5669. TÉLI NAPFORDULÓ, REGGEL
HARMADIK CSAPÁS
A napforduló hajnalán az első napsugarak narancssárga derengésbe vonták az égboltot Jaelot felett. A galambszürke felhők közül vastag, aranyló fénycsóvák törtek elő. Az éjszaka látott ijesztő előjelekhez képest a reggel furcsa, már-már halálos csendet hozott.
A kikötött gályák lágyan ringatóztak a vízen, vagy a dokkokban állva ütköztek neki időnként a facölöpöknek. A hajókötelek hangosan nyikorogtak, ahogy az apály vonzása magával akarta ragadni a járműveket. Abban a nyugodt, borongós órában csak a korcsok csaholtak a halárusok kunyhóinak lámpásai és a kertkapuk alatt. Az első trágyagyűjtő szekér végigcsattogott az utcák kövezetén. A nyirkos, nehéz tengeri levegő beférkőzött a ködös utcákon álldogáló szolgák ruhája alá. Elgémberedett ujjaikat a lavórokra és vödrökre kulcsolták; a város szigorúan ellenőrizte a szennyvíz összegyűjtését. A rendelet alól nem volt kivétel. A szokásos munkanap rutinja most mégsem tűnt olyannak, mint máskor. Egy fontos szál kiszakadt a szövetből, és mintha az egész foszladozni kezdett volna.
Tőzeg sűrű füstje szállt fel a jégpáncéllal borított tetők fölé. A kémények feletti levegő azonban üres volt. A rikoltozó sirályok nem kerekedtek fel, hogy a halmaradványokért verekedjenek.
Sőt, egyetlen madár sem kapott szárnyra, hogy hallassa a hangját. A halászok emlékei generációkra visszamenőleg nem őriztek hasonló furcsaságot. A hullámtörő körül sürgölődő férfiak gyanakodva pillantottak az égre, miközben vízre bocsátották csónakjaikat, melyek oldalára kagylók tapadtak. A hajók kapitányai sem tapasztaltak még soha ilyen nyugtalanító csendet. A tengerparton sétálók a válluk felett hátrafordulva köptek a kőre, hogy megóvják magukat a rájuk váró balszerencsétől. Egyedül a babonában bízhattak. Az Árnyékmester nevét csak halkan suttogva merték kiejteni, de előtte alaposan körbenéztek, és visszanyelték a félelmüket. A pletykák futótűzhöz hasonlóan terjedtek el Jaelot utcáin.
Az Arany Oroszlán fogadó rászolgált a hírnevére. Továbbra is ez volt a szóbeszédek és találgatások melegágya. A gazdagok és szegények most viszolygás nélkül álltak szóba egymással, hogy megosszák a sejtéseiket. A reggeli feladatukra induló szolgák az Árnyékmester elfogásának részleteit terjesztették el. A mélyen alvók, akik nem ébredtek fel az éjszakai villámlásokra, a reggelinél tudták meg a baljós híreket. A városúr lepecsételt üzenettel indított futárokat a legfőbb méltóságokhoz. A kijelölt szolgáknak a fakereskedőkhöz kellett menniük, hogy egy öl fával járuljanak hozzá a máglyához.
Amikor a nap teljesen felkelt, megjelentek az első bámészkodók a főtéren. Néhány felbátorodott fanatikus litániákat énekelt. Lysaert, a Fény Hercegét éltették, és halált követeltek a Sötétség Urára. A boltjukhoz igyekvő kereskedők végigpletykálták az utat. Szavaikat meghallották azok a környező tanyákból érkezettek, akik ketrecbe zárt libákat hoztak a piacra. Mindenki hevesen védte a saját véleményét. Szerintük Jaelot csodával határos megmenekülése csak hajszálon múlott. A sirályok különös hallgatását legtöbben a mágia rovására írták.
Ennek forrásában azonban sosem tudtak megegyezni. Egyesek, akik teljesen meg voltak győződve arról, hogy a madarak távolmaradását az éjszaka látottak okozzák, amely pedig a börtönben tartott gonosztevő műve. Mások szerint a korianek este felállított védővarázslatait kellett volna okolni. Akár biztonságban érezték magukat, akár nem, Jaelot izgatott polgárai félbehagyták azt, amit éppen csináltak, hogy megbeszéljék a történteket.
A felhők viszont egyre csak gyűltek, és a reggel higanyos szürkeségbe vonta a városfal csipkés oromzatát. A magasban hat varázslónő tevékenykedett, mit sem törődve a viharos széllel. Erőfeszítésüknek köszönthetően a megformált pecsétek szüntelenül izzottak. A teljes varázslat ezernyi láthatatlan szálból állt. A szövet a fal közelében járók elméjében is nyugtalanságot keltett. A lámpagyújtogatók ezért szótlanul tettek eleget a feladatuknak; még talán sosem cserélték ki ilyen gyorsan a leégett kanócokat. Különös csend telepedett mind a földre, mint az égboltra. A küszöbön álló viharral kapcsolatban azonban senki sem táplált hamis reményeket. Az emberek érezték, hogy a háttérben valami láthatatlan erő várakozik, amely hamarosan rájuk fog rontani.
A feszültség akkor sem csökkent, amikor a harangszó elrendelte a külső kapuk kinyitását is. Az éjszakai őrjárat visszatért a kaszárnyába. A katonák arca és keze vörös volt a hideg, viharos erejű széltől. A fogadókba érve meleg mézsört és forró süteményt rendeltek. Persze egy perc nyugalmuk sem volt, mert mindenki kérdésekkel ostromolta őket. Legtöbben a falakon és a kapuknál ténykedő varázslónőkről érdeklődtek.
A városúr palotájának természetellenes csendje volt a feszültség kiindulópontja. Jaelot őrségének veterán kapitánya belökte a masszív ajtót, és a fényesen csillogó padlólapokkal kirakott előcsarnokba lépett. Egyetlen percet sem aludt. Szeme vörösen világított, arcát szürke borosta fedte. Külseje nagyjából visszatükrözte a hangulatát is.
