5667. NYÁR

KILENCEDIK FEJEZET

TÁRSALGÁS ÉS DOKUMENTÁLÁS

A napforduló fesztiválját követő hajnalon Dawr s’Brydion még azelőtt elhagyta a város falait, hogy a lámpaoltogatók útnak indultak, és megkezdődött volna az őrségváltás. Látogatást tett Bransian követénél. A gyors reggelit követően úgy döntött, hogy nem időzik tovább Avenorban. Kezébe vette ezüst-fekete botját, és egy tucat délre és keletre küldendő üzenettel együtt kilépett a palotából. A felkelő nap halvány fénnyel tört át a tenger felől áramló ködön, ahogy az udvaron lassan gyülekezni kezdett a testőrsége. Az idős asszony visszautasította a követ által felajánlott gyaloghintót, és a kikötő felé vette az útját.

Hat kísérője jobban ismerte annál, mint hogy megmosolyogják Dawr lobbanékonyságát. Az asszonyt kemény fából faragták, de még ennél is jobban ragaszkodott az elveihez. Nem utazott sehova gyaloghintón, amikor meg tudott ülni egy felnyergelt lovat; és sosem lovagolt, amikor egy rövid séta sokkal célravezetőbbnek látszott. Tysanben a felszerszámozott udvari hátas egy aranyba került, amely a Fény kincstárát gyarapította. Ez nem csupán Ath rendjének mondott ellent, hanem megcsúfolása volt a lovak szabad akaratának.

- Egyetlen olyan lovat sem ismerek, amely önként válna eszközévé az ostoba városi politika cselszövőinek - jelentette ki, és a felemelt bottal hadonászva adott hangsúlyt a szavainak.

Három bámészkodó hátrahőkölt a hirtelen mozdulattól, és beletoccsantak a vízelvezető csatornába. Dawr törzsi akcentussal kívánt nekik jó reggelt, majd magában motyogva indult meg. Szerinte Lysaer s’Ilessid avenori erődítménye roppant apróra sikeredett. Ha egy lovászfiú az északi falról a déli felé köp, akkor valószínűleg eltalálja az ott őrjáratozó katonák napkör-címeres egyenruháját.

Az idős hölgy jókedvűen érkezett meg a kikötőnegyedbe. A levegő kezdett melegedni; olyan sűrű és langyos volt, mint a frissen fejt tej. Ahogy egyre közelebb ért a dokkokhoz, a köd kezdett vékonyodni. Izzadt, félmeztelen rakodómunkások cipeltek ládákat és bálákat a partnál álló kereskedőhajók rakterébe, mielőtt a gyilkos nap lehetetlenné tette volna a munkát. A fesztivál máglyáiból csak izzó kupacok maradtak. Hamu és szén szaga keveredett a száradó halászhálók és a partra vetett, bomlásnak indult hínár kipárolgása közé. A táncosok, mulatozók által elhullatott virágfüzérek hervadni kezdtek, és a szirmok illata már alig volt érezhető a raktárakban álló korhadó tölgyhordók miazmájától.

Dawr asszony pillanatnyi megtorpanás nélkül vetette be magát a tömegbe. Botja hegyével megütögette a csatornák felett lefektetett deszkákat, hogy megnézze, nem korhadtak-e el. Féloldalas pillantással mérte fel a rakparton várakozó áru mennyiségét és minőségét. Egyedül a testőrei ismerték annyira úrnőjüket, hogy tudják: ilyenkor a legapróbb részlet sem kerülheti el a figyelmét. Egy ilyen reggeli séta során több információt képes összegyűjteni az avenori kereskedelemről, mint amennyit a céhek írnokai a féltve őrzött főkönyveikből. Az emberek tisztelték Dawrt, ugyanolyan óvatosan viselkedtek mellette, mintha gyermekként álltak volna körbe egy teljes fegyverzetű vad harcost. A tapasztalat nem engedte, hogy a gyenge öregasszonyt lássák benne. Bransian nagyanyjának olyan éles szeme volt, mint a sólyomnak, de ha szükség volt rá, vaksinak és nagyothallónak tettette magát.

Robbanékony természete mellé gyorsan forgó elme járult, amely gyakran megnevettette a s’Brydion testőröket. Öt lépést tettek meg, amikor az asszony elkeskenyedő szája arról tájékoztatta őket, hogy valami nincs rendben.

- Dharkaron halhatatlan ostobaságára! - szisszent fel Dawr. Határozottan a kövezetre csapott a botjával, majd maga elé mutatott. - Nézzétek azt az ostoba ölebet!

Feltámadó indulatának tárgya néhány yarddal távolabb álldogált, a mélytengeri hajók dokkjainál, félig láthatatlanul a szürke kikötőbakok között. A gyanútlan férfi napkör-címeres csuhát viselt, amelynek arany díszítése időnként megcsillant az erősödő fényben. Mellette napszítta vörös egyenruhába öltözött s’Brydion fegyveresek várakoztak. A két férfi mintha a földbe cövekelt volna; mozdulatlanul őrizték alestroni uralkodójuk gályáját, és nem engedtek át senkit a hajópallón. Dawr kinyújtóztatta megereszkedett vállát.

- Nos, hamarosan kiderül, miféle idióta akar bebocsátást nyerni a hajónkra mindenféle meghívás nélkül.

- A szövetségesünk - emlékeztette keménykötésű kapitánya szinte suttogva.

- Tehát szövetséges, mondod te - villant fel jókedvűen Dawr sötét szeme. - Ebben egyetértünk. A fegyvereket nyugodtan kihagyhatjuk ebből az egészből.

Felszegte az állát, és felgyorsított. Hangosan suhogó szoknyája mintha előrevetítette volna a várható vita hevességét. A főpap tanítványa elé érve ujjait az ifjú alkarjára tette.

- Fiatalember - szólalt meg gondoskodó nagymama hangján -, téged nyilván rossz helyre küldtek, vagy egyszerűen csak eltévedtél. Ez a gálya nem szállít fizető utasokat.

Az áldozat sarkon fordult, és hitetlenkedve bámult a másikra. Állkapcsának izmai megfeszültek, amikor rájött, hogy nem tudja elkerülni Alestron hercegének nagyanyját. Dühösen vette tudomásul, hogy kénytelen lesz újabb vitába bocsátkozni. Dawr elmosolyodott.

- Látom tele vagy bizonytalansággal - veregette meg a másik kezét mosolyogva. - Elfogadod a segítségemet? Valamelyik testőröm szívesen visszakísér a révkapitány irodájába, ahol megtekintheted az idegeneket szállító hajók listáját. Valószínűleg találsz magadnak megfelelőt.

