5669. TÉL
ELHATÁROZÁS
A Halwyth-erdő hatalmas tölgyeinek csupasz ágai alatt a rengeteg korántsem volt elhagyatott. Jieret gróf, Rathain caithdeinje levegő után kapkodva állt meg; ereiben savvá vált a vér az erős iramú futástól. A pihenő helyszínéül kiválasztott keskeny, elhagyatott völgyet egy sekély patak keresztezte. A fiatal felderítő, aki elkísérte a távoli őrjáratra, hálás pillantást vetett a törzsfőre. Nekitámaszkodott az egyik fának, és a fejét lehajtva próbálta összeszedni magát, miközben a talajra hullott kéregdarabokat bámulta. Aztán leült egy korhadt fatuskóra.
- Mennyi még? - suttogta szaggatottan.
Jieret oldalra pillantott; ő is legalább olyan kimerült volt, mint a másik. A tüdejébe áramló levegő minden egyes lélegzetvétel után úgy égette, mintha forró olajat nyelt volna.
- Nagyjából tíz mérföld.
Ő is nekitámaszkodott egy öreg fatörzsnek. Kezét az oldalához szorította, hogy csillapítsa a görcsök kínzó szorítását. A késlekedés minden egyes pillanata próbára tette az idegeit. Megigazította a vállára vett íjat, és szabaddá tette a jobb karját, hogy elérhesse az övén függő tőrt.
Újabb furcsa villám cikázott végig a sötét égbolton. A kicsapódó töltés azonban nem csupán a levegőt tette nehézzé. A felvillanó fényeket kísérő jelenség talán még nyugtalanítóbb volt. Jieret gróf a bőrcsizmáján keresztül is érezte, ahogy a föld minden egyes villanás után remegni kezd. Ez azonban nem fizikai értelemben hatott rá; a talaj ugyanis nem mozdult, csak a gerincén futkározott a hideg.
- Ugye nem gondolod, hogy ez a Hetek műve lenne? - kérdezte a felderítő, de a hangsúlya alapján ez inkább állítás volt. A törzsfő megviselt arcára kiülő fáradság aggodalommal töltötte el az ifjút. Valószínűleg az ősi törzsek meggyőződése beszélt belőle.
- Nem - csendült fel Jieret határozott válasza. - Valami azonban nincs rendben. Ha a varázslóknak köze van a dologhoz, akkor most nyilván azon fáradoznak, hogy helyreállítsák a felborult egyensúlyt.
Körbenézett a fagyos téli erdőn. Szélcsend volt, és semmi sem mozdult körülöttük A fejük feletti ágakat vékony hóréteg borította. A kihalt rengetegben semmilyen természetellenes jelenséget nem lehetett tapasztalni. A saját mélyebb nyomaiktól eltekintve csak a szokásos, apróbb mélyedések látszottak a vadcsapásokon, ahol a déli napsugarak megolvasztották a havat. De az átható, kíméletlen hideg, amely a távoli vihar nyomában érkezett, újabb nyugtalanító részletekkel szolgált. Hirtelen erős szél rázta meg a magasban nyújtózkodó ágakat. A természetellenes áramlat azonban még azelőtt eloszlott, hogy az erdőben felnőtt két barbár ösztönei megállapíthatták volna az irányát.
- Legjobb lesz, ha indulunk.
A tuskón gubbasztó felderítő felemelkedett. Feltétlen engedelmességgel tartozott a törzsfőnek, bár azt mindketten tudták, hogy a rövid pihenő alatt nemigen fújhatták ki magukat.
- Rendben leszel? - kérdezte elnyújtott hangon Jieret, aki maga is legszívesebben itt maradt volna még néhány órát. Azonban az ösztönei tovább hajtották.
Nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a távolban valami soha nem látott katasztrófa készülődik. Habár az éjszakai égbolton cikázó villámok fénye nem erősödött, és a gyakoriságuk sem változott, Jieret hangulatán ez mit sem változtatott. A táborban hátrahagyott helyettese mindig tiszta fejjel reagált a legválságosabb szituációkban is, de a Vörösszakállú a családja mellett akart lenni. A szűnni nem akaró baljós előérzet egyre inkább összeszorította a gyomrát. Meg volt győződve róla, hogy soha nem látott nehézségek küszöbén állnak. Az égbolton cikázó furcsa fények bármelyik pillanatban megváltozhatnak. Ezért olyan tempót diktált, amelyet már nem bírhattak sokáig. Alig várta, hogy visszaérjen a központi táborba, ahol az idősek és a gyermekek vannak.
- A feleségem és a lányom is ott van - verte le a felderítő a rátapadt havat a ruhájáról, majd szorosabbra húzta a tegez tetejét összekötő zsineget. - Készen állok.
Amikor azonban Jieret elindult, váratlan dolog történt. Felkiáltott. Tekintetében az őrület lángjai lobbantak fel. Ahol a lábának a földet kellett volna érnie, ott nem volt semmi. Hirtelen rátört a szédülés, ami ellen nem tudott védekezni. Hallotta, hogy a felderítő a nevén szólítja. Biztos kezek ragadták meg a vállát, de mégis zuhant tovább a végtelen szakadékba. A föld és az ég helyet cserélt. A felderítő zavarodott kiáltásai lassan folytonos, monoton zúgássá álltak össze. A szavak már nem jelentettek semmit a számára. Öt érzékszerve felmondta a szolgálatot, és leszállt a sötétség. Már nem a Halwyth-erdőben volt. Az örvény magával ragadta, és a rátörő adomány hívásának engedelmeskedve álomba merült…
* * *
Ahogy lenézett a szédítő magasságból, Jieret Daon Ramon kietlen pusztaságát látta. A végtelen, köves vidék teljesen lakatlan volt. A szürkeség mindent elborított a gyorsan száguldó viharfelhők alatt. Metsző szél söpört végig az elhagyatott völgyeken. Az ide-oda röppenő hópelyhek csak rövid időre tudtak megtelepedni a halott fűszálakon, és fehér fátyollal terítették be a tüskebokrokat és cserjéseket. A zord időjárás ellenére a táj nem volt elhagyatott.
Jieret beigazolódni látta korábbi rossz előérzetét. Fegyveresek százait látta maga alatt, akik a nehéz terep és a tomboló elemek ellenére rendületlenül haladtak előre. A zászlókon lévő címereket nem látta tisztán. A rémület keserű ízét érezte a szájában. Minden a közelgő veszélyre figyelmeztette. A kegyetlen tél jeges levegője megfagyasztotta a tüdejét. Úgy érezte, mintha a testétől elszakított tudata kegyetlen erővel próbált volna visszatérni a fizikai létezés korlátai közé. Az álom kínálta madártávlatból végignézett az egész vidéken, de nem látta ellenséges hadsereg nyomát. Akármilyen zsákmány után kutattak a katonák, az egyelőre nem fedte fel magát. Az emberei biztonsága miatt aggódó Jieret újra végignézett a cserjések és a vízmosások felett. Átfésült minden apró mélyedést, ahol a reménytelen helyzetbe került menekültek meghúzhatták volna magukat, hogy elkerüljék az ellenséges hadsereg fegyvereit.