- Meglehetősen furcsa, hogy ennyi boszorkány bukkant fel hirtelen - helyeselt a városúr komornyikjának megjegyzésére reagálva. Leverte a jeget a csizmájáról. Addig egyáltalán nem törődött a személyzet rosszallásával, amíg nem tett jelentést a városúrnak. - Ez nem lehet véletlen, hogy ilyen időben is csapatostul jöttek. - Lehámozta magáról a vastag gyapjúköpenyt, majd a karja alá kapta az acélsisakot. A bélés vörös lenyomatot hagyott a homlokán. - Ha engem kérdezel, akkor roppant ostobaság volt lepaktálni a fajtájukkal. Az ember képtelen megbékélni a módszereikkel és a folytonos szervezkedésükkel. Az igazán fontos dolgok mindig a háttérben zajlanak.
- Valamit nyilván nagyon akarnak - bólintott rá az idős szolga, aki átvette a kapitány köpenyét, hogy felakassza. Elfintorodott, amikor megérezte a gyapjú áporodott szagát. Állával finoman a szalon zárt ajtaja felé bökött. - Arra vigyázz, nehogy túl nyíltan mondd ki a véleményed. Őurasága odabent van, és a Koriathain egyik vezetőjével reggelizik. Nem közölték, hogy meddig húzódhat el a megbeszélés. Küldök valakit egy székkel, hacsak nem akarsz addig álldogálni.
- Egy kupa forralt bor és valami harapnivaló sokkal jobban esne. - Az őrkapitány kezében egy ezüstérme villant, hogy meggyorsítsa a folyamatot. Nem maradt más, mint a várakozás. Karjával körbefonta az alsó korlátpillért, és az ajkába harapva elmerengett a történteken.
* * *
A zárt ajtó mögött üldögélő városúron azonban nyoma sem látszott annak, hogy a gondolataiba merülne. A feleségével és egy másik vendéggel foglaltak helyet a Vhalzeinből igen nagy költségen hozatott gyöngyházfényű, lakkozott asztalnál. Miután elpusztította a harmadik tányér sült kolbászt, egy tál meleg mézes lepénnyel az utolsó cseppig felitatta a zsírt. A beszélgetés, amely hol gyanúsítgatásból, hol vádaskodásból állt, ezekben a pillanatokban teljesen mélypontra jutott. Morzsák szánkáztak a földre a férfi bársonyszalagos ruhájáról, ahogy ismét magyarázatba fogott. Rózsaszín ujjait megszáradt lekvárfoltok borították.
- El kell ismerni, hogy a mi részünk sem zajlott teljesen simán. De egyvalamiért köszönetet mondhatsz a Fénynek. Találtunk egy hóhért, aki cseppet sem fél attól, hogy egy varázslót kell kivégeznie.
A városúr intett a szolgának, aki azonnal ott termett egy tál vízzel és egy törülközővel. Jaelot zsarnoka belemártotta húsos ujjait a kézmosóba, hogy kiáztassa a gránátköves gyűrűk alá ragadt morzsákat.
- Nem is tudtam, hogy gondok voltak - válaszolta a varázslónő, akinek aranyszín szeme úgy villant meg, akár egy nőstény tigrisé. Egy magas háttámlájú széken ült, és elegánsan kavargatta a cukor nélküli teát. Mozdulatain látszott, hogy egész életében ezüstkanalat használt.
- Sajnos igen - eresztett el egy sóhajt a városúr. Álla csaknem teljesen elveszett a toka tengerében. - A városi hóhér visszautasította a megbízatást. Így a kaszárnya parancsnoka következne utána a sorban, de a tegnap este látottak óta neki is vannak fenntartásai. Attól retteg, hogy a varázsló megátkozza, ha saját kezével ontja ki a vérét.
- Te jó ég! - motyogta Lirenda.
- Szerencsére változott a helyzet - tompított el egy böfögést a városúr a felpuffadt csuklójával. Épp időben sikerült kiszabadítania a kezét a szolga ujjai közül. - Közzé tettük, hogy háromszoros fizetséget ígérünk annak, aki dacol a fenyegetéssel. Az a kegyetlen barom, aki elvállalta, legalább ugyanúgy bánik a karddal és a fáklyával, mint bárki más.
Lirenda szenvtelenül válaszolt.
- Ha történetesen egy amatőrrel állnánk szemben, aki elhibázza a tiszta döfést, aligha hiszem, hogy bárki is tiltakozna. - Letette a csészét a porcelán tányérkára, és állának alig látható mozdulatával továbbot intett a kézmosóval feléje induló szolgának. - Mindenképp közöld velem, hogy hol lesz a kivégzés. Mielőtt a varázslót a helyszínre szállítjuk, gondoskodnunk kell a megfelelő védelmekről, nehogy a városnak valami baja essen.
- De hiszen már tegnap este intézkedtünk erről - szólalt meg a városúr asszonya, aki csupán egy ázott verébnek tűnt a korian elöljáró mellett. Morcosan elhúzta a száját, majd a brokátszalvéta egyik csücskével benedvesítette az ajkát. Csuklóján és prémgallérja mentén igazgyöngyök villantak, ahogy a kezét az ölébe ejtette. - Ez a látványosság nyitja meg a napforduló ünnepségét.
Mivel az esemény fontos társadalmi összejövetelnek számított, ezért gyorsan végigszaladt az előkészületeken.
- A felvonuló fegyveresek a díszegyenruhájukat fogják viselni. A szürkület leszállta előtt akarunk sort keríteni a kivégzésre. A máglya akkora lesz, hogy egész hajnalig izzani fog. Egész Jaelot önfeledten fogja ünnepelni az Árnyékmester bukását, aki egykoron romba döntötte gyönyörű városunkat.
