5670. TÉLI NAPFORDULÓ, DÉLUTÁN
BÚVÓHELY
A tölgyajtó bezárult, majd utána olajozott zár kattanása hallatszott. Arithon végigmérte a gyertyafényes folyosót. Az achátból faragott macskák derékmagasságban sorakoztak. A falnál álló ébenfa asztalt énekesmadarakat formázó gyöngyberakás díszítette. A szőnyegek narmsi festésűek voltak, bár az évek során kissé megkoptak. A juharfa parkettával kirakott padló ugyanolyan régi volt. A simára kopott felszín generációk papucsának nyomát viselte magán.
Arithon herceg még mindig hangosan zihált a meredek emelkedőn való futástól. Ujjait vérző csuklójára szorította, hogy ne piszkolja össze ismeretlen jótevőjének elegáns házát. Néhány pillanat alatt visszanyerte udvarias stílusát, és megszólalt:
- Köszönjük. Mostanra már valószínűleg felnyársalt volna valamelyik alabárdos, ha nem lépsz közbe, és nem kínálsz menedéket. Megtisztelsz minket azzal, hogy elárulod a jótevőnk nevét?
A szolga, aki kivette a kulcsot a zárból, jólöltözött volt ugyan, de nem szokványos egyenruhát viselt. A vastag, szürke gyapjúköpeny inkább egy bőségesen támogatott magiszterhez illett. Idős volt, de büszke tartású. Ujjai hosszúak, bőre tiszta, szeme pedig akár a tölgyfakéreg; a halántékánál göndör ősz haj húzódott. Mosolya udvarias volt, de nem baráti. A Fionn Areth vállára nehezedő keze nem puszta együttérzésből fakadt.
- Hamarosan találkozhattok az úrnőmmel. Legyetek szívesek követni!
Arithon kíváncsian felvonta a szemöldökét, mégis habozás nélkül követte a férfit a folyosón. A fal mellett kígyódíszes vázák sorakoztak. Mindegyiket dugig tömték száraz virágokkal. A megfakult szalagokból ítélve mindez már évekkel ezelőtt történhetett. Az üvegburák mögött drága viaszgyertyák égtek. A levegőben megmaradt a fanyar illatuk, amelyhez a bútorok fényesítésére szolgáló citrusolaj szúrós szaga vegyült. Az egyik oldalsó szoba felől Arithon levendulaparfüm és nárdusolaj illatát érezte. Jaelot előkelőségei ebbe szokták mártani a függönyök mozgatására szolgáló zsinegek bojtjait.
Akárki is volt a titokzatos vendéglátójuk, pénzben nem szenvedett hiányt.
Egy oldalpillantás tudatta Arithonnal, hogy Fionn Areth még mindig reszket. A sántikálása még rosszabb lett, mert menekülés közben kibicsaklott a lába. Sebesült térde hamarosan felmondja a szolgálatot. Mielőtt az idegeskedő ifjú vitába szálhatott volna az idős férfival, a s’Ffalenn herceg barátságosan a vállára tette a kezét.
- Nyugalom. Ez a ház nem a korianek birtokában van.
Az öreg tiltakozni kezdett, de Fionn Areth hamarabb szóhoz jutott.
- Én ebben nem lennék ennyire biztos!
Szeme bizalmatlanul megvillant. Arithon azonban elmosolyodott, és a fejét oldalra billentve megnyugtatta a szolgát.
- A mesterbárd hallása elárulta - közölte gyorsan, hogy lecsillapítsa az egymással szembehelyezkedő feleket. - A bejárat melletti kövek a nevemet kérték belépéskor. Ebből levontam a következtetést, hogy az úrnő nem lehet egy olyan rend tagja, amely kristályokra kényszeríti az akaratát, és az anyag beleegyezése nélkül folyamodik mágiához.
- Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ilyen dolgokról beszéljek - állt meg az öreg egy újabb zárt ajtó elé érve. - Az úrnő majd a bizalmába avat, ha úgy gondolja, hogy érdemesek vagytok rá. - Lenyomta a bronzkilincset, kitárta az ajtót, és a sötét szoba belseje felé mutatott. - Fáradjatok be!
Fionn Areth halálsápadtan torpant meg. Arithon udvariasan az idős férfi felé fordult, de neki is erőfeszítést kellett tennie, hogy elrejtse a bizonytalanságát.
- Inkább ez, mint hogy egy lándzsás nyársaljon fel az utcákon. Menjek előre? - kérdezte a kecskepásztort, de igazából nem volt kíváncsi a válaszra. Átlépett a küszöbön, hogy szembesüljön azzal, amit a sors tartogatott a számukra.
Első lépése után ugyanolyan viasszal fényesített padlót érzett a talpa alatt, mint odakinn. Másik lába azonban már puha, vastag szőnyegbe süppedt. Füstölők illata töltötte meg a levegőt, de az édeskés áramlatok nem voltak émelyítőek. Mivel szinte egyáltalán nem jutott a fülébe visszhang, azt tippelte, hogy a falakat vastag gyapjúszőttesek borítják. Amikor nem szólította meg senki, és nem mutattak neki irányt, magához ragadta a kezdeményezést. Hangja udvariasan csendült fel.
- A szolgád invitálására léptünk be a ház küszöbén, most pedig ebbe a szobába kérünk bebocsátást.
Selyem susogása hallatszott a sötétségből. Egy idősödő asszony szólalt meg:
- Ezek szerint mégis igazak a pletykák, hogy mágusok között nevelkedtél. Választékos szavaiddal akkor is bebocsátást nyertél volna, ha a kapunál álló kövek nem döntöttek volna a javadra.
- Igazán kedves, hölgyem - válaszolta Arithon, aki elámult a másik nemesi hanglejtésén. - Sajnos nem minden az, aminek látszik, főleg nem az én esetemben. A sötétség a te érdekedet szolgálja, vagy az enyémet?
A nő olyan szórakozottan kacagott fel, mint egy kislány.
- Már pusztán az udvarias szófordulatok miatt is megérte, hogy idehívjalak. A sötétség egyrészt az én hiúságomat táplálja, másrészt viszont a te kényelmedet is. - Rövid szünetet tartott, amelyet a fájdalmas beismerés tört meg. - Égési sebek borítják az egész testemet.
- Akkor mégiscsak ragaszkodnék a fényhez - vágta rá Arithon gondolkodás nélkül. - Semmi sem torzíthatja el a belőled sugárzó jóságot.
A felcsendülő nevetés ezúttal kicsit gyászosabb volt.
