5670. TÉLI NAPFORDULÓ, DÉLUTÁN
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
CSALÉTEK
Fionn Areth félmeztelenül várta, hogy a gyilkos penge elérje. Mégis ellen tudott állni a rémületnek, és nem adta át magát a gyengeség szorításának. Az öböl felől érkező szél vörösre fújta csupasz bőrét. A gyanta és a fenyő szúrós szaga összekeveredett a fáklya sűrű, olajos füstjével. A tüdeje megtelt a dermesztő egyveleggel, és szédülni kezdett. Egész élete folyamán nem érezte még magát ilyen egyedül. Sosem sújtotta még a földre a kétségbeesés. A vágásokból és horzsolásokból már semmit nem érzett. Hangosan kalapáló szíve már nem továbbította a fizikai fájdalmat, csak a mindent elsöprő lelki gyötrelmet.
Körülötte tombolt az eszement tömeg. Ide-oda lökdösődtek, mint a koncon marakodó ragadozók. Mindannyian akartak egy harapást a húsból. Olyan erősen vágytak a vérére, hogy szinte magán érezte a bűzös leheletüket. A kőemelvény köré gyűrűt vont katonáktól a tér szélén álló házaknál és boltoknál állók arcáról sokféle érzelem tükröződött. Azok, akiket még nem őrjített meg a zsákmány rettegése, azok csak úgy fröcsögtek a dühtől. Legyen szó férfiról vagy nőről, az elítélt sehol nem látta még csak szikráját sem a szánalomnak vagy a szomorúságnak.
A kegyelem hiányában minden reménye odalett. Fionn Areth felköhögött a füsttől. Száraz torkából groteszk krákogás tört fel. A fiatalság, a kalandvágy és egy korai jövendölés sodorta ilyen helyzetbe. A gyűlölet tárgyaként hagyja maga mögött a világot. Azokért a bűnökért hal meg, amelyeket az Árnyékmester követett el. Az az Árnyékmester, akit az ellenségének tekintett, aki ellen fegyvert akart ragadni, és aki miatt be akart állni a Fény Szövetségébe. Semmi sem maradt az eszményképekből. Azok a boldog percek, amelyeket a Skyshiel-hegység egyik fogadójában töltött azzal a lánnyal, csupán egy álom suttogásának tűntek. Nem volt kecskepásztor többé, és nem érdekelte a sorsa. Egyetlen dolog járt az eszében: a pillanatokon belül bekövetkező halála.
A halomba rakott rőzse mellett négy ősz hajú veterán állt. Mindannyian ott voltak, amikor az Árnyékmester szétverte a seregüket Vastmarkban. Szarkalábas szemüket elégedetten legeltették az elítélten. Roppant boldogsággal töltötte el őket, hogy megkésve ugyan, de bosszút állhatnak. A náluk is közelebb álló hóhér türelme valami megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozott. Ugyanolyan élettelennek tűnt, mint a kezében tartott acélpenge.
Fionn Areth összeszorította a fogát, mert másként nem tudta elrejteni a vacogását. Kénytelen volt kivárni azokat a szörnyű pillanatokat, amíg a városúr és felesége meg nem érkezett az arany-fekete, fényesre lakkozott, nyitott hintóján. Díszegyenruhás inasok serege kísérte őket. A kocsis minél közelebb akart hajtani az előkelő vendégek részére fenntartott emelvényrészhez. Őket a zenészek követték. Mögöttük két másik csillogó hintó érkezett. A páváskodó méltóságok járművei komótosan haladtak előre.
Miközben Fionn Areth egyre jobban szenvedett a várakozástól, a néhány kiválasztott csatlakozott a városúrhoz, hogy együtt nézzék végig a nagy eseményt. Az inasok bort és frissítőt szolgáltak fel. A vastag bundát és divatos kalapot viselő hölgyek a testőrök sorfala mögött csevegtek. Őket azért hozták magukkal, mert semmiképp nem akartak a modortalan köznéppel keveredni.
A második emeleti erkélyeken összegyűlt társaságok hasonlóan mulatoztak. Jaelot gazdag kereskedői és céhvezetői szerették megtartani a kellő távolságot. Így nem állt fenn annak a veszélye, hogy vér fröccsen a ruhájukra, vagy a hölgyek orrát megzavarja a füst és az égő hús bűze.
Trombitaszó hallatszott. A városurat hordozó hintó lassan átvágott a tömegen. A lovak fején a lépteikkel összhangban hullámzott a fekete tolldísz és az elit őrség sisakjának szalagjai. Amikor felhangzott a második szólam, Jaelot ura leszállt a hintóról, és az emelvény felé indult. Ünnepi ruháját viselte, és a drágakövekkel kirakott hermelinprém kalapját. A nyakában függő vastag aranylánc és címer a rangját jelképezte. A városi főtanácsos követte, aztán a főbíró, és végül két sorban a szolgák, akik vörös szőnyeget terítettek le az emelvény szabadon hagyott oldalára. Még több szolga érkezett, akik puha bársonyszékeket hoztak, hogy a tanúként résztvevő méltóságoknak ne kelljen állniuk.
A főbíró mégsem foglalt helyet, állva olvasta fel a hosszú bűnlajstromot. A szél, amely sikertelenül próbálta kitépni a kezéből a papírost, messze vitte gyászos hangját. A tömeg üvöltözve fogadta a végtelennek tűnő listát. Fionn Areth-hez tízből jó, ha egy szó eljutott. Különben sem volt fogalma róla, hogy mivel vádolják.
A csőcselék mennydörgésszerű ordibálása, az olajos füst csípős szaga és a rémülettől pattanásig feszülő idegszálai ellenére Fionn Areth próbálta megőrizni a méltóságát. Kábult volt ugyan, de sikerült talpon maradnia. Megbecsülni sem merte, hogy mennyi idő telt el, mire a halálát elrendelő végzést összehajtották. A tekercset sötét szalaggal kötötték össze, és átadták egy fekete csuhát viselő írnoknak. Az ifjúnak minden erejét arra kellett használnia, hogy ne kezdjen el kegyelemért könyörögni. Nem akart megalázkodni, mert legbelül tudta, hogy értelmetlen.
Már csak a büszkeség tartotta életben. Nem akart még több örömet okozni a kínzóinak. Aztán a trombiták harmadszor is megszólaltak. A kikiáltó és a városi bíróság képviselői hidegvérüket megőrizve vonultak vissza a helyükre. Az oroszláncímeres köpenyt viselő katonák felemelték díszes fegyverüket. A ceremónia a végéhez közeledett. A városúr intett a kezével, majd a kikiáltó bejelentette a kivégzés tényét.
- Arithon s’Ffalenn, akit Árnyékmesterként is ismernek! A Jaelot városa ellen elkövetett bűneidért kard és tűz általi halálra ítélünk. A tetteid immáron Daelion ítélőszékére tartoznak, és Dharkaron áll bosszút a gonoszságodért. Legyenek könyörülettel éretted a Kerék túloldalán létező hatalmak, és segítsenek hozzá a lelki békédhez!
Az ezer torokból feltörő vad örömujjongás megrezgette a levegőt és az égen gyülekező szürke fellegeket. Fionn Areth eltompult érzékei ellenére is hallotta, ahogy a hóhér mögéje lép. Izzadt háta libabőrös lett, és a légzése elgyengült a pánik nyomása alatt. A szemét elvakító könnyek miatt csak egy sötét alakot látott, aki lassú léptekkel megkerülte, és megállt előtte. A fekete kesztyűs kéz megmarkolta a fekete kardmarkolatot. A csuklya mögötti szempár végignézett a nyomorúságán.
- Kegyelem! - zihálta Fionn Areth, de a szavaiból hiányzott az erő. Könyörögni akart, ahogy az utolsó csepp bátorsága is elszállt. Túl fiatal volt még, és túlságosan szerette az életet.
A felbérelt mészáros közelebb lépett. Kinyújtotta a kezét, és megragadta az áldozat csupasz vállát. Mozdulata teljesen természetesnek tűnt. Mintha csak csillapítani akarta volna az áldozat remegését, hogy már az első szúrás biztosan célba találjon.
