5669. ŐSZ
KÖZJÁTÉK
Morriel, a Koriathain nagyasszonya úgy festett, mint egy leopárdkirálynő a fehér hermelinprém palástjában. Kinyújtotta elefántcsont ujját, és magyarázatba fogott.
- Nézd meg magad! - Az ezüsterezetű márványtál, amelyet a fürkészéshez használtak, egy réz háromlábon állt a szoba közepén Meredély legelőkelőbb fogadójának egyik szobájában. - Már közel az óra. A csapda hamarosan bezárul. Mozgásba lendültek a dolgok.
Lirenda felemelkedett a térdéről. A selyemszoknya suhogása végigkísérte minden mozdulatát. Ugyan még nem nyerte vissza a nyolc csíkot, amely az Első Varázslónő rangját jelképezte, az eltelt évek folyamán megbarátkozott a helyzetével. A szégyen bélyege elhalványult. Már nem öltözködött tartózkodóan, és nem rezzent össze minden egyes alkalommal, ha a Legfőbb meghallgatásra hívatta. Azon a napon királyi bíborszínben pompázott. A szűk derekú ruha szegélyét szikrázó aranyszálakkal szőtték át; a minta szőlőindákat és énekesmadarakat formázott. Saját erejének tudatában ismét emelt fejjel járhatott. Csupán egy alig látható biccentéssel üdvözölte a Legfőbb mellett álló beavatottat, aki az őt megillető helyen pózolt. Morriel a következő intésével elbocsátotta a nőt. Miután Selidie kilépett az ajtón, a két teljesen hasonló inas elhúzta a reteszt, hogy Morriel magánya háborítatlan legyen.
A fiatal nő és a helyét korábban elfoglaló elődje közötti feszült viszony kölcsönös utálattá alakult. Az új jelölt adománya erős volt, de hiányzott belőle a ravaszság. Hiába volt már harmincéves, képzelőerejének hiányát semmi sem pótolhatta. Lassú és ügyetlen volt; ám a hibáit mindig az önteltség álcája mögé rejtette, amikor Lirenda ezt finom eszközökkel a tudomására hozta.
Ha a szerepcsere nem járt volna ennyi vesződséggel, Lirenda talán egész másként állt volna a dologhoz. Talán még arra is képes lett volna, hogy csodálja a másikat, amiért ilyen csekély képességek birtokában sem adja fel a küzdelmet.
Hamarosan az egész elveszti a jelentőségét. Abban a pillanatban, amikor Arithon Teir’s’Ffalenn fogságba esik, bocsánatot nyer minden korábbi bűnére. Lirenda megingathatatlan bizalommal várta, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet. Finoman felemelte a szoknyáját, és átszelte a szobát. A fapadló magán viselte a Rathainben őrjáratozó etarrai katonák csizmájának nyomát; mindenütt karcolások húzódtak.
Letérdelt a tál mellé tett rongyszőnyegre. Mivel nem a víz volt az eleme, ezért a kvarckristály erejét kellett felhasználnia. Tenyerébe fogta a követ, hogy felébressze a mélyben szunnyadó hatalmát.
Minden önbizalma ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a múltbeli események mély sebeket hagytak. Akárhányszor mágiához folyamodott, hálát mondott magában ezért a kiváltságért. Elevenek voltak a szégyen és a tehetetlenség emlékei, amikor hónapokat kellett eltöltenie a fókuszkristály nélkül. Átérezte a veszteség súlyát, és megtanulta becsülni azt, amit eddig természetesnek vett. Amikor a Legfőbb hatalmát megörökli, immár senki és semmi nem állhat az útjába.
Már csak egyetlen akadály tornyosult előtte: Arithon s’Ffalenn. Lirenda mindent alárendelt a férfi megbuktatásának.
Lecsillapította érzelmeit, és kiszűrte elméjéből a zajokat. Hamarosan már egyáltalán nem zavarta az alattuk lévő közös hálóterem takarítóinak hangos civakodása sem. A hűvös szelek örvénylése és a fogadó cédrusból faragott zsaluzatának nyikorgása helyt adott a több évtizedes önfegyelem mindent elsöprő áradatának. Lirenda maga lett a megtestesült nyugalom. Kezét a márványtál két oldalára helyezte. Hagyta, hogy elhomályosuló látása belemerüljön a mélységbe. Az elméje lassan, lépésről lépésre süllyedt a finoman rezgő energiák közé, amelyek a víz apró részecskéit tartották mozgásban.