A férfi elvörösödött. Selymesen csillogó, alaposan átfésült hajába belekapott a szellő. Összevonta a szemöldökét, és nyugalmat erőltetett magára. Hajszálon múlott csak, hogy nem rántott ki a karját az öregasszony szorításából.

- Nem pénzért kívánok utazgatni, hölgyem - válaszolta hűvös udvariassággal, majd bemutatkozott. - A nevem Cowill, és Cerebeldnek, a Fény Főpapjának utasítására jöttem ide. Az ő kérésének megfelelően követként kell Alestronba utaznom.

Dawr együttérzése azonnal elszállt, és aggodalmasan összevonta a szemöldökét.

- Tehát nincs pénzed? Milyen kellemetlen - fordult meg, és magához intette a legközelebb álló testőrét. Megparancsolta a férfinak, hogy ürítse ki az erszényét. - A törzsek szokása - magyarázta az értetlenül álló papnövendéknek, miközben tetőtől talpig végigmérte. - Senkitől sem tagadjuk meg az alamizsnát. Szerencsétlenséget jelent, ha nem törődnek a koldusokkal, és a rászorulók éheznek.

A tanítvány dühös pillantást vetett Dawr kíséretének feléje lépő tagjára.

- Közöld az úrnőddel, hogy nincs szükségem az ezüstjére. Magyarázd meg neki a dolgot. Avenor engem jelölt ki, hogy a Fény dicsőségét hirdessem Alestronban, a herceg udvarában.

Dawr néne látszólag meglepetten fogadta a bejelentését, majd megvilágosult arccal szólt a férfihoz.

- Tehát vendégként szeretnél az unokám, Bransian Teir’s’Brydion elé járulni? - lépett közelebb a másikhoz. Kettejük között szinte nem maradt semmi távolság. Dawr megtapogatta a csuha alatt rejtőző karizmokat. - Elég vézna, meg kell mondjam. Ahhoz pedig mindenképp harmatos, hogy kibírd a katonák kiképzését. Néhány evezőnél töltött nap azonban könnyen segíthet ezen. De azt tanácsolnám, hogy szabadulj meg ettől a csuhától. Havishen keresztül megyünk dél felé, és Eldir király katonái nem szeretik a papokat. A fehér-arany ruha azzal a címerrel bizonyára nem fog bizalmat ébreszteni a helyiekben.

Miközben Dawr várakozó tekintettel méregette a másikat, az megvonta a vállát. Mély levegőt vett, majd megpróbálta megismételni a testőrhöz intézett szavait.

De egyetlen szó sem hagyta el a torkát. Dawr néne hozzácsapta a botját a rakpart kövéhez. A csattanástól mindenki összerezzent, aki hallótávolságon belül volt.

- Nos, mi a fenére várakozol még, fiatalember? Akkor most velünk akarsz jönni Alestronba, vagy sem? - Az idős asszony nem elégedett meg ennyivel. Felemelte a botot, és megbökte az ifjú mellkasát. - Ha velünk tartasz, akkor Dharkaron fekete szekerére és lándzsájára, szállj fel! Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy a karjaimban cipeljelek a fedélzetre. Mars fel a gályára! Ath nem tartja vissza a dagályt csupán azért, hogy tovább cseveghessünk.

A férfi előtt nem sok választási lehetőség maradt. Mivel nem akart itt ragadni, ezért sietve elindult felfelé a hajópallón. A s’Brydion nagyasszony és kísérete követte a fedélzetre. A fegyveres testőrök hátsó párosa gyorsan behúzta a deszkát, ezzel elzárva a menekülés utolsó lehetőségét is. Dawr a kapitány felé fordult, és rövid biccentéssel üdvözölte.

- Indulhatunk. Majd utána foglalkozol az új utasunkkal.

Amikor elindult a kabinja felé, a fiatal pap a legközelebbi fegyveres felé fordult.

- Az idős hölgy mindig ilyen nehezen kezelhető?

A férfi szakállas arcán széles mosoly jelent meg.

- Ja. Ilyenkor nem kell kérdezgetni, egyszerűen csak azt kell tenni, amit mond.

A felhangzó kürtszó félbeszakította a társalgást. A folytatására egyelőre esély sem maradt. Bransian herceg emberei olajozott mozdulatokkal követték a felhangzó parancsokat. A gálya azonnal mozgásba lendült, mintha kiélezett harci helyzetben lennének. Senki sem maradt teendők nélkül; még Dawr testőrei számára is akadtak feladatok. Alig telt el néhány szívdobbanásnyi idő, és a karcsú alestroni gálya már majdnem elérte a kikötő bejáratát.

Hiába volt egyre kevesebb feladat, a legénység egyetlen tagja sem unatkozott. A napkör-címert viselő pap udvariasan kivárta a megfelelő időpontot, hogy a szállása felől kezdjen érdeklődni. Egy idő után már vérlázítónak találta, hogy képtelen néhány kulturált szót váltani a hajó kapitányával. A gálya csupasz mellkasú, óriási termetű elsőtisztje lépett oda hozzá, és közölte vele a rá váró feladatokat.

- Az evezőhöz leszel beosztva, és a legénységi szálláson kapsz egy priccset a hajó elejében. - Amikor a pap dühösen tiltakozni kezdett, a férfi dörgő hangon felnevetett. - Ezek az idős hölgy utasításai. Senki sem szegülhet vele szembe, hacsak nem akar úszni. Azt mondta, hogy a fehér ruhának is mennie kell.

A pap elvörösödött, és levegő után kezdett kapkodni. Az elsőtiszt összefonta izmos karját, és ártatlan képet vágva megvonta a vállát. A régi háborúk sebhelyein végigcsorgó izzadság fehér csíkokat hagyott maga után.

- Az számodra nem jelent könnyebbséget, ha azt hiszed, hogy megőrült. A fejébe vette, hogy az őrség tagjai közé helyez. Az életeddel játszol, ha meg akarod változtatni a véleményét. De ha sikerülne is élve és kiherélés nélkül távoznod, akkor sem járnál jobban. Bransian herceg ugyanis nem tűri meg a súlyfelesleget a hajóin. Megtiltotta a fizető utasok szállítását, mivel az ellenségeink kihasználnák ezt a lehetőséget, és kémeket juttatnának közénk. Követ vagy újonc, nem számít. Evezel, vagy úszol; tied a döntés. Melyiket választod?

