5669. TÉLI NAPFORDULÓ
TIZENHARMADIK FEJEZET
ÁTKELÉS
A Khetienn lágyan ringott a Sanpashir zord sziklái alatt. A brigantin hátsó kabinjában álldogáló Dakar kobraként figyelte az előtte sürgölődő férfit. Szeme sarkában elmélyültek a szarkalábak, és a homlokán sokasodó ráncok is szokatlan aggodalomról tanúskodtak. Mágikus látásához kellett folyamodnia, mivel a lámpásokat nem gyújtották meg. A kabinba csak a rácsos fedélzeti nyíláson áramlott be némi fény, de Arithont nem zavarta a sötétség. A ruhásládában kotorászott; itt az elegánsabb, fellépésekre tartogatott öltözékei voltak. Végül egy fekete selyemzekét választott, amelynek a vállát az északi leopárd nehezen beszerezhető prémje ékesítette.
Dakar óvatosan tette fel a kérdéseit, mintha csak attól félne, hogy a másik rátámad. Eleve hátrányban volt vele szemben, de a sötétség tovább rontott a helyzetén; nem látta az Árnyékmester reakcióit.
- Szerintem egy árnyalatnyival egyszerűbb ruhát is felvehetnél. A sivatagi emberekkel való találkozás aligha teszi szükségessé a prémek viseletét. Még sosem találkoztam olyan nomáddal, aki többre értékelte volna az igazgyöngyöt egy darab kecskebőrnél.
Arithon felvonta a szemöldökét.
- Úgy látom, nem teljesen értettél meg.
A másik gyanúja egy pillanat alatt bizonyossággá vált.
- Ezek szerint nem a nomádok kedvéért öltözöl.
- Nem - válaszolta Arithon lágyan, ahogy belebújt a zekébe. Összekapcsolta a gombokat, majd eligazgatta a felsőrész derekát. Egyszerű nadrágot viselt. A felkötött övön már ott függött a kardhüvely, és benne a pótolhatatlan fegyver.
- Ne ezt a pengét - suttogta Dakar, és felsóhajtott. - Bármely másikat választhatod, de Ath kegyelmére, ezt legjobb lenne a tengerbe dobni.
Nem kapott választ.
- Átkozott! - szisszent fel. Az Árnyékmester a faliszekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, és kivette azt a köpenyt, amelyet smaragdzöldre festettek. - Ha ezt felveszed, minden bolond sajnálni fog, még az is, aki nem színvak. Ilyen szörnyen rég nem néztél ki.
- Ezt jól látod - kanyarította magára a köpenyt. A túl elegáns zeke eltűnt, és Arithon addig igazgatta a csuklyát, amíg a galambszürke bélés is láthatatlanná vált. A nadrágja és a bakancsa szerencsére elég közönséges volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek. A köpenyen nem volt semmiféle dísz; azért esett rá a választás, mert tökéletesen eltakarta az alatta lévő ruhát. Arithon dühítő mosollyal fordult Dakar felé. Fogainak ragyogása még a gyémántokén is túltett. - Vannak dolgok, amik sosem változnak. A jaeloti városúr gazdag cimborái számára még mindig a ruha teszi az embert.
Az utolsó árnyalatnyi szín is kifutott Dakar arcából.
- Ilyen gyengék az idegeid? - gúnyolódott az Árnyékmester. - Meg vagyok lepve. - Hangjának furcsa melegséget adott az irónia; minden további vita felesleges lett volna. - Mivel ilyen egyértelmű meghívást kaptam, már tudom, hogy mire számítsak. A korianek elég sokat küzdöttek azért, hogy találkozzanak velem. Miért ne kaphatnák meg, amire annyira vágynak?
Dakar nagyot nyelt. Izzadság csorgott a szemébe. A keze megremegett, ahogy a homlokát kezdte törölgetni. Csak egyetlen módszer létezett arra, hogy ő és Arithon Jaelotba érjenek a kivégzés, azaz a téli napforduló éjszakája előtt.
- Azt hiszem, alaposan túlbecsülted a szerepemet a tervedben. Nem tudom uralmam alá hajtani a sávok áramlatát. Még csak esélyem sincs rá, hogy működésbe hozzam az energiafókuszt. A paráv varázskör irányítása meghaladja a tudásomat. A Hetek tanítványaként még csak szenvedő félként vettem részt ilyen utazásokban.
Arithon megdermedt. Vidám hangulatát semmi sem ronthatta el, de a szemében villanó szikrák arról árulkodtak, hogy nagyon is tisztában van vele, mit akar.
- De ismered azokat a rúnákat és jeleket, amelyeket a Hetek varázslói használnak.
A Részeges Próféta a kifakadásával próbálta elrejteni fojtogató rémületét.
- Még csak ne is gondolj rá, hogy ilyen hatalommal fogsz játszadozni. Abban biztos vagyok, hogy Althain Őrzője nem bánik majd kesztyűs kézzel veled.
Dakarnek előjöttek az emlékei. Asandir mindig nagyon vigyázott rá, nehogy Arithon egyszer is tanúja legyen egy ilyen átkelésnek. Gyorsan felpattant; túl gyorsan. Feje tompa puffanással ütődött neki a kemény felső gerendának. A káromkodás még nagyobb lángra lobbantotta a kitörő fájdalmat. A Részeges Próféta egyik kezét a duzzanatra szorította, és tiltakozni kezdett.
- Mindketten kimerültek vagyunk. Tegnap este az egész sáv egyensúlya felborult. Úgy tűnhet, hogy az áramlatok lecsillapodtak, de a bolygó mágneses aurája bármelyik pillanatban visszavághat. Az elektromos robbanások elvágták a kapcsolatomat az Althain Toronnyal. Ez pedig egyértelmű jele annak, hogy milyen méretű katasztrófa küszöbén vagyunk. Azt hiszed, hogy nem Morriel kezdte az egészet? Hiszen az öt királyságban együtt nincs annyi varázshasználó, aki hasonló erővel rendelkezne.
- Egyetértek - helyeselt Arithon. Makacssága azonban egy árnyalatnyit sem halványult. Kinyitotta az üvegajtós szekrényt, és kiemelte a lyrantját. Aztán felkapott egy sötét ruhába tekert csomagot, amelyet már korábban odatámasztotta, az ágy deszkáihoz. - Éppen ezért fogjuk felébreszteni az energiafókuszt, hogy a napforduló áramlatait kihasználva Jaelotba induljunk.
Dakar lehunyta a szemét, hogy a csalódottság könnyei ne törhessenek utat maguknak. Megismételte magában az Árnyékmester utolsó kijelentését, hátha talál valamit, amibe beleköthet.
- Dakar, mindez Morriel varázslata miatt történt - simította ki Arithon a hangszertok megtekeredett szíját, majd a vállára emelte a lyrantot. Ahogy összerendezte a Khetienn elsőtisztjének írt utasításait, folytatta: - Szerinted miért támadt nyíltan Athera ellen? Nem én vagyok a problémák gyökere. Sokkal valószínűbb, hogy a Hetek Szövetségének üzent ezzel, akik korlátozták a Kapukő hatalmát. Vissza akarja kapni a fókusz korábbi erejét.
- Nem egészen - vágott vissza a Részeges Próféta gondolkodás nélkül.
Néhány szívdobbanásnyi csend következett. Az ajtó felé induló s’Ffalenn herceg arcáról lehervadt a mosoly. A fedélzeti nyílás fényébe lépve eligazgatta a lyrant melletti csomagot, és visszanézett.
- Mit tudsz még? Mi az, amivel sebezhetővé tehetem a Hetek Szövetségét?
- Az egész ötlet ostobaság - válaszolta Dakar, aki tisztában volt vele, hogy a hazugsága még kísérteni fogja a későbbiekben. Saját próféciája tette pótolhatatlanná Arithon s’Ffalennt. Az ő élete volt a kulcs; nélküle a Hetek Szövetsége sosem egészülhetett volna ki újra. Arithon szerencsére az egészből csak annyit tudott meg, hogy véletlenül valami gyenge pontjára tapintott.
- Akkor emiatt az ostobaság miatt fogsz segíteni. Jaelotba kell mennem. A Heteknek tett esküm értelmében mindent megteszek, hogy életben maradjak. De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy ártatlanokat mészároljon le a nevemet felhasználva. Főleg nem hatalmi törekvések miatt. Amíg a Koriathain nagyasszonya ilyen aljas trükkökhöz folyamodik, addig én szembeszállok vele, akár helyesled, akár nem.