Fionn Areth lehunyta a szemét. A hősiessége elszállt. Összeszorított fogai közül vinnyogás tört elő. Érezte az arca előtt megmozduló ruha suhogását. Mintha emberi szavakat hallott volna. Valaki a fülébe suttogott. A hang tiszta volt, akár a hegyi patak csörgése. A körülötte lévő káosz csillapodni kezdett, és mintha egy édes álom szövete terült volna a fejére.
- Fiú! Hallgass rám, fiú! - Az ezután következő ígéret mögött a könyörület és a harag lángja lobogott. - Halált és tüzet fogsz látni a mai napon. De a koronaherceged rendelete alapján te ártatlannak találtattál. A te véred nem áztatja ezt a földet!
Fionn Areth összerezzent, mint aki álomból ébred. Kinyitotta a szemét. Reményei elszálltak, és az érzelmei teljesen eltompultak. Szinte öntudatlanul nézte végig, ahogy a hóhér ujjai a maszk zsinegjei felé kúsznak. Egész teste zsibbadt, és mozdulni sem tudott. A körülötte tomboló őrületben meglátta azt az arcot, amelyet Jaelot városa a végzetének szánt. A hóhér vonásain azonban emberség tükröződött.
A felfelé ívelő szemöldök alatt húzódó zöld szempár összekapcsolódott az övével. A vékony, magas arccsont vékony, kúpos állban végződött. Fionn Areth a legrosszabb rémálmaiban sem képzelt ilyet. A másik vonásai pontos tükörképét alkották a saját arcának. Jaelot hóhéra a hasonmása volt.
- Remek, ezek szerint felismersz - közölte a másik száraz vigyorral. Hangja szikrázó jég volt.
Fionn Areth vállán gyengült a szorítás. A másik kesztyűs kéz félrehajította a selyemmaszkot. A jelenés felemelte a fekete fegyverét.
Vakító fényrobbanás támadt. A ragyogó fehérség feltépte az eget és a földet, hogy aztán eggyé olvassza őket. Az elsődleges energia kitörése volt ez. A magasztos tündöklés minden mást elhomályosított, és soha nem hallott tisztaságú hang rezgette meg a levegőt. Akik meghallották, azok az őrület határára kerültek.
Fionn Areth felüvöltött. Úgy érezte, mintha a hús leválna a csontjairól, és a kavargó örvény lassan magába nyelné. A feje felett a hóhér kardja belehasított a levegőbe. A sikoltó penge mágiája széttépte a sötétséget; az elmét és a szívet határtalan, szárnyaló boldogság öntötte el. Aztán a fegyver ereszkedni kezdett, de a földöntúli ragyogás egy szemernyit sem halványult.
Fionn Areth összehúzta magát, de a kötelek nem engedtek túl nagy mozgásteret. Nem érezte, hogy az acél átdöfné a mellkasát. Ehelyett halk pendülést hallott. A kötelek elpattantak, ő pedig erőtlenül a földre zuhant. Azaz csak zuhant volna, mert a hóhér elkapta.
- Tarts ki! - bátorította a másik a félelmetes hangzavarban.
Fionn Areth szédült, és elhomályosodott a látása. A tarkabarka örvény és a hangorkán minden érzékét eltompította. Megbotlott. A mellette álló megmentője felkiáltott; hangja teljesen megegyezett a kard rezgésének egyik darabjával. Sikolyok és üvöltések törtek fel a tömegből. A körülöttük álló fegyveresek gyűrűjét ledöntötte a lábáról a fém zengése. A férfi szavai mintha átformálták volna a ragyogást.
A körülöttük tomboló tömeghez szólt; a mesterbárd hangja a tér legtávolabbi pontjára is eljutott.
- Ez a város csúfot űz az igazságszolgáltatásból, és sportot csinál az ártatlanok vérpadra küldéséből! Álljatok félre, vagy azt is megbánjátok, hogy az anyátok világra hozott! A királyi alkotmány értelmében én vagyok a birodalom koronahercege. Az ítéletem ellen senki sem emelhet kifogást! Ettől a pillanattól kezdve Rathain törvénye alapján nincs kegyelem azoknak, akik nem hordozzák magukban ezt az erényt!
A fény- és hangorkán elérte a csúcspontját. A térdre hullott Fionn Areth-nek ömlöttek a könnyei. Teljesen könnyűnek érezte magát; azt várta, hogy mikor röppen fel.
- Feküdj hasra! Most! - kiáltotta a férfi, és határozottan megtaszította.
De a figyelmeztetés értelme már nem tudatosult benne. Fionn Areth nem tudott mit tenni. A teste anyagtalan csomag volt csupán. Nem tudta koordinálni a mozgását, ahogy az emelvény kőlépcsője felé zuhant. Lélegzet után kapkodott. A hideg széltől teljesen elgémberedtek a tagjai. A kard által kavart örvényektől patakzott a könnye. Az sem érdekelte, hogy a másik karja ellentmondást nem tűrve a földre nyomja.
Az elsődleges energia hangja az egyik pillanatról a másikra teljesen megszűnt. Csak egy apró repedés volt a teremtés fátylán. A fekete pengéjű kard elhallgatott. A dallam utolsó hulláma erős csapásként vágott végig a levegőn. A nyomában közvetlenül ott száguldott a kétségbeesés. A kábult elmék az őrület határán egyensúlyoztak. A bámészkodókon úrrá lett a pánik, és esztelen ordítozásba kezdtek. A feltörő sikolyok és kiáltások mögött elemi rettegés és mindent elsöprő szomorúság húzódott. Mintha örök sötétség ereszkedett volna az általuk olyan jól ismert világra. A misztérium földöntúlisága mindenkit megtévesztett. Az emberek visszakerültek a szürkeségbe, az anyagi létezés közönséges otrombaságába.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el. Aztán megnyílt felettük az égbolt.
Villámcsapás érkezett a mennyekből. A rőzse köré állított tölgyoszlopok ledőltek. Szilánkok repültek a levegőbe, és nyomukban szikrák záporoztak. A halvány, vérszínű fény hamarosan erőre kapott. Az emelvényen fellobbanó tűz a világvége ígéretét hordozta magában. A városúr és az előkelőségek zavartan pattantak fel, és rémülten menekülni kezdtek a földre zuhant katonák gyűrűjén keresztül. A csillogó kardok, páncélok és sisakok összemosódtak, és hullámzó vízfelszínhez hasonló réteget alkottak. A széthasadt láncingek alatt felbukkanó vér és horzsolások azonban nagyon is valóságosak voltak, akárcsak a meghajlott kardpengék.
A mennydörgés hangja megrázta az egész teret. Vörösen izzó fadarabok hullottak a máglya aljára, és fellobbantották az olajos hasábokat.
Mintha egy tökéletesen megrendezett színdarab lett volna, a második dörgés szanaszét dobálta a törmeléket. Az égő faágak a levegőbe emelkedtek. A tűzörvény elérte a rémült tömeget, és rájuk zúdította Sithaer minden dühét.
- Már felkelhetsz. Tudsz járni? - szorultak meg az ujjak Fionn Areth karján.
Az ifjú a köhögését legyőzve válaszolt:
- Nem tudom.
Ebben a pillanatban az egész világ elsötétült.
- Ath! - kiáltott fel. - Megvakultam. Megvakultam! Nem látok Semmit!
- Dehogy vakultál meg - válaszolta a jótevője, akit elnyelt a puha éjszaka. - Ez csak az árnyék. - Magabiztossága még ijesztőbb volt, mint a körülöttük kialakuló helyzet. - Most pedig állj fel! Gyorsan. Most még előnyben vagyunk, de már nem sokáig. Ha az emberek magukhoz térnek, Dharkaron fekete szekerén sem tudnánk innen elmenekülni. Azonnal darabokra szaggatnának.
Fionn Areth remegve tápászkodott fel. Mozgást észlelt, majd hamarosan meleg gyapjú borult a vállára. Jeges bőre hálásan fogadta a védelmet. Túl későn tört rá a felismerés. A ruha valószínűleg ugyanolyan fekete, mint amilyent a hóhéron látott. Hasonmás megmentője nem más volt, mint az Árnyékmester.
Valószínűleg hangosan is kimondta a sejtéseit.