Egy pillantás jobbra és egy balra; a köréjük gyűlő tengerészek meggyőzték a papot, hogy nincs harmadik lehetőség. A férfiak karján kötélnyi izmok feszültek, kezüket veterán harcosokhoz illő bőrkeményedések és sebhelyek borították. Cerebeld tanítványa alig tudott úszni. A visszavonuló dagály áramlatai ellen nem sok esélye lett volna, ezért gyorsan döntött. Először a fehér csuhától kellett megszabadulnia. Alighogy kibújt a ruhából, az egyik barbár kikapta a kezéből, és rátekerte egy kődarabra. A Lysaer bátor támogatóinak címerével díszített anyag a vízbe hullott, majd nevetgélés és durva tréfák kíséretében alámerült. A hullámok gyorsan eltüntettek minden nyomot.

A Fény papja komolyan vette a nehezen meghozott döntést, és továbbra sem állt el attól, hogy teljesítse a rábízott feladatot. Leült az evező mellé, és kitett magáért, miközben végighaladtak Tysan nyugati partvidéke mentén. A legénységgel étkezett, elviselte az újoncoknak kijáró ugratásokat, és mély, tompa álomba zuhant minden egyes éjjel. Eszébe sem jutott, hogy a dohos, só- és izzadságszagú priccs miatt méltatlankodni kezdjen. A forró nyári napsugarak és a nehéz levegő még az igazán gyakorlott tengerészek napjait is képes volt pokollá tenni. Amikor a céklavörös arcú fedélzetmester felvetette, hogy itt lenne az ideje megkezdeni a fegyveres kiképzést, a férfi feladta. Senki sem lepődött meg, amikor Dagályrév kikötőjébe érve nyoma veszett. Az időzítés arról árulkodott, hogy a terv már régóta formálódott a pap fejében, ugyanis ez volt az utolsó megálló Tysan területén.

Igazából senki sem sajnálta a nyafogó utas elvesztését. A hajó kapitánya késlekedés nélkül elrendelte az indulást. A tapasztalat és a megérzései azt diktálták, hogy a cheivalti átkeléshez most a legjobb az időjárás, ezért feleslegesen nem akartak késlekedni.

Dawr s’Brydion éppen reggelihez készülődött, amikor hírt kapott az ifjú távozásáról. A barna kenyér, vaj és lekvár még érintetlenül állt az asztalon; ha tengeren járt, mindig ezt választotta. A gálya azonban már meglódult, és kicsúsztatták az evezőket. A kapitány előre tudta, hogy az úrnő nem fog keresést indítani a hívatlan vendég után. Egy nagyobb hullám a hajó oldalának csapódott, és vízpermet szállt a levegőbe.

- Nem kár érte - válaszolta az elsőtisztnek, aki tájékoztatta a történtekről. Szája mosolyra húzódott, és egy intéssel maga mellé invitálta a férfit. Az lecsatolta a fegyverét, és elhelyezkedett az asztalnál. - Most legalább megmutattuk Cerebeld ölebének, hogy milyen sorsot kell elszenvedniük a s’Ilessid trónbitorló rendelete miatt gályarabságra ítélt barbároknak Tysanben. Szaladjon csak haza, és panaszolja el a sérelmeit. Akármilyen politikai döntés is születik a sérelem ügyében, azt kell mondjam, hogy a nyomorult még így is olcsón megúszta. A hátfájás és a vízhólyagos tenyér semmi ahhoz képest, ami Alestronba érve várt volna rá, ha túléli az utat. Ha csak egyszer is felemeli a hangját a Fény nevében, Bransian valószínűleg élve megnyúzta volna.

* * *

A napkör-címer szolgálatában álló papnövendék azonnal elindult vissza Avenorba, hogy elpanaszolja a méltatlan bánásmódot. A s’Brydion gálya zavartalanul folytatta útját Telmandir felé, hogy Eldir király udvarában töltsenek néhány napot. Közben Etarra tömzsi tornyai alatt sűrű porfelhők emelkedtek a magasba. A falaknál gyülekező seregek sátrai és az egyéb ideiglenes épületek között rezgett a forró levegő. Az utóbbi években minden nyáron ilyenkor zajlott az újoncok toborzása. Százával érkeztek az ifjak, akiknek még alig sarjadt ki a bajszuk, hogy a Fény Szövetségének szolgálatába ajánlják magukat. Itt és most mindenki egyenlőnek számított. Mezítelenre kellett vetkőzniük, hogy a szigorú parancsnokok dönthessenek a további jövőjük felől. Akit egészségesnek találtak, az zöldre festett nadrágot, kenderből font övet és durva vászoninget kapott. Életkor szerinti csoportokba osztották őket, majd kijelöltek számukra egy szalmazsákot a fullasztó levegőjű sátrakban.

Az ezután következő hosszú, forró napok még nehezebbek voltak. A perzselő napsugarak alatt különböző próbákat kellett végrehajtaniuk, és számos feladatnak eleget tenniük. Tesztelték az erejüket, az ügyességüket, a reflexeiket, sőt még a szellemi képességeiket is. Minden élesben zajlott, és aki hibázott, az bizony nem ritkán súlyos árat fizetett érte. Néhányan csontjaikat törték, mások pedig életüket vesztették. Utóbbiak hivatalosan is a Fény szolgálatában elesett katonáknak számítottak, és a gyászoló családot anyagilag kárpótolták. Amikor az évszak a végéhez közeledett, az újoncok már nem voltak egyenlők. A mutatott teljesítményük alapján különböző rangokat és tisztségeket kaptak, miután felesküdtek a Fényre, és hivatalosan is a Szövetség tagjaivá váltak.

Aki teljesítette a nagyjából egy hónapig tartó kiképzést, az mind számíthatott valamilyen beosztásra. Aki a testi erejével tűnt ki, de szellemi képességei csekélyebbek voltak, abból általában ökörhajcsár, szakácssegéd vagy valamilyen kisegítő munkás lett. Akik okosak, de ügyetlenek voltak, azokból írnokok és intézők váltak. Ha valaki mindkét területen rendelkezett legalább közepes képességgel, akkor két év fegyveres szolgálat várt rá. Ők azokba a városokba kerültek, ahol Lysaer s’Ilessid csapatai védelmi feladatot láttak el megfelelő fizetségért cserébe.

A legjobbak általában kiképzőtisztek lettek. Ha így döntöttek, akkor az Etarrában felállított akadémiára kerültek, ahol hadviselést tanulhattak. A Lysaer által létrehozott intézményben eltöltött idő után három év éles gyakorlat várt rájuk az Északi Fejvadász-szövetség veteránjaival. Ezután zsoldosként szolgáltak tovább tíz évig, amelyet saját akaratukból ismét megújíthattak, amíg csak képesek voltak a fegyverforgatásra.