A leírhatatlanul dühös Dakar visszavágott.
- Nos, akármit is művelsz, ne várd el tőlem, hogy piperkőc nemesnek öltözve parádézzak Jaelotban! A gőgös büszkeséged nem jogosít fel arra, hogy ilyen beláthatatlan következményekkel járó helyzetbe keveredj.
Arithon azonban már megindult a fedélzet felé. A délvidéki tél napkorongja lebukott a látóhatár mögött, és aranyló fénye elhomályosította a férfi alakját. A kimért léptekkel haladó herceg visszafordult.
- Lysaer Tysanben van, és a vagyonát számolgatja. Ha nem akarsz tollakat, brokátot és ékszereket viselni, akkor a szolgámként kell velem jönnöd.
Dakar visszanyelte a káromkodását. Már így is vesztésre állt, nem akart még megalázóbb helyzetbe kerülni. Az, hogy Lysaer Avenorban van, puszta feltételezés volt. Különben is, Arithont hamarosan a Hetek valamelyik varázslója fogja móresre tanítani.
- Csak éleszd fel a varázskört, és megkapod a magadét - figyelmeztette a Részeges Próféta, ahogy kilépett a kabinból a másik után. Megdöbbent azon, hogy Asandir szigorúsága még mindig képes megijeszteni, noha már évek óta az Árnyékmester szolgálatában állt. Morgó medveként követte a nagymacskák kecsességével lépdelő herceget. Lemászott a hajó oldalára szegezett deszkákon, és beült a csónakba. - A halott anyám szeplőtelenségére esküszöm, hogy meg fogod bánni, amit teszel. Olyan képet vágsz majd, mint az idióta, aki levizelte a zászlórudat a legnagyobb viharban.
Senki sem avatkozhatott bele a földenergia áramlásába anélkül, hogy ne vonta volna magára Sethvir figyelmét.
* * *
Az északi szél könyörtelenül felkutatta a szirtfokon fekvő erőd minden elrejtett zugát. Dakar három köpenyt is magára öltött, és úgy összehúzta magát, mint egy teknősbéka. Lemondóan sóhajtozott. A kezében tartott kréta jégcsapnak látszott. Ahol a homokszemcsék nem temették be az ősi rúnák vonalait, ott száraz gyomok vertek gyökeret a kövek repedéseiben. A sípcsontján érezte a tüskés ágak ragaszkodását. Nyugtalansága azonban egy cseppet sem csökkent azáltal, hogy végül engedte Arithont a saját belátása szerint cselekedni.
A Hetek fenyítése olyan dolog volt, amelyet az ember csak egyszer tapasztalt meg életében. A halál semmiségnek tűnt a második alkalomhoz képest.
Parrien két alattvalója sem jutott többre nála. Rathain hercegét nem lehetett eltéríteni a katasztrófától. A szenvedélyes szavak, amelyek miatt végül a Khetiennen maradtak, akár a sziklákat is képesek lettek volna elmozdítani az útból. Arithon érvei igencsak logikusnak tűntek, egészen addig a pillanatig, amíg valaki bele nem gondolt a helyzet kilátástalanságába. Készen állt, hogy belesétáljon a korianek csapdájába, és mindössze egy élvhajhász varázslótanoncot vitt magával. Dakarnek már csak a panaszkodás maradt, és persze a sértések.
- Mire életre keltem a rúnákat, már mindketten halálra fagytunk - csattant fel Dakar, aki ismét megbotlott egy kiálló kődarabban. - De ezzel még annyi energiát sem nyerünk, amivel egy szúnyogot Jaelotba juttathatnánk.
- Majd meglátjuk - válaszolta Arithon, aki a lyrant fölé hajolt, és megvizsgálta a gyöngyberakású ébenfa hangszert. Állított az egyik sárgaréz húrfeszítőn, majd egy rövid dallammal végigpróbálta a húrokat. - Nem kérem azt, hogy csodát tégy. Csak legyen a helyén az összes rúna éjfél előtt.
- Kéred vagy sem, attól még lehetetlenséget vársz - huppant le a lábára Dakar, akinek elege lett a folyton kificamodó bokájából. -Amikor kénytelen leszel elszenvedni a szörnyű büntetést, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
Közelebb hajolt, és megvizsgálta a kövezetet. Ledörzsölte a zuzmót, hogy meglássa, milyen messze vannak még. Amikor meglátta a fehér agátér ívelt vonalát, égnek állt a szőr a nyakán. Minden aggodalma ellenére izgatott lett. Megtalálta a mintázat központi tengelyét.
Dakar kelet felé fordult, és óvatos léptekkel megindult. Megérezte a finom áramlatot, amely egyesítette a sáv energiáját az energiafókusz spiráljával.
- Kétlem, hogy valaki is működésbe hozta ezeket a rúnákat az elmúlt évszázadok folyamán. Tisztában vagy vele, hogy egyetlen megtört vonal is az örök kárhozatba taszíthat mindkettőnket?
Arithon harsányan felnevetett.
- Asandirnek igaza volt. Olyan a memóriád, akár a sajt.
Dakar elvörösödött zavarában. Arithon az idős mesterbárd halálára emlékeztette. Az emlék még most is túl fájdalmas volt. A huszonöt évvel ezelőtti események Jaelotban kezdődtek, és olyan szomorú véget értek, hogy a próféta mindent megadott volna a feloldozásért. Arithon szurkálódása is csak arra szolgált, hogy leplezze a gyászát.
- Most az egyszer megbocsátok - közölte a Részeges Próféta. - De nem akarok úgy meghalni, hogy valaki más végzete is az én bepiszkolódott lelkiismeretemen száradjon. - Egy elszáradt zsályát félrehajtva megtalálta a keleti pólust. Letérdelt, tisztára söpörte a fekete agátot, és felemelte a krétát, hogy felrajzolja a levegő rúnáját. - Légy átkozott, Teir’s’Ffalenn, biztos, hogy végig akarod ezt csinálni?
Nem kapott választ a leomlott torony alapjain kuporgó bárdtól. Nyugatra pillantva Dakar meglátta az újhold egynapos karéját, amely lágy ezüstfénnyel törte meg az éjszaka sötétjét. Még hat óra volt hátra éjfélig. Dakarnek minden percre szüksége volt, hogy elvégezze ugyanazt, amit Asandir fél tucat szívdobbanásnyi idő alatt végre tudott hajtani. A mintázatban megtapadt homok akkor nem jelentett volna gondot; a Hetek jelenlétében még a kövek is önként ajánlották fel a segítségüket.
Dakar belekapott egy tüskés indába, és hangosan káromkodni kezdett. A hercegre nézett, akinek eddigi tapasztalatai alapján be kellett volna már látnia, hogy nem túl bölcs dolog ujjat húzni a nagy erejű mágiával.
- Ugye tudod, hogy milyen kevés az esély a fiú megmentésére? Mégis mindent kockára teszel. Hiába mondok én akármit, egyszerűen képtelen vagyok lebeszélni erről az őrültségről.
- Azért ez nem teljesen így van - fogott bele egy magasabb dallamba Arithon, amely elnyomta a szél zúgását. - Ha találsz kevésbé kockázatos módot a hasonmásom megmentésére, mielőtt koholt vádak alapján máglyára vetnék, akkor nem kell Jaelotba mennünk.
Ilyen persze nem létezett. Dakar kiszívta az ujjából szivárgó vért, és sértődött arcot vágva rajzolt tovább a krétával. Az éjszaka egyre sötétebb lett. A tél csillagai átvették az alacsonyra ereszkedett hold helyét. A szél egy pillanatra sem hagyta magára a sziklaszirten álló romot; az üvöltését Arithon lyrantjátéka tette elviselhetővé. Dakar zavartan kuporgott a leomlott fal szélárnyékos részén; már végzett a munka rá eső részével. A szikrázó dallamok és a méltóságteljes áthidaló ívek között a próféta furcsaságokra lett figyelmes. Arithon ugyanazokat a szilánkokat szőtte a zenébe, amelyekkel korábban véletlenül felébresztette a jaeloti energiafókuszt. A térdét a mellkasához húzó Részeges Próféta végre talált némi vigaszt. Reményei szerint Sethvir mégis eltekinthet a megtorlástól.