- Ahogy gondolod. Ha esetleg mégis döbbenet ülne ki az arcodra, úgysem látnám.
- A szemed világát is elveszítetted? - kérdezett rá Arithon, miközben az egyik falnál álló asztal felé oldalazott.
- A tűz óta; még kislány voltam akkor. - Nem önsajnálat, hanem elfogadás húzódott a kijelentés mögött. - A szikravetőt a jobbra lévő lakkozott dobozban találod. A gyertya alig egy tenyérnyivel odébb van. - Rövid szünetet tartott, ahogy a vendég ténykedésének köszönhetően citromsárga láng lobbant. - Ó, sajnálom, ezek szerint kényszerűségből lettél balkezes?
Az asszony hátradőlve ült egy széles kanapén. Felemelte porcelán csuklóját a vállkendő takarásából. Megcsörrentett egy apró bronzcsengettyűt. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és fény hatolt be a szobába. Az idős férfi, aki valószínűleg nem mozdult el a helyéről, bedugta a fejét a nyíláson.
- Jasque, kérlek, hozz egy lavórt és tiszta ruhát sebkötözéshez!
- Úrnőm - biccentett engedelmesen a férfi, és aggodalmas tekintettel indult teljesíteni a rábízott feladatot.
Az asszony, aki kivívta feltétlen hűségét, apró termetű és egyenes hátú volt. Testének minden porcikájából erős akarat és méltóság sugárzott. De nem létezett olyan büszkeség, amely elnyomhatta volna testi fogyatékosságát. Az ölébe ejtett kezén csak rózsaszín csonkok maradtak az ujjaiból. A díszes fejkötő nem rejthette el az egykor gyönyörű arcot csúfító égésnyomokat. Hangja magas volt, már-már fülsértő, ahogy az égő hús fájdalma és a sűrű füst örökre eltorzította a hangszálait.
- Foglaljatok helyet - hívta beljebb őket. Fionn Areth szisszenésére nem is reagált. - A Hetek barátja vagyok. Addig maradhattok nálam, amíg úgy gondoljátok, hogy a házam megfelelő menedéket kínálhat.
- Hölgyem, megmentetted az életünket - tette vissza Arithon a gyújtót a dobozba. Inkább állva maradt, hogy a csuklójából szivárgó vér ne okozzon kárt. Az asztal tetejéről könnyen le lehetett törölni, de a szőnyeg már keményebb dió lett volna. - Figyelmeztettek rá, hogy szükséget szenvedünk?
Ismét jókedvű kacagással kezdődött a válasz.
- Nem különösebben kedvelem a Koriathaint, mint arra már nyilván magad is rájöttél. Ha valamit akarnak, akkor én szembeszegülök velük. - A régmúlt keserűsége vegyült a szavai közé, ahogy bővebb magyarázatot adott. - Korábban engem is a soraik között szerettek volna látni. Visszautasítottam őket, a Hetek pedig garantálták, hogy az akaratom szerint szabad maradhassak. Senki sem tudta bizonyítani azokat a vádakat, amelyek alapján boszorkányságért máglyára ítéltek; majdnem biztos, hogy a korianek keze volt a dologban. Legalábbis az anyám még a halálos ágyán is így gondolta. A ház a húgomé volt, de már ő is halott. Jasque-al élek itt, aki még gyermekként állt az apám szolgálatába, mint futár.
- Ki ébresztette fel a köveket? - kérdezte Arithon, hogy folytassa a beszélgetést. Amint a szolga visszatért, magához húzott egy kipárnázott széket. Az ölébe vette a tálcát, amelyen egy tál forró víz, egy tégely illatos kenőcs és a kért tiszta vászonkötés várakozott.
- Megégettek, megvakítottak, de a képességeim megmaradtak -közölte a kendőkbe burkolózó asszony, miközben a fejét kissé oldalra fordítva követte nyomon az eseményeket. Arithon visszautasította Jasque-ot, és saját maga látott hozzá a sebkötözéshez. - A látás elvesztése felerősíti a mágikus érzékelést is. Az a néhány barát, akiket az évek alatt megismertem, mind roppant finoman szóltak hozzám. - A személyiségéből sugárzó melegség és hála szinte lángra lobbantotta az auráját, ahogy folytatta: - A kövek maguktól ébredtek fel, valószínűleg azért, hogy enyhítsék a magányomat a tűz után.
- Tisztelet és megbecsülés - jelentette ki Arithon. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy a kötést rányomta az aprólékosan kitisztított sebre. A vér még mindig szivárgott a csuklójából. Fionn Areth-re nézett, aki a beszélgetés furcsa fordulatát meghallva bizonytalanul tekintgetett körbe. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban pánikszerű menekülésbe kezdhet. - A kövek felismerik az őszinteséget. Nem lehet őket megtéveszteni, és ha egyszer biztosítanak a hűségükről, akkor az az idők végeztéig úgy is marad. Bízz bennem! Ennél nagyobb biztonságban még sosem voltál.
Az idős asszony helyeselni kezdett.
- Ne félj az ismeretlentől, fiam! A ház gránit alapja hamarabb törne szilánkokra, mint hogy akár csak egyetlen ártó varázslatot is átengedjen.
- Ezt azért szeretnénk elkerülni - mondta Arithon. Felállt, és a kezében tartott kenőcsös tégellyel a társához lépett. Alaposan megvizsgálta annak szakadozott öltözékét. - Csak addig maradunk, amíg szükséges. - Amikor látta, hogy a nő tiltakozni kezd, megnyugtatta. Szavai ugyanúgy szóltak Fionn Areth-nek is, mint vendéglátójuknak. - Gyakorlott gyógyító vagyok. Elaira tanított ki az alapvető fogásokra.
- Ismered? - tört ki a kérdés Fionn Areth-ből, akiben a meglepetés leomlasztotta a bizalmatlanság falát.
Arithon elmosolyodott. Arckifejezése kísértetiesen hasonlított Fionnéra, de valahogy mégis különbözött. A napbarnította bőr alatt húzódó csontok túl érzékenynek, túl törékenynek, túl emberségesnek és túlságosan sebezhetőnek tűntek az asztal széléről felemelt gyertya fényében. A szeme és a szája szívszaggatóan erős érzelmeket tárt fel a másik előtt, ahogy Elairára terelődött a szó. Az egész csak egy pillanatig tartott, mint az acélpengén megcsillanó napfény.