A nyári toborzások során jelentkezettek közül keveseknek adatott meg, hogy életük végéig tartó szolgálatra esküdhettek fel. Nekik hét évet kellett eltölteniük kemény kiképzéssel. Nehezebbnél nehezebb feladatok vártak rájuk, amelyek teljesítésével kiérdemelhették az Isteni Herceg elit katonáinak napkör-címerrel díszített fehér egyenruháját. Akik eddig eljutottak, azok voltak az igazi bajnokok, a seregek szíve-lelke. A Fény fanatikus támogatóivá váltak, akiket eskü kötelezett a harcra. Akár az életüket is fel kellett áldozniuk, hogy a mágiát és az árnyékot kiűzzék a világból. Kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy egészen az Árnyékmester bukásáig nem teszik le a fegyvert.

Ezeknek az embereknek a családja a legszerencsésebbek közé tartozott a kontinensen. Idős szüleik, feleségük, gyermekeik jogosulttá váltak a Szövetség által folyósított járadékra, ha valami történt volna velük. Lysaer kincsesládái garantálták, hogy a szerencsétlenül járt katonák családja soha, semmiben ne szenvedjen szükséget.

Az egyre erősödő napsugarak gyorsan eloszlatták az éjszakai ködöt. Az Etarra magas falai alatt elterülő síkságon gazdák és szegény kereskedők fiai tolongtak. A kontinens minden zugából jöttek, hogy a fegyveres szolgálat kiváltságában részesülhessenek. Az őszinte igyekezetüket a sereg vezérkara is elismerte, ezért a kiválasztást nem visszavonult tisztekre vagy sérült veteránokra bízták. Sulfin Evend főparancsnok személyesen választotta ki az arra érdemes kapitányokat, és az Áldott Herceg is jelen volt a próbák többségénél. Ahogy a reggeli pára kezdte átadni a helyét a forró levegőnek, Lysaer általában már kilovagolt krémszínű hátasán a gyakorlatok mezejére. Fehér zubbonya és gyémánt ékszerei úgy ragyogtak, mint a jégkristályok. Közben a mindent elborító porban a jelöltek fából készült fegyverekkel küzdöttek, vagy éppen az oktatóik utasításait hallgatták. Délidőben általában a táborbontás feladata következett, amelyet rendszerint megzavartak valamivel. Most éppen íjászok zúdították tompa végű nyílvesszők záporát a fáradt katonákra. Ha valaki ilyenkor oldalra pillantott, azt tapasztalhatta, hogy a mellette küzdő férfi nem más, mint az Istenek Küldöttje.

Akár por, akár sár borította átizzadt ruháját az időnként kitörő viharok miatt, Lysaer mindig impozáns látványt nyújtott. Világos, aranyszínű haja és zafírkék szeme ugyanolyan jól felismerhető volt, mint a zubbonyán viselt napkör-címer. A herceg ugyanúgy viselkedett, mintha csak egy lett volna az újoncok közül. Odafigyelésének és közvetlenségének köszönhetően az emberek morálja egyre javult. Méltóságát nem az ékszerek és a pazar egyenruha adta. Gyakran megnevettette a többieket, és bátorító mosolyával feltüzelte harci kedvüket. Akármerre járt, jókedv támadt a nyomában. Persze a gyakorlatok mindent kivettek a jelentkezőkből. A legbátrabbak és legkitartóbbak is eljutottak arra a pontra, hogy feladják a reménytelennek tűnő küzdelmet. Az emberek gyakran neki köszönhetően acélozták meg az akaratukat, és folytatták a kiképzést.

Lysaer s’Ilessid ezeken a napokon néha igen komoly fejfájást okozott a tanácsadóinak. Olyannyira belevetette magát a gyakorlatokba, hogy szinte lehetetlenség volt megtalálni őt az újoncok soraiban. Remek paripája, napkör-címeres köpenye és díszegyenruhás kísérete gyakran magányosan árválkodott egy tölgyfa árnyékában, hogy legalább az esőtől védve legyenek. Előfordult, hogy az Isteni Herceg a tábori konyhában időzött a kuktákkal, vagy éppen az új lándzsanyeleket szállító fuvarosnak segédkezett. Még jóval később is hiába keresték a lakosztályában, mert addigra már onnan is eltávozott. A szolgái a fejüket csóválva közölték, hogy ismeretlen helyre távozott.

- Sulfin Evend is a nyomában van - közölte a paripát őrző lovászfiú, miután alaposan végignézett az újabb érdeklődőn. A díszes ruhába öltözött testes férfi nem más volt, mint a főkormányzó egyik hírnöke. A fojtogató párás levegőtől izzadságfoltok borították a másik ruháját; arca bíborvörösen izzott, a szavak között pedig hangosan szuszogott. - Keresd a Holló unokaöccsét! Onnan lehet megismerni, hogy sosem válik meg az övére fűzött kardtól, és még akkor is éberen figyel, amikor mások már a földre rogynának a fáradtságtól.

A lovász sejtette, hogy még hosszú, fárasztó keresgélés vár a férfira. Előtte már legalább féltucatnyian érdeklődtek a Fény Hercegének holléte iránt, ők valószínűleg még most is hiábavalóan futották a köröket a poros gyakorlótéren.

A főkormányzó szolgája felhördült, majd a fejét csóválva indult meg. A botokkal vívó ifjak mellett vezetett el az útja, és csak hajszálon múlott, hogy sikerült sérülés nélkül megúszni a könnyelműségét. Az íjászok vonalához érve már óvatosabb volt, és csak távolról vette szemügyre a felbukkanó arcokat. Már éppen végzett, és indult volna tovább, amikor a lándzsások kapitánya hangosan káromkodni kezdett, amiért rossz helyen lábatlankodott. Néhány lépéssel odébb megállt, hogy lekaparja a lócitromot elegáns cipőjéről, amikor egy arra elszáguldó hátas csaknem letaposta. A fű beletört a ruhájába, ahogy kénytelen volt átevickélni az útjába akadó árkon. A körülötte sürgölődő katonák nagyobb ágakból és vékony kötélből épp egy ideiglenes hidat próbáltak összeeszkábálni. Néhány pillanattal később nekiütközött egy fegyvertelen férfinak, aki egy tálca frissen gyúrt tésztát nyomott a kezébe.

- Fogd meg! - kiáltott rá a kopasz szakács, majd hátat fordított neki, és a tábori tűzhely fölé görnyedt. Kitört belőle a káromkodás, ugyanis valamelyik zöldfülű elfejeltette időben kivenni az elkészült kenyereket. A férfi dühösen dobálta ki a szénné égett, füstölő darabokat. A bámészkodók nem rejtették véka alá a véleményüket, és néhányan hangosan felvihogtak.