- Ez remek - állt meg egy pillanatra a varázsló. Körülöttük egyre hangosodott a kiabálás. A férfi kisöpörte megperzselődött haját az arcából; a fáklyák és vödrök után kiabáló katonákat hallgatta. A kardja mozgásba lendült, és fémes csattanás hallatszott. Újabb hárítás, majd egy döfés következett. Aztán egy kiáltás; a kard valami puhába hatolt.
- Gyerünk! - szólalt meg a férfi, majd az erősödő vérszag ellenére maga után húzta Fionn Areth-et. Mintha nem üvöltöztek volna eszeveszetten körülöttük, és nem hallatszott volna halálkiáltás a sarkukban, az Árnyékmester felvette a beszélgetés fonalát. - Azért van némi eleganciája a dolognak, nem? A neked szánt máglya nagy része a városúr katonáinak és a vérszomjas tömeg hangadóinak a nyakában landolt. - Továbbra is megmaradt hangjának a gúnyos, metsző éle. - Ami jár, az jár. A robbanás, amely ily módon igazságot szolgáltatott, a prófétánk legjobb húzása volt. De most menjünk! Később lesz még elég időnk Dakar géniuszát méltatni. Persze csak akkor, ha túléljük a forgatagot, és élve kijutunk innen.
Miközben Fionn Areth a nyakába szedte a lábát, a férfi egy pillanatra elhallgatott. Aztán a monológ folytatódott.
- Légy óvatos! Az a kupac melletted egy eszméletlen őr. A kezére nyugodtan ráléphetsz, de a kardra ügyelj. Felesleges lenne kísérteni a szerencsénket. Ne fordulj a sorsod ellen! Ez az általad elátkozott sötétség mentett meg minket a halál torkából. Most pedig erre, de ne feledkezz meg a lépcsőről!
Fionn Areth botladozása hangos szitkozódást váltott ki körülöttük. Az ezt követő közmondás rímei arra utaltak, hogy a gonosz tettek még gonoszabb következményekhez vezetnek. Az Árnyékmester roppant jókedvén azonban ez sem változtatott. Úgy beszélt, mintha a káosz megrészegítette volna.
- Előre is bocsánatot kérek. Az ellenségeink kezdenek magukhoz térni. Arra már sajnos nincs idő, hogy kellőképpen kiélvezzük a győzelmünket. - Ujjai egyáltalán nem törődtek a másik felszakadt sebeivel. Az Árnyékmester fogást váltott a csuklóján, és rángatta tovább.
A hóhér felhorzsolt karja nem túl széles, inas vállhoz kapcsolódott, amely félig elveszett egy másik fekete köpeny alatt. Valószínűleg két réteg ruhát öltött magára, hogy szükség esetén az egyiktől megválhasson. A szédülő kecskepásztor gyors léptekkel hagyta maga mögött az emelvényt. Átsiklottak az eszméletlenül heverő katonák gyűrűjén, és egyenesen a tömegbe vetették magukat.
A sötétség olyan volt, mint a fekete nemez. Az embereket a vakság sarokba szorította. A Jaelot főterén összegyűltek a lábukat a nyakukba szedve próbáltak menekülni. Az összepréselődő tömeg kiszorította a levegőt Fionn Areth tüdejéből. Lába folyton megcsúszott a kövezeten. A láthatatlan sokaság megsebzett szörnyeteghez hasonlóan vonaglott. Időnként sikoltozás és ordítozás támadt mellettük. A kezek ide-oda kapkodtak, hogy valami szilárd fogódzót találjanak. A félelem felmorzsolta a józanságot, és az Arithon árnyéka által keltett sötétség életre hívta a legszörnyűbb rémálmokat.
- Jó lesz, ha vigyázol! - csendült fel újra az az összetéveszthetetlen selymes hang az ifjú fülében. - Nem csak Jaelot előkelőségei akarják lenyúzni a bőrünket. - Hiába volt teljesen áthatolhatatlan a sötétség, a varázsló határozottan tartotta az irányt. Viszonylag könnyedén sikerült átverekedni magukat a félőrült emberek között. - A Koriathain is legalább olyan barátságtalan. Egy nagyobb falka szaglászik utánunk. Nem nagyon fog tetszeni nekik, hogy elszabadultunk. Készen állsz a harcra? A szerencse önmagában valószínűleg kevés lesz az üdvösséghez.
A közelükben tolongók miatt a fegyvernek semmi hasznát nem vették. Ha a mágikus penge még mindig a másik kezében volt, Fionn Areth nem látott belőle semmit. Miközben próbált talpon maradni, észrevette, hogy az Árnyékmester hangja a hisztérikus tömeghez szól. Megpróbálta lecsillapítani őket. Egy furkósbottal felszerelt férfi a mellette álló asszony segítségére indult, aki elveszett gyermekét kereste. Az emberség lecsillapította az áradatot, és többen csatlakoztak hozzájuk. Arithonnak azonban hiába sikerült egy aprócska körben elűznie a káoszt, a tér egészén még mindig pánikba esett emberek kavarogtak.
A kiáltásokat fegyvercsörgés törte meg. A katonák rendezték soraikat, és a kiadott parancsoknak engedelmeskedve az Árnyékmestert kezdték keresni. Legtöbben mégis kénytelenek voltak először a tömeg megfékezésére indulni. Fáklyák lobbantak lángra. A fényük azonban alig oszlatta szét a sötétséget; mintha sűrű köd uralta volna az éjszakát. A házak sorfala között teljesen megrekedt a levegő. Az egyik tiszt felharsanó kürtje gyülekezőt fújt. Lópatkók hangos csattogása figyelmeztette az embereket, hogy merre nem tanácsos menniük. A lándzsás lovasok a tömegbe indultak, hogy levadásszák a megszökött elítéltet és bűntársát.
Még több fáklya lobbant fel, az egyik ijesztően közel hozzájuk. A tömeg áramlata és az Árnyékmester erős szorítása miatt folyton mozgásban lévő Fionn Areth kihasználta az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegye a másikat. De nem fekete hajat látott, hanem szőkét. A pisze orrú férfi arcát halványrózsaszín bőr borította.
Rémülten felkiáltott, amivel magukra vonzotta a körülöttük állók tekintetét. Egy szívdobbanásnyi idővel később meglátta Arithon kivillanó mosolyát, majd ismét sötét lett. A vizsgálódásnak vége szakadt.
- Ne is törődj a változással - közölte az Árnyékmester. - Az először látott arcom az igazi.
Hirtelen talált egy láthatatlan ösvényt a tömegben. A két szélen álló férfi közül az egyik öszvérhajcsár lehetett a szaga alapján; a másik valószínűleg egy pékségben dolgozott. Fionn Areth tüsszögni kezdett a belélegzett liszttől. Valaki rálépett egy asszony lábára. A káromkodás ellenére ismét szabaddá vált előttük az út. Ahogy a sértett kiáltozása elhalt mögöttük, Arithon továbbra is nyugodt szavai hangzottak fel.
- A városi őröket és a helybélieket meg tudjuk téveszteni a halványan világító fáklyák fényében. A Koriathain azonban már keményebb dió lesz.
Fionn Areth-nek végre nagy nehezen megjött a hangja.
- Miből gondolod, hogy veled maradok? Csaknem máglyahalált haltam az általad elkövetett bűnökért. Ha sikerül is megszöknöm, akkor sem veszek részt a gonosz dolgaidban. Ennyire azért nem vagyok hálás. Sőt, épp az ellenkezője igaz. Én a Fény Szövetségét támogatom. Az igazság érdekében az lenne a leghelyesebb, ha feladnálak az első oroszláncímeres katonánál.
- Ez elég sok bonyodalommal járna, mivel az én arcomat viseled - válaszolta Arithon s’Ffalenn gúnyosan. - Vedd fel a csuklyádat!
Amikor Fionn Areth nem engedelmeskedett, saját kezével rántotta fel a selymet. Aztán szabadjára engedte az uralma alá hajtott árnyékot.
Újra nappali világosság támadt. A szürke felhők homályában teljes egészében feltárult a megtébolyult sokaság. Az eluralkodott rémület sokkal rosszabb volt, mint amikor csak apró szeleteket láttak belőle. Arithon is a köpenye mögé rejtette az arcát; a zöld gyapjút nem díszítette semmilyen minta. Fejét elfordította, mintha pontosan fel akarná mérni, hogy hol vannak. A Fionn Areth karjára kulcsolódó ujjak szorítása azonban továbbra is olyan határozott maradt, akár egy bilincsé.