Eszébe jutott, hogy a paráv táncosokat kísérő zene, amely felerősítette a sávokban áramló életenergiát, sosem egyetlen forrásból fakadt. Próbálta elrejteni a megkönnyebbülését. Ahhoz, hogy az energia rezgése elérje a csúcspontját, a zenének tökéletesen vissza kell adnia a megcélzott helyszín hangmagasságát. Jaelot kulcsa nem volt jó Sanpashirhöz. Nem számított, hogy Arithon milyen tökéletesen játszik, a fogoly kiszabadítása kudarcot fog vallani.
Dakar meg volt győződve róla, hogy még a napkelte is a szirtfokon fogja érni őket, ezért befészkelte magát egy repedésbe. Szakállas állát az alkarjára támasztotta, és szép lassan álomba hortyogta magát.
A pihenése azonban nem tartott sokáig. Az ölelésre vágyó nők és a sajátos hangulatú csapszékek illúziója elveszett az energia összetéveszthetetlen, nyers rezgésében. Dakar felpattant. Mindkét könyökét lehorzsolta a háta mögött lévő sziklán, de nem érezte a fájdalmat.
- Kegyelmes Ath, ezt nem hiszem el!
A lába előtt ott pulzált az életre keltett sanpashiri fókusz. Az ősi vésetek foszforszínben izzottak. Az észak-déli tengely néhány helyen homályos volt, ahol a homok elfedte a követ. A három fő végpontot hanga fedte, de a száraz indák aligha akadályozhatták meg az energia felgyorsult áramlását. Dakar már többször is látta, ahogy Asandir olyan fókuszokat kelt életre, amelyeket szekérnyi kőtörmelék borít.
A sanpashiri fókusz ép volt, a külső körök és a rúnák sértetlenül világítottak. A bonyolult minta összegyűjtötte a föld mágneses energiáját, hogy annak az akaratnak a szolgálatába állítsa, amely működésbe hozta. Mivel Arithon elveszítette a mágikus képességeihez vezető csatornákat, ezért a mesterbárd tökéletes hallását kellett felhasználnia a misztériumok felébresztéséhez.
Dakar előbbre botladozott, hogy elérje a bárdot, aki még mindig a lyranton játszott. Az óvatos, puhatolózó töredékek, amelyeket a szundikálás előtt hallott, most teljesen megváltoztak. A hangok szapora, tüzes egységgé álltak össze. Ez már nem az a kompozíció volt, amelyet Arithon a jaeloti fókusz felébresztéséhez használt.
A zene új irányt kapott. Az eredeti ritmus egy törékeny, magas ellenponttá változott, amelyet a mesterbárd tökéletesen elrendezett az új lenyomat körül. Ez utóbbi előkelőbb, sötétebb hangokból állt, amelyek a fekete homokról és a zabolátlan napsugarakról meséltek. Arithonnak sikerült az, ami több mint ötszáz éve senkinek. Újraformálta azt a dallamot, amellyel a parávok évezredeken át ünnepelték a napforduló és napéjegyenlőség ünnepét Sanpashirben.
Nem maradt idő a csodálkozásra. Arithonnak sikerült átlépnie a tér határait. Ha a bárd érzékei ugyanezt lehetővé teszik az idővel is, az roppant veszélyes lehet. Dakar a következményeken töprengett, amikor a lágy fénnyel izzó minta felragyogott. Az újonnan támadt energia messzire űzte az éjszaka sötétjét. A próféta nem látta ugyan, de érezte, hogy a csillagok most érték el pályájuk csúcsát. A napforduló kezdetének éjszakája volt ez.
A földhálót látó Sethvirnek már közbe kellett volna lépnie. Nem léteztek kivételek, és a Hetek nem tűrhették el senki kotnyeleskedését. Az egyezmény által kimondott törvények most is olyan szigorúak voltak, mint évezredekkel ezelőtt. A misztériumok engedély nélküli felhasználóira büntetés várt.
Mégsem jelent meg egyetlen varázsló sem, hogy lecsillapítsa a sáv áramlását. Dakar rémülten figyelte, ahogy a krétával felrajzolt rúnák is felvillannak. Ő is bűnrészessé vált Arithon tervében.
- Ne! - kiáltotta. - Arithon, elég!
Tiltakozása azonban válasz nélkül maradt. A szavait senki sem hallotta. A varázskör vad zúgással felelt; halandó nem fékezhette meg az energia áramlását. Arithon játéka az anyag csatornáin keresztül ébresztette fel a mélyen alvó misztériumokat. A határozott formák elhomályosodtak. A körülöttük fekvő homok és a leomlott falak maradványai eltorzultak a talaj felett remegő forró levegőben.
A lyrant irányítására többé nem volt szükség. Athera magáévá tette a dallamot, és a föld zengése immáron külső segítség nélkül is erős maradt. A felébresztett hatalomnak a kőbe vésett minta és a krétával felrajzolt rúnák mutattak irányt.
Arithon azonnal megérezte azt a pillanatot, amikor már nem volt szüksége további erőfeszítésekre. A tengelyek metszéspontjába lépett. Habár a sáv áramlása fülsüketítő hangon üvöltött, a Részeges Próféta meghallotta a másik szavait. Az Árnyékmester lehajolt, és a kőre tette a tanítójától örökölt lyrantot. Dakar azonnal észrevette, hogy Arithon még nem veszítette el a józan eszét; a hangszert a belső kör vonalán túlra helyezte. Mivel Jaelot sértett előkelőségei jól emlékeztek még Halliron mesteri kialakítású lyrantjára, az volt a legjobb megoldás, ha ezt itt hagyják. Az utazáshoz szükséges nyers energia összeállt, és már csak egyetlen lépés volt hátra. Arithon váratlanul felemelte a fejét, és Dakar felé fordult.
- Jössz vagy maradsz?
A Részeges Próféta akármennyire is aggódott, inkább előrelépett, mint hogy a másik irányba fordult volna.
* * *
Asandir a téli napfordulót megelőző éjszakán, nem sokkal éjfél után ért vissza az Althain Toronyba. Rongyosan, kimerülten, és az aggodalomtól elcsigázottan jelent meg a fókuszkör középpontjában. Miközben a sáv energiái visszatértek szokásos rezgésükhöz, és a levegő remegése lecsillapodott, a varázsló összerezzent. Csupasz talpa egész Daon Ramon óta csak jéghideg kövön taposott. Amikor végre felpillantott, észrevette, hogy a vízköpő gyertyatartókban lángok lobognak. Luhaine sietett a fogadására.
- Olyan sápadt vagy, mint a mocsári lidércfény - üdvözölte Asandir, aki tisztában volt a másik érdemeivel. Megérezte, hogy a szellemvarázsló erőfeszítéseinek köszönhetően csendesedtek el a harmadik sáv áramlatai. Ez tette lehetővé, hogy azonnal elhagyja Ithamon romjait. Asandir nem akart túl sokáig itt időzni, ezért elindult. Megbotlott, majd szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát. Egy kérdéssel terelte el a szót magáról. - Hogy van?
Sethvirre utalt, aki a legnagyobb veszély idején óriási áldozatot hozott. Hatalmas erejű varázslata áttörte a tér és az idő korlátait, hogy megőrizze a Sötét Körök stabilitását.
- Pihen - libbent Luhaine a fókuszkör pereméhez. Túlságosan meggyötört volt ahhoz, hogy az önelégült stílusát akár csak színlelje. - Valamit tudnod kell. Amikor a sávok egyensúlya megbomlott, a földháló teljesen összekuszálódott. Azt mondta, semmit sem látott az egész kontinensen. Ezért kénytelen volt fürkészéshez folyamodni. Nem volt más választása. A saját tartalékait kellett felhasználnia, hogy megóvja a védővarázslatokat a mágneses káosztól.
- És mindezt úgy, hogy nem látta a földhálót? - döbbent rá Asandir, hogy milyen súlyos a helyzet. Nem gondolta volna, hogy a válság ennyire elmélyül. - Ezek szerint a kontinens mind a hét mágikus sávja összekuszálódott? Még a nyugatiak is?
Luhaine halk sóhaja volt az igenlő válasz. Nem is mert belegondolni, hogy Althain Őrzőjének milyen áldozatot kellett hoznia. Asandir megigazította csizmájának szárát; köpenyének szegélye megperzselődött Morriel ellenséges mágiájától.
- Hány sáv áramlását kell még kijavítanunk?