De nem talált semmit. Csak újabb fejvadászok bukkantak fel, akiket a városok pénzéből szereltek fel. Hajthatatlanul kutattak valami vagy valaki után. A látóhatár fenyőbe öltözött csúcsai valószínűleg a Skyshiel-hegység vonulatai lehettek, esetleg a Mathorn fehér fogai, amelyek Daon Ramon északi peremén húzódtak. Nem látott semmi olyan ismertetőjelet, amelyikről legalább az égtájakat megállapíthatta volna. Az égboltot elhomályosító sötét felhők teljesen elzárták a napsugarakat és az árnyékokat, amelyek alapján levonhatta volna a megfelelő következtetéseket. A szeme előtt feltáruló részletek a Fény Szövetségének inváziójáról árulkodtak. Tartalékosokat látott, akik púposra rakott szánokat irányítottak egy nagyobb vízmosás partjainál. Ez akár a Sevenir kiszáradt medre is lehetett volna, de nem volt biztos benne. A sekély Aiyenne-folyó, amely dél felé kígyózott a Mathorn Ösvénytől nem messze, szintén hasonlóan festett télen. A hó alatt ugyanúgy húzódhatott száraz talaj, mint a befagyott folyó jege. Akárhová is repítette a látomás, a következő kép még sokáig megmaradt benne. Az egyik napkörcímeres kapitány utasítást adott a nemrég lesántult ló megölésére, hogy ne terheljék még jobban a megfogyatkozott készleteket.
A hadjáratot ezek szerint hosszú időre tervezték. A célpontnak azonban még mindig nem volt nyoma.
Jieret gróf nem bírta tovább a bizonytalanságot, és felkiáltott. A Hetek segítségét kérte. Valaki, valahol hamarosan öngyilkos módon a saját vesztébe fog rohanni. A törzsek szülötte vagy csak távoli rokon; tudnia kellett. A városlakók soha nem indítanának hadjáratot a tél közepén. Addig semmiképp sem, amíg nem ütköznek olyan fenyegetésbe, hogy a félelmük legyőzi a józan eszüket.
Valahol fény villant. A ragyogás úgy vágta át magát a felhőkön, mint kés a vajon. Kelet felé újabb csapat fejvadász indult útnak Narms-ból. Maga Lysaer s’Ilessid és egy csapat veterán tiszt vezette őket.
A bizonyosság összerántotta Jieret zsigereit. A hiábavalóság ízét érezte, amely olyan keserű volt, akár az üröm. Rathain caithdeinjeként hamar tudatosult benne, hogy ártatlanok vére fogja vörösre festeni a köveket, hacsak nem ad parancsot alattvalóinak a beavatkozásra.
A városlakók seregének létszámát látva a védekezés is jelentős áldozatokat követelhet. A gyötrődés állati hörgésre késztette.
- Honnan tudhatnám, hogy a megelőző csapások veszteségei megérnék-e az áldozatot?
Hangosan kalapáló szíve megtörte az álmot. Daon Ramon képe egy szempillantás alatt semmivé vált. Vakító fehér villanás támadt. Jieret lehunyta a szemét, és elveszítette minden korábbi kötelékét az illúzióval. Tombolni kezdett körülötte a káosz. Valami láthatatlan erő messzire repítette; a Rathain hercegével kötött vérszerződése lépett működésbe. Most már szemernyi kétsége sem maradt. Arithon s’Ffalenn, akit inkább a testvérének, mint az uralkodójának tekintett, saját elhatározásából sétál be az oroszlán barlangjába…
* * *
A fülében támadó hangos dübörgés lassan határozott formát öltött. Vízcsobbanást hallott, ahogy a sebesen haladó brigantin orra visszacsapódott a hullámokra. A szél hangosan visított a szurkos kötelek és a megfeszülő vitorlák között. A vastag rudak recsegtek és ropogtak a szokatlan teher alatt. Az elemek erőszakos kavalkádja ellenére sem lassítottak a tempón. A fedélzet deszkáit magasra csapó hullámok nyaldosták. A karcsú hajótest ide-oda táncolt, de az irányt szigorúan tartották. A főárbocon lobogó zászló leopárdjáról elnevezett Khetienn észak felé tartott a haragvó tengeren.