- Meglehetősen jól ismerem. Ahhoz mindenképpen elég jól, hogy tudjam, milyen dühös lenne, ha meglátná, hogy bántál az alkarodra helyezett kötésével.
Arithonnak végre elég ideje volt rá, hogy részletesen szemügyre vegye a hasonmását. Egész elképedt azon, amit látott. Bocsánatkérőn a ház úrnőjéhez fordult.
- Elnézésedet kérem, hölgyem. Várnunk kell a beszélgetéssel. A fiúnak ételre és pihenésre van szüksége, hogy újra képes legyen velem tartani.
A bronzcsengettyű ismét Jasque-ot szólított, aki egyértelmű utasításokat kapott, hogy teljesítse a fiú minden kívánságát.
- Hogy tudnánk meghálálni a kedvességedet? - kérdezte Arithon, akinek furcsa sivárság nyomta el korábban tündöklő hangját.
Az idős nő arca megrezzent a fátyol alatt. Mosolyának szépségét egyedül a mély, sosem gyógyuló sebhelyek tompították el.
- Énekelj nekem! - kérte a másikat, majd hozzátette: - Egyszer már hallottam a muzsikádat. A kövek elhozták nekem a dallamot, amikor huszonöt évvel ezelőtt megfegyelmezted Jaelot lakóit. A dallam emléke máig nem hagy nyugodni. Azóta nincs olyan harmónia, amely teljes lenne.
Arithon felemelkedett Fionn Areth mellől. A gyertya homályos fényében előrelépett, lehajolt, és az ujjai közé vette az asszony deformálódott kezét. Csókot lehelt a vörös tenyérre, majd olyan tisztelettel engedte le, hogy az még a látókat is elvakította volna.
- Drága hölgyem, akár a holdat és a csillagokat is lehoznám neked, amikor csak kéred.
* * *
Két órával később az idős asszony még mindig mozdulatlanul üldögélt a kanapén. Mélyen a gondolataiba merült. A gyertya fénye borostyánsárgára festette az arcát takaró fátylat; mintha csak egy lett volna a falat borító szőttesek alakjai közül. A máglya tüze után megállt az élet, és még az akkor hallott szerelmes költemények emlékei csendültek fel.
Arithon herceg olyan finoman lépdelt, ahogy csak tudott, a nő azonban megérezte az ajtóban álló mesterbárd jelenlétét.
- Gyere csak be! Már vártalak. Sokkal ruganyosabban lépdelsz, mint az öreg Jasque. - Nem kérte meg a szolgát, hogy oltsa el a gyertyát. Az aranyló fényben éteri jelenésnek tűnt. Sárga szálakkal átszőtt fehér ruhájában olyan volt, mint a Végzetúr legendás szolgálója, aki az életek fonalát szabdalja fel. - A józan ész azt diktálná, hogy magad is pihenj egy keveset. A fiúval minden rendben?
Arithon macskaléptekkel közelebb osont. Talált egy alacsony sámlit. Maga alá húzta, és leült.
- Az igazak álmát alussza. A gyógyteára azonban feltétlenül szükség volt, hogy megnyugodjon. - Hosszú vékony ujjaival megmasszírozta a halántékát, amely sötétre barnult a déli tengereken töltött évek alatt. Hajának megrövidített tincsei a magas gallért nyaldosták, ahogy részletesen beszámolt Fionn Areth állapotáról. - A bal karját újra össze kellett varrni. A térde azonban sokkal rosszabb állapotban van. Miután a jég lelohasztja a duzzanatot, alaposabban el kell látni.
- Többet is tehetnél érte - jegyezte meg a másik. A vak szemek felől még fájdalmasabb volt az észrevétel.
Arithon kimerült volt, ezért tőle szokatlan módon meghátrált.
- Ath, hát valóban te lennél Dharkaron lándzsája, a soha el nem hallgató lelkiismeretem? Igen, többet is tehetnék érte. - A zöld szempár mozdulatlanul tapadt vendéglátójuk apró alakjára. Az Árnyékmester tekintete tiszteletet sugárzott. - De ha már megsejtetted a dolgot, akkor nyilván azt is tudod, hogy milyen veszélybe kerülhetek emiatt.
A másik hallgatása nem rejtett ítéletet, csupán nagylelkűséget.
- Azért jöttél, hogy kérj valamit?
Arithon mosolya a felhők mögül előbukkanó nap sugaraihoz hasonlított. Az asszony tapintatossága miatt úgy döntött, hogy megválaszolja a fel nem tett kérdést.
- Mindent megteszek a fiúért, ami hatalmamban áll; lesz, ami lesz. Nem hagyom, hogy egész hátralévő életében bicegjen. A gyógyító dal fájdalmasan sokat megmutat belőlem. Tudom, hogy a késlekedés végzetes lehet, de először mindenképpen el kell még intéznem valamit.
- Odakinn? - Ebben az egyetlen szóban ott rejtőzött minden aggodalma, amelyet a herceg iránt érzett. Úgy gondolta, hogy a vakmerőségnek is van határa.
- Addig itt maradhat az ifjú? - kérdezte Arithon. - Becsületszavamat adom, hogy visszatérek.
- A becsületszavaddal nem sokra megyek, ha megölnek, vagy fogságba esel. A Legfőbb talpnyalói addig nem nyugszanak, amíg valamelyik be nem következik. - Az idős nő felegyenesedett, de a sebek visszatartó ereje túlságosan lelassította a mozdulatait. Félrehúzta a sálját, és a derekára kötött selyemzacskókban kezdett kotorászni. Csupán rövid érintésekre volt szüksége hozzá, hogy beazonosítsa a tartalmukat. Hamarosan megtalálta, amit keresett. Olyan óvatosan nyújtotta az Árnyékmester felé, amennyire csak sérült kezével ez lehetséges volt. - Ez majd a segítségedre lesz.
A gyertya fénye végigsimított a kvarcgömb hibátlan felszínén. A tárgyból sugárzó mágia erejétől Arithonnak elakadt a lélegzete.
- Ez nem egy olyan talizmán, amelyet odaadnék bármilyen ismeretlennek. Nem mintha akárki fel tudná ébreszteni.
Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a kristály életre kelt. Az árnyakkal teli szobában még ragyogóbbnak látszott a csillogása. Arithon türelmetlenül állt fel.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy elveszítheted a kristályt, ha a korianek mágiával támadnak rám? A túlzott töltéstől könnyen szétrobbanhat.
