5667. ŐSZ

HARAG

Jaelot városurát köszvény kínozta. Amikor a hűvös őszi levegő megérkezett, a fájdalom mindig elviselhetetlenné vált. Ilyenkor könnyezett, és legszívesebben üvöltött volna. Amint az Eltair-öböl felől érkező első hideg szél átsöpört a város falai felett, ő mindig ágynak esett. Vastag rongyokba csavarta az ízületeit, megdagadt bokáját pedig azokon az aranyszegélyű párnákon nyugtatta, amelyeket a felesége annyira kedvelt. Arcára haragos tekintet ült ki. Táskás, bulldogéhoz hasonló arca és vékony vágású szeme arról árulkodott, hogy legjobb messzire elkerülni.

A szolgái már jól ismerték, és így is tettek. De a kormányzótanács egyik frissen kinevezett írnoka nem tehetett mást: kénytelen volt beszámolót tartani.

- A kincstár még mindig úszik az adósságban, amióta tavaly kifizettük a Fény Szövetségének éves védelmi díját. Az elmúlt hónapokban kétszer támadtak kalózok békés kereskedőkre, és ez hátráltatja a javak áramlását. Nem adóztathatjuk meg a kereskedőket, amikor legtöbbjük így is veszteséges. - Visszafordult a magával hozott papírosok felé, az egyikre felírt valamit, majd ujjával az ágyban fekvő beteg felé mutatott. - Nehéz helyzetben vagyunk. Az összeomlás szélére kerültünk. Nagy meggondolatlanság lenne, ha megint pénzt küldenénk Etarrába, hogy finanszírozzuk Lysaer herceg újabb hadseregének felállítását.

A városúr számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ökölbe szorított kezével a lepedőre csapott, és egy feldühített libához hasonlóan sipítozni kezdett.

- Sithaerre az idióta tanácsaiddal! Nem érdekelnek az átkozott költségek! Már tizenöt éve várok arra, hogy az Isteni Hercegnek elege legyen a tysani bürokraták nyafogásaiból. Az utódja hamarosan készen áll az uralkodásra. Csak nem gondolod, hogy az árnyékoknak parancsoló mágus megvárja, amíg kiheverjük néhány rakomány elvesztését? Jaelot fizetni fog, és mindenben támogatja a fegyverkezést. Lysaer herceg pedig garantálni fogja a hatékonyabb védelmet a gonosz mágia ellen. Ezt akkor is meg kell tennünk, ha az összes céh koldusbotra jut!

A hivatalnok sűrű pislogás közepette nézett fel. A városúr hangos hörgéssel adott hangot a dühének, miután kifogyott a szuszból. Összetapadt haja és vörös arca különösen fenyegetőnek tűnt. Az írnok a toll hegyét vette tüzetesen szemügyre, majd kényelmetlenül vakarózni kezdett.

- Igaza van uraságodnak. Más városok nyilvánvalóan megengedhetik maguknak, hogy támogassák a gonosz kiirtását társadalmunkból.

A városúr nagyot nyelt. Arca lilára változott, és már beszélni sem tudott a felgyülemlett indulatoktól. Miközben levegőért kapkodott, a szoba ajtaja hirtelen kivágódott. A panel a falnak ütközve visszacsapódott, és megrengette az ágy tetején csüngő rojtokat. Egy vékony asszony jelent meg a küszöbön, akinek fodros ruhája aranyló díszektől és igazgyöngyöktől csillogott.

- Ó, jaj! - sóhajtott fel a városúr, akinek sikerült valamennyire lecsillapodnia.

Felesége, Jaelot úrnője megállt az ágy mellett. Sötét haját hajóorr alakjára formálta a fehér csontfésűkkel. Hegyes álla megfeszült, ahogy felmérte a helyzetet. A szóáradat első áldozata a fiatal hivatalnok lett.