A kormánynál álló elázott férfi nem más volt, mint Arithon s’Ffalenn, Rathain hercege. Egyedül vette fel a küzdelmet a nehézségekkel, noha két jól megtermett tengerész is alig bírt volna a hajóval ebben az időben. Hiába viselt vízhatlan köpenyt, az apró cseppek megtalálták az utat a bőréhez. Az iránytű mellett pislogó lámpás remekül visszatükrözte a hangulatát. Az imbolygó láng alig világította meg a herceg arcát, akinek fekete tincsei a nyakára és a halántékára tapadtak. Hirtelen megfordította a fejét. Valamit látott, amitől feldúlt arckifejezése gúnyossá változott.
- Nem hiszem, hogy a szép idő miatt jöttetek fel ide. Vagy tényleg azt hiszitek, hogy meg tudtok állítani?
A két férfi közül a magasabb lépett közelebb. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy megilletődött volna a másiktól. A törzsek akcentusával válaszolt; szavait Kelet-Halla lágy magánhangzói szőtték át. Ősei valószínűleg gazdálkodók lehettek, de a férfi kardmarkolatra kapcsolódó keze arról árulkodott, hogy ő már rég szakított a hagyományokkal. Arithon két fokkal jobbra fordította a kormányt, és a szelet túlkiabálva folytatta:
- Milyen megható. Miért nem használod inkább az öklödet. Amint látod, fegyvertelen vagyok - nevetett a szőke hajú férfi társának arcába. A barbár megfenyegette, hogy erőszakhoz folyamodik, ha nem fordítja vissza a hajót. - Miért pazaroljuk az időnket felesleges szavakra? Nincs túl sok időnk. Ha vérontást akartok, akkor itt az idő előhúzni a kardokat. Legjobb lenne, ha még Sanpashir előtt túleshetnénk ezen az egészen.
Fehér tajték söpört végig a fedélzeten. Arithon megvetette a lábát, és mozdulatlanul várt, amíg elvonul a víz. Aztán gúnyosan mondta tovább a magáét.
- Amikor a partra teszem a lábam, fél tucat sivatagi ember szegődik a nyomomba. A legjobb barátaimból is pillanatok alatt tűpárnát csinálnának, ha úgy érzik, hogy veszélyt jelentenek rám.
- Most nem az életedről van szó - válaszolta a magas, vékonyabb szőke férfi. - Vhandon pedig betartja az ígéreteit. Ezt te is nagyon jól tudod, hiszen egyszer már eltörte a lábad.
Arithon válasza olyan gyorsan jött, mint egy pofon.
- Ha ezt most megpróbálja, akkor egy ártatlan vére festi vörösre a hóhér kardját.
- Ez remek kifogás lehetne - válaszolta az idősebb, mogorva barbár. - De honnan tudod, hogy nem Desh-thiere átka kényszerített erre a döntésre? Honnan tudod, hogy ez nem egy újabb öngyilkos próbálkozás?
- Ebben a kérdésben sosem lehetünk biztosak - helyeselt az Árnyékmester. - Azt kell, hogy mondjam, ha megállítotok (szemernyi kétségem sincs afelől, hogy képesek vagytok rá), akkor azzal szörnyű csapást mértek az önbecsülésemre. Ha pedig ezt is elveszítem, akkor mi lesz belőlem? Ha megtagadjátok tőlem a szabad választás lehetőségét, azzal leromboljátok a személyiségem alapjait. Semmim sem maradna, amivel tovább küzdhetnek Desh-thiere átka ellen. - Rövid szünetet tartott. Kérdőn húzta fel a szemöldökét. - Azt gondoljátok, hogy nem küzdök minden erőmmel a szörnyű átok kényszere ellen?
A fiatalabb szőke kardforgató szégyenkezve nézett félre. Az idősebb azonban nem hátrált meg.
- Dakar alaposan felkészített minket. Azt mondta, ne bízzunk benned.