- Akkor ne vállalj felesleges kockázatot - simított végig a nő a kristály felszínén. Csonka nagyujján a kiégett idegek ellenére is érezte a kő belsejéből sugárzó erőt. - Figyelj rám jól! A kőnek ugyanúgy van egyénisége, mint az embereknek. Az anyag is szabadon választ, a talizmán döntéséhez viszont kétség sem férhet. Ha vissza akarod utasítani ezt a megtiszteltetést, akkor saját magadnak kell elvállalnod ezt az udvariatlan gesztust.
Arithon felkacagott.
- Sosem lennék ennyire öntelt - vette át a kristályt. Áhítatosan a tenyerébe fektette, és egy halk dallamot fütyült.
A hangra azonnal megérkezett a válasz. A kő belsejéből fehér villanás tört elő. Az idős asszony felkiáltott. Eltorzult kezét az arcához kapta. Mágikus érzékei közvetítésével már tudta az igazságot. A kristály válaszolt Arithonnak.
- Te valóban áldott vagy! Olyan nyelven tudsz beszélgetni a kövekkel, amely az emberi fül számára is hallható. Miért akarnád visszautasítani a talizmán védelmét, ha az önként ajánlotta fel a segítségét?
Arithon félrekapta a tekintetét. A vastag gyapjúszőttesek között megrekedt sűrű levegő szorongatni kezdte a torkát. A kvarckristály köré fonódó ujjai megremegtek. Nem találta a megfelelő szavakat. Sem akkor, sem most; Vastmark hegyei az ő segítségével váltak gyilkossá. A világtól visszavonultan élő asszony túl kedves volt hozzá. Nélküle Fionn Areth már rég halott lenne, és talán ő is. Nem fizethet azzal a nagylelkűségéért, hogy megosztja vele a múlt szörnyű igazságait.
- Túl jól ismersz, mégis alig - bökte ki végül Arithon. Figyelmeztetni akarta, hogy veszélyes vizekre evez, ha a bizalmába akarja avatni. A kvarc földöntúli tisztasága azonban lenyűgözte. Végül a zsebébe csúsztatta a gömböt. - Rathain koronahercegeként ígérem, hogy még napnyugta előtt visszatérek.
A nő finoman biccentett. Ismerte a múltat. Tisztában volt vele, hogy ilyen súlyú ígéret ritkán született, és sosem ok nélkül. Arithon alaposan átgondolta, hogy mit fog tenni. Lágy hangon válaszolt, hogy enyhítsen a másik szívét nyomó terhen.
- Felség, a fiú biztonságban lesz, amíg vissza nem térsz. Jasque meleg levessel várja, hogy felébredjen.
- Nem vagyok király - vágta rá Arithon. - Csupán egy szélhámos csavargó, aki kihasznál egy hervadozó rózsaszálat. Ígérem, hogy visszafelé hozok néhány sárga szalagot a piacról.
Mielőtt elindult volna, a nőhöz lépett, és arcon csókolta. A máglyáról megmenekült vendéglátójának évek óta nem volt része ilyen baráti gesztusban; mire magához tért döbbenetéből, Arithon már sehol sem volt.
* * *
Odakinn csontig hatoló hideg uralkodott. Az Árnyékmester összehúzta a vállán a Jasque-tól kölcsönzött köpenyt. Még így is reszketett a válla. A konyhai lépcső tetején megállt, és szétnézett. Azonnal tudta, hogy hol van. Az előkelő, magas ház egy kisebb domb tetején épült. Talpa alatt még most is érezte a felébresztett gránit rezgését. Előtte meredek lejtő húzódott. Fehér hótakaró borította a kikövezett utat, az árkokat és a töredezett lépcsőket. A helyi kereskedők az Öreglányok utcájának hívták ezt a félreeső területet; legnagyobb bánatára most már ő is tudta, hogy miért. Mások érzéketlensége nyomán fellobbant lelkében a harag lángja. De most nem emészthette magát emiatt. Tiszta fejre volt szüksége, különben menthetetlenül elbukik.
Szökevény volt egy olyan városban, amely a lakosok félelmei miatt tárgyalás nélkül halálra ítélt egy ártatlant. A helybéliek keserűsége és zabolátlan dühe visszatükröződött a város fölé szállt szürke felhőkről. A távolból kutyák csaholása hallatszott. Csizmás katonák járták az utcákat, és lovas lándzsások paripáinak patkói csapódtak a kövezethez. A tenger felől egy tiszt kürtje hangzott fel. A gyenge hóesés tovább enyhült. A fehér háztetők felett húzódó égbolt a szürke árnyalataiban pislogott. Sirályok köröztek és rikoltoztak a kiürült halpiac felett. A szokásosnál többször váltottak irányt, mert még mindig nem tértek magukhoz az előző éjszaka eseményeitől. A kikötői emelkedő felől alig néhány szekér igyekezett felfelé. Aki csak tehette, otthon maradt, hogy megóvja az áruját az odakinn uralkodó nyugtalanságtól.
Egy magányos cselédlány szelte át az utcát. Kezében kosarat tartott, tekintetét a földre szegezte. Sietségéből nyilvánvaló volt, hogy nem akar megállni pletykálkodni.
Arithon eligazgatta a gyapjúköpeny csuklyáját, hogy a szél ne téphesse le a fejéről. Egy pillanattal később elindult. A Jelzőtűz piac rozoga bódéi felé tartott. Nem az egyenes utat választotta, inkább udvarokon és sikátorokon vágott át. Könnyű léptei alatt alig rezdültek meg a halott növényekkel teli virágágyások. Rózsalugasokon haladt keresztül, ahol nyáron a szerelmes ifjak találkoztak kedvesükkel. Most a megszáradt virágokat a tengeri szél rezgette, és jég fedte a szökőkutak peremét.
Az Árnyékmester egyedül gyorsan haladt. Úgy ismerte a régi városrészt, akár a tenyerét. Tökéletes hallása jó előre figyelmeztette, hogy merre ütközhet akadályba, és mely utcák biztonságosak. A kölcsönkapott kvarckristály melegséget sugárzott, amikor korian fürkészek varázslatai közelítettek feléje. A keresés már korántsem volt olyan erőteljes, mint korábban. A reggeli hisztéria lecsillapodott, és mindenki rossz előérzettel várta az újabb robbanást. Feszült arcú kereskedők gyülekeztek a nagyobb kereszteződésekben. Nem számított, hogy a járókelők milyen ártalmatlannak néztek ki, minden ismeretlen mögött összesúgtak, és nyugtalan pillantásokat váltottak. Idegesen pillantgattak hátra a válluk felett, hogy meggyőződjenek róla, nem figyeli-e őket is valaki. A házak spalettái zárva maradtak. A Jasque köpenyébe burkolózott Arithon azzá vált, aminek kinézett; egy névtelen senkivé. Jelentéktelen szolga volt, akit a személyzet számára túl alantasnak bizonyuló feladat elvégzésére küldtek ki a hideg délutánba.