- Hármat - válaszolta Luhaine. A dühítő, kioktató hangnem most az egyszer utat adott a sürgetésnek, és azonnal előrukkolt a részletekkel. - Ath adeptusai is segítenek. Kapcsokkal rögzítették az első sávot, amikor Morriel varázslata elszabadult. A második és a harmadik sáv most már újra stabil.
A szellemvarázsló nem szerénységből hallgatta el a saját érdemeit. A mindig tökéletességre törekvő személyisége miatt inkább azon mérgelődött, hogy nem sikerült megakadályoznia a khadrimok szökését. Mivel késő lett volna ezen keseregni, folytatta a beszámolóját:
- Amíg mi itt beszélünk, Traithe a Cascain-szigetek egyik hegycsúcsa felé igyekszik. Azt mondja, addig képes uralma alatt tartani a negyedik sávot, amíg valamelyikőnk nem tud odamenni.
Az ötödiket Asandir tette rendbe. A szörnyű energiák lecsillapítása minden erejét felemésztette. Alig érezte a tagjait. A hatodik sávra tett pecsétek elvileg még kitartottak egy ideig. Habár akkor még fogalma sem volt a világot fenyegető veszély erejéről, a védővarázslatok köre valószínűleg felfogta az energia legnagyobb részét. Luhaine a segítségére sietett, és eloszlatta a kétségeit.
- A Skyshiel-hegységben létrehozott varázslat még ép - közölte. Elmondása szerint Kharadmon még mindig Athirben volt, hogy a hetedik sáv frekvenciáját helyreállítsa. Ath Testvérisége a Scimlade-félszigeten segít neki; az adeptusok elvezetik a szökni készülő energiát.
- Átkozott boszorkányok, miért kell mindenbe beleavatkozniuk! -dörzsölte össze a kezét Asandir, de azonnal meg is bánta, ahogy a korábbi horzsolásai felszakadtak.
- Ennél sokkal többet akartak elérni. Szerencsések vagyunk - világított rá Luhaine.
- Hát ennél borúlátóbb megközelítést még nem hallottam - pillantott fel Asandir, majd hangosan felnevetett társa reakcióján. - De ha figyelembe vesszük a történteket, akkor azt hiszem, mégis igazad van.
A korianek hatalma kényszerítő varázslatokon alapult. Mindezt közvetlen kapcsolaton keresztül érték el, és képtelenek voltak átlépni az idő korlátait. Morriel könyörtelen támadása a bolygó aurája ellen irányult; fel akarta borítani a mágneses egyensúlyt. Egy ponton azonban elszámította magát. A káoszt keltő pecsétek hatalma nem terjedt ki az óceánra. A bálnák és a delfinek megérezték a szokásostól eltérő rezgéseket, és ösztönösen közbeléptek. Az állatok dala szembeszegült a pusztító áramlatokkal, és a sós víz a természetéből fakadóan elnyelte, majd szétoszlatta a varázslatot irányító energiát. A kvarc fókuszain keresztül létrehozott mágia így a tervezettnél hamarabb elveszítette az erejét.
Asandir megrázta a fejét. Egyszerre érzett gyászt és hálát. A Legfőbb egy pillanatra sem tért el hajthatatlan és gőgös személyiségétől, amelyet az emberi érdekek irányítottak. Előítéleteinek köszönhetően csak az őselemeket vette figyelembe. Számára az állatok csupán jelentéktelen, utólagos gondolat formájában léteztek. Ennek köszönhetően a kontinens határain túlra nyúló mágikus sávokban nem terjedt tovább a varázslat.
A mindig pedáns Luhaine most is falikartól falikarig libbent, hogy kioltsa a kanócokat. A sötétség puha léptű macskaként osont mögötte. Az apró fényforrások megszűnésével már csak a paráv fókuszkör izzása világította meg a termet. Az ezüstös csillogás visszaverődött a vékony erezetű márványfalról.
Asandir szeme könyörtelenül villant meg, akár a kopott szürke acélpenge. Felkészült a további rossz hírekre. Azonnal meg kellett tudnia, hogy a társa mit rejteget előle.
- Áruld el, mi történt még a hatodik sávval! Magam is tisztában vagyok vele, hogy a hátrahagyott védővarázslatok nem lettek volna képesek kibírni egy ilyen erejű támadást.
Elérték a lépcsőfeljárót. Luhaine úgy röppent át a csapóajtón, mint egy rosszalkodó iyat.
- Ez a rész nem igazán fog tetszeni - tartott rövid szünetet. Hangja mélyebbre változott, és megtelt együttérzéssel.
Asandir megállt. Egyik kezét a masszív kőfalnak támasztotta, és gondosan végigpörgette magában a lejátszódott események láncolatát. A feltáruló lehetőségek nem sok jóval kecsegtettek. Évezredek óta szolgálta Atherát, és ezen idő alatt rengeteg tapasztalatot szerzett. A természet erőivel vívott küzdelem megtanította arra, hogy a mágneses áramlatok minden mással összefüggésben vannak.
Mint egy hatalmas szövet esetében, a milliónyi tudat különálló szálat kapcsolatban álltak egymással. Az évszakokkal vándorló madarak finom energiája lenyomatot hagyott a teremtés fátylán. Egy varázsló érzékei előtt feltárultak a levegőben azok a vonalak, amelyeket bejártak; az éteri szálak egyik fától a másikig tartottak. A föld rétegei nem a különböző létformák kaotikus rendszerét alkották, mint ahogy az első pillantásra tűnt volna. Az egész anyag hibátlan szövetté állt össze; az egyensúlyban lévő ellenpontokat finom fénylő szálak kötötték egymáshoz.
A bokrok, a fák és a gombák az energiák áramlása révén kapcsolatban voltak a földdel és a levegővel. Az ásványok sem voltak élettelenek. A fagyottnak tűnő egyedi lenyomatukat bármikor fel lehetett ismerni a mágikus látás adományával. Még a legegyszerűbb megjelenési formájukban is tartóelemként szolgáltak. Az apró kavicsok és homokszemcsék időtlen és feltétlen bizalommal őrizték a különböző rezgéseket, amelyek az életenergia alapját szolgáltatták. A folyók, az eső és az óceánok mozgatták az őselemek legjelentősebb áramlatait. Az időjárás ciklusai megtisztították a világ szövetét a foltoktól, és felfrissítették a bolygó auráját.
A sávok rezgésének megváltoztatásával a korianek olyan károkat okoztak, amelyeket nehéz volt megbecsülni. A halandók érzékei erre nem is bizonyultak alkalmasnak. A Morriel öntelt gőgje és hatalomvágya által létrehozott varázslat minden eddiginél súlyosabb sebet ejtett. A föld és az ég már nem ugyanaz volt, mint korábban; a Főegyensúly Törvényei alapjaiban rendültek meg. Asandir mérlegelte az eddig nem tisztázott következményeket. Egyetlen lehetőség maradt. Ahogy erre gondolt, még az ő acélos idegei is pattanásig feszültek.
- Ne fogd vissza magad! Már nagyjából sejtem, hogy honnan számíthatunk az újabb csapásra.
Hagyta, hogy kisebesedett keze erőtlenül az oldalához hulljon. Így is hálásnak kellett lennie a lélegzetvételnyi pihenőért. Luhaine igyekezett nyugodt hangon közölni a legrosszabbat.
- Arithon a zene segítségével életre keltette a sanpashiri energiafókuszt. Dakar segített neki létrehozni az irányadó rúnákat. Abban a hitben cselekedett, hogy Sethvir képes lesz közbelépni.
- Hát persze, Morriel erre is számított az időzítésnél! Akkor a herceg és a próféta napkelte előtt Jaelotba érkezik? - Asandir visszanyerte példátlan higgadtságát, amely a külső szemlélő számára könnyen egykedvűségnek tűnhetett volna. - Akkor közöld gyorsan, hogy hol van Lysaer!
Léptei megnyúltak. Vonásai új mélységekbe szálltak, ahogy a felülről érkező napfény megvilágította az arcát. Luhaine valami kibúvót keresett, hogy ne kelljen azonnal feltárnia a részleteket.
- Sethvir szerint a s’Ilessid az Atainia-be vezető szoroson kel át.
- Ezek szerint Rathainbe tart? - vertek visszhangot Asandir szavai, ahogy átlépett a keskeny csapóajtón.