- Akkor ne bízzatok! - igazított ismét Arithon a kormányon. Minden erejére szüksége volt, hogy tartani tudja az irányt. A keserűségét elfedő düh új erőre kapott, ahogy a szél kétségbeesetten jajgatni kezdett a fejük felett. Már kétszer utasította vissza az elsőtiszt kérését, hogy vonjanak be néhány vitorlát. Semmi sem téríthette el a céljától. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy minden tartalékát kihasználják az éjszakai óceánon bukdácsoló brigantinnak. - Fogjatok le. Már mondtam, hogy fegyvertelen vagyok. Használjatok kötelet vagy láncot és bilincseket. Akármi is lesz a döntésetek, bármilyen eszközt választhattok, hogy Dakar gyávaságának engedelmeskedve az utamba álljatok. Már egyszer a szavamat adtam, hogy nem fogok védekezni.
- Hiába könyörögsz, az a feladatunk, hogy megállítsunk - közölte az idősebb barbár. Testsúlyát az elülső lábára helyezte, és felkészült arra, hogy szavait tettekre váltsa.
Az apró mozdulat figyelmeztette Arithont. Megszorította a kormánykereket, és arcát a férfi felé fordította. Kieresztette felgyülemlett indulatait. Hangja tisztán csengett, ahogy megadta magát.
- Nem fogok ellenállni. Ezzel is azt jelzem, hogy megbízom a döntésetekben. - Újabb szélroham söpört végig a fedélzeten. A fedélzeti lámpás megvillant, de nem aludt ki. Arithon lebontotta a védelmeit, és olyan nyílt őszinteséggel beszélt, hogy még a két barbár is megdöbbent.
- A személyiségembe vetett hit az egyetlen, amely mellettem szól. Ha a Ködszellem átka irányítana, akkor a halálomig küzdenék azok ellen, akik az utamba állnak. - Rémület és elfojtott fájdalom tört fel a hangjából, ahogy előrukkolt az utolsó adujával. Mindenáron elejét akarta venni, hogy megakadályozzák a tervében. - Gondolkodj, Vhandon, könyörgöm! Ne kényszeríts, Talvish! Tartsátok tiszteletben Caolle emlékét, ne legyen hiábavaló az áldozata…
* * *
A brigantin fedélzetének képe elmosódott, és Jieret egyedül sodródott tovább a sötétségben. A nyugtalanító érzés egy pillanatra sem hagyta magára. A s’Ffalenn könyörület győzedelmeskedni fog, és Arithon legyőzi a józan ész minden figyelmeztetését. Egész biztos hamarosan partot érnek. Akármit is akart őfelsége helyrehozni, és akárkinek az életét akarta megmenteni, a tettével beláthatatlan események láncolatát indította el. Hacsak Vhandon és Talvish nem folyamodik tettlegességhez, a Khetienn talán már hajnalban kiköthet messze délen, Sanpashir partjainál.
Jieret elveszett a látnoki képesség ürességében. Megpróbált felkiáltani, hogy figyelmeztesse Rathain utolsó hercegét. Arithonnak vissza kell fordulnia, nehogy a pótolhatatlan vérvonal veszélybe kerüljön. Rathain törzseinek túlélése függött tőle. Akár sikerül Arithonnak legyőznie a Ködszellem átkát, akár nem, a születendő gyermekei már nem szenvednek a bűbájtól. Ha ő sosem ül a királyság trónjára, az örökösei attól még újjáépíthetik Ithamont, hogy helyreállítsák a régi rendet.
De Rathain caithdeinje a fátyol foglya volt, és nem jött ki egyetlen hang sem a torkán. A jövőbeli katasztrófa miatti aggodalom újabb látomást váltott ki belőle.
A természetellenes sötétség szétoszlott. Vakító ragyogás tárult fel Jieret gróf előtt. A fény egy hegybe vésett kapuból fakadt, amelynek a bejáratát griffek és vízköpők szobrai őrizték. Bonyolult vonalak díszítették a szegélyt; mágikus energia áramlott végig az egyáltalán nem élettelen köveken. Az emberi érzékszervek számára nem látható és nem hallható rezgés a hegy mélyén lévő forrásból fakadt. A hely mégsem tűnt félelmetesnek. Futónövények indái húzódtak a fal mentén; a vadrózsa ágai a tél ellenére néhol zöld levelet hajtottak, és nyári virágok pompáztak rajta.