Ebben a pillanatban hangos mennydörgés rázta meg az ablakok üvegtábláit. A városúr felesége felsikoltott. A szolga kezéből kiesett a tál, és szanaszét fröccsent a víz. A porceláncsészék őrült táncba kezdtek; a tea az asztalra löttyent. Odakint, az előcsarnokban felharsant az őrkapitány hangja. A férfi maga köré gyűjtötte a testőrséget, és parancsot adott a palota elbarikádozására. Aztán kicsapódott a szolgabejáró ajtaja. Négy kivörösödött arcú leány menekült ki a mosodából. Rózsavíz illata töltötte meg a helyiséget, de a hangulat korántsem volt ilyen kellemes. Az ifjak reszkettek félelmükben.
- Ami sok, az sok! - kiáltott fel Jaelot városura, ahogy az őrület most már saját házának szentélyét sem kímélte. Sonkakezével az asztalra csapott. Dühösen nézett körbe, miközben az ezüst evőeszközök, a tálcák és a mézesbödön a levegőbe emelkedett. - Most már elég! Az az átkozott varázsló most azonnal meg fog halni. Sithaerre az ünnepséggel!
Hirtelen mozdulattal felpattant. A nehéz, kárpitozott szék megingott, és tompa puffanással a szőnyegre dőlt.
- Te! - mutatott rá a reszkető szolgára. - Azonnal kerítsd elő a kancelláromat! Azt akarom, hogy a hóhér bármelyik pillanatban álljon készen a gyújtóssal és a karddal!
Dühödt kiáltás szakította félbe.
- Nem! - fordult a felesége felé. - Ezúttal nem. A döntésem végleges. Nem teszem kockára az egész várost a pompa és az ünnepélyesség kedvéért. - A szónoklat nem fejeződött be ennyivel; kijutott belőle a koriannek is. A varázslónő mozdulatlanul ült a székében, mint akit egyáltalán nem ért váratlanul a mennydörgés. - Ennyit arról, hogy megbíztam benned. A védővarázslataitok fikarcnyit sem érnek!
Lirenda nem alacsonyodott le odáig, hogy válaszoljon a sértésre. Megigazította az elcsúszott csészét, de a gondolatai már egész máshol jártak. Közel sem volt olyan nyugodt, mint amilyennek látszott. Valami megzavarhatta a falakat őrző mágiát. Ahogy a tompa fájdalom végigszáguldott a csontjain, egyre biztosabb lett a dolgában. A pecsétek kapcsolatban álltak a nyakában függő fókuszkristállyal; ezen keresztül megérezte az apró örvényeket.
Miközben a városúr tovább folytatta a kiabálást, Lirenda udvariasan elnézést kért, és távozott. Az üvegszilánkokat és a teafoltokat kerülgetve indult meg az ajtó felé. Amikor kilépett, a huzat eloltotta a gyertyákat. A városúr feleségének feltűzött tincsei elszabadultak, és az egész frizurája tönkrement. Ez már neki is sok volt. Hiába próbálta háziasszonyként magában tartani az indulatait, kétségbeesetten kifakadt.
- Legyen átkozott az az árnyékkavaró gazfickó! Dharkaron vigye magával a fekete szívét! - förmedt rá a tátott szájjal bámuló szolgára. - Senyvedjen örökre Sithaer legmélyebb bugyraiban, és pikkelyes démonok kínozzák, amiért ilyen szörnyűségeket szabadított a fejünkre!
* * *
Lirenda végre kiszabadult a városi politika börtönéből, és visszatérhetett a saját ügyeihez. A váratlan esemény azonnal cselekvésre sarkallta, ezért egyetlen pillanatig sem maradhatott tovább a városúr palotájában. A festett járólapokkal kirakott folyosón izgatott kiáltások visszhangoztak. Átsiklott az ide-oda rohangáló szolgák között. Selyemruhája halkan suhogott a nyomában, ahogy elhaladt a városi őrség parancsnoka mellett. A férfi a városúrhoz érkezett meghallgatásra, de most a sürgős parancsokkal volt elfoglalva.
Lirenda kiterjesztette a tudatát, és minden érzékével a körülötte zajló eseményekre összpontosított. Szúrásként érezte a hátában a kapitány ellenséges tekintetét, aki végig őt bámulta. A kegyvesztett Első Varázslónő mégsem fordult meg. Most nem kellett semmi mással foglalkoznia, csak a Legfőbb parancsaival. Először a frissen kitört nyugtalanságon akart úrrá lenni, aztán pedig sarokba kell szorítaniuk Arithon Teir’s’Ffalennt. A védővarázslatok egyensúlyát felborító rezgést még mindig érezte. Egy ilyen erejű csapás csak egyetlen dolgot jelenhetett: az ellensége felvette a kesztyűt. A csapda, amelyben Fionn Areth volt a csalétek, végre működésbe lépett. Lirenda megborzongott a tudattól, hogy hamarosan szembenézhet a démonával. Felgyorsította a lépteit. A feltörő öröm még jobban megacélozta az akaratát. Az útjába kerülő szolgák ijedten léptek hátra, és morogva adtak utat.
Néhány lépésnyire tőle a főbíró érkezett meg; a kapus sűrű bocsánatkérések közepette engedte tovább a méltóságot. A résre nyíló ajtóban néhány pillanatra feltárult a szürke égbolt. Ahogy a jeges téli szél átlépte a küszöböt, Lirenda abban a pillanatban odaszökkent. Gyorsan kilépett, mielőtt a férfi bezárhatta volna az ajtót.
Az uraságok kúriáinak csipkés tetői és a tanácsterem kupolája felett alacsonyra ereszkedett felhők homályosították el a napfényt. A csípős levegő közelgő hóesés ígéretét hozta magával. A varázslónő megrázta magát, hogy megszabaduljon a szél jeges érintésétől; nem akart arra várakozni, amíg egy szolga előhozza a köpenyét. Átverekedte magát a teraszon gyülekező méltóságok között. Óvatosan lépdelt, mert a lépcsőfokok peremét vékony jég borította. Lirenda nem vett fel vastagabb cipőt, csak a papucsa volt rajta. Kettesével szedte a márványlépcsőket. Szinte lebegve suhant el a díszes virágládák mellett, amelyekben a nyári bazsarózsák megszáradt maradványai árválkodtak; legtöbbet kristályos jég fedte.