- Még azelőtt elindult Narms felé, hogy felborult volna a sávok egyensúlya - fújtatott Luhaine, aki a szobrok közötti padlón süvített végig.
- Akkor számíthatunk arra, hogy nagyjából két hét múlva partot ér. Arithon visszatérése nem fogja elkerülni a figyelmét. A boszorkányok már eleve gondoskodtak erről. - Asandir gondolatai már a jövőben jártak. - Most már csak Arithon tette miatt kell aggódnunk, aki engedély nélkül ébresztette fel a paráv misztériumokat. Gondolom, elég lesz akkor visszatérnünk erre, ha baj nélkül eljutnak Jaelotba.
- Sajnos a kelleténél tovább kell várnunk - figyelmeztette Luhaine. - Lirenda a városban van. Néhány elöljáró segítségével lepecsételték a falakat.
A néma kentaur őrzők alatt elhaladó varázslók elhallgattak. Mindketten tudták, hogy a próféta és a herceg besétált Morriel csapdájába, és esély sincs rá, hogy segítséget nyújtsanak nekik.
- Ath kegyelmezz! - bökte ki Asandir végül. - Dharkaron csapása valószínűleg sokkal elviselhetőbb lett volna.
Athera az összeomlás küszöbén állt. Az egyezmény szigorú előírásai alapján a Hetek keze meg volt kötve. A föld szüksége volt az első a sorban. A varázslók már így is kevesen voltak ahhoz, hogy minden egyes katasztrófának elejét vegyék. Percről percre szenvedtek el újabb veszteségeket. Mindegyik szörnyű fájdalmat okozott, de a legrosszabb az volt, hogy nem tehettek semmit. A parávok által hátrahagyott védővarázslatok felbomlottak; az elszabadult sárkányivadékok jelentették a legsürgetőbb problémát. Luhaine közben visszanyerte régi énjét, és az apró részleteket kezdte elemezni.
- Ha Arithon sikerrel jár, akkor a napforduló második és harmadik hulláma is okozhat gondokat.
- Erre már magam is gondoltam - válaszolta Asandir, aki még mindig nem tért teljesen magához Morriel támadása óta. Eltöprengett a friss híreken. Vajon milyen kárt okozhat, ha az évszakok változásának energiája egyszerre fut végig a sávon az Arithon által keltett rezgésekkel? Az elsődleges csatorna annyira túlterhelt volt, hogy még mindig csak erős kötésekkel befoltozva lehetett kordában tartani. A káoszvarázslat már így is túllépett azon a határon, amelyen sosem lett volna szabad. A törékeny, éppen csak helyreállított mezőt most újabb támadás érte Arithon részéről. Az élet ünnepét hirdető paráv szertartás dallama erős áramlatokat keltett. A déli tetőzés biztosan felborítja az egyensúlyt.
- A varázslatom nem fog kitartani éjfélig - vonta le az előzetes következtetést Asandir. Az újabb válság huszonnégy órán belül kitör, és az ideiglenes műve összeomlik. Arithon zenéje miatt minden összekötő pecsétjét elmossa a gyógyító energiák tiszta folyama. Bármilyen diszharmonikus rezgés áll az áramlás útjába, az egy pillanat alatt eloszlik.
Luhaine hallgatásából kiindulva Asandir rátért arra a pontra, amelyről eddig még nem esett szó. Ha a sziklák nem tudták magukba zárni a káosz hullámait, akkor minden elveszett.
- Nehogy azt mondd, hogy az átkozott hegyek is megadták magukat Morriel mágiájának!
- De igen - válaszolta keserűen a szellem. - Meg kell fizetnünk azért, amiért visszaadtuk a Kapukövet. A kristály rezgése végigfutott egy kvarcéren. A Skyshiel-hegység egész déli részét érintette a csapás. Ahol az ásványok elfogytak, ott szerencsére a kövek leföldelték a töltést.
Asandir rögtön a dolgok mélyére látott. Közbevágott, hogy elejét vegye Luhaine részletes beszámolójának.
- Kegyelem mindannyiunknak, remélem a Sziklakürtő nem került veszélybe! - Mivel az ősi paráv varázslatok mind megadták magukat, már így is rengeteg tennivalójuk akadt. Ha azonban a Ködszellem kiszabadul, akkor tehetetlenségre lesznek kárhoztatva. - Szerencsére a Desh-thiere börtöne elég mélyen van ahhoz, hogy kitartsanak a varázskörök.
- Sethvir tudni fogja - zárta le a témát Luhaine, aki csatlakozott a lépteit szaporázó társa mellé.
A legfájdalmasabb az volt, hogy a megfogyatkozott Hetek erőforrásai kevésnek bizonyultak. Nem tudják levenni a terhet Althain Őrzőjének válláról. Amíg Sethvir nem nyeri vissza uralmát a földháló felett, addig nem tudnak odaérni időben szinte sehova. A jövő szálainak felrajzolására most sem idejük, sem energiájuk nem volt.
Asandir végre elérte a lépcsőfordulót. A bejáratot védő masszív tölgyajtó zárva volt, és varázslatokkal pecsételték le. Sethvir utolsó kétségbeesett tette volt ez, amikor érezte, hogy minden ereje elhagyja. Asandir halkan kiejtett szavakkal oldotta fel a kötéseket, miközben a mellette elsuhanó huzat meglibbentette a kentaurok rojtos öltözetét. Luhaine nyomában megvillantak a napfivérek ékszerei.
- Menj nyugodtan előre - szólalt meg letörten Asandir. - Amint tudok, én is csatlakozom hozzád. Jelen állapotomban nem is lesz olyan könnyű megmászni azt a háromemeletnyi lépcsőt.
* * *
Egy magányos gyertya égett csak Sethvir lakrészében. Az imbolygó láng folyton mozgásban lévő árnyakat rajzolt a vörös bársonyszőnyegre. A székeken és a sarkokban fekvő tárgyak torz képe csak szempillantásnyi időre adta vissza az eredeti arányokat. A javításra váró lószerszámok porcelánvázákon és márványszobrokon pihentek, és az oroszlánfej-domborművekkel díszített asztal sem maradt üresen. Egy felfordított teknőspáncélban bagolyköpetből származó csontok és egy hím vércse szárnytollai feküdtek. A varrótűk libatollak közé keveredve sorakoztak a szűk nyakú agyagedényekben. A padlón és az asztalon feltornyozott könyvek álltak. Folyami kavicsok töltöttek meg egy üvegedényt. Az egyik szék hátán három levedlett kígyóbőr zizegett, amelyeket vékony selyemszalagokkal kötöttek össze.
A saját lakrészében Althain Őrzője ugyanúgy elhanyagolta a házimunkát, mint az alvást. Asandir jéggé dermedt a küszöbön, amikor megpillantotta a másikat. Sethvir olyan sápadt volt, akár egy viaszbábu. A belépő varázsló mély lélegzetet vett, majd olyan óvatosan húzta be maga mögött az ajtót, ahogy csak tudta.
- Miért nem mondtad? - nézett arrafelé, ahol Luhaine felkavarta a levegőt. A rendszerető szellem nyomában kisebb porfelhő támadt.
Sethvir kifacsart pózban hevert a ruhásláda melletti ágyon. Még a köpenye is rajta volt. A ruha tintafoltos ujja és foszladozó szegélye most még inkább lerontotta az összképet. Egyik törékeny, kék erekkel átszőtt keze a szakállába kapaszkodott. A másik, amelynek ujjai krétaportól fehérlettek, erőtlenül hullott a földre.
- Először a könyvtári asztalnál esett össze - sóhajtott fel keserű hangon a test nélküli varázsló. - Akkor még sikerült felébresztenem. De csak addig tudott talpon maradni, amíg le nem jött ide. Csak az ágyig jutott. Miért mondtam volna? Egész eddig úgysem tehettél volna semmit, legfeljebb halálra idegeskeded magad.
Fémes csilingelés hallatszott, ahogy Asandir félretolt egy lószerszámokkal teleaggatott széket, hogy elérhesse az Őrző ágyát.
- Nem alszik - figyelmeztette Luhaine.
Asandir válla megrezzent, és szürke szeme tágra nyílt. Sethvir ébren volt, de az érzékszervei nem működtek rendesen. Ez azt jelentette, hogy túlment minden ésszerű határon, és egyáltalán nem törődött a saját testi épségével.