Amikor azt akarta, hogy egyáltalán ne szerezzenek róla tudomást, akkor az árnyék illúziójával tette magát láthatatlanná. Amennyire csak tudta, elkerülte a nagyobb utcákat. Hátsó, eldugott sikátorokban, a csak a helyiek által ismert kapualjakon, szemétdombok melletti barázdákon és a házak között kimaradó, alig látható réseken vágott át. Figyelnie kellett, hogy hova lép, mert a kusza csatornák peremét gyakran jég borította. Hamar meglelte az utat az összevissza tekergő domboldali lépcsőkhöz, amelyek a közemberek gizgazos kertjei között vezettek. Amikor csizmája ismét a csupasz földdel érintkezett, furcsa rezgést észlelt.
Megállt hallgatózni. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerítette hatalmába. Mintha valami nem lett volna rendben. Ám hiába támadtak baljós előérzetei, ahhoz nem volt elég határozott az áramlat, hogy a hallásával megállapítsa a forrását. Elveszett mágikus látása pedig most sem sietett a segítségére.
Arithon habozott. Egyik kezét a földből kiálló sziklára helyezte, hogy felerősítse a föld üzenetét. A rezgés messze kívül esett az emberi hallás tartományán. Csupán az ösztöneire támaszkodhatott, de ez kevésnek bizonyult. Nem tudta megfejteni a kellemetlenség okát. Elképzelhető volt az is, hogy kimerült idegrendszere játszik vele, és a szeszélyes szikla csupán a saját félelmeit tükrözi vissza ilyen nyugtalanítóan.
Arithon tudta, hogy hiábavaló ezzel próbálkoznia, mégis kiürítette az elméjét. Azt az érzékeny részt próbálta felébreszteni, amelyen keresztül mágikus érzékei működésbe léphettek volna.
Kérése azonban válasz nélkül maradt. Ahogy már évtizedek óta mindig, a hatalom forrása most is magas fal mögé rejtőzött. Kifinomult látása elveszett egy sötét, mély kútban. Hamarosan rátört az az ismerős fájdalom, amely az elrejtett képességeinek keresésekor sosem kerülte el. A Tal Quorin-i csata után képződött akadálynak ütközött, amely mögött ott húzódott egy egész élet mágikus tudása. Visszanyelte a rátörő dühöt. Kénytelen volt a gyász érzése ellen küzdeni, és a torkában gyülekező önsajnálat gombóca hamarosan eltűnt. Csaknem futva indult meg a Jelzőtűz piac felé vezető nyirkos sikátoron. Egyre sürgetőbbé vált, hogy megtalálja Dakart. A varázshasználó tudása a segítségére lehet, hogy megfejtse az anomáliát. Be kell azonosítania a fenyegetés forrását, vagy végképp meg kell szabadulni a kényszerképzeteitől, ha tényleg nem leselkedik rá veszély.
A rozoga, korhadt és elszürkült deszkákból összetákolt bódék most is nyitva voltak. A használt, gyakran lopott dolgokat árusítók standjai között azonban alig jártak néhányan. Arithon körbekérdezősködött, hogy megtudja, milyen a hangulat az utcákon. A délvidék tengerészeinek vontatott akcentusával beszélt, haját pedig seszínű szürkére alakította. Az egyik járókelő erszényéből elemelt ezüstön csizmát vett Fionn Areth-nek. Vásárolt még négy meleg inget, egy gyapjútunikát és egy vastag nadrágot. Két kopott, barna köpennyel egészítette ki a készleteiket. Íjat is akart venni, de a kellemetlen kérdések elkerülése miatt inkább letett erről. Összekötötte a vásárfiát, és elindult a Varrótű utca irányába.
Az idős Madame Havrita parfümöktől elnehezedett levegőjű boltjában beszerezte a korábban megígért sárga szalagot. Ezért azonban a becsületesen megszerzett pénzével fizetett. A mesterbárd mézesmázos hangjának minden erejére szüksége volt, hogy el tudjon szabadulni a pletykálkodó varrónők kérdései elől.
Odakinn közben ismét elkezdett szállingózni a hó. Fegyveres lovasok haladtak el mellette. A nyeregtakarón egy nemesi ház címere látszott; saját zsoldosok voltak. Az apró termetű köpenyes alak nem keltette fel a figyelmüket; Arithon az öltözéke és a kezében tartott csomag miatt elfoglalt szolgának látszott. Rá sem pillantottak, viszont a kereszteződéshez érő szekeret megállították, és átkutatták. Miközben a hajtó hangosan szitkozódva fejezte ki nemtetszését, Arithon s’Ffalenn egy jégborította mellékutca felé vette az irányt. Hamarosan balra fordult, és megérkezett a téglával kirakott Dagrien utcára.
Egy kocsmát keresett. A „Bádogkancsó és Flaska” épülete sötét árnyékot vetett az utcára. A foghíjas korlátú erkélyek alatt két kormos lámpás világított a bejárat felett. A zárt ablakok ellenére is hallani lehetett a bentről kiszűrődő zajt. Odakinn, a csatornákban részegek hortyogtak. Láthatóan nem zavarta őket, hogy a hőzöngésük miatt az utcára kerültek; legtöbben ott feküdtek, ahová a csapos legényei taszították őket. Ezek a leépült kocsmák voltak Dakar törzshelyei, amikor a bűntudat elől az alkohol kínálta megváltásba menekült.
A lépcső kopott deszkáit nem cserélték le a legutóbbi látogatásuk óta eltelt huszonöt évben. Arithon kinyitotta az ajtót, amely különböző faragásokkal volt tele. A tengerészek babonája szerint a kikötővárosok kocsmáinak megjelölése biztosította, hogy sértetlenül térhessenek vissza a hosszú és veszélyes hajóutakról.