Mielőtt elérte volna a zúzmarával borított utcát, a Koriathain egy középkorú jósnője sietett elébe. A köpeny csuklyáját hátrahajtotta, a fókuszkristályát pedig egy selyemszalaggal a homlokára rögzítette. Csupa rossz hírrel rukkolt elő.
- Minden, éjszaka felállított varázslatunk összeomlott! Az őrszolgálatot teljesítők is megerősítették, hogy a zsákmány nem a falon keresztül érkezett a városba.
Lirenda ujjai ökölbe szorultak. Legszívesebben felüvöltött volna.
- Biztos vagy benne?
A beavatott levegő után kapkodva lépett közelebb. Rövidre vágott ősz hajába belekapott a szél.
- Mindent háromszor ellenőriztünk. A fattyú nem a városkapun vagy valami titkos bejáraton át érkezett Jaelotba. Kegyelem mindannyiunknak! Cadgia, a Harmadik Varázslónő szerint a csapást a városon belülről indították el.
- Miért lep meg ez ennyire? A herceg, akit el akarunk fogni, Torbrand véréből való. Olyan ravasz, akár egy démon. - Lirenda tulajdonképpen örült annak, hogy nem lesz olyan könnyű dolga. Korallszín ajka lágy mosolyra húzódott. Ha van némi kihívás, akkor sokkal édesebb lesz a győzelem. - A hal ráharapott a csalira, hát nem látod? Most már csak ki kell fárasztanunk, és le kell rá csapni, amikor Fionn Areth közelébe merészkedik.
Ebben a pillanatban egy lánckesztyűs kéz kulcsolódott Lirenda vállára. A Koriathain varázslónője összehúzott szemmel perdült meg.
- Segíthetek, uram?
Az őrkapitány úgy húzta vissza az ujjait, mintha leforrázták volna. Borostás álla megrezdült, de a férfi makacsul kitartott. Amit eltervezett, azt most véghez fogja vinni.
- Milyen csalétek? Milyen zsákmány? Kijátszottad a városunkat? Ez az egész csak egy sakkjátszma? Tudni akarom az igazat!
- Kettősséggel állunk szemben - ismerte el Lirenda. Ellenszenvvel fedte el a számító gondolatait, ahogy próbált időt nyerni. Kisimította ruhájának meggyűrődött vállát, és eligazgatta az ujját. - Az egyik elöljárónknak kétségei merültek fel. - Az ajánlatával akarta leszerelte a férfit. - Neked is csak azt tudom javasolni, amit Elairának. Kövesd figyelemmel a fogoly minden rezdülését! Még a végén kiderül róla, hogy csak egy hasonmásról van szó.
- Micsoda? - A kapitányból épp ellenkező reakciót váltottak ki Lirenda szavai. Keze a kardmarkolat felé csúszott. - Most pedig elmondasz mindent, boszorkány! A nemrég kapott parancs szerint fel kell hoznom azt a szerencsétlent a börtönből. Azonnali kivégzés vár rá, te pedig még abban sem vagy biztos, hogy ő az Árnyékmester?
Lirenda ravasz tekintettel nézett vissza.
- Semmit sem állíthatok teljes bizonyossággal. A Koriathain nagyasszonyának parancsára védővarázslatokat kellett Jaelot köré vonnom. A férfi, akit vérpadra akartok vinni, a varázsló arcát viseli. Ez az egyetlen bizonyíték, ami alapján elítélték. Senki sem látta, hogy mágiához folyamodott volna. Ostobaság lenne a részemről, ha nem vizsgálnám meg az ügyet minden lehetséges nézőpontból. Ha a város ellen újabb csapást készítenek elő, akkor ennél jobb figyelemelterelést el sem lehetne képzelni. Ha mindenki egy bilincsbe vert ártatlant őriz, akkor a Sötétség Ura teljesen szabadon mozoghat közöttünk. Ott mér csapást a városra, ahol csak akar.
Az őrkapitány szitkozódva lépett hátra. Arcára hitetlenség ült ki. Lirenda rövid szünet után folytatta a megkezdett támadást. A szemében türelmetlenség szikrái villantak.
- A saját felelősségedre próbálj megállítani! A védővarázslatok összeomlottak. Ha Arithon s’Ffalenn valóban Jaelotban van, akkor egyedül a korianek állíthatják meg. Különben a városotoknak vége.
- Nem kérhetsz halasztást az ítélettel kapcsolatban - szűrte át a szavakat a kapitány az összeszorított fogai között. - A városúr már meghozta a döntést. Kitörnének a zavargások.
- Miért pazarolnám az időmet arra, hogy a te parancsaiddal vesződjek? - nevetett fel gúnyosan Lirenda. - Úgyis mozgósítani fogod az összes tartalékost, hogy segédkezzenek a rend fenntartásában.
Kezét a köpenye alá csúsztatta. Megragadta a kvarckristályt, és elméjében megalkotta az első hatalomrúna képét, hogy a maga oldalára állítsa a parancsnokot.
- Legjobb lenne megduplázni a fegyveresek számát, mert elképzelhető, hogy a börtönben őrködő nővérünknek igaza van. - Miután a férfi homlokán létrejöttek a varázslat láthatatlan szálai, megragadta a csuklóját, és maga után húzta a jeges utcán. - De ne feszítsd túl a húrt! Ha az ifjú tényleg nem az Árnyékmester, hanem csak egy hasonmás, akkor az igazi róka is valahol a tyúkól körül ólálkodik.
- Igazi róka? - kérdezte a kapitány, akinek megingott a bizalma. -Ezek szerint valóban azt gondolod, hogy csak a varázsló hasonmását tartjuk fogva a börtönben?
- Elképzelhető, hogy a két férfi összejátszik.