- A részeg öcsém vagy, ha bárki kérdezi.
A zajongás és a zűrzavar eleve lehetetlenné tett bármilyen vitát. Fionn Areth pislogott néhányat a hirtelen támadt világosságtól, majd óvatosan hátrapillantott.
A kőemelvényről füst kígyózott az ég felé. A máglya még mindig égett, és parazsat köpködött. A leterített szőnyeg és az egyik elegáns szék is lángra kapott. Nem messze a városi őrség katonái csoportosultak, és egymást akadályozva próbálták megmenteni Jaelot hisztérikusan vonyító városurát. A főbíró összekuporodva és mozdulatlanul ült a földön; talán elájult. Alattuk, ahol a lándzsások vontak gyűrűt az emelvény köré, most a nehézlovasság katonái jártak fel s alá, hogy lelket verjenek az őrület határára került társaikba. A harci mének elkeseredetten próbáltak szabadulni gazdájuk szorításából, ahogy a megtébolyult tömeg egyre erőszakosabban szorította őket hátra.
Valamivel távolabb újabb őrök próbáltak blokádot létrehozni az oldalsó utcák bejáratánál. Nem annyira a sokaságot akarták megfékezni, inkább a foglyok szökésének megakadályozása forgott a fejükben. Egy felborult szekér kerekei nyikorogva pörögtek, miközben az istráng közé szorult állatok kétségbeesetten próbáltak ismét lábra állni. A gazdagok elmenekültek az erkélyekről. A maguk mögött hagyott rendetlenség, a felborult poharak és földre esett tányérok eszement sietségről árulkodtak. A felsőbb emeletek ablakain bezárultak a zsaluk. Az utcán közben a randalírozók a boltok ajtajának estek, hogy fegyverként használható tárgyakat keressenek. A mesteremberek közül néhányan az oldalukra álltak.
Fionn Areth egy pirospozsgás arcú hentest látott, aki a családja segítségével késeket és bárdokat osztott az érkezőknek. Közben arra buzdították őket, hogy öljék meg a szökött varázslót.
A következő lépésnél valami rongyosba és nedvesbe botlott. Egyedül Arithon támasza mentette meg attól, hogy ne zuhanjon rá a hullára, akit a tömeg taposott le.
Ismét összerándult a gyomra, és előtört szörnyű félelme. Fionn Areth hátrahőkölt, a másik azonban nem engedte, hogy megálljon. Valaki nekiütközött. Egy idősebb asszony feléje mutatott, és felkiáltott.
- Nézzétek! Az ott maga a Sötétség Ura!
Fionn Areth csaknem elájult a döbbenettől, amikor egy tőr villanását látta a jobbján. Egy fekete hajú férfi hörögve hanyatlott a földre. Sápadt, eszelősen sikoltozó leány térdelt melléje; az áldozat nem Arithon s’Ffalenn volt, hanem egy idegen.
Rémálomba illő jelenet; azonban a sebre szorított ujjak közül előtörő vér teljesen valóságos volt. A fekete haj elégnek bizonyult ahhoz, hogy összekeverjék az Árnyékmesterrel. A leány sírva borult a másikra, miközben a körülöttük állók éljenzésbe kezdtek. A gyilkos üdvözült arccal emelte a magasba a friss vértől csepegő pengét.
- Eleget láttál? - kérdezte a Rathain trónjára született férfi, akinek harag vegyült a hangjába. Az árnyékok ismét körbevették őket, és eltakarták a szörnyű esemény színhelyét. - Ha van egy csepp eszed, akkor nem teszel semmi olyan, ami hasonló helyzetbe sodorhat. Menj minél távolabb Jaelottól!
Fionn Areth nem mondott semmit. Elgémberedett izmait még gyorsabb haladásra kényszerítette. A mozgás elűzte teste merevségét. A horzsolások nem fájtak annyira. Még sántikált ugyan, de nem botladozott. Ha nekiütköztek, akkor képes volt saját erejéből talpon maradni. Arithon szorítása inkább az irányt mutatta, mint támogatást nyújtott. Előttük nem sokkal, ahol a Cipészek utcája a térbe torkollott, szembe kellett nézniük az első koriannel.
- Te is látod? - kérdezte Arithon s’Ffalenn.
Az igazat megvallva még egy rövidlátó is könnyen kiszúrta volna. Egy kőboltív alatt várakozott, amely egy divatos ruhákat árusító üzlet homlokzatánál állt. Violaszín köpenye hullámzott a hideg szélben, de ez egyáltalán nem zavarta. Olyan élénken figyelt, mint a vadászó menyét. Az ujjai között tartott kvarckristály fehéren világított. Az erős varázslat fénye szétoszlatta az árnyékot, és a csillagfény ragyogásában minden tisztán látszott. A mágiától rettegő tömegnek most esze ágában sem volt elhagyni a biztonságos kört. Aki a korian közelébe ért, az megpróbált ott is maradni. Az áramlat szorosan körülvette, akár a hegyi folyó közepén lévő sziklát. Arithon is az örvény foglya lett, és nem tudott kitérni. Megállt.
Nem a varázslónő jelentette az egyedüli fenyegetést. Az utca fölé benyúló tető, amely a hintójukról lelépő gazdagoknak nyújtott védelmet, nehogy véletlenül megázzanak, most halálos veszélyt rejtett. Négy katona állt a korian mellett kivont karddal, és ideges tekintettel pásztázták a tömeget.
- Még több jaeloti egyenruhás katona várakozik a péküzlet előtt az utca másik oldalán - közölte Fionn Areth félénken. - Kettő közülük azzal a falkával volt, akik kihoztak a börtönből.
- Tudják, hogy nézel ki? Akkor nagyobb a baj, mint gondoltam -válaszolta Arithon. Nem volt rá szükség, hogy bővebben kifejtse.
A lábát megvetve küzdött a lökdösődő tömeggel. A két szökevény jól láthatta, ahogy a boszorkány minden egyes mellette elhaladó arcát megvizsgálja az ezüstös fénynél. A s’Ffalenn vonások egyértelműen lebuktatnák őket. Az árnyékok nyújtotta illúzió szétoszlott volna a korian varázslatának hatókörében. Talán ha lett volna idejük egy kis gondolkodásra, megúszhatták volna. Azonban egy lapátkezű hentes taszigálni kezdte őket.
- Hé emberek! Mozduljatok meg! Engedjetek utat a városúr katonáinak!
Egy osztag lándzsás lovas tartott feléjük. Esély sem maradt a visszafordulásra. A nehézlovasság nyomására a mögöttük lévők még jobban megszaporázták a lépteiket. A varázskör egyre közelebb került.
- Remélem, jobban szereted a forróvérű örömlányokat a boszorkányoknál - szólalt meg Arithon elszántan.
Félrefordította a köpeny mögé rejtett arcát, ahogy a fény elborította. A ruha azonban nem rejtett el semmit. A varázslat az aurát vizsgálta, és sokkal megbízhatóbb képet nyújtott az emberi szemnél. Az előre felállított pecsétek abban a pillanatban felizzottak, hogy Arithon belépett a hatósugarukba. Villámcsapáshoz hasonló reccsenés hasított a levegőbe. A baljós izzás felerősödött, és hirtelen az egész utca fénybe borult.
- Ott! - kiáltott fel a varázslónő. Gondolkodás nélkül mutatott a két szökevény irányába. - Az Árnyékmester és a hasonmás szolgája. Azonnal fogjátok el őket!
A csuklya rejtekébe bújt Arithon nem veszítette el a hidegvérét. A mesterbárd hangján szólalt meg.
- Tényleg ott vannak! - mutatott kissé messzebbre, az utca bejárata felé. - Siessetek! Verjétek vasra őket! Igyekezzetek, nehogy megszökjenek!
Az őrök ösztönösen engedelmeskedtek, és elrohantak mellettük a jelzett irányba. A hátuk mögött érkező lovasok megálltak, és a szökevények után kutattak a tömegben. Egy rövid időre mindenki megállt, és határozatlanul pislogott körbe. Arithon kihasználta a nyugalmat, és megindult. Fionn Areth-et egyetlen pillanatra sem eresztette el.