Miután a hírnök megszabadult a tálcától, keresztülvágott egy újabb poros mezőn. Itt egy mély hangú, pocakos férfi tanított vívni gyerekeket, akik kard helyett botokkal csaptak össze. Nyakába szedte a lábát, és sikerült biztonságban elérnie a másik oldalt. Egy ostromgép árnyékába érve megállt, hogy kipihenje magát. Néhány szusszanás után azonban ismét alig kapott levegőt; félmeztelen, hangosan kiabáló férfiak tűntek elő a semmiből. Mesterük egy olajba mártott égő fadarabbal hadonászva adott újabb leckét a tűz pusztító erejéről.

A szolga ijedten húzódott félre, és a közeli vízmosás felé vette az irányt. Ám itt sem lelte meg a régóta vágyott nyugalmat. Barbárok öltözékét és harci festését viselő katonák készültek rohamozni. Fegyverzetük dárda és rövid íj volt. Ápolatlan külsejüknél már csak a szaguk volt kellemetlenebb; olyanok voltak, mint akik már legalább egy hete nem fürödtek. Fintorogva állapította meg, hogy valóban ez lehet a helyzet.

Lysaer herceget a következő emelkedő után találta meg. Derékig gázolt az egyik apró tóban, amelyet a Mathorn-hegység csúcsai között eredő hegyi patakok vágtak a kőzetbe. Ruha alig volt rajta, és a haja is csurom víz volt, amikor kilépett a sebes vízfolyás partjára. Az egyik fiúnak próbált segíteni, aki egy sikamlós testű pisztrángot üldözött a sekély tavacskában.

- Mártsd homokba a kezed, vagy csavard bele az ingedbe. Látod, mennyivel egyszerűbb? A kis ördög így már nem fog folyton kisiklani a kezed közül. - A bátorítás egy pillanatra abbamaradt, amikor a fiú ijedten felnézett. Izgalmában ugyanis nem vette észre, hogy a herceg ruháját használta fel a halászathoz. Lysaer jóízűen felkacagott. - Ne is törődj vele! Néhány pikkely mit sem számít. Legalább szépen fog csillogni, amikor megszárad. Ha a városi méltóságok meglátják, talán ez lesz az új nyári divat.

A városúr szolgája nem merte félbeszakítani a herceget. Szótlanul közeledett, és már egész el is feledkezett a lovászfiú intéséről, amikor Sulfin Evend megragadta a karját. A páncélkesztyűs kezek a bőrébe martak.

- Az Isteni Herceg számára hoztál üzenetet?

A szolga rémülten rezzent össze, és az ijedtségtől csaknem kiugrott a bőréből.

- A főkormányzó őurasága audienciát kérelmez - törtek ki belőle a szavak. A főparancsnok szigorú tekintetét látva elfordította a fejét a csaknem mezítelen hercegről. Lysaer megérezhette, hogy valami fontos dologról van szó, mert azonnal közelebb lépett.

Sulfin Evend közben rövid, tömör kérdésekkel próbált minél többet megtudni a közelgő találkozó természetéről. Mivel a hírnök csak idegesen habogott, ezért Lysaer kedvességére volt szükség ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. A gyermek visszaengedte a vergődő pisztrángot a patakba, és Lysaer felé nyújtotta az inget. Miután a herceg megkérte a fiút, hogy kerítse elő az egyik kiképzőőrmestert, az egy pillanat múlva eltűnt a szemük elől. Aztán az aranyszálakkal átszőtt ingből törülköző lett. Lysaer hamarosan végzett, és a nyakába terítette a nedves ruhadarabot.

- Valami baj van? - lépett közelebb, és magához vette a fűben heverő nadrágját és tunikáját.

- Etarra főkormányzója szeretne minél előbb fogadni - vette át a szót Sulfin Evend. Nyugtalan keze egy pillanatra sem mozdult el a kardmarkolat közeléből. Annyira megszokta már a fegyvert, hogy eszébe sem jutott az öltözködésben segíteni a hercegnek. Pedig most minden perc számított: Etarra zsarnoki uralkodója haldoklott. - Valami hivatalos pecséttel ellátott iratról van szó.

- Feltételezem, hogy Morfett az utódlásával kapcsolatban kíván rendelkezni - szólalt meg Lysaer. Eligazgatta magán a ruhát, és kicsavarta a vizet a hajából. Amikor ezzel végzett, komor tekintetét a hangosan szuszogó, elvörösödött palotaszolgára emelte. - Most azonnal eleget teszek a kérésnek. Keresd meg a konyhásfiút, és kérj tőle egy pohár vizet. Aztán térj vissza a szakácshoz, aki majd a következő szekérrel visszaküldet a városba, hogy ne kelljen újra átvágnod a gyakorlótéren.

* * *

Morfett, Etarra városura, a Kereskedelem Védelmezője, az Északi Tartományok Főkormányzója erőtlenül feküdt a selyemlepedők között. Az erős testalkatú, alacsony, májfoltos bőrű férfi haldoklott. Arca sárgásfehér színéből látszott, hogy már megváltás lenne számára a túlvilági lét. A hálószobát, ahol az utolsó napokat töltötte, és ahol a végrendelete megszületett, ugyanolyan luxus jellemezte, mint életének bármely másik pillanatát. A padlót és a falakat márvány borította, az ablakok színes üvegtáblákból készültek. A déli napsütés olyan erősen tűzött az ellenzőkre, hogy a sűrű vászon szinte alig nyújtott árnyékot.

Az állott levegőben a napszítta agyagtéglák szagát elnyomta az izzadság és az orvosságok kipárolgása. A rózsaolaj és a füstölők csak rontottak az összhangon. Egy szolga pávatollakból készített legyezővel állt a fekhely végében, hogy némileg felfrissítse a beteget. Az ágy melletti asztalkán a lédús dinnyeszeletek fekete és zöld legyeket vonzottak. Valamivel odébb egy atchazi gyógyító sürgölődött, és különböző színű főzeteket kevert a táskájából előkerülő üvegcsékből.

Szülei sivatagi emberek voltak, akik révén ritka tudás birtokába jutott. Ismerte a Sötét Anya rítusait és a ritka gyógynövények hatásait; cserébe megtűrték az udvarnál. A férfi azonban tudta, hogy Morfett halála után milyen veszélyek leselkedhetnek rá. Amikor Lysaer átlépett a küszöbön, magában motyogva összeszedte a csontamulettjeit, és elhagyta a termet.

A Magasságos Herceg haja gyorsan megszáradt a napon. Mire felért a város kapujához vezető emelkedő végére, már alig látszott rajta nyoma a fürdőzésnek. Egyedül a masszív bástyák között fújó szél miatt begöndörödő hajvégei utaltak arra, hogy nem a városúr palotájában töltötte a délelőttöt. Mivel nem akarta megsérteni az elébe siető szolgákat, ezért néhány percet rászánt az átöltözésre. Tiszta inget és nadrágot húzott; az aranyszegélyű ruha minden egyes mozdulatánál megcsillant az erős fényben. A visszatükrözött sugarak őrült táncot jártak a palota fényesre lakkozott bútorai között.