Teljesen váratlanul erőre kapott a szél. Végigsöpört a tetők felett, és a lehető legjobbkor hozta magával a fanyar ózonszagot. Egy újabb villámhoz hasonló jelenség tűnt fel az égbolton. Lirenda felemelte a szabad kezét, hogy megigazítsa feltűzött haját. A hangos dörrenés megrázta a cserepeket és a tetők illesztésénél lévő bádoglemezeket. Egy kolduló utcagyerek szaladt el mellettük. Piszkos ujjai között egy elegáns erszényt tartott. Senki sem indult az üldözésére. Az utcákat járó kereskedők ijedten húzódtak be a kapuk és boltívek nyújtotta menedékbe.
Lirenda úgy döntött, hogy a maga javára fordítja a hirtelen feltámadó rémületet. Ujjai megszorultak a másik csuklóján, és tovább vonszolta az őrkapitányt a széles úton.
- Érdemes kétségekre pazarolni a drága idődet? A város ártatlanjainak élete forog veszélyben.
Ahogy a dörgés visszhangja lassan elhalt, a jósnő hangosan kiabálva mellé állt.
- Ki más próbálkozna káoszt szítani, mint az igazi Árnyékmester?
Lirenda jobbra fordult az első keresztutcánál. A mögötte lépdelő kapitány olyan volt, mint a láncon vezetett medve. Egyre jobban megközelítették a kaszárnyát.
- A villámcsapások nem a börtönben tartott ifjútól származnak. Erre akár meg is esküdnék. Tegnap este olyan védővarázslatokkal vettük körül, amelyen még egy légy sem lenne képes átszökni. Ha nem vagy hajlandó bizonyítékok nélkül hinni nekem, valamit akkor sem szabad elfelejtened. Megkockáztatnád, hogy egyetlen helyre összpontosítod a védelmeket?
A kapitány felemelte a kezét, és hitetlenkedve megvakarta borostás állát. A fejét rázva nézett fel az égre, de a vastag felhők felett nem látszott újabb villanás. Valami megmagyarázhatatlan bizonyosság lett úrrá rajta. Nem volt rá oka, de mégis örömmel adta be a derekát.
- Rendben. Mivel nincs sok időnk, tételezzük fel, hogy igazad van. Ha a valódi varázsló szabadon garázdálkodik a városban, akkor mit javasolsz, mit kellene tennünk?
- Állítsatok kordont, minél hamarabb! Zárjátok le a főteret! Minden kivezető utcát katonák őrizzenek! A mellékutcák és a boltok bejáratai sem lehetnek kivételek. - Lirenda kénytelen volt oldalt fordulni, ahogy egy erőszakos áramlattól könnyezni kezdett. Négy kereskedő rohant el mellettük, akik egyetlen pillanatig sem akartak késlekedni az üzletük lelakatolásával. - Hogy megóvjuk az embereidet a gonosz mágiától, varázslónőket adok melléjük. A pecsétek és a nagy hatalmú talizmánok képesek lesznek megállítani az Árnyékmestert.
A kapitány bólintott, de beleegyező szavait a szél elvitte. Lirenda eloszlatta a rúnát, és otthagyta a férfit a kaszárnya bejáratánál. Közben az ég ismét feléledt, és villám fénye tört át a felhőkön. A varázslónő nem törődött ezzel, hanem folytatta megszakított útját. Közben megragadta a jósnő köpenyének ujját, és utasításokat adott neki.
- Hívj ide mindenkit! A városfalat őrző nővéreken és a Cadgia alá beosztott fürkészeken kívül minden beavatott jelenjen meg a főtéren! Semmiféle kifogást nem tűrök el.
* * *
A villanást követő mennydörgésbe az egész város beleremegett. A bíróság terme alatt a mélyben fekvő kőzetrétegek is visszaverték a rezgést. A városúr börtöne sem volt kivétel. Rozsdadarabok váltak le a foltos vaspántokról. A földön összegyűlt esővíz apró pocsolyáinak felszínén hullámok képződtek. A hamis álmok szorítása nem sokáig tarthatta a markában Fionn Areth-et. Az altatófőzet hatása azonban nem múlt el egyik pillanatról a másikra. Az ifjú a könyökére támaszkodva pislogta ki megduzzadt szeméből a csipát.
- Mi történt? - kérdezte rekedten, majd hangja köhögésbe fulladt. A nedves szalmához súrlódó szoknya által keltett zörej így csaknem teljesen elveszett.
- Nem tudom biztosan - válaszolta Elaira a sötétből. - De ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, hogy valaki felszabadította néhány rúna vad energiáját. Ennek eredményeképpen a szabad elemek kaotikus örvénylésbe kezdtek. Veszélyes mágia - tette még hozzá. A szavak által sugallt aggodalom azonban nem tükröződött a hangsúlyában.
- Nem érdekes - sóhajtott lemondóan Fionn Areth. Ahhoz túl fáradt volt, hogy a mágia apróságain kezdjen vitatkozni. - A fejem már így is épp eléggé zúg.
- Ha már felkeltél, nem mondanád el, hogy érzed magad? - lépett közelebb a varázslónő. Elmosódott alakja hosszú árnyékot vetett a fémrácson bevilágító fáklya fényében. Odafent csizmatalpak csikordultak meg az őrszoba padlóján. Hamarosan ideges léptek zajára figyeltek fel.
- Hogy érzem magam? - hajtotta vissza a fejét Fionn Areth a szalmára. - Minden porcikám sajog. Mintha egy egész csorda kecskét hajtottak volna végig rajtam. - Újabb dobogás hallatszott fentről. Ezt hamarosan hisztérikus kiáltozás és kivont acélfegyverek fémes csendülése követte. - Miért vagy ilyen nyugodt? Az odafenti hangok nem túl barátságosak.
- Ha tényleg nyugodtnak tűnök - közölte Elaira valamivel feszültebben -, akkor az azért van, mert kisebb zavar támadt valaki kegyetlen tervében.
Feltételezése hamarosan bizonyossággá vált. A börtön felügyelőjének mély hangja egész a cellákig eljutott. A férfi egész meglepődött.
- Hozassam fel most a foglyot? De az eddigi utasítások szerint csak napnyugtakor van randevúja a karddal.
Pánikba esett férfi vakkantását hallotta, amely túl rövid volt ahhoz, hogy ki lehessen hámozni az értelmét. A börtönfelügyelő hangjába azonban ismét beleremegett az egész épület. A férfi az őrökért szalasztott.