A folyadék homályossá vált, elsötétült, majd ismét tisztulni kezdett. Hamarosan feltárultak előtte az ősz színeiben pompázó mezők, amelyek Araethura szívében feküdtek. A tiszta égbolt alatt két férfi alakja bontakozott ki, akik a kardvívást gyakorolták. A támadások és hárítások csengése szabályos sorrendben ismétlődött. Lirenda először az ősz hajú katona vonásait ismerte fel. A villámgyors kezű és szigorú tekintetű kiképzőtisztet még ő maga fogadta fel Vízhátban, hogy Fionn Areth mestere legyen.
A tanítvány magabiztosan mozgott körülötte a durva talajon. Az ifjú a csípős idő ellenére is félmeztelen volt. A felnőtté sarjadó gyermek izmai kicsattanó egészségről árulkodtak; a tigris most próbálgatta először a karmait. Karja és lába teljes összhangban mozgott. Az összpontosítása egy pillanatra sem tört meg. Az árnyak párosa hosszan elnyúlt az okkersárga fűtakarón, miközben a kardok acélja visszatükrözte az égbolt kékjét és a napsugarak aranyát. A támadások és védések összeszokott táncosok mozdulataihoz hasonlítottak. Az egymásba maró pengék fémes hangját visszaverték a körülöttük álló dombok.
A párviadal hirtelen elveszítette a korábbi ritmusát. Egy villámgyors pengeváltást követően a két kard nem vált el azonnal. A pásztor fia felkiáltott, és csavart egyet a fegyverén. A mester kezében utolsót villant az acél, majd lapos ívben elrepült, és a fűben landolt. A délutáni napfény immáron véglegesen a sajátjának tekinthette a világító tüneményt.
- Ez a héten már az ötödik alkalom, hogy lefegyverzel - törölte meg izzadó tenyerét az idősebb férfi, és végigmérte ellenfelét. - Csak gratulálni tudok.
A vállveregetés teljesen őszinte volt. Az öregedő katona nem is remélhetett volna nagyobb örömet annál, mint hogy ifjú tanítványa néhány év alatt túlszárnyalja egy élet folyamán elsajátított tudását.
- Már nincs értelme, hogy tovább tanítsalak, fiam. Egyedül a tapasztalat jelentheti a fejlődés újabb lépcsőjét. Nincs olyan kardforgató, aki a kiképzés után rögtön teljes értékű katona lenne. Ha majd vér borítja a fegyvered, és te életben maradtál, akkor állsz csak készen. Különben csak a cselédlányoknak dicsekedhetsz a tudásoddal. Persze a férfivá válásnak ez is a része. Nincs olyan összecsapás, amely felülmúlhatna egy jó kis hancúrozást a szénaboglyák között.
A győztes ajkán elégedett mosoly jelent meg, és az ifjú megköszönte mesterének a viadalt.
- Azért ne hagyd, hogy egy ostoba öreg fecsegése teljesen összezavarjon! - nevetett fel a veterán. - Az itteni leányok fivérei mind éles gyapjúvágó ollóval járnak. Még a végén rosszul is járhatsz, ha túl sok időt töltesz a szoknyák utáni futkosással.
- Engem mégis inkább a szoknyák töltenek el aggodalommal -emelte fel a fiú a másik pengét a földről. Felegyenesedett. A dicsérettől, a gyakorlástól és a kényes témától egész kipirult. A szél kisöpörte az arcából a fekete tincseket. A feltárulkozó határozott vonások nem voltak ismertek Araethura kecskepásztorai között, máshol viszont rettegték őket.
Lirenda visszafojtotta a lélegzetét. Most jutott csak el a tudatáig, hogy mit is tett valójában. Szívverése felgyorsult, de nem tudta elszakítani mohó tekintetét a látottaktól.
A tál vizében látszó képen Fionn Areth visszaadta a kardot a mesterének. Nevetgélve folytatták a beszélgetést. Lirenda számára furcsának tűnt, hogy ilyen kedélyes szavak hagyták el az ismerős ajkakat. Az ifjúról sugárzó ártatlanság nyomaiban sem létezett azon az arcon, amely az alakváltó varázslat alapjául szolgált.
- Ez roppant különös! - Valóban az volt. Arithon tapasztalatától eltekintve a két férfi úgy hasonlított egymásra, mint két tojás. Ezt az apró különbséget azonban csak azok vehették észre, akik ismerték a Teir’s’Ffalennt. Még maga a Végzetúr sem tudta volna egykönnyen eldönteni, hogy melyik az igazi, és melyik a hasonmás. - Tökéletes.
- Most huszonegy éves, és alig várja, hogy a sors által kijelölt útra léphessen - közölte rekedt hangon Morriel. - A szülői szigor már nem sokáig tarthatja kordában. Az ifjú lelke háborog.
- Akkor hamarosan eljön az én időm - egyenesedett fel Lirenda. Az izgalomtól egész kipirult az arca. - Miért várjunk tovább? Az időjárás a kezünkre játszik. Az őszi viharok késleltetik a hírek áramlását.