- Miben lehetek a város szolgálatára? - kérdezte Lysaer, ahogy megállt az ágy végénél.

A főkormányzó kinyitotta táskás szemét, amely beteges, sárgásszürke színben villant meg.

- Áldott Herceg - nyílt szét a férfi kiszáradt ajka. Inkább grimasz volt ez, mint mosoly. - Hát eljöttél.

A közelgő halál tudata eltompította a hangját. Nem neheztelt a másikra, sőt, inkább örömét lelte abban, amit látott: Lysaer s’Ilessid ugyanúgy nézett ki, mint huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor először látta. Ezt egyértelműen az istenek kegyelmének tudta be. Még mindig erőtől duzzadt, és tele volt élettel. Az a férfi állt előtte, aki újjászervezte Etarra védelmét a szörnyű csapás után, amelyet az Árnyékmester mért a városra a Tal Quorin partjainál.

- Két utolsó kívánságom van - zihálta Morfett. - A kormányzótanács már jóvá is hagyta az egyiket. - Álla türelmetlenül megrándult, de a gesztus csaknem teljesen elveszett a petyhüdt toka redői között. - Jer közelebb! Vizsgált meg magad az iratot!

Apró villanások támadtak a levegőben, ahogy Lysaer az ágy mellé lépett, és kinyitotta az ott fekvő ládikát.

- A tekercs fekete zsineggel van átkötve, amelynek a végén ezüst- és skarlátszalagok vannak - közölte Morfett. - Valószínűleg a többi tetején találod.

Lysaer kiemelte a nehéz pergament, amelyet Etarra kilenc céhének pecsétjével, valamint a főkormányzó címerének viaszlenyomatával zártak le. Az iratot még nem bontották ki.

- Megtaláltam, de a pecsétek még nincsenek feltörve.

- Az rád vár. Olvasd csak el! Neked szól. - A haldokló visszasüppedt a párnák közé. Homlokát csillogó veríték borította el; már a beszéd is megerőltető volt számára. - A végső tartalékaimat arra használtam, hogy a jóváhagyás hagyományos útját megkerülhessük az ügy sürgőssége miatt.

Lysaer feltörte a pecsétet. Aranyszínben világító haja felett mintha halvány fénykoszorú villant volna fel, ahogy a vastag pergament kisimította. Az irat tetején Etarra kormányzótanácsának kézzel festett jelképe látszott. A vörös-arany címer alatt mindössze két, cirádás betűkkel írott sor húzódott. A papiros többi részét a méltóságok aláírása és rangjának felsorolása tette ki. A rövid mondatok tartalma egyértelmű volt. Etarra városura lehetővé tette Lysaer s’Ilessid, Tysan hercege számára, hogy jelöltként induljon a hamarosan megtartandó főkormányzó-választáson.

- Nem is kérdezed, hogy miért? - hörögte az idős zsarnok, aki lehunyt szemmel várta a másik reakcióját.

Lysaer felemelte a fejét. Testén alig látható remegés futott végig, majd a díszes ruha csillogása megállapodott. Tisztán zengő hangja betöltötte a termet; ugyanolyan megnyugtató volt, mint a pávatollakból készült legyező suhogása.

- Szeretném, ha te mondanád el - válaszolta, majd napbarnított kezével hozzálátott, hogy összetekerje a pergament. A feltört pecsétek helyett a szalagokkal rögzítette az iratot.

- Ravasz, nagyon ravasz - nyögte a főkormányzó, és arcán erőltetett mosoly jelent meg. - Gondolom, arra feleslegesen emlékeztetnélek, hogy a tisztség egy életre szól. De ehhez először el kell nyerned a szavazatokat. Ha kudarcot vallasz, az utolsó leheletemmel megátkozlak.

Lysaer nem vette fel a másik által eléje dobott kesztyűt, inkább szép lassan az ágyra tette a pergament.

- Ezek szerint meg akarod várni, amíg a májam teljesen felmondja a szolgálatot? Rendben van - nyitotta fel ismét savószín szemét a főkormányzó. - Félek. Az Árnyékmester eltűnt a kontinensről, az avenori céheket pedig csak a minél nagyobb vagyon összeharácsolása vezérli. Kevesen élték túl a Dier Kenton-völgyet ahhoz, hogy emlékeztessék az embereket a veszélyre. Az etarraiak azonban nem feledték el a Tal Quorint. A barbár mészárlás és a Minderl-öböl túlélői azonban megöregedtek, és hamarosan követnek engem. Én pedig gyanakvó ember vagyok. Biztos vagyok benne, hogy a Sötétség Ura visszatér, hogy csapást mérjen a gyanútlanul felnövő nemzedékre. Ha igazam lesz, akkor az elkövetkező évek roppant fontosak. A megelőző intézkedéseket még azelőtt írásba kell foglalni, hogy a régi tanácsadóim visszavonulnának.

- Két kívánságot említettél - mondta Lysaer. - Folytasd!

A főkormányzó torkából rekedt nevetés tört fel, amely hamarosan torz hörgéssé, majd élénk köhögéssé változott. Arca olyan színt öltött, mint az olvadt vaj.

- Új falakat akarok, herceg. Erős védelmi vonalakat, amelyek a nap huszonnégy órájában biztonságot nyújtanak. Ha most ostrom alá vennék a várost, az csúnyán végződne. Alig tartanánk ki néhány napig. A hegyek sziklás lejtői nem tudják ellátni a megnövekedett lakosságot. Nincsenek ciszternák kialakítva az esővíznek, és nincs jól védhető belső fellegvárunk. - A színtelen virsliujjak megszorultak a takaró peremén. Morfettnek már nem volt annyi ereje, hogy élénken gesztikulálni kezdjen. - Én az Araithe-alföld felé húznám fel a falakat, ahol biztonságosan lehetne állatokat tenyészteni, és növényeket termeszteni. Ez a terület képes lenne ellátni a várost. A hegyi barlangok szolgálnának raktárként. Azt kérem tőled, hogy építs egy új Etarrát, amely a Fény székhelyévé válhatna. Nem engedhetjük meg, hogy az avenori kereskedők gyengesége miatt elbukjon az ügy. Megteszed ezt? Az az utolsó kívánságom, hogy a város irányítását arra érdemes kezekbe adhassam. Ha elfogadod, akkor a tiedbe.