A Bádogkancsó áporodott levegője úgy nehezedett a tüdejére, mintha forró párát szívott volna be. Izzadság, nedves gyapjú kipárolgása és a pörkölt nehéz, zsíros szaga fogadta a belépőket. Az asztalok körül alig volt szabad hely. A környék dologtalan söpredéke és a Varrótű utca agyonhajszolt varrónői tértek be, hogy a félgarasos sörből igyanak egy-két korsóval. Az előző esti jelenség és az Árnyékmester szökésének híre sokat rontott a hangulaton. Mindenki itallal próbálta leöblíteni az elmúlt nap feszültségét. A padokon, székeken ülők hangosan vitatkoztak kockázás közben. A Bádogkancsóban azoknak sem esett bajuk, akik összeestek. A padlót évek óta nem tisztított gyékényszőnyegek borították. Csontok és ételmaradék látszott mindenfelé, ahová eljutott a kormos lámpaburák halvány fénye.
Arithon pislogott néhányat. Közben kifújta a levegőt, hogy megszabaduljon a faggyúmécsesek fojtogató avas bűzétől. Tekintetét körbehordozta a mulatozókon, de nem bukkant rá Dakar hordószerű testére. A szemlélődést azokkal folytatta, akik már kidőltek; a padokon és a földön fekvő részegekkel. A hangos horkolásból hamarosan sikerült beazonosítani a prófétát. Az egyik sarokban feküdt kiterülve, akár egy rozmár. Sonkaszínű kezét keresztbefonta a mellkasán, lábát pedig egy szemetesvödörbe lógatta.
A jelekből ítélve már régóta ott lehetett. Valaki egy csontokkal teli tányért tett az ágyékára. A fejénél három mulatozó énekelt. A kurta nóták még a szokásosnál is hamisabban csengtek. Két züllött, részeges férfi a mellette lévő gyékényszőnyegen kuporogva vitatkozott régi tartozásokon. Az egészet még bonyolultabbá tette, hogy a városúr négy teljesen józan katonája őrizte a hátsó kijáratot. Azt a parancsot kaphatták, hogy az itt összegyűltektől megtudják a szökevényekről szóló legfrissebb pletykákat.
Arithon nem sokat töprengett azon, hogy szabadítsa ki Dakart. Egyszerű és hatásos módszert választott, amely talán a legkisebb kockázatot rejtette. Kilökte az egyik mécsest a falikarból. A gyékényszőnyeg azonnal lángra lobbant. Hátralépett, és az árnyék segítségével láthatatlanná tette magát. Mozdulatlanul figyelte, ahogy a Bádogkancsó tulajdonosának ordítása elnyomja a megperzselt vendégek üvöltését. Szerencsére a helyzet nem volt olyan súlyos, mint amilyennek a részegek jajgatása miatt látszott. Arithon legszívesebben felnevetett volna a helyzet iróniáján. A tűz elől annyi patkány kezdett a kijárat felé menekülni, hogy a vendégek tulajdonképpen hálásak is lehettek volna neki. Nagy szolgálatot tett azzal, hogy fertőtlenítette a rágcsálók fészkét.
A részegek közé vegyülve ő is az utcára menekült. A nagy kiabálásra ügyet sem vetve megragadta az egyik cselédlány karját, aki a külseje alapján nem csak a kocsmárostól kapott fizetésből tartotta fenn magát. Egy aranyat kínált fel neki, ha a segítségére siet. Halkan a fülébe suttogta a kérését, miközben odabenn a katonák vödrök után kiáltottak. Kirántott karddal kényszerítették a semmittevőket, hogy alakítsanak láncot, és vegyenek részt az oltásban. Még azelőtt meg akarták fékezni a tüzet, hogy az elérte volna a falakat.
A nő a biztonság kedvéért beleharapott az aranyba, majd elégedetten elvigyorodott. Azonnal bevetette magát a füst és káosz tengerébe.
Arithon visszahátrált a Varrótű utca felé. Megkeresett egy vörös korlátos lépcsőt, amely az egyik padlásra vezetett. Az ajtóhoz érve megragadta a tengeri nimfát formázó kopogtatót, és erőteljesen bezörgetett.
Rövid idő múlva félrehúzták az ajtót rögzítő rudat. Addigra az Árnyékmester külseje ismét megváltozott. Sötét haja és szögletes vonásai az illúzió hatására eltűntek. Egy teljesen más ember üdvözölte a magas, parfümillatú, erősen kifestett nőt, akinek a köntösét édesvízi kagylókkal díszített öv fogta össze. Az ajtó csak résnyire nyílt ki. Az asszony karba tett kézzel dőlt neki az ajtófélfának, és arról kezdett érdeklődni, hogy a másik mi járatban van.
Amikor nem kapott választ, alaposabban szemügyre vette a férfit. Tekintete végigfutott a tágra nyílt mogyoróbarna szempártól a vékony lábfejig, majd ismét visszatért a hosszú barna hajra, amelyet ősz szálak tarkítottak a halánték tájékán. Az újonnan érkezett vendég hangja olyan dallamosan szólt, hogy a rég elfeledett emlékek azonnal a felszínre törtek.
- Meliane, még mindig gyönyörű vagy. Mint már oly sokszor, most is a segítségedre lenne szükségem. Bajba került egy közös barátunk.
Arcon csókolta a homlokát ráncoló nőt. Mézédes mosolya ledöntötte az utolsó korlátokat is. A másik karja szoros ölelésbe fonta.
- Medlir? Te vagy az, Medlir? - eresztette el a két arasszal magasabb nő a vékony férfit, majd a vállára tett kezével eltolta magától. A hullámos hajába fűzött ametisztfüggők csilingelni kezdtek. Arany nyakláncai megcsillantak, ahogy levegő után kapkodva bámulta az ismerős vonásokat. - Kegyelmes Ath! Az elmúlt negyedszázadban azt hittem, hogy nem is létezel. Mintha csak a városúr találta volna ki ezt az egész varázsló dolgot, hogy megmagyarázza a felfordulást.
- Hát tényleg úgy festek, mintha nem léteznék? - kérdezte az Árnyékmester. Huszonöt évvel korábban Medlir álcáját használta arra, hogy a mesterbárd tanítványaként bejárja a kontinenst. Persze módosítania kellett az illúziót, hogy az eltelt idő nyomot hagyjon rajta. - Lefizettem a Bádogkancsó egyik cselédjét, hogy hozza ide Dakart. Most is eszméletlenre itta magát, jó szokásához híven. Szeretnénk igénybe venni a messze földön híres vendégszereteted.
- Hát persze, érte bármit. Majd valamelyik lányt megkérem, hogy mindenben legyen a segítségére. Persze csak akkor, ha megosztod velem a friss pletykákat. - A kellemes benyomást keltő asszony szájából elővillantak a kagylóhéjhoz hasonlóan világító fogak. Szélesre tárta az ajtót. - Még mindig ezüsttel fizetsz a különleges szolgáltatásokért?