Lirendanek igaza volt. Csakúgy, mint a szőlőprés fogaskerekei, a körülmények is tökéletesen összepasszoltak. Lysaer s’Ilessid Erdane-ban tartózkodott. Nemrég tért vissza Etarrából, és hamarosan meg fog érkezni Avenorba. Tanácsadói valószínűleg csak azután szereznek tudomást a terve által keltett felfordulásról, hogy a zord időjárás elzárja a hágókat.
- A hó és a jég járhatatlanná teszi a Skyshiel-hegységet is. Az etarrai katonák csak nagy késéssel érhetnék el a keleti partvidéket. Kedvezőbb időpontot keresve sem találhatnánk. - Lirenda közelebb lépett Morriel székéhez. Ujjai szorosan összefonódtak, ahogy izgatottan tervezni kezdte a következő lépéseket. - Már csak egyetlen nehézség maradt. Valahogy el kell terelnünk a Hetek figyelmét.
A fehér prémbe öltözött Morriel nem mozdult, csupán összevonta énekesmadarak tojására emlékeztető szemhéját. A baljós tekintet mélyén felvillanó tűz nem csupán a gyertyák lobogó lángját tükrözte vissza.
- Erre is van már valami ötleted?
Lirenda szája mosolyra húzódott. Ez már önmagában is válasz volt a kérdésre.
- Ha zavart keltünk a hatodik sáv áramlataiban, azzal elhomályosíthatjuk Sethvir érzékeit. Küldjünk tizenkét elöljárót a Skyshiel-hegységbe egy erősebb fókuszkristállyal. Ők mozgásba tudnák hozni a kvarcerek valamelyikét. Ez elegendő lenne ahhoz, hogy a sáv áramlatai véletlenszerű örvénylésbe kezdjenek.
- Megkapod, amit akarsz, méghozzá az én vezetésemmel. - A Morrielre egyáltalán nem jellemző elégedettség most csak úgy sütött a hangjából. - A tizenkét legtapasztaltabb rendtagot viszem magammal. Az ő hatalmukat és a Nagy Kapukő erejét felhasználva foglak fedezni. Küldj üzenetet a morvaini rendháznak. Értesítsék Elairát, hogy máshol van rá szükségünk. Jaelot városura köszvénytől szenved. Keresve sem találhatna jobb házi gyógyítót nála.
Lirenda ösztönösen összerándult. A selyemruha rezdülése elárulta. Morriel felemelte porcelán ujját, és az ajkához emelte, hogy elfojtsa feltörő nevetését.
- Hát elfelejtetted? Elaira a tökéletes eszköz ahhoz, hogy térdre kényszerítsd Rathain hercegét. Arithon saját maga vágná fel az ereit, csak hogy megmentse szerelmét a szenvedéstől. Azt parancsolom, hogy legyen mindig a kezed ügyében. Ha bármi váratlan nehézséggel szembesülnél, akkor a hűségesküje lesz a garancia, hogy Arithon s’Ffalenn nyüszítő kutyaként szaladjon vissza hozzá.
- Legyen akaratod szerint - hajolt meg mélyen Lirenda. Nemtetszését szinte teljesen sikerült elnyomnia a kirobbanó örömnek. A hosszú évek várakozásának immáron vége. Elairát illetően el kellett ismernie, hogy a Legfőbbnek igaza van. Lirenda nem hagyta, hogy a nagyasszony akaratossága elrontsa jókedvét. Hamarosan úgyis elnyeri méltó jutalmát. Elméjének tisztaságát csupán egyetlen felvillanó kép homályosította el; az édes bosszú képe volt ez, amikor az Árnyékmester majd kiszolgáltatottan térdel előtte.
* * *
A nehéz ajtó becsukódott Lirenda távozása után. Morriel hátradőlt a székben, és behajlított mutatóujjával magához hívta az inasait. A fiúk tudták a dolgukat; az alig látható jelzésre is azonnal ugrottak. Szótlanul léptek közelebb, és várták az úrnőjük utasításait.
- Tegyétek a márványtálat a jobb kezemhez! - adta ki a parancsot a Legfőbb alig hallhatóan suttogva. Miközben a fiúk hozzáláttak, hogy végrehajtsák a kérését, kényelmesen befészkelte magát a prémköpenybe. Ráncos bőrű keze szüntelenül remegett. Rekedten lélegzett; még a legapróbb mozdulatok is minden energiáját felemésztették. Egyik pillanatról a másikra létezett. Képtelen volt megszabadulni a fájdalomtól, és már csak a hajthatatlan akaratának köszönhette, hogy egyáltalán életben volt.