- Mit mondtál, amivel ennyire felizgattad az uramat? Hát nem látod, hogy beteg? - A körülötte lebegő fojtogató parfümfelhőtől cseppet sem zavartatva közelebb lépett a férfihoz. Kitépte a pergameneket a kezéből, és az arcába üvöltött. - Kifelé! Vidd el az átkozott kimutatásaidat, és csinálj valamit, hogy ne ürüljön ki teljesen a kincstár!

Az írnok mellkasának nyomta a meggyűrődött pergameneket, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak. A másik kétségbeesetten kapott utánuk, nehogy aztán a padlóról kelljen egyesével felszedegetnie.

- Amikor az Árnyékmesterről és a szövetségeseiről van szó, senki sem kérdőjelezheti meg az uram akaratát - mordult rá az asszony. - Ha az Árnyékmester visszatér, a kutyát sem érdekli majd, hogy kiürült a kincstár. A s’Ffalenn fattyú újra lerombolja a falakat és a házakat a gonosz mágiájával.

A hivatalnok még mindig nem adta fel, de a magához térő városúr is megszólalt:

- Ha a várost az ellenség csapása fenyegeti, akkor saját magam intézkedem, asszony.

A feleségét azonban mindez nem érdekelte.

- Beteg vagy, és szörnyű fájdalom kínoz. - Apró, ékszerekkel díszített kezével megigazította az ágyneműt. Amikor a férje lábánál lévő párnákhoz ért, igyekezett tudomást sem venni annak nyöszörgéséről. - Inkább aludj, kedvesem! Nem kellene felhergelned magad a kincstár nehézségei miatt. - Utolsó mozdulataival a férfi feje alatti párnát paskolta feljebb. - Majd mindjárt ideküldöm valamelyik szolgálómat egy adag altatóval.

Az igazgyöngyök megvillantak, ahogy a nő a szoknyáját kezdte igazgatni. Apró madárszemét a hivatalnokra emelte, aki földbe gyökerezett lábbal álldogált korábbi helyén. Kezével görcsösen a mellkasához szorította a kimutatásokat.

- Jobban teszed, ha eltűnsz, mire az orvosság megérkezik - közölte vele az asszony, majd hangos sóhajtozás közepette kivonult. A nyomában felkavarodó parfümillatú levegő meglibbentette az ágy tetején függő rojtokat. Egy pillanattal később bezáródott mögötte az ajtó.

A városúr visszadőlt a párnák közé. Rövid fészkelődés után egy kivert kutya pillantásával nézett rá a másikra.

- Senki sem szegülhet szembe vele, hacsak nem akarja az egész napját tönkretenni.

A hivatalnoknak volt annyi esze, hogy ne kezdjen el kérdezősködni. Körülnézett, és leült egy kárpitozott székbe. A pergamenek megzörrentek, ahogy a térdére fektette és kisimította őket. Miután a sarkokkal is végzett, megszólalt:

- Az ember hajlamos lenne azt gondolni, hogy az Árnyékmester a démonok ivadéka.

Jaelot városura alig hitt a fülének. Pislogni kezdett.

- Elég új lehetsz errefelé.

- Valóban az vagyok - eresztett meg a férfi egy mosolyt. - Egy vidéki írnok keze alatt tanultam ki a mesterséget a Daenfaltól északra fekvő legelőkön. De a pásztoroknak aligha van szükségük írott feljegyzésekre. Azért jöttem keletre, hogy többet lássak a világból. Egy kikötőváros ügyei üdítő változatossággal bírnak. Semmi sem unalmasabb a gyapjúbálák számlálásánál és a pásztorok legelőinek felosztásánál.

Csupán egy hörgés volt a válasz a selyem ágynemű tengeréből. A városúr eligazgatott egy újabb párnát a fejénél. Hangulata egyre rosszabbodott.

- Ha a cimboráidnak veszel néhány pohár bort, rögtön megered majd a nyelvük. Akkor majd tudomást szerzel a múltbeli történésekről. Az Árnyékmester neve örökké átkozott lesz Jaelotban.

- Nem szoktam inni - vetette közbe az írnok, akinek a hangja továbbra is udvarias maradt.

A városúr hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Mivel nem látott kiutat ebből a reménytelen helyzetből, összefonta a karját a mellkasa előtt, és mesélni kezdett.