A Medlir szerepében tetszelgő Arithon felnevetett.
- Elég érme lapul az erszényemben ahhoz, hogy leitasd az utánam kutató katonákat - lépett be a füstölőktől édes levegőjű bordélyba. Csakúgy, mint az eddig látott helyek legtöbbje, ez is alig változott az évek folyamán. Az apró termetű, vékony Arithon csupán egy árnyék volt a réz falikarokban világító gyertyák sárgásfehér fényében. Igyekezett megőrizni közvetlenségét. - Még mindig az a ravaszképű gondoskodik az üzlet bevételeinek és kiadásainak nyilvántartásáról, akire emlékszem? Ha így van, akkor egy halom ezüsttel szegényebben fogok távozni.
- Igen, kedvesem. Még mindig Wulfcars intézi a könyvelést. Foglalj helyet! - Húsos kezével egy violaszín ülőpárna felé intett, amely két izmos alakot formázó bronzállvány mellett állt. A szobrok meghajlott válla volt az asztal; egy-egy kancsó fűszeres bor pihent rajtuk. - Szolgáld ki magad! - mutatott végig az édességeken. Arithon tudta, hogy mindet különleges fűszerekkel és mágikus vágykeltőkkel készítették.
- Ennyire rossz véleménnyel vagy az idősödő férfiasságomat illetően? - incselkedett a másikkal a Medlirként ismert férfi.
Meliane a súlyához képes kecses mozdulatokkal elhúzott egy skarlát függönyt. Egy hosszú, gyertyákkal kirakott folyosó tárult fel előttük. A nő kiabálni kezdett.
- Casley? Készítsd elő az oldalsó szárnyban a szobát! Vendégünk van.
Meliane haja bronzpalástként terült szét a levegőben, ahogy a nő visszafordult a kérdéses vendég felé, aki macskaként nyújtózott végig az ülőpárnán. Hangosan felsóhajtott, és még egy kicsit elnyújtotta a csendet. Élvezte a csipkelődést.
- A férfiasságodhoz sosem fűződött kétségem, drágám. Minden lány, aki valaha dolgozott nekem, megpróbált áttörni a válogatós ízlésed falán. Vagy becsaptak volna az ösztöneim? Végig csak egy szépfiúra vágytál?
- Nehéz idők jártak akkoriban - vallotta be Arithon. - Miután Dakar kielégítette az étvágyát, már nem sok maradt nekem.
Meliane elégedetten összecsapta a kezét.
- Látom, még mindig szeretsz játszadozni a szavakkal. Ha történetesen mégis te lennél az Árnyékmester, akkor el kell áruljak valamit. A Fény Szövetsége ötezer arany vérdíjat tűzött ki a fejedre Etarrában.
- Csak ennyit? - vonta fel a szemöldökét Arithon unottan. - A Lysaer kaszárnyáiban lebzselő katonák ennek háromszorosát falják fel egyetlen tél alatt. De ha valóban én lennék a Sötétség Ura, akit holtan akarnak látni, akkor egy dolog felől biztos lehetsz. Annyi ideig nem tudnál itt tartani, hogy átadhass a katonáknak.
Puhatolózása azonban nem vezetett eredményre, mert újabb dörömbölés hallatszott az ajtó felől. Félbe kellett szakítaniuk a társalgást. Meliane felemelkedett, és kinézett egy apró kémlelőn.
- Megérkezett a prófétád. De nem a cselédlány hozta magával. A kezénél és a lábánál fogva lehetett csak megmozdítani, ezért a Bádogkancsó két kidobólegénye hozta el idáig.
- Ha már így esett, akkor lásd őket vendégül az én költségemre -közölte Arithon, aki továbbra is kényelmesen üldögélt a helyén. -Ha jól szórakoznak, akkor nem lesz idejük arra, hogy értesítsék a városúr fanatikus katonáit.
Meliane végignézett rajta. Az arcára kiülő nyugalom illúzió volt. A köpeny alá rejtett keze valószínűleg egy fegyver markolatán nyugszik. A szeme is árulkodóan villogott. Akik csak egy kis önfeledt szórakozásra vágynak, azok nem így festenek. A hosszú évek tapasztalata megtanította a nőt, hogy felmérje a vendégeit. Az ösztönei megsúgták neki, hogy Medlirrel jó lesz vigyázni. De a pénz ígérete sok mindent megoldott. Egész nap alig volt valami forgalom.
- Csak emlékeztesd a fickókat, hogy ne karcolják össze a padlót a csizmájukkal - sóhajtott fel Meliane. Az ajtóhoz lépett, majd óvatosan elhúzta a reteszt. A Részeges Próféta régebben törzsvendégnek számított nála; ilyenkor napokig is a szobájában feküdt, és csinos kis összegeket hagyott nála.
* * *
A melléképületben található szoba, amelyet Casley pillanatok alatt előkészített, nem volt túl tágas. Az alacsony mennyezetű, ferde tetejű padlásszobának két kiugró ablaka egy hátsó udvarra nézett. A férfiak ledobták a kövér prófétát az ágyra, majd elindultak vissza a folyosón, hogy belevessék magukat az élvezetekbe. Arithon röviden elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy nem avatja a bizalmában Casley-t. Megnevezett egy nagyobb összeget, cserébe meleg ételt és ritka évjáratú bort kért; ezek beszerzése eltart majd egy ideig.
Amikor bezárult mögötte az ajtó, cseppet sem csökkent az Árnyékmester feszültsége. Tisztában volt vele, hogy pénzen csak átmenetileg vehet nyugalmat. Végignézett a Részeges Prófétán, aki úgy feküdt a vöröses fényben, mint a partra vetett bálna. Ám a szállítás közben kisebb csoda történt, ugyanis Dakar abbahagyta a horkolást. A rojtos párnák közé süppedt férfi elég rossz állapotban volt. Szeme belesüppedt szürke arcába, a halántékánál őszülő haj teljesen összetapadt. Ruhája pacsuli édeskés illatát árasztotta, amelyhez pipafüst és gin kesernyés szaga társult.
- Az alkohol még mindig remekül illik hozzád - közölte Arithon halkan, miután végzett a vizsgálódással. - Mi történt a lekvárfőzőnél?