A péküzlet előtt álló egyik őr a gyorsan lecsapó kard alatt végezte. A következő az oszlopnak vágódva hanyatlott a földre. A másik párost elsodorta a rémülten szétrebbenő bámészkodók áradata. A rájuk fröccsenő vértől néhányan hisztérikusan felsikoltottak.
- Bukj le! - kiáltotta Arithon. Éppen idejében rántotta le Fionn Areth-et. A fejük felett furcsa áramlás támadt, mintha dühödt méhraj támadt volna rájuk. - Bénító varázslat - magyarázta zihálva az Árnyékmester, majd egy rövid dallamot kezdett fütyülni.
A disszonáns rezgést meghallva a korian felkiáltott. Elejtette a kvarcfókuszt, és kezét a fülére tapasztotta. Újra sikoltozni kezdett, ahogy a kristály rezgése megváltozott, és a kő csaknem szétrobbant. A varázslat azonnal darabokra hullott. A lökéshullám nekicsapódott a zsalunak. A keret és az üveg egyszerre robbant ki, csak szilánkok és hamu maradt utána.
- Mássz be! - kiáltotta Arithon, aki váratlanul ismét jókedvre derült, ahogy lerántotta magáról a köpenyt. A ruhát takaróként terítette a rettenthetetlen katonára, aki ráförmedt a reszkető sokaságra, hogy fogják el az Árnyékmestert. - Lámpaoltás, amiért a boszorkányok láncos kutyája lettél. - Felnyársalta a férfit, aki értetlenül vette tudomásul a véget.
Miközben Fionn Areth átmászott a füstölő nyíláson, Arithon lehajolt, megtisztította a kardját, és visszavette a kilyukasztott köpenyt. Ahogy felegyenesedett, még magához ragadta az őr fegyverét. A zsákmánnyal együtt lépett keresztül az ablakon, és nyomban a hasonmása sarkába szegődött.
Ismét az a szőke hajú zenész volt, aki az elmúlt pillanatokban. Vonásai alapján teljesen ártalmatlannak tűnt, az összképet csak a kezében tartott fegyverek rontották le. Egy pillanatra megállt, és mélyen beszívta a frissen sütött kenyerek illatát. A zöld szempár nem siklott el egyetlen részlet felett sem, ahogy végignézett a tátott szájjal bámulókon. Legtöbben elejtették a kezükben tartott eszközöket, és mozdulatlanul álltak. Végigmérte a kenyérdagasztót, akit lisztes köpenyű és csupasz karú segédek vettek körbe. Mindenféle tésztát készítettek, és a legtöbbet lekvárral ízesítették. A halászok feleségeihez hasonló külsejű, erős felépítésű asszonyok feladata a tészta végső megformálása volt. A sorban utánuk a vörös arcú, izzadt tanoncok következtek, akik a kemencék előtt dolgoztak. Mögöttük állt a pék. Az ősz hajú, kusza pofaszakállú férfi úgy gubbasztott a székén, mint egy bagoly. Amikor meglátta a jövevényeket, felkapott egy csontvégű pálcát, és fogatlan szája dühös szavakat formált.
- Jöttetek fosztogatni, mi?
Arithon rá se hederített.
- Hozz néhány forró tálcát! - kiáltott rá az egyik cselédre, aki a kemence mellett állt, és a szeneslapátot szorongatta. - Barikádozzátok el vele az ablakot, most azonnal! Egy varázsló van odakinn. Roppant veszélyes.
Fejét az öreg méregzsák felé fordítva Arithon hadarni kezdett.
- Nem tolvajok vagyunk, hanem békés polgárok, akik azért jöttek, hogy segítsenek. - Hogy alátámassza a mondandóját, az egyik kardot Fionn Areth kezébe adta. Aztán az emeletre vezető lépcső hollétéről kezdett érdeklődni; Jaelotban általában az utcaszint műhelyei, boltjai felett voltak a lakások. - Valakinek őrködnie kell a hálótermek előtt is, hacsak nem akarod, hogy mágiával felgyújtsák a háztetőt.
- A lányom megmutatja az utat - mondta egy asszony, elnyomva az öreg tulajdonos tiltakozását. - Maradj csendben, te liba! Senkinek sincs szüksége a morgásodra egy ilyen válságos helyzetben.
Arithon a legkedvesebb mosolyát villantotta rá. Az évek során feleségek százait sikerült már ezzel levennie a lábáról, amikor azok a férjük által elfogyasztott sör mennyisége miatt sopánkodtak.
- Majd mi felmegyünk az erkélyt védelmezni. Ne engedjetek be senkit, különben végünk van!
Fionn Areth ámuldozva követte a leányt. A mögötte lépkedő Arithon szája egy pillanatra sem állt be. Ő azonban alig hallotta a mesterbárd szavait. Alighogy elérték a szűk, kanyargós lépcsőt, amikor a lenti ajtó recsegve megadta magát. A városúr lándzsás lovasai rohamot indítottak a bolt bejárata ellen, és a korhadt deszkák azonnal összeroppantak. Szisszenés és rikoltozás jelezte az egyik fegyveres kudarcát, aki az ablakon akart a szökevények után mászni.
Az illedelmes leány bizonytalanul pillantott hátra, miközben a két szökevény elrobogott mellette. A harmadik emeleti fordulóba érve Arithon megállt egy pillanatra. Tébolyultan felnevetett.
- Egy a kopóknak, kettő a rókáknak. Lovakkal nem sokra mennek a tetőkön. - Vizsgálódó tekintete végigfutott Fionn Areth-en, majd végül az ifjú kezében lévő kardon állapodott meg. - Remek. Ezek szerint tudod, hogyan használd. Remélem, útközben találunk valami jobbat. A jaeloti őrségnél rendszeresített fegyverek nem a legjobbak.
Két könnyed lépés után benyitottak egy ajtón. A hálószobából csak vékony manzárdablakok vezettek ki, más kijárat nem volt. A biztonságos lehetőségekből kifogytak. Fionn Areth megindult előre. Mire odaért, az ablak már nyitva állt, és Arithon lábdobogása hallatszott a tető felől. Aztán a cipők eltűntek, és egy lefelé nyúló kéz jelent meg a helyükön. Az ujjakat napbarnította bőr fedte, hosszabbak, karcsúbbak voltak Fionn Areth-énél. Még gyűrűk nélkül is roppant finomnak tűntek.
- Kapaszkodj belém gyorsan! - biztatta Arithon. - Ezek a városúr elit katonái. Már bizonyára ellepték az egész alsó szintet.
Fionn Areth megérezte a lába alatt a padló remegését, ahogy a csizmás lábak megindultak felfelé a lépcsőn. Megragadta Arithon csuklóját. Kardjával letisztította a párkányt, és a szemét behunyva elrugaszkodott. Mire kinyitotta, ismét az árnyék sötétsége vette körül őket, amely átláthatatlan volt, akár a halotti lepel.
- Számszeríjászaik vannak a tetőkön - kért bocsánatot a s’Ffalenn herceg.
Fionn Areth ennek ellenére elkáromkodta magát. Félig a levegőben lógva fogódzó után tapogatózott. A festetlen deszkaburkolat kiszálkásodott a naptól és az esőtől. Az ép térdét is lehorzsolta, mire felkapaszkodott a fenti palatetőre.
Ám itt sem voltak sokkal nagyobb biztonságban. Jégpáncél fedte a tetőt. A tengeri szél belekapott a hajába, és vitorlaként lobogtatta meg a köpenyét. Fionn Areth átölelte a kormos kéményt, és a szénportól prüszkölve Arithon felé fordította az arcát.
- Mi lesz a következő lépés?
- Röviden? Menekülünk. - Az utcán egyre erősödött a kiáltozás. A tetőn csizmatalpak csúszkálása jelezte, hogy Arithon merre próbálkozik utat találni az eresz felé. - A korianeknek fürkészeik vannak. Ha sikerül elfogniuk, mielőtt elérnénk Dakart, akkor sokkal rosszabbul járhatunk, mint a városőrök kezében.