A boltíves kapuhoz vezető lépcsősor sem volt üres. A jégréteg, a szállingózó hó, a magasság és a hangosan süvítő szél sem tudott távol tartani mindenkit. Jieret közeledő lépések zaját hallotta.
Arithon s’Ffalenn jelent meg harcra készen a fordulóban. Ruhája szakadozott volt. Bal kezében a parávok kovácsolta kardot, Alithielt tartotta védekezően maga elé. Nem a puszta szeszély vette rá, hogy a másik kezét használja; jobbjában csak a tőrt tudta megtartani. Tenyerét friss kötés borította, amely alól lassan szivárgott a vér. Rathain hercege menekült valami elől. Egy pillanatra megállt, és hátrapillantott.
Elsőre nem lehetett megállapítani, hogy az ellenségei követik-e, de a völgy elején feltűnő, falanxban haladó hadsereg nem tűnt túl barátságosnak. A katonák puszta száma lehetetlenné tette, hogy a herceg a másik irányba meneküljön. Nem volt rajta köpeny, és nem vitt magával élelmiszert vagy más felszerelést. A felhőkből ítélve bármikor kitörhetett a hóvihar. A völgykatlanban villámszerű fény ragyogott fel. Jieret grófnak immár semmi kétsége sem maradt afelől, hogy Lysaer s’Ilessid vezeti az üldözőket.
A csupasz kardpenge figyelmeztetően megvillant. Arithon fájdalmas arcot vágott. Szigorú vonásai arról árulkodtak, hogy teljesítőképességének határára került. Desh-thiere átka kezdte maga alá gyűrni. Ha nem akarja átadni magát az őrült vérbosszú szorításának, akkor már csak egyetlen lehetősége maradt. Át kellett lépnie a mágus védővarázslataival körülvett kapun.
Odabenn sem volt minden nyugodt. Mozgás támadt a vészjósló küszöb másik oldalán. Ezek szerint a sötétségben újabb nehézségek leselkednek a hercegre. Arithonnak nem sok lehetősége maradt. Ha enged Desh-thiere átkának, akkor elveszíti a józan eszét.
- Kegyelem mindannyiunknak! - kiáltott fel Jieret gróf. Ám a látomás sodrásában képtelen volt másfelé terelni a jövő folyamát. -Hol vannak a felesküdött alattvalóink, amikor az utolsó s’Ffalenn herceg ilyen szörnyű veszélybe került?
De nem kapott választ. A kép homályosodni kezdett, majd szilánkjaira hullott. Jieretet magával ragadta az örvény, amely ezúttal határozottan visszavezette a valóságba. Valami keménynek csapódott a mellkasa. A fagyott talaj kipréselte a maradék levegőt is a tüdejéből. Arra eszmélt, hogy hason fekszik a hóban. Egy pillanat alatt rádöbbent, hogy mi történt vele, és a hátára fordult. Köpdösni kezdte a szájához tapadó hópelyheket. A feje felett tintakék égbolt látszott, amelyet a Halwyth-erdő fáinak ide-oda mozgó kavalkádja homályosított el. Iszonyúan szédült. A látomás a fátyol túloldalára vitte, és a valóságba visszatérve próbálta megbecsülni, mennyi idő telhetett el azóta. Érzékszervei még mindig nem működtek tökéletesen. Hiába küzdött, nem sokra ment vele. A mellette térdelő fiatal felderítő óvatosan visszanyomta a földre. A szája szavakat formált, de Jierethez nem jutottak el a hangok.