Lysaer felemelkedett. Ingének ujján megcsillant a fény, ahogy kezével Morfett felé nyúlt. A kardforgatástól szerzett bőrkeményedések nem akadályozták meg abban, hogy megszorítsa a főkormányzó kezét.

- Teljesítem a kérésedet. Etarrának új falai lesznek. Minden egyes kőtömb az árnyék elleni küzdelem szimbóluma lesz. Azért az Avenorban felhalmozott gazdagságnak is vannak előnyei. A kincstár könnyedén képes lesz finanszírozni a kőműves mestereket. Melyik falszakasz nevében őrizzük meg az emlékedet?

- Amelyik északra, a Tal Quorin felé néz - suttogta Morfett főkormányzó. Szemhéja leereszkedett. Légzése már alig volt hallható. Gondosan meg kellett válogatnia az utolsó szavait. - A Fény kísérjen utadon, Áldott Herceg! Küldess egy szolgát a lányaimért!

- Magam továbbítom a kérésedet a családodnak - jelentette ki Lysaer s’Ilessid gyengéden. Bal kezével oldalra nyúlt, magához húzott egy széket, és leült. - De előtte hallgasd meg, hogy milyen egyéb terveim vannak még Etarrával a Fény szolgálatában!

Elkezdett beszélni. Közben egy pillanatra sem eresztette el a főkormányzó jéghideg ujjait. Egész késő délutánig nem tartott szünetet. Amikor végzett, már teasárga napsugarak festették meg az ablaktáblákat. Morfett arcára a hála könnyei véstek barázdákat.

- Úgy halhatok meg, hogy nincs félnivalóm a sötétségtől - sóhajtott fel a párnák közé süppedt főkormányzó. Kinyitotta a szemét, de már nem látta az ágy mellett ülő férfit. Csupán világos és sötét foltok jelentek meg előtte. - A Fény nevében remélem, hogy te leszel az utódom. Akadályozd meg, hogy a s’Ffalenn fattyút királlyá koronázzák Ithamonban, és uralkodj sokáig, ha én már nem leszek!

* * *

Az alestroni hercegi gálya két hónappal azután érkezett haza, hogy Morfett főkormányzó halála miatt félreverték a harangokat Etarra városában. Az éjszaka sötétjébe borult kikötőben lágyan hullámzott a tenger. Csak az égbolton cikázó villámok világították meg időnként a vízfelszínt. Ath Testvériségének egyik beavatottja nemrég áldotta meg a learatott árpát, és egész Kelet-Halla-ben kazlakba gyűjtötték a szalmát. Bransian herceg bőre ugyanolyan barnára égett a nap alatt, mint a mezőkön dolgozó munkásoké. A férfi épp a vár alsó csarnoka felé igyekezett. A szolgák már jól ismerték uruk szokásait, ezért az egyik konyhalegény még azelőtt megérkezett egy korsó sörrel, hogy Bransian elkiálthatta volna magát. A herceg hálás volt az előrelátásukért, és elégedetten emelte szájához a hűs nedűt. A hirtelen mozdulattól a hab kicsapott az agyagkorsó oldalán, és végigfolyt a kezén, de a férfit ez egyáltalán nem zavarta. Kedvenc két kopója és egy hatalmas szelindek loholt a sarkában. Az ebek a fülüket hegyezve telepedtek le uruk lábánál, miközben próbálták a kétlábúak zajongásából kitalálni, hogy mire is számíthatnak. Gyerekek botladoztak körülöttük, tucatnyi apróság, unokaöccs, fivér, húg és fattyú sokasága keveredett össze a fejőasszonyokkal, mesteremberekkel és szolgákkal.

A törzsek ősi törvénye szerint a születési előjogok nem sokat számítottak. Még a lázadás után öt évszázaddal is tartották magukat a hagyományokhoz: egy lovász fiából is lehetett testőrkapitány, ha érdemei alapján erre alkalmas volt.

A kikötőből útnak indított futárlány könnyen rátalált a hercegre. A férfi épp a sör habját törölte le a bajuszáról és szakálláról. Poros csizmájába egy hároméves forma gyermek próbált megkapaszkodni. Egy pirospozsgás arcú kislány tipegett oda hozzájuk (valószínűleg nemrég tanulhatott csak meg járni), és a kezében tartott kenyérdarabból a kutyákat kezdte etetni. Feltűnt egy harmadik csöppség is, aki időközben elhagyta valahol a nadrágját. Nevetve és sikongatva fogadta, amikor a szelindek nyalogatni kezdte a lekvárt az arcáról.

- Visszatért a gálya, nagybácsi - próbálta túlkiabálni a hírnök a hangzavart. - Dawr néne félúton van a kikötő és a vár között.

Bransian felhördült. A sörhab maradványa százfelé repült a szakálláról, ahogy kiabálni kezdett!

- Ezek a kölykök szutykosabbak, mint a kutyáim a kennelben! - Idegesen körbemutatott a termen, ahol Alestron következő nemzedéke csúszott-mászott. - Ha Dawr így látja őket, szíjat hasít mindannyiunk hátából. Valaki legalább néhányat megfürdethetne. Adjatok rájuk tiszta ruhát, a többit meg rejtsétek el a lovak vályúi mögött!

Mearn éles nyelvű asszonya azonnal kezébe vette az irányítást. Parancsai nyomán olyan sürgés-forgás támadt, amely a legtapasztaltabb őrmesternek is a dicséretére vált volna. A herceg kissé megnyugodva kortyolt bele a sörébe, majd észrevette, hogy a lány még mindig ott áll előtte.

- Mi van még? - Villám hasított az éjszakába. Az ablakok megremegtek. Bransian a szótlan leányt nézte, aki valószínűleg Parrien egyik gyermeke lehetett. Ahogy szemügyre vette a kiugró, szögletes állkapcsát, mégis inkább Keldmarre fogadott volna. - Mintha a vén sárkány hazatérése nem lenne elég, hogy tönkretegye a napomat!

A mennydörgés alapjaiban rázta meg a fellegvárat.

- Az Esthajnalcsillag nevű brigg hamarosan befut északról - bökte ki a lány, amint lélegzethez jutott. - A Nagy Sziklánál látták meg a hajót, még mielőtt a vihar megérkezett volna a csatornához. Az őrszem lovas futárt küldött. A férfi szerint Keldmar zászlaja alatt hajóznak, amelyet a Hetek jele egészít ki.

- Dawr és egy minden lében kanál varázsló! Ráadásul ugyanazon a napon? - Bransian a napszítta vörös köpenyébe törölte a kezét. Még az árpamezőkön járva is ragaszkodott a láncingéhez, és kedvenc hosszúkardja sem hiányozhatott az oldaláról. - Daelion szőrös seggére! - Az asztalra csapta az időközben kiürült korsót, hátrasimította a haját, és végül felnevetett. Arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a korábbi feszültség. - Igazából csak most kezd érdekes lenni a dolog.