Valamivel alattuk üvegcsörömpölés hallatszott. Valaki a fegyverével kitörte a szomszédos ablakot. Fegyveresek másztak elő a résen; egyedül csak a sötétség hátráltatta őket. Fionn Areth felmérte az előtte álló lehetőségeket. Sokkal kellemesebb halálnak tűnt, ha véletlenül az egyensúlyát vesztve az utcán zúzza össze magát, mint a máglya és a kard, ezért a csuklóját megérintő Árnyékmester után indult.
- Vigyázz a kilazult palára! - figyelmeztette Arithon zihálva. - Mennyire rossz a térded? Tudsz ugrani?
A Fionn Areth vérében áramló adrenalin elnyomta a fájdalmat.
- Van választási lehetőségem?
- Mindig van. Egyedül csak a következmények zárnak korlátok közé.
Az Árnyékmester megállt. Másik kezének ujjai szaporán jártak, de az ifjú nem látta, mint csinál. Aztán megmozdult, és cikkcakkban vágtak neki a lejtős tetőnek. Odalentről újabb kiáltások hallatszottak, majd hangos csörrenés. Egy acélpenge ütközött neki a kőnek. A fém rezgését hangos káromkodás követte, majd a katonák csalódott bődülése.
- Hátrahagytam a köpenyemet az egyik kéményre kötözve - közölte Arithon, ahogy lassan elhalt a csörgés. A katonák újult erővel nyomultak utánuk. - Remélem, legalább egy fegyver élét sikerült kicsorbítanunk. Ezt hívják a shandiek egygarasos előnynek. Gyerünk tovább! Itt visszakanyarodunk.
- Felfelé megyünk? - makacskodott Fionn Areth.
- Nem - jött az elharapott válasz. - Oldalra. Lakott itt egy asszony, aki korábban csirkéket tartott a padlásán. Remélem, a lánya megőrizte ezt a jó szokását.
Szerencsére az épületek közötti távolság meglehetősen kicsi volt, ahol a felső szintek belógtak a szélesebb utakkal párhuzamosan futó sikátorok fölé. A balról, a tér irányából érkező kiáltozással mit sem törődő Arithon átugrott a másik oldalra. Miközben Fionn Areth is nekirugaszkodott, a tőrével hozzálátott kifeszíteni egy újabb tetőablakot. Szélesre nyitotta a nyikorgó zsanéros táblákat. Odabentről meleg levegő áramlott ki. Az arcát simogató áramlatokban megérezte a szárnyasok ürülékének fanyar szagát. Halkan dúdolt néhány sort a sötétség felé fordulva, ahol ott pihentek a láthatatlan csirkék.
- Gondoskodtam róla, hogy ne ébredjenek fel - magyarázta Arithon. - Azért óvatosan lépkedj! - Megragadta Fionn Areth vállát, és átsegítette a szűk manzárdablakon.
A hátuk mögött, a másik tetőn gyülekező fegyveresek is ereszkedni kezdtek. A párkányon átmászó Arithon egy pillanatra megállt. Lovagló ülésben, a fejét kissé megbillentve szólalt meg. Szavaival mintha lemaradozott társait szidná.
- Ath kegyelmére, ember, mozogj már! Nem tudsz ennél gyorsabban menni?
Mély hang válaszolt, és az üldözőik növelték a tempót. A sietve dobogó csizmák azonban elveszítették ritmusukat. A lábbelik szögei végigkarcolták a palát, és kimozdították a táblákat a helyükről. Ezután újabb kiáltások törtek fel, majd tompa puffanások hallatszottak odalentről. Az egyensúlyukból kibillent fegyveresek közül többen az utca kövén végezték.
- Kilazult zsindelyek - motyogta Arithon mintegy bocsánatot kérve, és bevetette magát a fülledt levegőjű helyiségbe. Végignézett az ülőrudak között húzódó gyalogjárón; az út két oldalán szunyókáló csirkék pihegtek.
- Te tetted tönkre a tetőt - vádolta meg Fionn Areth, aki azért annyira tudta fékezni az indulatait, hogy csak halkan beszéljen. -Amikor mi jöttünk le rajta, még minden rendben volt.
- Hát persze - bólintott Arithon. Macskaléptekkel lopakodott előre, és miközben a csirkéknek dudorászott, folytatta: - A gonosz tettek még gonoszabb következményekkel járnak. Ez itt Rathain, ahol én képviselem a korona igazságát. Te pedig egy ártatlan számkivetett vagy. - Rövid időre megtorpant, ahogy a padlódeszkákat kezdte méregetni. - De nem mondhatod rám azt, hogy könyörtelen vagyok. Mindenki kegyelmet kap, aki felhagy az üldözéseddel.
Megtalálta a csapóajtót. Gyorsan mozgó ujjai kinyitották; erről álmos kotkodácsolás tájékoztatta a sötétben tapogatózó Fionn Areth-et. Az egyik tojó felébredt, és már várta a szokásos gabonaadagját.
- Isheal - suttogta Arithon, amely békét, nyugalmat jelentett az ősi paráv nyelvben. Aztán egy király méltóságával folytatta: - Ott a létra. Menj le! Csak figyelj oda, merre lóbálod azt a kardot.
- Aggódnom kellene valami miatt? - vágott vissza a kecskepásztor a lápvidéki akcentusával.
A választ nem Arithon adta meg. Odakintről kiáltozás hallatszott. Egy szemvillanásnyi idővel később hangos csörömpöléssel kitört az ablak, és egy láncinges férfi robbant be a helyiségbe. A csirkék azonnal felriadtak, kotkodácsolva és a szárnyukkal csapkodva adtak hangot nemtetszésüknek. Nekicsapódtak az acélsisakoknak, a fedetlen csuklóknak, arcoknak. A pánikba esett állatok ürüléke beborította az időközben megszaporodó üldözőket. A létrán álló Fionn Areth felnézett. Időközben eloszlottak az árnyékok. Arithon s’Ffalennt nem látta sehol.
Amikor elérte az alsó szintet, még nem döbbent rá, hogy mi történik. Hamarosan piros vérszökőkút fakadt odafenn, és a vörös cseppek a lába elé záporoztak. Rathain hercege a csirkéket használta fedezékként, hogy egy sajátos vérfürdőt rendezzen. Néhány pillanattal később már csak a csirkék maradtak életben a padláson. A kotkodácsolást a deszkákon haldokló katonák hörgése törte meg.
Tollak szállingóztak lefelé a csapóajtón át az alsóbb szintre. Arithon is hamarosan megjelent. Kissé kifulladt, egyik csuklója felhorzsolódott, és a kezében tartott fekete hosszúkardról vér csepegett. Halálfehér arca úgy festett, mint Sithaer zárt kapuja. Remegett a dühtől, és nem csillapodott le akkor sem, ahogy leért.
- Rohanj, átkozott! Négy embert öltem meg, de ezzel is csak néhány perc előnyhöz jutottunk. Talán a híremet tekintve ez nem tűnik túl hihetőnek, de még akkor is utálok ölni, ha szükség van rá!
Fionn Areth megfogadta a tanácsot, és némán engedelmeskedett. Végigrohant a folyosón. Csizmája hangosan kopogott a padlódeszkákon, amelyeket a második emeleti ablakokon beáramló fény csíkozott be. A mellettük húzódó takaros szobák üresen álltak. Az asszony és lánya reggel óta nem jártak otthon; a konyha felől állott sült kolbász szaga áramlott feléjük.
- Keresd meg a hátsó ajtót! - utasította Arithon, ahogy beért a lépcsőfordulóba. - Van ott egy sikátor. Valószínűleg még mindig ott áll egy trágyás szekér. Kússz át a tengelyek alatt, és fordulj jobbra!
- Tudod, hogy hová megyünk? - fordult vissza Fionn Areth. Hasonmása arcéle felizzott, ahogy a huzattól fellobbantak a kandallóban hagyott zsarátnokok.
- Csatlakozunk Dakarhez - közölte kurtán. Roppant nyugtalanító volt saját szemét és haját egy másik férfin viszontlátni. Metsző hangja olyan volt, mint a kovából kipattanó szikra. - Szükségünk van rá. A Koriathaint nem lehet árnyékkal, olcsó trükkökkel, fegyverekkel és csirkékkel megfékezni.