- Gyerünk, ti kérődző tehenek! Fejezzétek be a kockázást! Bilincsekre és láncra van szükségünk. Mindet a legjobb acélból! Ez parancs! Nem engedhetjük meg, hogy a tűz szétolvassza a szegecseket.
- Nem túl barátságos - suttogta Elaira, akinek a pillanatnyi megkönnyebbülése hamar aggodalommá változott. A szalmába túrt, hogy megkeresse az orvosságos táskáját, majd ujjait Fionn Areth könyökére kulcsolta. - Ne nagyon húzzuk fel őket. Legjobb lenne, ha már talpon lennél, mire ideérnek.
Az alatt a rövid idő alatt, miközben a fiú a görcsbe ránduló izmaival, elgémberedett ízületeivel és a szoros kötésekkel küzdött, a börtönfelügyelő és csatlósai leértek a lépcsőn. Mindannyian fegyvert viseltek. Az elülső páros csilingelő acélláncot hozott magával. A fenyőfáklyák groteszk árnyakat festettek a falakra. A cella elé érkező nyers modorú, szakállas börtönfelügyelő a rudakhoz nyomta az állát, és üdvözölte a varázslónőt.
- Ez most nem lincselésre szomjazó tömeg, asszonyom. A városúr parancsát hozták magukkal. Semmi esély nem maradt a tárgyalásra, és felesleges tovább vitatkozni. Álljon félre! Magunkkal visszük a varázslót, hogy kard és tűz által fizessen meg a bűneiért.
Elaira megszorította Fionn Areth remegő kezét, és a fiúnak sikerült álló helyzetbe tornásznia magát.
- Mellette maradok. Nem tud rendesen járni.
Kulcsok csörrentek. Az ajtó kinyílt, és nekicsapódott a nedves falnak. Két jól megtermett férfi lépett be, akiknek mélyre kellett hajolni az öt láb magas fejfa alatt. Harci vértet és sisakot viseltek. A nyomukban érkezők a láncokat hozták.
- Felesleges a bilincs - tiltakozott Elaira. - Ez a fiú úgysem tudna sehova sem elfutni. Súlyosan sérült, hát nem látjátok, ti vakegerek? A bekötözött csuklójára tett acél pedig felszakítja a sebeket. Felesleges az ilyen kegyetlen bánásmód.
- Nemigen számít ez, hölgyem - csattant fel a börtönfelügyelő, aki azért próbált tisztes távolban maradni a fogolytól és a varázslónőtől. - Egy órán belül úgyis csak hamu marad belőle; majd Dharkaron foglalkozik a problémáival. Hiába a szégyen, hiába a könnyek, semmit sem tehetsz, hogy megállítsd a városurat. Minden polgár a végét akarja.
A sűrű vörösbarna haj, amelyet azon a reggelen font be, megvillant a fényben. Elaira tincsei úgy világítottak, mint a frissen olajozott bronz. Nem hagyta magát.
- A Koriathain egyik legfontosabb törvénye a könyörületesség. Ennek értelmében tisztában kell lenned néhány dologgal. Szembe fogok szegülni minden felesleges, eltúlzott óvintézkedéssel. A városúr szavai szerint az én életem a biztosíték arra, hogy a fogoly nem fog idő előtt megszökni. Hagyjátok hát a láncokat! Majd én vigyázok rá.
A háta mögött álló Fionn Areth nem láthatta a vonásait. Elaira apró volt a két börtönőrhöz képest, és nem viselt fegyvert. Csupán a táskájában pihent valahol két kőkés, de ennek amúgy sem vette volna hasznát. A határozottságában azonban volt valami, ami félelmet ébresztett a többiekben. A két fegyveres azonnal sarkon fordult, és kivitte a láncokat. A börtönőrök pedig zavartan pislogtak hátra a válluk felett. A városúr felügyelője elveszítette a türelmét.
- Folytassátok, gyáva kutyák! Az a parancs, hogy mindenképp mozdulatlanságra kényszerítsük.
- Akkor használjatok valami puha kötelet! - ajánlotta Elaira, és hangosan dobbantott a lábával. - Addig itt várakozunk, szépen csendben. - Senki sem indult el, hogy teljesítse az utasítását. Indulatai felszabadították belőle az utcán elsajátítottakat. - Ugyan mitől féltek, ti kis hajlongó százszorszépek? Hogy ez a szerencsétlen visszajön a tűzből, és kísérteni fog benneteket, miután karddal átdöfték a szívét?
Fionn Areth levegő után kapkodott. A gyomra összerándult. Minden idegszála pattanásig feszült, és kínzó fejfájás tört rá. Megbotlott. Mintha egy hirtelen támadt örvény a feje tetejére állította volna az egész világot. Egyedül a varázslónő hideg ujjai tartották meg, különben menthetetlenül a padlóra zuhant volna. Egy csorba fogú, bűzös leheletű őrmester csoszogott oda mögé, és a kezében tartott kötéllel körbetekerte a csuklóját.
- Figyelj oda arra, hogy ne legyen túl szoros! - emlékeztette Elaira. - Ha a kötések felett is áthúzod, könnyen felszakadhatnak az alatta lévő sebek.
A férfi köhécselni kezdett, majd kiköpött.
- Ki a francot érdekel? Úgy fog kivérezni a máglyán, mint egy disznó.
Elaira dühbe gurult.
- Ezt hagyd rá a városúr fizetett hóhérjára! Gondolom, tudod, hogy hol a határ. Mert minden idő előtt kiontott vércseppért olyan átkot mondok rád, hogy még nemzedékek múlva is azt fogja nyögni az egész családod.
A csomók megszorultak, de a kritikus helyek szabadon maradtak. Elaira ragaszkodott hozzá, hogy ellenőrizze. Fionn Areth szédült. Ahogy a varázslónő hozzáért, reszketni kezdett. A közelgő végzet szele megérintette, és más emberré tette. A nő azonban nem csüggedt el. A szörnyű megpróbáltatások órái alatt egyszer sem látszott rajta, hogy feladta volna a küzdelmet. Olyan aprólékosan ellátta a sebeit, mintha még hosszú élet állt volna előtte.