Asandir óvatosan letérdelt. Figyelmesen végighordozta tekintetét a vékony varázsló tojáshéj színű bőrén. Az elegánsan ívelt orr, a kiugró arccsont most valahogy nem tűnt olyan földöntúlinak, hogy a zöldeskék szempár be volt csukva. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, mire Asandir meg mert mozdulni. Felemelte kisebesedett ujjait, és visszaemelte az ágyra az Őrző szabadon lógó kezét. Aztán megérintette a másik halántékát, hogy szavai megértéséhez ne legyen szüksége a hallására.
- Akarod, hogy segítsek?
Halk sóhaj tört fel az ősz szakáll kusza szálai közül.
- Asandir!
- Olyan hamar jöttem…
- … ahogy csak tudtál - fejezte be Sethvir, akinek a szája megrándult a száraz megjegyzéstől. - Két átkelés egyetlen éjszaka alatt a felborult egyensúlyú sávokban; gondolom, te sem vagy túl jó állapotban.
- Úgy néz ki, hogy kénytelen leszek egy harmadikra is - vágta rá Asandir. A benne kavargó düh összefonódott a sajnálattal; hatalmas árat kellett fizetniük Morriel praktikái miatt. Mágikus látása előtt feltárult, hogy a társa auráját alkotó éteri fényszálak vérhez hasonlóan folynak ki a testéből. Ha valahol a sávok kiléptek a medrükből, Althain Őrzőjének csupán egyetlen lehetősége maradt. Saját tartalékaiból kellett pótolnia a hiányt. A Sötét Körök stabilitása is egyedül tőle függött. Ereje vészesen fogyott, és még nem látszott az alagút vége.
Asandir óvatosan mozgott, nehogy a saját energiáival megzavarja Sethvirt. Ujjaival finoman kisöpörte az összetapadt hajtincseket társa arcából.
- Leveszem a válladról a leginkább sérült Sötét Kör terhét. De előtte még segítek, hogy kényelmesebben feküdj. Szólj, ha készen állsz!
Sethvir mutatóujja alig láthatóan megrezdült. Lehunyt szeme körül ráncos és fehér volt a bőr még azután is, hogy társa hozzáértő mozdulatokkal kiegyenesítette kifacsarodott testét. Asandir elrendezte a puha takarókat. Hiába érintette meg a legmélyebb szomorúság, vigyázott rá, hogy a hangja színtelen maradjon.
- Szomjas vagy?
A Sethvir fejét rejtő párnák közül erőtlen sóhaj tört fel.
- Nem.
Asandir elfordult. Ökölbe szorította a kezét; ujjai egész elfehéredtek, ahogy feltette a sokkal kellemetlenebb kérdést.
- Bele tudsz nézni a földhálóba annyi időre, hogy megállapítsd, melyik Sötét Kör van a legrosszabb állapotban?
- Ha el tudom viselni a látomások káoszát, akkor igen.
Az erőtlen szavak elhaltak. Sethvir szeme előtt összevissza kavargó képek jelentek meg. Elszabadult khadrimok égették fel Tysan erdőit és tanyáit. A jeges tengerek felé tartó bálnák elveszítették tájékozódó képességüket, és a gyémántként csillogó sarki jégtakarón vetődtek a partra. Sethvir szeme felpattant. Már nem álmodott, és nem homályosította el semmi a látását. Szeme zöldeskék zománc volt.
- Tisztában vagy vele, hogy a Szikla-csúcs tengelye is elferdült?
Asandir ujjai szorosabbra fonódtak.
- Van ennél rosszabb is. Arithon feltörte a paráv pecséteket, és felélesztett egy energiafókuszt. - Amikor eljön a napforduló vége, és az éjféli áramlatok végigfutnak a sávon, a Sziklakürtő sem maradhat érintetlen. Mindenképp meg kell akadályozniuk, hogy a csúcs mágneses rendje felboruljon. - Kharadmonnak ellenőriznie kellene a Ködszellem börtönét, hogy felbecsülje a károkat.
- Csak megkoptak. - Sethvir légzése olyan halk volt, mint az ablakon végigsimító selyemfüggöny zöreje. Túlságosan sokfelé kellett osztania a figyelmét és az erőforrásait. Mégis a pillanat törtrésze alatt sikerült választ adnia Asandir kérdésére.
A következő képek egy homályos jövőbeli eseményt formáltak meg. Az energiák elhagyták a számukra kijelölt csatornákat, és kavargó örvényként törtek a szabadság felé. A megmaradó szálak nem halnak el, hanem visszafordulnak. Azokban a medencékben gyűlnek össze, ahol a hegy természetes egyensúlya megbomlik. Mivel a Sziklakürtő védővarázslatai a kövek rezgésével állnak összhangban, ezért a legapróbb változtatás is végzetes lehet.
- Napok, hónapok vagy talán egy év is van addig, amikorra a károk veszélyessé válhatnak - hunyta le a szemét Sethvir, akit már a puszta beszéd is kimerített. - De lehet, hogy csak néhány óra. Nem mernék találgatásokba bocsátkozni. Azóta semmiképp sem, amióta a Ködszellem tanúbizonyságát adta, hogy belülről is képes manipulálni a varázslatokat. A te döntésed, hogy először a Sötét Kört hozod rendbe, vagy Desh-thiere börtönével foglalkozol.
- Ez nem túl kellemes döntés - erőltetett magára nyugalmat Asandir. Az igazat megvallva, a szakadék egyre mélyült előttük.
Ha csak egyetlen Sötét Kör határvonalai megbomlanak, akkor a világ és a természet törvényei megváltoznának. A földet és az életet érő károk helyrehozhatatlanok lennének. Desh-thiere gonoszsága a kisebb rossz. A Ködszellem ismét meghódítaná a napot, de a sárkányálmok védővarázslatait nem törhetné meg.
- Eckracken árnyához menj - közölte Sethvir, aki kitalálta Asandir gondolatait. - Az ő gyűlölködése a legelmélyültebb. Amikor a Kathtairrön elhantolt társa a párzásról álmodik teliholdkor, akkor a szelleme mindig szökni próbál.
- Alig két hét van addig - jegyezte meg az ajtó felé közelítő Luhaine.
A Sötét Kör, amely Eckracken koponyáját rejtette, messze délen feküdt, Shand nyugati részén, a Sós-lápban. Asandirnek a harmadik sáv segítségével Earle romjaihoz kell utaznia, majd az elhagyatott vidéken lóval megközelíteni a helyszínt. Arrafelé nem éltek emberek, és nem voltak fogadók az út mentén. A töredezett, megszürkült mészkőtömbök között egy pillanatra sem csillapodott a szél. A kereskedőknek is nagy árat kellett fizetniük azért, hogy sehol sem köthettek ki. A civilizált kor legutolsó bástyája is lakatlanul állt már évszázadok óta. Ath Testvériségének rendházát alaposan megviselték a Ködszellem hódítása ellen vívott harmadkori ütközetek.
- Legalább a fekete mén kipihente magát - simította ki Asandir az meggyűrődő ágytakarót. Nem akart rátérni a legkínosabb kérdésre. Athera többi tizenhét Sötét Körét meg kell vizsgálni, hogy elég stabilak-e. Inkább a gondolataiba merült, és Sethvir halántékára helyezte a kezét.
A levegő megrezdült mellette. Luhaine figyelmeztetése nem késett egy pillanatot sem.
- Elég! Minden erődre szükséged lesz. Majd én vigyázok Sethvirre. Ha szükség lesz rá, akkor szólok Kharadmonnak.
Asandirnek egyáltalán nem tetszett a másik hangsúlya. Legszívesebben még maradt volna.
- Valamit jól jegyezz meg! - búcsúzkodott gyászos hangon. - Ha kettőnk közül kell választanod, akkor Sethvir az, aki pótolhatatlan.
- Úgysem lenne képes a nyakába venni a te feladataidat is - vágott vissza Luhaine. A sarokban és az ágy alatt megbúvó pormacskák örvénylő táncba kezdtek, ahogy a varázsló a társa önfejűsége miatt dühöngött.
Asandir nem válaszolt semmit. Amikor felállt, a keze erőtlenül lógott az oldalánál.
- Mindig is olyan voltál, mint egy gránittömb - szólalt meg rövid hallgatás után a szellem. - Vigyázz magadra! Ne lépd túl az ésszerűség határait! Különben biztos lehetsz benne, hogy utánad megyek, és rád szabadítom az Eckracken koponyájában lakó lidérceket.