A hátsó ajtó nem volt bezárva. A sikátorban valóban ott állt a szekér. Fionn Areth térdre ereszkedett, és hosszú idő óta most először érezte a horzsolásaiból áradó fájdalmat. A jeges szél alákapott a hátára terített köpenynek. Megborzongott. A szekér deszkáin túl mozgást látott. Hamar rádöbbent, hogy a menekülésre kiválasztott utca tele van a térről menekülő emberekkel. Ijedten az arcába húzta a csuklyát. Ebben a pillanatban a hasonmása utána mászott.
- Nem gondolod, hogy külön kellene válnunk? - ajánlotta Fionn Areth.
- Nem - fordult feléje a sötét hajú férfi. A zöld szempárból sugárzó aggodalom egyenesen nyugtalanító volt. - Meg akarod öletni magad?
Fionn Areth megrázta a fejét. Még nem igazán tudott logikusan gondolkodni.
- A korianek nem gonoszak.
- Számomra viszont halálos veszélyt jelentenek. Nélkülem Jaelot polgárai darabokra tépnének, amint meglátnak. Felesleges lenne kockáztatnunk. A boszorkányok talán megmentenének a tömeg karmai közül, de talán úgy döntenek, hogy inkább az én üldözésemre koncentrálnak.
Fionn Areth rövid hallgatását követően Arithon s’Ffalenn ismét jókedvűen felnevetett.
- Talán nem bízol bennem? Akkor válaszolj erre a kérdésre. Te viseled az én arcomat, vagy én a tiédet? Kérdezd meg magadtól, hogy melyikőnk tölti be a csalétek szerepét a csapdában. - Megtörölte a véres kardot. A feltartott fegyver megvillant a kezében, majd Arithon körbepillantott. A menekülőket nézte, akik a sikátor bejárata felől özönlöttek. - De arra azért vigyázz, hogy ne túl sokáig vitatkozzunk. Dakar a lekvárfőzőnél várakozik. Ha nem érünk oda időben, annyit töm magába, hogy a végén még elalszik.
A sikátorban elrohanók főleg háziasszonyok és kereskedők voltak, közéjük pedig barna köpenyes segédek vegyültek. Mivel rémültek és fegyvertelenek voltak, Arithon a továbbhaladás mellett döntött. A testéhez fogta a csupasz pengét, és kivárta a megfelelő pillanatot. Amikor senki sem figyelt, gyors mozdulattal felpattant, és beállt a tömegbe. Fionn Areth sem akart sokáig a trágyásszekér alatt maradni. A fogát összeszorítva elnyomta a vacogását, köpenye alá rejtette a fegyverét, és követte az Árnyékmestert.
- Van erre egy fazekasműhely, nagyjából egy nyíllövésnyire - hajolt hozzá Arithon, és halkan a másik fülébe súgott. - Ha bármi történne, várj meg ott! A piros ajtóról könnyen megismered a helyet.
Több időt nem vesztegettek, és megindultak. Azonnal gyanússá váltak, amiért az áramlattal szemben próbáltak haladni. A menekülők nem igazán foglalkoztak velük többet egy-két kósza pillantásnál. Ha valaki azonban rájuk vadászik, az messziről kiszúrhatta őket. A két szökevény próbált a házak árnyékában maradni, amennyire ez lehetséges volt. De az épületek hátsó lépcsője és a házak közötti repedések nem kínáltak volna menedéket, ha többen a nyomukba szegődnek. Fionn Areth ismét sántítani kezdett. Ahogy az adrenalin hullámai elhagyták a testét, a tucatnyi vágás és horzsolás fájdalma felerősödött. Az ifjú ezért egyáltalán nem törődött azzal, hogy Arithon használ-e mágiát az álcázásukra. A Koriathainről elmondottakon gondolkodott. A másik szavainak igazsága túl nyugtalanító volt ahhoz, hogy csak úgy elhessegesse magától. Mi más oka lehetne annak, hogy Rathain hercege és ő ugyanazt az arcot viseli? A karján érzett érintés azonban visszarántotta a valóságba.
- Korian arrafelé - mutatott előre az Árnyékmester.
Fionn Areth a jelzett irányba nézett. Egy nőt látott a következő saroknál, aki házilag készített ruhát viselt. Az anyagot diófoltok borították. A nyakát szorosan körbetekerte egy sállal. Teljesen beleolvadt a tömegbe; feszültnek és kimerültnek tűnt. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy mágiahasználó. Amikor egy kelmefestő öt segédje melléjük lépett, és eltakarta a nőt a szökevények elől, Fionn Areth megszólalt:
- Honnan tudod, hogy közülük való?
- Hallom - válaszolta Arithon. Már a megoldáson gondolkodott. - A mágia rezgése veszi körül. Ha elég jó a hallásod, a fán keresztül te is megérezheted. - Arcáról eltűnt minden vidámság. Kénytelen volt újabb nehéz döntést hozni. - Nem megyünk a fazekas felé. Gyere!
Elfordultak, és egy kerékgyártó hátsó ajtaja felé vették az irányt. Ahogy beléptek, megcsapta őket a tűzhelyek forró levegője és a kalapácsok csengése. A pékséghez hasonlóan itt is túl sok volt a tennivaló, ezért a munkásoknak nem maradt idejük megnézni a varázsló kivégzését. Fionn Areth körbenézett. Bizonytalanul átlépett egy kupac tűzifa felett. Tüdeje megtelt a fémdobozokból kiáramló gőzzel, ahol a kereket meghajlították, és küllőkkel felszerelték. Itt kerültek rájuk a fémabroncsok is. Ha azt gondolta, hogy megpróbálnak észrevétlenül átjutni, csalatkoznia kellett. Arithon ugyanis valami egész mást forgatott a fejében.
Három határozott lépéssel a selejt tárolására szolgáló láda mellett termett. Itt vártak beolvasztásra azok az abroncsok, amelyek már annyira tönkrementek, hogy lehetetlenség lett volna kikalapálni. Arithon megszállottan és semmitől sem zavartatva kezdett turkálni a törött és meghajlott fémdarabok között. A tűzhelyeknél ketten is felfigyeltek a csörömpölésre. A fújtatónál pihenő segédet küldték oda, de az ifjú hiába próbálkozott udvarias megszólításokkal, nem ért el semmit. Az apró termetű, akaratos vevő nem szakította félbe a keresgélést.
Fionn Areth az árnyak közé húzódva várta, hogy mi fog történni. Döbbenten vette tudomásul, hogy az Árnyékmester heves vitába bonyolódik az inassal. A kovácsok ledobták a kalapácsukat. Az asztalosok elléptek a gőzölők mellől, és izmos, izzadságtól csepegő kezükbe feszítővasakat fogtak. Ellenséges tekintettel méregették a jövevényt.
- Szemét ez mind! - mordult rájuk Arithon. Töredezett szavai a sivatagi nomádok akcentusában csendültek fel. Dühöngve folytatta a turkálást. - Túl kicsi, mint a sült hering. - Hirtelen mozdulattal felemelkedett, és csaknem képen törölte a mellette álló férfit. Kezével szaporán hadonászott. - Nagyot! Nagyot! Nagy karikára van szükségem! Ezek itt nem jók, csak tyúkólnak.
- Kereket akarsz venni? - kérdezte az ősz hajú tulajdonos. A hosszúkás arcú férfi összehúzott szemmel mérte végig. Göcsörtös ujjain friss forradások húzódtak.
Arithon bőszen magyarázott tovább.
- Kereket? Nem én. - Amikor az egyik kovács megragadta a karját, hogy kipenderítse a műhelyből, dühösen kifakadt. A szavak vadul törtek elő a torkából, mintha átokkal sújtaná a férfit. - Van ezüstöm! Mindenki megkapja a pénzét.
Hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak, belerúgott a selejtes ládába. A fémdarabok végigszánkáztak a padlón; a hangos csörgésre még a nagyothalló kovácsok is összerezzentek. Hamarosan mindenki tisztában volt vele, hogy a legújabb vásárlójuk egy vasabroncsot akar.
- De valami kicsorbultat ám! - bökte ki Arithon, miközben a szeme vérben forgott.