- A szörnyűség huszonöt évvel ezelőtt történt. - Szeme elvesztette korábbi fényét, ahogy az emlékek előtörtek. Indulatosan folytatta: - A sötétszívű bajkeverő, akit Árnyékmesternek hívnak, a mesterbárd tanítványának álcázva érkezett a városba. Hat hónapon keresztül lakott itt. Senki sem gyanakodott rá. Ártatlan viselkedése még magát Ath-t is bolonddá tette volna. Aztán nyárközép éjszakáján, amikor a palotám vendégszeretetét élvezte, gonosz varázslathoz folyamodott. A mágiája megrongálta a város felét. A házak teteje leomlott, faluk megrepedezett. Négy napon át rejtőzködött itt, majd utána elmenekült. Iszonyú villámcsapás jelezte az eltávozását. Ennek még mindig látszanak a nyomai, mert a nagyterem padlóját újra kellett köveznünk.

Ezután következtek a szokásos túlzások. A hivatalnok összefonta az ujjait, és rémülten hallgatta a városúr szavait. Eszébe jutott, hogy a keleti kapunál álló őrtorony talapzatán még mindig látszottak a régi repedések. A beteg férfi mély lélegzetet vett, és tovább hergelte magát.

- Ez olyan megingathatatlan igazság, amelyet számos tanú alá tud támasztani. Legalább fél tucat helyen ki kellett javítani a városfalat, mert összeomlással fenyegetett. Még a környező tanyákat sem kímélte meg a pusztítás. A házak és istállók is megremegtek a csapástól. A földrengés egész a Skyshiel-hegységig elért. A példátlan rombolás félelemmel töltötte el minden becsületes ember szívét. Nyugodtan mondhatom azt, hogy aki akkor Jaelotban volt, az sosem fogja elfeledni ezt a szörnyűséget. A kormányzótanács addig nem zárja le az ügyet, amíg az Árnyékmester és barbár segítői az életükkel nem fizetnek. A magam részéről annyit bizton állíthatok: minden garasomat odaadnám, hogy a fattyú máglyára kerüljön.

- Értem - köszörülte meg a torkát az írnok. Összerendezgette az iratait, és kihúzta azt a néhány szót, amelyet nemrég vetett papírra. - Akkor ismét a bádogosok céhéhez folyamodunk kölcsönért. Ez elegendő lesz arra, hogy fedezze a hozzájárulásunkat Etarra megerősítéséhez.

Szapora léptek hallatszottak az ajtó felől. A városúr visszadőlt, és lehunyta a szemét. Amikor nyílni kezdett az ajtó, már ismét elkínzott arccal feküdt. A szolgáló érkezett meg egy ezüsttálcát egyensúlyozva, amelyen számos furcsa folyadékkal teli üvegcse csörrent meg.

- Az orvossága, uram.

A férfi elbocsátotta a hivatalnokot.

- Jaelot megmenekül az újabb csapástól, ebben biztos lehetsz. Őfelsége, az Áldott Herceg ígéretet tett a védelmünkre, amikor a város flottája az Árnyékmester pusztító tüzének áldozata lett a Minderl-öbölben.

A másik nem tett fel újabb kérdést, mert nem akart tudatlannak látszani. Összehajtotta a dokumentumokat, és belesüllyesztette a táskájába. Jaelot városura gyanakvó tekintettel nézett végig a tálcán sorakozó üvegcséken. Ez egyértelművé tette a hivatalnok számára, hogy a beszélgetés véget ért. Nem akadékoskodott tovább. Felpattant, és már csak az ajtót bezárva hallotta a beteg férfi következő kifakadását.

- Hozzá sem fogok érni ahhoz az undorító főzethez. Közöld a feleségemmel! Igen! Mondd meg neki, hogy a nyomorult talpnyaló gyógyítója egy sarlatán! Ha a következő orvosság íze is olyan lesz, mint az égett lószar, akkor fontolóra veszem, hogy adósesküt teszek a Koriathainnek.