- Egyedül vagyunk? - motyogta Dakar. A részegség illúziója egy pillanat alatt lehullott róla. Kinyitotta a szemét, és kidörzsölte belőle a csipát. Amikor ránézett Arithonra, hangosan felnyögött. A mártírok fájdalma ült ki az arcára. Megcsóválta a fejét. - Kegyelem mindannyiunknak! Ha Medlir álcája mögé rejtőztél, az azt jelenti, hogy még mindig Jaeiotban vagyunk. Mondd azt, hogy ez csak egy rossz álom! Remélem, van benned annyi könyörület, hogy felébresztesz.
- Még mindig Jaelotban vagyunk - erősítette meg Arithon a másik félelmét. Nem volt olyan hangulatban, hogy kedvezőbbnek tüntesse fel a helyzetüket a valóságosnál. - Azért viselem Medlir álcáját, mert a gyanakvó Meliane sosem fogadna be egy ismeretlent.
Dakarnek nem voltak kétségei a másik igazát illetően. A nő nem kockáztatná, hogy az Árnyékmester után kutató fegyveresek darabokra szedjék az életművét.
- Meliane, áldassék a neve! Mindig a törzsvendégek segítségére sietett, ha szükség volt rá. - Hangja hirtelen sokkal élesebb lett. -De gondolom, nem ő gyújtotta fel a kocsmát.
- Valahogy rá kellett vegyelek, hogy felkelj - közölte Arithon. Szellemként lépett el az ágy mellett. Ahogy kinézett a függönyök közötti résen, az ablakra vetődő tükörképe elmosódottnak, a valódi arc és az illúzió átmenetének látszott.
- Szörnyű dolog történt - kezdett bele a mesélésbe Dakar, mivel nem akarta mérgelődésre pazarolni az időt. - Újabb jóslatot láttam, és összeestem.
Arithon nyugodt mozdulattal emelte fel az ép kezét, és megszüntette a rést. A kinti fény azonnal eltűnt.
- Ezek szerint nem emlékszel a látomásodra? - fordult vissza a próféta felé. Arca megcsillant a lámpások fényében.
- Különben miért ittam volna? - bosszankodott Dakar. - Valahogy el kellett nyomnom a feszítő rohamot. Mindannyian élve akarjuk elhagyni a várost. - Hagyta, hogy a keze visszaessen a takaróra. A levendula- és rózsaillatú levegő felkavarodott a hirtelen mozdulattól. - Sokkal rosszabb is lehetett volna. Képzeld, mi történik, ha elkapnak az utcán, miközben félőrülten jóslatokat kiabálok világgá. Azonnal máglyára vetettek volna, mint egy eszement látnokot.
Arithon magához húzta az egyik közeli sámlit. Félredobta a rojtos selyemtakarót, és a gondolataiba merülve leült. Összekulcsolt ujjai és testtartása arról árulkodott, hogy hosszabb ideig nem akar elmenni innen. Türelmesen leeresztette a fejét. Az ágyon fekvő Dakar azonban nem tudott nyugton maradni.
- Valamit nem árt, ha figyelembe veszel. Meliane kiad az első olyan embernek, akinek több pénz lapul az erszényében.
- Valami olyasmit mondj, amit nem tudok! - válaszolta Arithon, de továbbra sem mozdult.
Dakar káromkodni kezdett. Túl betegnek érezte magát ahhoz, hogy bármit is kitaláljon.
- Rendben van, végül is nem árt, ha tudod. Elég nehéz helyzetbe kerültünk. Valami felborította a sávok áramlatait. Fogalmam sincs, micsoda. A látomás teljes egészében kitörlődött az emlékeim közül. - Ami azt jelentette, hogy akármi szerepelt a jóslatban, az valóra fog válni. Utólag belegondolva az sem jelentett sok könnyebbséget, hogy valószínűleg a világot fenyegető veszély miatt nem tudta Sethvir megakadályozni a sanpashiri fókusz felélesztését.
Arithon azonban nem kezdett vádaskodni, udvariasan folytatta a kérdezősködést.
- Ezek szerint nem tanácsos a mágikus sáv energiáját használni a meneküléshez? Ezt akarod mindenáron eltitkolni előlem? Vagy van valami más is?
Dakar megmozgatta a nyakát, amely ropogva engedelmeskedett.
- Ezzel nem tudunk mit tenni. Csak egyetlen lehetőség maradt Jaelot elhagyására. Neked és Fionn Areth-nek a falon keresztül kell távoznotok.
Arithon azonnal megértette, hogy miről van szó. Olyan erővel viselte a rá zúduló csapásokat, hogy azt legtöbben ki sem nézték volna belőle.
- Te sem tudsz segíteni. Ezért menekültél az italhoz. Ha megpróbálsz mágiához folyamodni, akkor a látomásaid a felszínre törnek, és átveszik az irányítást az elméd felett.
- Nagyjából ez van - válaszolta a kimerült Dakar. Most kivételesen nem kellett színlelnie. - Nem túl rózsás a helyzet, ha belegondolunk, hogy több tucat korian és fegyveres liheg a sarkunkban.
- Az én sarkamban - javította ki az Árnyékmester rekedt hangon. - Egyedül az én életem, ami számít. Te és Fionn Areth csak eszközök vagytok ebben a játszmában. Persze ez nem jelenti azt, hogy rátok nem leselkedik veszély.
Az ajtóhoz lépett. Fejére húzta Jasque köpenyének csuklyáját, és eligazgatta a ruháját.
- Ahhoz gondolom van még erőd, hogy szerezz néhány lovat? Remek. A biztonság kedvéért szétválunk. Szerezz strapabíró hátasokat, élelmet és a téli utazáshoz szükséges felszerelést. Én majd kimenekítem Fionn Areth-et a kígyóveremből. Arra figyelj, hogy éjfél előtt végezz. Az elhagyatott fűrészmalomnál találkozunk, tíz mérföldre az északi faltól.
Finom ujjaival végigsimított a kilincsen, mielőtt lenyomta volna. Az Árnyékmester megdermedt egy pillanatra, majd elbúcsúzott a Részeges Prófétától.
- Ne aggódj a gyomrod miatt - vigyorodott el. Mások a helyében dühöngtek volna az egyre növekvő tétek miatt, ő azonban látszólag könnyedén viselte az újabb nehézségeket. - Casley hamarosan finom vacsorát hoz, azzal degeszre tömheted magad. Kapsz egy üveg remek évjáratú cheivalti vöröset is, hogy leöblítsd az ételt. Mielőtt elmennék, beszélek Melaine-nel. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy tétlenül üldögélve várom a katonákat.