- Tehát a létező legnagyobb fémdarabot akarja? - kérdezett rá bizakodva a segéd. Azt remélte, hogy végre sikerült megértenie a férfi kívánságát.
- Kerek legyen, kerek! - javította ki Arithon az állát dörzsölve. Szája sarka felfelé görbült. Mosolya elvakította a körülötte állókat. Reszkető kezével benyúlt a zekéjébe, és elővarázsolt három aranyérmét. A nemesfém puszta látványától mindenki azonnal megenyhült, és az ellenséges arcok segítőkésszé változtak.
Arithonnak azonban egyre jobban megtetszett az egész színjáték, és nem akarta abbahagyni. Segített nekik a megfelelő abroncs keresésében. A tulajdonos nem állt az útjába, mert tisztában volt vele, hogy azért a három aranyért az egész készletét is oda kellene adnia. Nem számított, hogy a hangoskodó vevő mindig láb alatt volt, és kíváncsi kezével végigtúrta az összes szekrényt. Senki sem szólt rá, sőt gyakran mellé léptek, hogy együttes erővel fésüljék át a pókhálós sarkokat. Arithon hangosan káromkodva rótta a köröket, és közben csípős megjegyzéseket tett. Száraz humora a legmogorvább mestert is levette a lábáról. Hamarosan mindenki a hasát fogta a nevetéstől, és a szemükből kicsorduló könnyet törölgették. A sámlikon görnyedő férfiak rég érezték ilyen jól magukat.
Az Árnyékmester és Fionn Areth három aranytallérral szegényebben hagyta el a műhelyt. A vállukon viszont egy hatalmas ökrösfogat kitört kerekének vasabroncsát cipelték. Egy segéd is velük tartott harmadikként, mert a súly túl nagy lett volna kettejük számára. A hideg vasjáromban lépkedő trió végighaladt az előttük elnyúló széles utcán, ahol a városúr testőrei vadásztak a szökevényekre. Két korian is mellettük pásztázta a járókelőket. A nehéz fémdarab magába nyelte a varázslatok rezgését. Arithon egy gyászdalt kezdett fütyörészni a közelükbe érve. Furcsa módon, amikor elhaladtak a varázslónők mellett, hirtelen mindketten másfelé kapták a fejüket.
A fegyverkovács műhelye mögötti sikátorban Arithon kifizette a segédet, amiért idáig eljött velük. Két újabb ezüstért a fickó megvált a kabátjától és a tunikájától. Fionn Areth a kovács árnyékszékén öltözött át. Közben alkudozás hangjait hallotta odakintről. Az Árnyékmester túladott a fémdarabon, persze jóval áron alul. A meghajlított kerékabroncsért kapott összegért egy jól kiegyensúlyozott kardot és nyolc csontnyelű dobótőrt kapott. Ráadásként még sikerült kialkudnia az egyik kovácsinas használt köpenyét is.
Fionn Areth időközben visszatért a szürke utcára. A ruhájából a kohók szaga áradt, de szerencsére az új szerzemény elég bő volt rá ahhoz, hogy ne dörzsölje ki a sebeit. Átvette az Árnyékmestertől a könnyű kardot, és magára öltötte a köpenyt. Arra vigyázott, hogy korábbi öltözékének feketéje ne látszódjon ki az új öltözék alól, mert az túl gyanús lett volna.
Amikor egy kislány megállt egy pillanatra, és bámulni kezdte, azt hitte, baj van. Azonban a dajka is ránézett, majd erősen megragadta a gyermek kezét, és tovább indultak. Két borostömlőt szorongató részeg lépett el mellette. Ügyet sem vetettek rá. Arithon s’Ffalenn megrázta ifjú hasonmása vállát, és alaposan végigmérte.
- Megteszi - bólintott alig láthatóan. Az ifjú összerezzent, amikor megválaszolta a fel nem tett kérdését. - Azért adtam túl az abroncson, mert nem akarom tovább kísérteni a sorsot. Az eddigi varázslónők túl tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy felismerjék a jelentőségét. Ami azonban kétszer működött, harmadszor már nem biztos, hogy fog. A kard bölcsebb választásnak tűnik. Megfelelő a penge hossza és egyensúlya?
Fionn Areth úgy érezte, túlságosan is. Annál sokkal őszintébb ember volt, mint hogy hálátlan legyen az ajándékért. Tisztában volt vele, hogy egy elsőrangú fegyvert kapott. Köszönetét nem a hagyományos szavakkal fejezte ki.
- Négy őr közeledik felénk.
- Lovon? - kérdezte Arithon. A másik bólintását látva elégedett arcot vágott. Nyugtalanító volt az a bizalom, amit a társa iránt mutatott. Hátra sem pillantott, hogy ellenőrizze, amit mond. - Ahhoz túl önteltek, hogy leszálljanak a felmelegített nyergükből. Nem lesz kedvük hozzá, hogy ártatlannak tűnő embereket zaklassanak. Épp úgy nézel ki, mint egy kovácsinas - tette hozzá, önbizalmat öntve a másikba. - Csak ne bicegj! A lekvárfőző boltja már közel van. Ha odaérünk, és megéhezel, akkor veszek neked fánkot. Lesz elég időd, hogy akár egy fél tucatot is megegyél.
Fionn Areth rémült tekintetét látva Arithon kivillantott egy lefegyverző mosolyt.
- Ne aggódj! Ha Dakar nem akarja, hogy az őrök meglássák, akkor nem is fogják. Hamarabb botlanak meg a saját lábukban, és törik be az orrukat, mint hogy észrevegyenek minket.
- Te viszont egyáltalán nem hasonlítasz egy kovácsra - mutatott rá Fionn Areth.
A mosoly eltűnt.
- Akkor kénytelen leszek rögtönözni.
Arithon olyan tempót diktált, amely túl sok volt Fionn Areth sérült térdének. Érezte, hogy újra elered a vére a felszakadozott kötés alatt. Nem tudta elrejteni a bicegését, ahogy egyik utcából a másikba kanyarodtak. Jaelotnak ezen a részén valaha a gazdagok házai álltak, mostanra azonban az egész környék lepusztult. Az összevissza toldozott-foldozott épületeket kisebb lakásokra osztották fel. A roskadozó házak benyúltak az utcák fölé; az emeleteket az árnyékukba települt rozoga bódék és standok gerendái tartották. Az itt kínált portékának csak az ára és az állapota volt hasonló; mind olcsó és használt. Az egyik standon málladozó tekercsek, rövidre faragott tollak sorakoztak. Halszag vegyült a sülő kolbász zsírjához. Az árusok hangosan kiabálva próbáltak túladni minél több kacaton. Arithon egy kosárfonóval kezdett alkudozni, majd vett egy fehér jércét az egyik libaárustól. A kosár és a hangosan vijjogó foglya remek álcát nyújtott Fionn Areth-nek, magyarázatot adva a bizonytalan lépteire.
Hamarosan bevetették magukat egy újabb szűk utcába. Patkányok szaladtak szét a zajra. Egy zsalu megnyikordult a széltől a fejük felett. Két lépéssel később Fionn Areth nekiütközött Arithonnak, aki minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt meg. A jérce fülsüketítő rikoltozással próbált szabadulni. A szárnycsapkodás következtében fehér tollak repültek mindenfelé. Az apróbb pihék a föld felé ereszkedtek, és elvegyültek az első hópelyhek között. Az alacsonyra szállt felhők hozzáláttak kiüríteni a gyomrukat.
- Mi történt?
Arithon előrebökött az állával, de egyetlen szót sem szólt. Előttük egy violaszín köpenybe öltözött varázsló állta el a kijáratot. Auráját mágikus energia színezte lilára.
- Dakar már nincs a lekvárfőzőnél - közölte az Árnyékmester rezzenéstelen arccal.
A félelemtől remegni kezdett Fionn Areth gyomra.
- Ha elfogták, akkor mihez kezdünk?
- Azt nem tudom, de ha sikerült elmenekülnie, akkor sejtem, hol keressük - fordult meg Arithon. Sietve indult meg visszafelé. - A régi beidegződéseit fogja követni. Vagy a Jelzőtűz utcai kocsmák egyikében találjuk holtrészegen, vagy a Varrótű utcában, a női szabók műhelyei feletti kuplerájban mulatozik.