrongó energiákra. Lirenda a karjába omlott. Olyan eksztázisba került, amely felülmúlta legmerészebb álmait is. Amikor végleg megadta magát, és a férfihoz simult, Arithon visszahúzta kezét, amellyel a sűrű hajkoronába túrt.
- Ne hagyj itt! - könyörgött a nő, mielőtt átgondolhatta volna, hogy mit is mond.
- Muszáj - jött Arithon válasza. Őszinte sajnálata olyan volt, mint egy tőrdöfés. - Mondd csak el nekem újra, hogy mit ér egy eskü. Ha legközelebb arra ragadtatod magad, hogy kihasználd a hűséges rendtagokat, ne feledkezz meg róla, hogy milyen érzés!
Lirenda kábultnak érezte magát. A gondolatai őrülten kavarogtak, és nem látott semmit. Csak gyengéd mozdulatokat észlelt, ahogy Arithon ölelése megszűnik. A férfi jelenlétének hiánya összetörte. Nem is hallotta a lépteket, ahogy a másik megindult visszafelé, a városból kivezető kapu irányába.
A szeméből ömlő könnyek fátylán keresztül a további mozzanatok úgy tűntek, mintha egy színdarab peregne le előtte. Arithon visszavette a köpenyét és a fegyvereit Fionn Areth merev kezéből. Aztán Rathain hercege az ajtóhoz lépett, ahol Elaira türelmesen várakozott.
Olyan őszinte érzelmek sugároztak a férfi mosolyából, amelyek minden illúziót képesek lettek volna szétoszlatni. A hangja azonban megremegett, ahogy alig egy karnyújtásnyira ért a nőhöz. Nem érintette meg, csak halk szavakat mormolt.
- Bocsáss meg, szerelmem!
Elaira végignézett rajta. Arcára büszkeség ült ki. Azonnal megértette, hogy mi zajlott le az előbb. Szellemes megjegyzése most is megszabadította a férfit a lelkét marcangoló bizonytalanságtól.
- Azt akartad elmondani, hogy általában elbújva szoktad csókolgatni az egyéjszakás szeretőidet?
Arithon felnevetett. Felszabadult kacagása tiszta örömet hordozott magában, de valójában a meglepetés váltotta ki belőle.
- Egyáltalán nem szoktam csókolgatni őket. Senki más arca nem kerülhet a tied mellé; ez egy szent hely a fejemben. De most áruld el nekem az igazat. Az elöljáród szentségtelenül romantikus kalandja elegendő lesz ahhoz, hogy mentesítsen téged a felelőssége terhe alól?
Arithon kisebb csodát vitt végbe. Sarokba szorította a kegyvesztett Első Varázslónőt. Lirenda nem okolhatja semmiért Elairát Arithon herceg szökése miatt. Anélkül semmiképp sem, hogy ne jutna Morriel tudtára a leendő utódjának gyengesége. A Legfőbb néhány kisebb hibát le tudna nyelni, de ezt semmiképp sem.
- Jó utat mindkettőtöknek - húzódott félre Elaira, hogy a szökevények átléphessenek az ajtón.
Arithon intett Fionn Areth-nek, hogy menjen előre. Miközben a kecskepásztor izmos válla nekifeszült az ajtót tartó rúdnak, Rathain hercege még egy pillanatra megállt. Felemelte az egyik kezét. Az ajtó olajozott sarokvasai Jaelot gazdag csempészeinek köszönhetően egyetlen nyikordulás nélkül fordultak el. Ahogy hideg levegő áramlott be a résen, Arithon végighúzta az ujjait Elaira lágy vonásain. Olyan gyengéden simított végig szerelmén, ahogy arra senki más nem lett volna képes. Tenyerébe fogta az arcát.
- Te jelented nekem az életet. Ezt sose felejtsd el, hölgyem.
A következő pillanatban már ott sem volt. Fionn Areth-del együtt eltűntek a sötétségben. Elaira visszahúzta az ajtót, és helyére csúsztatta a rudat. Hálás volt; magasztos és mégis keserédes érzés öntötte el, ahogy felidézte a néhány pillanattal ezelőtt történteket. A legapróbb részletek kísértették legjobban. A férfi hideg kezére gondolt, és a ruhájára, amely valószínűleg nem elég vastag ahhoz, hogy kibírja az Eltair-öböl hullámai felett gyülekező vihar tombolását.