Érezte, ahogy valami magához vonzza a tekintetét. Hátraszegte a fejét, és egy sast látott meg az ágak között. Egy pillanatra a madár természetellenesen világos, aranyszínű szeme összekapcsolódott az övével.
Aztán a látását elhomályosították az esőcseppekhez hasonlóan hulló szikrák. Rövid idő múltán a tűzvihar csillapodni kezdett, és a világ ismét formát öltött körülötte. Ezúttal az ízületei felől áramló tompa fájdalom már semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy a látomás teljesen kimerítette a tartalékait.
A hóban feküdt, és tudta, hogy ez nem egyszerű rémálom volt. A fiatal felderítő még mindig mellette térdelt, és aggodalmának adott hangot. Jieret számára egyedül a szavak hangsúlya jelentett valamit, az értelmüket nem tudta kihámozni. A hallása még mindig nem működött rendesen. A tüdejében összegyűlt levegőt viszont teljesen valósnak érezte, és a látásával sem voltak gondok. Mély lélegzetet vett, majd köhögni kezdett a beszívott hópelyhektől. Elfordította a fejét. A látomás utóhatásaitól szenvedett, és tudta, hogy eltart egy darabig, amíg ismét teljesen visszatér ebbe a világba. A vékony jégréteggel borított ágakat kezdte bámulni.
Már nem támadtak újabb villanások az égbolton. A legközelebbi tölgy csupasz gallyai között csak a csillagok fénye ragyogott. Ha valaha is ült ott egy sas vagy egy nagyobb bagoly, annak már nyoma sem volt. Valószínűleg csak a képzelete űzött gonosz tréfát vele.
Jieret nem emlékezett az utolsó látomás részleteire sem, amelyben Rathain hercegét kétségbeesett menekülés közben látta. Egyedül csak csalóka megérzések maradtak. Abban viszont biztos volt, hogy az ura visszatér az ismeretlen vizekről a kontinensre, hogy szabad akaratából ismét veszélybe sodorja magát.
Hogy Arithon miért kísértette a sorsot, az nem számított. Jieret Fiarktől hallotta Innishben, hogy Cerebeld és tanítványai tisztátalan szertartásokon vesznek részt. A látnokok és papok azonnal tudomást szereznek róla, ha Arithon s’Ffalenn partra száll. Könnyen követni tudják a herceget. Ha az első látomása igaznak bizonyul, akkor az ellenségei fegyvert ragadnak, és a téli viharok idején erednek a nyomába.
Jieret félretolta a felderítő kezét, és felült. Egyre inkább növekedett benne az elhatározás, hogy minél hamarabb értesítse a törzseket. Szaggatottan kiejtett szavai megrázták ifjú társát. A felderítő rémült arcot vágva kérdezett vissza.
- Össze akarod hívni a haditanácsot? Nem ütötted be túlságosan a fejed? Ha a törzsek hadba vonulnak, akkor ki marad itt, hogy megvédje a Halwyth-erdőben maradó családtagjainkat a fejvadászoktól?
- A nők ugyanúgy értenek a fegyverekhez, mint a férfiak - fintorodott el Jieret, ahogy a megolvadt hó befolyt a gallérja alá. Ugyanolyan dühös arcot vágott, mint a medve, amelyet téli álmából ébresztenek fel. Egyetlen mozdulattal ellenőrizte, hogy a kardja ott van-e még az oldalán, majd feltápászkodott. Amikor sikerült talpra állnia, leverte a havat remegő térdéről. - Nem érdekel, hogy tél van! És az sem, hogy a Daon Ramon-puszta teljesen valószínűtlen hely a Fény Szövetségének következő inváziójához. A látomás figyelmeztetett. Arithon s’Ffalenn a kontinens felé fordította a Khetiennt. Akármi is hozta vissza, készen kell állnunk, hogy a segítségére siethessünk. Ha a Ködszellem átka Rathainbe vezérli Lysaer s’Ilessidet, akkor közbe kell avatkoznunk.