- Tarts ki! - suttogta. Kezét a vállára tette, és kivezette a cellából, mielőtt a türelmetlen katonák taszigálni kezdték volna.
Fionn Areth újabb botlás nélkül hagyta maga mögött az első lépcsőket. Amikor elveszítette az egyensúlyát, a varázslónő melléje lépett, és könnyedén megtartotta a súlyát. A kínkeserves, részeges támolygáshoz hasonló menetelés során mindig biztos támaszt nyújtott. Közben egyfolytában szapulta az őket kísérő őröket. Mire felértek a lépcsőn, többet megfenyegetett közülük, hogy ha nem viselkednek udvariasabban, akkor képtelenek lesznek gyermeket nemzeni.
Ha Fionn Areth nem érezte volna magát ilyen nyomorultul, akkor talán még nevetett is volna a másik átkozódásán.
A patkányvizelet bűze gyorsan elmaradozott mögöttük. A nedves, csepegő falat vászonnal fedett faburkolat váltotta fel. A páncélok csörgése már nem vert olyan erős visszhangot a tágasabb szobákba érve. A lakkozott fapadlót fehér karcolások borították; a katonák szeges talpú csizmái szántották fel. A felső teremben tartották az elítéltek tárgyalásait. Most azonban egyetlen gyertya sem égett a bírói emelvényen. A masszív asztal tartószobrai körül mintha ezernyi halálraítélt lelke körözött volna a homályban. Az állott levegőben citromhéj és rózsaszirmok illata nyomta el a megalázott emberek testszagát. A börtönből felhozott szerencsétleneknek általában nem kellett sokat várniuk az ítéletre.
Fionn Areth szüntelen küzdelmet folytatott a rátörő pánikrohamok ellen. A rettegés az utolsó tartalékait is felemésztette. Érzékei elhomályosultak, ahogy a vér kiszaladt a fejéből. Hajszál választotta el attól, hogy összeessen. Ezekben a pillanatokban furcsa látomások szállták meg. A vastag, fekete oszlopok táncra keltek a négyzetes talapzaton, a magas keresztboltozat éteri fénnyé vált. Hiába minden büszkesége, nem tudott ellenállni az ájulásnak. A kötél másik végét tartó őr akadályozta csak meg, hogy a padlóra zuhanjon.
Elaira odafigyelése ellenére eleredt a vére. A varázslónő kiáltásai összemosódtak, és egyre távolodtak. Semmi sem állhatott a rohamosan közeledő sötétség útjába.
* * *
Arra ébredt, hogy valaki hideg vizet locsol az arcába. A hűvös keleti széltől megborzongott. Fagyos hullámok vágtak végig a testén, még azután is, hogy a víz végigfolyt a gerincén. Rózsaszín cseppek hullottak a földre a felszakadt kötések alól. A kezét egy rúdhoz kötözték. A fájdalom mégis távolinak tűnt. Kipislogta a vizet a szeméből, és felnézett. Egy nyitott szekérre helyezett póznához volt kikötve. Négy állig felfegyverzett katona őrködött körülötte. Sisakjuk tompán fénylett az alacsonyra ereszkedett felhők grafitszürke derengésében.
- Ébren van - tájékoztatta a többieket a börtönfelügyelő.
Fionn Areth a szemébe lógó nedves hajtincseken keresztül nézett oldalra. Elaira már nem volt mellette. Egyedül csak az aranyszín oroszlánnal díszített zubbonyokat látta; a katonák bizalmatlanul és ugrásra készen méregették.
- Akkor induljatok! - adta ki az utasítást a felügyelő.
A hajtó ostora felcsattant. A durva pokróccal letakart ló nekifeszült a hámnak, és a szekér lassan megindult. Jaelot városában emberemlékezet óta ezt az ócska, nyikorgó szekeret használták a foglyok szállítására.
Ahogy Fionn Areth kötelei megrándultak, az ifjú sebei újra lángra lobbantak. A térdelő elítélt csak homályosan látta a körülötte imbolygó helyszíneket. Áthaladtak a börtön udvarán, az őrök szállásául szolgáló kunyhók mellett, majd a három fiatornyos bástya következett. Két börtönőr előreszaladt, hogy kinyissák a nehéz, vasalt kaput. A kecskepásztorok életében semmi olyasmi nem létezett, ami felkészíthette volna az ifjút a túloldalon váró zajra.
Ahogy az ajtószárnyak kitárultak, mintha egy másik világba érkezett volna. Odakinn őrjöngött a tömeg. Az arcok tengerében öklök villantak. Az ordítozás és a mozdulatok határtalan gyűlöletről árulkodtak. A láncinges katonák kordonja erőtlennek tűnt. Nagyjából annyi esélyük volt a csőcselék visszatartására, mintha egy találomra leszúrt karóval akarták volna megakadályozni az árvizet. Lovas lándzsások próbálták emelni a fegyveresek tekintélyét. Nyolc páros állt melléjük, hogy végigkísérje a lassan haladó szekeret. Mindkét oldalon a halál ígérete tükröződött. A kifent acélhegyek félhold alakú ívén megcsillanó fény és a bosszúszomjas tömeg összemosódó hörgése is az ő vérét kívánta. Férfiak, asszonyok, gyermekek; kivétel nélkül olyan szenvedélyesen és átszellemülten tomboltak körülötte, hogy az minden képzeletét felülmúlta.
Fionn Areth nagyot nyelt. Erősen reszketett a hideg szélben. Félénk pillantásokkal nézett jobbra, majd balra. Arcán könyörgés és elkeseredettség látszott. A háta mögött álló katona felvihogott.
- Semmi esélyed, ecsém! Most már egyetlen átkozott boszorkány szoknyája mögé sem bújhatsz el. Az apró, nagyszájú szukát máshova hívta a kötelesség; az elöljáróinak kell jelentést tennie.