A dobozka után kezdett tapogatózni, amelyben az orvosságai voltak. Hangosan szuszogott, és elégedetten vette tudomásul, amikor a melléje lépő inas segített felnyitni a fedelet. A másik elővett egy üvegcsét, és kihúzta belőle a dugót. Az ebben található szirupszerű folyadékból csak akkor ivott, amikor már elviselhetetlenné vált a szenvedése. Mohón kortyolt bele a gyógyfőzetbe, majd hátradöntötte a fejét. Lehunyt szemmel várta, hogy a folyadék megtegye a hatását.
Váratlanul hosszú időnek kellett eltelnie, mire a szoba pörgése abbamaradt. Türelmetlenül felcsattant, és megparancsolta az inasoknak, hogy hagyják magára. A két fiú meghajolt. Annál jobban féltek tőle, mint hogy vitába szálljanak vele. Szaporán megindultak az ajtó felé, és csaknem felbotlottak egymás lábában.
A teljesen egyedül maradt Morriel a mellkasához szorította a díszberakásos cédrusdobozt. Suttogni kezdett; a fókuszkristály segítségével a varázslat kinyitott egy rejtett zárat. Kinyitotta a fedélben található rekeszt, és előhúzott négy kisebb tárgyat. A csomagolóanyagot fekete szalaggal fogták össze, amely a csillagok közti űr sötétjére emlékeztetett.
- Ruta, üröm, só - suttogta, miközben kioldotta a szalagokat. - Tienelle az idő és a tér korlátainak feloldására, és hogy erőt adjon a rontásvarázslatnak.
A márványtál felé fordult, és hosszúra nőtt körmével megkocogtatta a peremét.
- Araethura, Fionn Areth - parancsolta rekedten.
A tálban található víz azonnal engedelmeskedett az akaratának. Egy pillanattal később már meg is formálódott előtte a pásztorfiú arcképe, aki éppen egy napsütötte sziklán üldögélt. Egy olajos ronggyal és egy fenőkővel azon fáradozott, hogy eltávolítsa az apró csorbákat és rozsdafoltokat a kardjáról.
Fionn homlokán aggodalomnak semmi jele nem látszott. Ingének ujja szabadon lebegett a szélben, feltárva vaskos csuklóját. Néha elmosolyodott, és vidám dallamot fütyörészve dolgozott. Gondtalansága akkor sem változott, amikor Morriel felébresztette a fókuszkristályát, és felrajzolta sötét haja fölé a nyugtalanság első rúnáját.
Egy csipetnyi sót szórt a vízbe, majd folytatta azzal a rúnával, amely megfosztja az ifjút az esetleges amulettek védőmágiájától. A kántálás alig hallhatóan hagyta el az ajkát, miközben a másik három növényt is a vízbe szórta. A rituálé mozdulatai évszázadok óta változatlanok voltak. A nyelv, amelyet használt, ismeretlen volt Atherán. A kristály azonnal reagált, és a hangok hatására működésbe lépett. Morriel arra használta a varázslat erejét, hogy felborítsa a kiegyensúlyozott karakter nyugalmát, és elvesse a vita, az elégedetlenség és a sértődöttség magvait.
A varázslatot lezáró pecséthez eljutva már minden ereje elszállt. Morriel megpihent. Elsorvadt izmai és vékony, törékeny csontjai mozdulatlanok voltak a fehér hermelinprém melegében. Fekete szemében elhalványult a tűz, de az ajkán megjelenő mosoly arról tanúskodott, hogy igencsak elégedett. A zavarkeltő varázslat működésbe lépett, és senki sem állhat az áldozat útjába.
Gondoskodott róla, hogy Fionn Areth idejében elhagyja a családját és Aratehurát; nagyjából két héttel azelőtt, hogy Lirenda terve működésbe léphetne. Amikor az ifjú saját elhatározásából indul útnak, a korábbi Első Varázslónőnek minden energiáját arra kell fordítania, hogy sikerrel járjon. Azon múlik az egész jövője, hogy sikerül-e csapdába csalnia Arithon s’Ffalennt. Lirenda-nek nem lesz ideje arra, hogy Morriel saját tervei után kezdjen szimatolni.
A Koriathain nagyasszonya tapsolt, hogy visszahívja az ajtó előtt őrködő inasait. Amint a fiúk elégetik a varázslat kellékeinek maradékát, semmi bizonyíték nem marad arra, amit tett. Valószínűleg a rend egyetlen tagja sem észleli az ideiglenes rontást, amely Fionn Areth feje felett lebeg.
Morriel elégedett húzta össze magán a szőrmét. Magabiztos volt, mint a háló sarkában várakozó pók. Az elterelő hadművelet sikerrel járt. Amint a fiú elhagyja Araethurát, elkezdhet foglalkozni a saját tervével, amelyet a legnagyobb titokban szövögetett a hosszú, magányos évek folyamán.