Asandir alig láthatóan biccentett, és a szája bátortalan félmosolyra húzódott. Utolsó szavait az ajtóból hátrafordulva mondta ki.
- Gondoskodj Sethvirről! Ha van egyáltalán jó oldala ennek a katasztrófának, az az, hogy véget vethetünk Morriel önkényuralmának. A nagyasszony súlyosan vétett az egyezmény törvényei ellen.
Még egy utolsó pillantást vetett az ágyon fekvő társára, majd lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Az elkövetkező percekben a porszemek befejezték táncukat, és visszaszálltak a szobrokra, könyvekre és a sarkokban tárolt tárgyakra. Hamarosan a gyertya lángja is olyan egyenesen égett, mintha megállt volna az idő.
- Nem mondhattam el neki - vallotta be Sethvir, megtörve a kínos hallgatást. - Most még nem. Nem beszélhettem arról, hogy Morriel az uralma alá hajtotta annak a szerencsétlen beavatottnak a testét.
A szörnyű igazság az utolsó vigaszt is eloszlatta. A Legfőbb szándékos támadást intézett a bolygó ellen, ahol az emberiség csupán a parávok nagylelkűségének köszönhetően telepedhetett le. Az egyezmény értelmében a Heteknek jogában állt volna megtorolni a tettét, de Morriel egy ördögi húzással tette fel a koronát az egész összeesküvésre. Mindenre gondolt. A varázslók nem tehetnek vele semmit; amíg a lelke az ártatlan beavatott testében rejtőzik, addig szó sem lehet megtorlásról.
* * *
Dakar jól emlékezett rá, hogy milyen hatással volt rá az energiafókuszok közötti átkelés, ha a Hetek varázslói ébresztették fel a sávok energiáját. Ilyenkor azonnal rátört a szédülés, felfordult a gyomra, és elhomályosult a látása. Amikor az ősi paráv szertartás dallama hozta működésbe a fókuszt, egész mást tapasztalt. Lassú, alig érezhető áramlat ragadta magával; olyan álom volt ez, amelynek jelentése elveszítette a formáját. Határozott színeket látott, és egyenletesen erős dallamot hallott. Tisztán érezte az éjszakai csillagok vonzását. A téli égbolton ragyogó fénypontok éteri rezgése a napforduló magasztosságát hirdette. Érezte Athera mozgását, ahogy a földmagból sugárzó mágneses energia pillanatról pillanatra megújul, és a pulzálás lehetővé teszi számukra az átkelést.
A Részeges Próféta úgy érezte, mintha az idő homokóráját lassan csöpögő szirup töltötte volna meg. Az idő nem úgy telt, mint a külső világban; a sanpashiri fókusztól az utazás nagyjából három óráig tartott.
Nem érzett sürgetést, ahogy a furcsa létezés fátyla fokozatosan szétoszlott. Amikor ismét átlépte a fizikai létezés küszöbét, nyugalom és békesség töltötte el. Teste egyesült az őselemek alkotta világ harmóniájával.
Érzékelése egyik pillanatról a másikra tért vissza. Ez már korántsem volt olyan kellemes. Erős ütést érzett az állkapcsán, és elharapta a nyelvét. Nyüszítve érezte meg a vér ízét a szájában. Ösztönösen a levegőbe dobta magát, akár a partra vetett hal, és oldalra vetődött. Az összetört porcelán szilánkjai így nem álltak bele a hátába. A paráv dallam utolsó hangjai is szétoszlottak, ahogy káromkodva, fejjel lefelé leesett az asztalról.
Magával rántotta a terítőt, amelynek tartalma hangos csörömpöléssel záporozott a fejére. Kanalak, mandulakrémes édesség, ezüsttányérok és piszkos szalvéták követték egymást. Dakar nem igazán akarta abbahagyni a szitkozódást. A sort egy kézöblítő csésze zárta, amelynek rózsaszirmokkal teli vize végigömlött rajta. Köpködve és pislogva próbált szabadulni a kellemetlen érzéstől. A legrosszabb az volt, hogy végül megjött az érkezéskor darabokra tört levesestál tartalma is, amely a hajából a nyakába csöpögött, és végigcsorgott a hátán.
- Dharkaron bosszújára! - Elege lett az egészből. Amikor elindultak Sanpashirből, elfelejtette, hogy hová is fognak megérkezni. Jaelotban a városúr palotája a régi energiafókuszra épült. A megérkezés nem is lehetett volna kellemetlenebb. A napforduló tiszteletére rendezett lakoma maradékában landolt.
Dakar félredobta a pecsétes asztalterítőt, és felállt. Az edények darabjai a földre hullottak a köpenyéből. Kiszabadította magát a sötét anyag homályából. Sűrűn pislogva kitapogatta a felborult asztalt. Miközben egy tiszta szalvétát keresett, hogy letörölje a ruháját, csaknem felnyársalta magát az egyik arany asztaldíszre. Erős ujjak ragadták meg a karját. Megperdítették, és a másik irányba kezdték húzni.
- Sithaer tomboló dühére, hagyjál békén! - förmedt rá a társára, akinek láthatóan semmi baja nem volt. - Átkozott szerencsés vagy, hogy nem estél bele egy tál kihűlt pudingba.
- Elég a nyavalygásból! - szólt rá Arithon, és macskaügyességgel átsuhant két oszlop között. Az arannyal bevont borostyánfaragványokra gipszből készült galambokat kötöztek. - Inkább legyél hálás! Az érkezésünk megrázta a palota alapjait. Amint a szolgák összeszedik magukat, gyertyát ragadnak, és felmérik a károkat. A csörömpölésed miatt először ide fognak jönni, hogy megnézzék, nem szakadt-e le a mennyezet.
A szaporán lépdelő Arithon felkapott egy asztali edényt. Az alján lötyögő folyadék áporodott szagú bor volt.
- Majd később keresünk neked száraz ruhát. - Ennél több időt nem vesztegetett bocsánatkérésre; végigöntötte az üveg alján lötyögő folyadékot Dakar zilált fején.
A Részeges Próféta tiltakozó kiáltásait ugyanaz a kéz tompította el, amely elkövetette a sérelmet. Dakar kétségbeesetten küzdött. De hiába hörgött, nem tudott megszabadulni a szájára kulcsolódó ujjaktól. Mindössze egyszer sikerült sípcsonton rúgnia a másikat, miközben az végigvonszolta egy folyosón. Felismerte a konyha és az éléskamra felől áradó szagokat. Aztán éles fordulatot vettek, és bementek egy szűk ajtón.
A szoba a konyhalegények szállása volt, akik az éjszakai ünnepségek során váltották egymást. Dakar ismerte a helyiséget. Azon a végzetes napon, nagyjából negyedszázaddal ezelőtt, ide hozták Arithon tanítómesterét. Halliron, Athera mesterbárdja egy ütéstől elveszítette az eszméletét, majd végül ebbe a sérülésbe halt bele néhány nappal később.
Most a priccseken gyerekek feküdtek. Az ablakon beszűrődő lámpások fénye eléjük tárta az összegömbölyödött testeket. Egyenletesen lélegeztek; a konyhában töltött hosszú órák alatt elfáradtak, és mostanra mély álomba merültek. Dakar egy újabb rúgás lehetőségét mérte fel, de az Árnyékmester suttogása végül megakadályozta ebben.
- Tégy úgy, mintha komolyan gondolnád, különben mindkettőnknek vége.
A bárd ujjai továbbra is a szájára tapadtak. Dakar azonban nem hagyta abba a hörgést. Még sosem érzett ilyen erős késztetést, hogy megharapja a másikat. Arithon másik karja szerelmes ölelésbe fogta. Aztán az Árnyékmester teljesen átszellemült kacajt hallatott.
- Milyen izgató! Jajgass még! Azt szeretném, hogy úgy sikoltozz, ahogy csak bírsz!
Dakar azt érezte, hogy hátrálni kezdenek. Most értette csak meg, hogy Arithon egy szenvedélyes románc színjátékát adja elő. A gazdag és ifjú nemes úrfi utat engedett az érzelmeinek; ő töltötte be a szolgáló szerepét. A hörgése hamarosan sikoltássá alakult, ahogy fény villant az ajtóban. A gyertyatartót felemelő egyenruhás inas döbbenten nézett végig a furcsa kettősön.