Fionn Areth-nek már nem volt mitől félnie. Egy lápvidéki kifejezést mormolt, amely a hasmenéses kecske ürülékéhez hasonlította a férfit. Megtorlásul egy lánckesztyű csapódott az arcába. Vért köpött, és mogorván felnézett. Szemében ugyanaz a düh villant, amely Torbrand s’Ffalenn leszármazottjainak sajátja volt az évszázadok során. Az őr hátralépett a társaihoz, és motyogni kezdett.
- Az ördög szeme ez, én mondom! A fickó a démonok ivadéka. Mindenkinek jobb lesz, ha a szél széthordja a hamvait.
A fájdalmat követő adrenalinhullám kitisztította Fionn Areth fejét. Szélesebbre nyitotta a lábát, hogy a szekér imbolygása ne zavarja annyira. Ahogy a ló maga mögött hagyta a börtönt, mögöttük is bezárult a tömeg. A kegyetlenül vicsorgó emberek fülsüketítő hangon üvöltöztek, és próbáltak közelebb nyomulni. A szekér egyre haladt előre. A következő utcába beérve az erkélyeken gyülekezők kiáltásai tisztán hallatszottak.
- Halál a varázslóra! Halál a varázslóra!
A tömeg egy emberként szabadította rá iszonyú haragját. A ló félénken oldalazni kezdett. Két katona lépett mellé, hogy a saját kezükkel irányítsák a megszeppent állatot. Minden apró zörej ezerszeresére erősödött, és összeolvadt. A közelben állók pantomimszínészeknek tűntek; a kerekek recsegése és a hajtó káromkodása szinte teljes mértékben elhalt. Ebben a különös burokban haladó lovas lándzsások ide-oda cikáztak, hogy a kordont alkotó társaik segítségére siessenek. A harci mének patkóinak csattogását azonban magába nyelte a kövezet.
A kíséret vashegyű sisakjai között Fionn Areth korian varázslónők lila köpenyét látta felbukkanni a rongyos tömegben. Őket nem kerítette hatalmába a hisztéria. Tágra nyílt szemmel vizslatták a körülöttük állókat, mintha minden egyes bámészkodó vonásait rögzítették volna az elméjükben. Egy dolog azonban közös volt bennük: pillantásra sem méltatták az elítéltet. Az ifjú hiába nézte meg az arcukat, Elairát nem látta.
Fionn Areth ugyanúgy viselte a megpróbáltatásokat, mint a kecskék, amelyeket apja kése alá hajtott. A tömeg azonban még annyi szánalmat sem mutatott, amennyit ő érzett a néma állatok iránt. Egy sonkakezű böllér a véres bárdját rázta felé. A katonák között guggoló rongyos gyerekek trágyából és sárból gyúrt lövedékekkel dobálták. Legtöbbször ugyan sikerült lebuknia, de ezért mindig nagy árat fizetett. A kötelek belemartak a csuklóján felszakadt sebekbe.
Habár a szél még mindig dobálta a haját, a hideg megszűnt létezni. Izzadság cseppjei szánkáztak végig a hátán. A szekér ismét elfordult, ezúttal a kereskedőnegyed szűkebb utcái felé. Az üzletek ponyvái alatt és az erkélyeken itt is vonyító és üvöltöző emberek tolongtak. Szemét és konyhai maradék záporzott a fejére. Az egyik éjjeliedény tartalma cél tévesztett, és a mellette álló katonákat terítette be.
Ketten kiáltozva ugrottak le a szekérről. Bosszúszomjasan indultak meg felfelé a falépcsőn, de három rikoltozó öregasszony állta az útjukat. Közben az áldás szünet nélkül hullott. Valaki egy frissen levágott disznó gőzölgő belsőségeit zúdította a szekérre. Nem sok értelme volt tovább maradni.
A szekér megindult. A katonák átkozódása és az idős asszonyok kárálása hamar elmaradozott mögöttük. Fionn Areth sosem tudta meg, hogy végül hogyan végződött a vita. A megfogyatkozott kísérete viszont egyre feszültebb lett. Megkerülték a kovácsműhelyt és a lószerszámokat készítők házait, majd elérték a keleti piac őrjöngő sokaságát. Itt kénytelenek voltak ismét megállni. A bádogosok és használt kacatokat árusítók szétszórt bódéinak útvesztőjében nem fértek volna el.
A Dagrien udvar nyilvános kútjai körül sosem volt egyszerű a közlekedés. A kíséretet vezető tiszt megállította a lovát, amely hátrálni kezdett. Az állat szájából hab fröccsent a szekérre.
- Démonokra! Látjátok ezt? Az egész város megtébolyodott! - Megsarkantyúzta a lovát, és magához intett egy lándzsást. - Zárjátok gyűrűbe a szekeret! Aztán hozass ide egy tucat íjászt, hogy fedezzék a foglyot!
Egyik kezével eleresztette a gyeplőt, és fenyegetően megrázta az öklét a közeledő csőcselék felé. Az emberei alig tudták feltartóztatni a haragvó sokaságot.
- Vissza kell vonulnunk egy szűkebb mellékutcába, hogy tartani tudjuk magunkat. Keress két lándzsást megbízható lovakkal, és küldd vissza őket a kaszárnyába! Erősítésre van szükségünk, különben sosem leszünk képesek áttörni ezen a téren anélkül, hogy felkelést robbantanánk ki.
Az őrmester megfújta a rézkürtjét, hogy jelt adjon a visszavonulásra. A kapitány közben visszatért, hogy a fogat hátrálását felügyelje. A szapora parancsszavak között egyfolytában káromkodott. Körülöttük egyre fokozódott az őrület. Az ordibálás és a tömeg nyomása ellenére sikerült alakzatba rendeznie a katonákat. Pajzsfalat alkottak, hogy feltartóztassák a gyilkos áradatot.
- Sosem láttam még ehhez hasonlót, amióta beálltam katonának! Szerencsénk lesz, ha sötétedésre elérjük a főtéren felállított máglyát. De addig is valahogy életben kell tartanunk a foglyot.