- Visszavonultatok az ünnepségről? - kérdezte vékony hangon. Barátságtalan vonásai alapján egyértelmű volt, hogy valami magas posztot tölt be a palota személyzetében. Szerencsére ahhoz túl fiatalnak látszott, hogy emlékezzen egy vöröses hajú, alacsony és testes fogolyra vagy annak társára. A varázsló, aki huszonöt éve tönkretette a napforduló ünnepét, csak egy legenda volt a számára.
Elfintorodott, majd undorodva szaglászott körbe. Megrovó tekintettel nézett végig Dakar ragacsos és furcsa szagokat árasztó fején.
- Van egy tucat fogadó a városban, ahol még találni üres szobát. Valahol máshol vezessétek le a gőzt!
Arithon kiegyenesedett. A fejére lógó csuklya alól kivillant a smaragdzöld szempár. Egész lényéből a tékozló gazdag ifjú különc stílusa áradt. Rányitottak, miközben a szerelmével enyelgett egy sötét zugban. A válla fölött kitekintgető Dakar arca ugyan a dühtől volt vörös, de ezáltal a kép teljesen hiteles lett.
- De kedvesem, ahhoz túl sokat ittunk már, hogy eligazodjunk az utcák útvesztőjében.
- Ez már nem az én gondom, ugye jól látom? - kérdezte az inas türelmetlenül, és a folyosó felé intette a gyertyával, hogy a páros minél hamarabb elhagyja a szobát.
Arithon elmosolyodott. Készségesen az ifjú felé fordult, és megtudakolta, hogy nem lehetne-e a hátsó kijáraton távozniuk.
- A nagybátyám az éjszakai őrjárat egyik parancsnoka. Ha meglát minket, otthon elszabadul a pokol. Az apám sosem bocsátana meg nekem. Mindketten azt gondolják, hogy egy kurtizánnál vagyok a Varrótű utcában.
- Felejtsd el a hízelgést - mordult fel a szolga. - Ehhez szükségem lenne a kapus kulcsaira.
A diszkréten a kezébe csúsztatott ezüst azonban sokat segített a dolgon.
- Ó, ugyan már. Biztos van valami módja, hogy esténként átszökjetek a cselédek szállására.
Arithon barátságosan az ifjú vállára tette a kezét. Kedélyesen vigyorgott, és a szeme csintalanul megvillant. Dakar közben lecsillapodott annyira, hogy az aggodalma ellenére magára erőltessen egy félénk mosolyt.
Az inas egy alvó szolgához vezette őket. Felébresztették, hogy valahogy nyissa ki az éléskamra hátsó ajtaját. Az idősebb, kopasz férfi vörös szemmel és hangosan krákogva engedelmeskedett. A láz egyáltalán nem zavarta, ha egy kis pletykálkodásra nyílt lehetősége.
- Hallottad, hogy a főtanácsos lánya egyre nagyobb hasat növeszt? Állítólag azzal a fickóval szűrte össze a levet, aki az igavonókat gondozza.
- Ezt már az istállófiúk is tudják két hete - válaszolta az ifjú, majd a kézfeje mögé rejtette az ásítását.
A szolga azonban megörült a kihívásnak.
- De azt még biztos nem tudod, hogy a városi hóhér otthagyta a posztját. Harminc év szolgálat után épp a mai napot választotta a visszavonulásra. Ha engem kérdezel, akkor ez az egész messziről bűzlik. Ráadásul már fogadtam a suszter kuzinommal, hogy mennyi ideig fog szenvedni az Árnyékmester.
- Gondolom, fél tőle, mint a tűztől - gúnyolódott az inas.
- Igazad lehet - vonta meg a vállát a férfi. - Te talán leszúrnád, és máglyára vetnéd a varázslót, megkockáztatva, hogy örökre megátkozzon téged és a családodat? - Fordított egyet az acéldróton, és az utolsó makacs peckek is megadták magukat. A zárnyelv csikorogva engedett. - Készen is vagyunk, uraim.
Ravasz tekintettel tárta ki az ajtót, amelyen a szakács szokta behozatni a hentesektől vett állatok tetemét. Az összekaristolt padló megnyikordult, ahogy a deszkák végigszántották a megszáradt vér-és lúgfoltokat. A húsból csöpögő lé és a borseprő együttesétől Dakarre rátört a szédülés. Nem volt abban az állapotban, hogy tréfákkal üsse el azt a rövid időt, amíg kiértek a palotából. Amikor az ajtó néhány pillanattal később becsapódott mögöttük, ezt meg is osztotta a társával. Panaszos hangon felnyüszített.
- Remélem, létrehoztál valami illúziót az árnyak segítségével, és egy cselédlányt láttak helyettem.
- Természetesen nem - válaszolta Arithon gúnyos arcot vágva. -Hiszen Jaelotban vagyunk. Tényleg azt gondoltad, hogy megváltoztak a szokások az utóbbi években?
A rozoga falépcsőn meginduló Árnyékmestert cseppet sem zavarta a közeli szemétdomb bűze. A csuklya alól kiszűrődő nevetése felébresztette a kutyákat, amelyek éktelen csaholásba kezdtek.
- Dharkaron bosszújára, a helyzet iróniája tényleg megfizethetetlen.
- Miféle irónia? - kérdezte zsémbesen Dakar, aki még mindig a sárba tiport büszkeségét siratta, és nem akarta, hogy ismét valami tréfa céltáblájává váljon.
- De hiszen ez remek, hát nem érted? - Arithon letörölte a szeme sarkában kicsorduló könnyeit. - Olyan kétes hírnévre tettem szett, hogy még egy igazi veterán sem mer kezet emelni rám.
Határozottan haladt tovább. Ellépett a fáklya mellett. Ez a patkányokat és a többi, kétlábú fosztogatót hivatott távol tartani, amelyek gyakran feltűntek a sötét mellékutcákban.
A Részeges Próféta követte. Hangosan fújtatva igyekezett tartani a tempót. Még mindig nem tudta megemészteni az átkelés sikerét és a palotában történteket. Soha, legvadabb rémálmaiban sem gondolt erre. Nem akart segíteni Arithon s’Ffalennek, hogy szabadon randalírozhasson Jaelotban. Althain Őrzőjének hallgatása nyugtalanító sejtéseket ébresztett benne. Dakar fejében túl sok aggasztó gondolat kavargott ahhoz, hogy a hivatásos gyilkosok babonás félelmét viccesnek találja. Összehúzta ételmaradéktól pecsétes köpenyét, és másfelé terelte a beszélgetést.
- Ha ezen sem vagy megdöbbenve, akkor nyilván van valami ötleted, hogyan használjuk ki a kínálkozó lehetőséget.
- Hát persze! - villant elő egy pillanatra Arithon fogsora a sötétségből. - Gyere csak velem, és a saját szemeddel láthatod. De csak akkor, ha nem akarsz addig a fáklya alatt maradni, amíg vasra nem ver az őrség. Tudod, hogy errefelé nem szeretik a csirkecsontok után kutató koldusokat.
- Te élvezed ezt - vádolta meg Dakar. Összerezzent, amikor a hideg téli szél végigsöpört a sikátoron. A nedves foltok mintha egyetlen pillanat alatt jegessé fagytak volna.
- Miért is ne élvezném? - fordult be Arithon egy oldalsó utca felé. Úgy látszik, még mindig emlékezett azokra a sikátorokra, amelyeket az utcagyerekek használtak a kikötő és a gazdagok negyede között. Az ütött-kopott halászkunyhók mellett sóval teli hordók és magas fűzfakosarak álltak. Arithon egyszer sem állt meg a fordulókhoz érve; a sötétség ellenére is kiismerte magát az útvesztőben. Szapora beszéde azonban arról árulkodott, hogy mégsem teljesen nyugodt. - A korianek már valószínűleg úgyis tudják, hogy itt vagyok. Miért fárasszuk magunkat a felesleges udvariaskodással?
Dakar észrevette, hogy a másik léptei felgyorsultak. A tengerészek egyik kedvelt bordélya előtt olcsó fenyőfáklya világított. A fénykörbe érő Arithon arcán már nem a korábbi szeszélyes vidámság látszott. Vonásai megkeményedtek, és szeme dühösen csillogott, akár a frissen hasított admantit.
- Az lenne a legjobb, ha sikerülne megzavarni a szukákat. Semmiképp sem akarom megfosztani őket a szánalmas mulatságuktól.