Kicsit késve jutott eszébe, hogy saját magát is rendbe kellene szednie. Csizmáját vastag sár borította, ingén terjedelmes izzadságfoltok virítottak. A lány felé fordulva elbődült:

- Kerítsd elő a feleségem vagy a szolgálóját! Amelyiket előbb megtalálod, attól kérj egy tiszta inget!

Miközben a gyermek sietve eltűnt, és a kutyák nyüszíteni kezdtek a közelgő vihar miatt, Bransian nekivetkőzött. A piszkos ruha és a láncing halmának tetején a megviselt, szegecsekkel kivert bőrmellény landolt. Lerúgta magáról a csizmát, és a nadrágon kívül mindent levett. Ahogy kilépett az oldalsó ajtón, a kopók ugatni kezdtek; nem akaródzott kimenniük a viharba. Kétségbeesetten pillantottak jobbra és balra, mert odakinn egyre sűrűsödtek a villámok. Aztán megnyíltak az ég csatornái. Nehéz esőcseppek hullottak a kikövezett udvarra, és hamarosan megjelentek az első fodrozódó felszínű pocsolyák. A szelindek letelepedett a hátsó lábára, és gyászos képet vágva vette tudomásul gazdája döntését. Bransian elvigyorodott. Az időjárás ugyanis tökéletesen visszatükrözte a hangulatát. Felnézett, és az egyik vízköpőről csorgó patak alá beállva ledörzsölte magáról a koszt.

* * *

Alestron belső fellegvárában volt egy karcsú, magas torony, amelynek legfelső szobája sasfészekre emlékeztetett. A helyiséget vékony lőrésekkel látták el; ablakai nem voltak. Innen remekül rá lehetett látni a felsőváros falaira és a tölcsértorkolat magas sziklafalain sorakozó városi háztetők tengerére. Bransian s’Brydion ha tehette, mindig itt tárgyalt a bizalmas dolgokról, a szoba ugyanis tökéletes menedéket kínált a kíváncsi fülek elől. Volt azonban egy másik előnye is: a helyiségben nem fért el annyi szék, hogy a család asszonyai is részt vehessenek ezeken a megbeszéléseken.

A férfihatalom itt mindenféle kötöttség nélkül érvényt szerezhetett magának. De a s’Brydion asszonyok akkor sem vettek volna részt ezeken a találkákon, ha a herceg meghívja őket. Amikor a titokzatoskodó fivérek magukra maradtak, szinte sohasem született kézzelfogható eredmény. A kölcsönös vádaskodásokból mindig heves viták támadtak, amelyek csak sokára csitultak el. A tapasztalat megtanította az asszonyokat arra, hogy a férjeik úgyis kimerítően ismertetik velük a részleteket, amint sebeiket nyalogatva visszavonulnak saját lakrészük menedékébe. Ilyenkor tudomást szereztek az összes elhangzott sértésről és a gyakran teljesen eltérő véleményekről.

Mivel az évek folyamán a nők hozzászoktak uraik hangoskodó természetéhez, gyakran összeültek egymás között, hogy higgadtan megvitassák a történteket. Bransian herceg makacssága ritkán tudta csak legyőzni a feleségek által kiötlött ésszerű kompromisszumot, és szinte mindig született valami áthidaló megoldás. Azon ritka alkalmakkor, amikor a Hetek egyik varázslója érkezett látogatóba, a négy fivér asszonya engedelmesen visszavonult. Egy tál sütemény és egy csésze tea felett vitatták meg az udvari pletykákat, és ráhagyták a döntést a hatalom férfi képviselőire.

Dawr néne azonban kivételnek számított. Ha úgy döntött, hogy jelen kíván lenni, senki sem mert ellenvetéssel élni. Kezét az ezüstfejű sétapálcán tartva ért fel a meredek lépcső tetejére, és egy szusszanásnyi pihenőt tartott. A terembe belépve egy pillanatnyi habozás nélkül fészkelte be magát a hercegi címerrel díszített székbe.

Bransian belenyugodott a másik döntésébe. Az idős asszony mellé lépett, és üdvözlésképpen csókot lehelt az arcára. Szakálla még mindig nedves volt, de már tiszta inget és száraz nadrágot viselt. Magas felépítése és széles válla miatt a terem mindig sokkal kisebbnek tűnt, mint amekkora valójában volt. A férfi lecsatolta a kardot az övéről, és az asztalra fektette az egyszerű, barna bőrtokkal együtt. Aztán kelletlen grimasszal az arcán megragadott egy másik széket. Megperdítette, és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta, mit sem törődve a súlya ellen tiltakozó deszkákkal.

Odakinn a vihar szakadatlanul tombolt. Az erős szél besodorta az esőcseppeket a lőréseken. A külső részen ülő vízköpők nem tudták elvezetni az összes vizet, amely apró patakokban utat talált a fal mentén. Nemsokára nedves foltok képződtek a vékony nyílásoknál.

Parrien érkezett meg harmadiknak. Hajfonatából esővíz csepegett, nadrágjának szára teljesen átázott, és a lábához tapadt. A tanácskozás híre valószínűleg az asztalnál érte, mert még mindig a késére tűzött almából falatozott. Mearn ott loholt a sarkában, vékony arcán látszott, hogy viharos sebességgel kavarognak a gondolatai. Utánuk egy ázott tollazatú holló röppent be az ajtón. A madár az egyik szék támlájára telepedve lerázta a vizet a szárnyáról, és panaszosan felkárogott.

- Traithe is megérkezett? - tette fel a kérdést Bransian a nyitott ajtó felé fordulva.

- Ja - jött Keldmar visszhangot verő válasza valahonnan a lépcsőfeljáróból.

Egy perccel később belépett a fekete ruhát viselő varázsló, aki semmi nyomát nem mutatta annak, hogy megviselte volna az utazás végső szakasza. Széles karimájú kalapja megóvta attól, hogy az esővíz a gallérja alá csorogjon.

A mögötte igyekvő Keldmar utálta az ilyen védelmeket. A Parrien ikertestvérének is beillő fivér (aki vakmerőségben mindenképp pontos mása volt az idősebb s’Brydionnak) belépett a terembe. Lyukas tengerészcsizmája hangosan szörcsögött és cuppogott minden egyes erőteljes lépését követően. A vállán egy vízhatlan térképtartó fityegett. Az asztalhoz érve a férfi a deszkákra csapta a hengert. A bronz fedél csilingelve ütődött neki a fának, és lecsúszását csak Bransian hosszúkardja állította meg.

- Van valakinél olajos rongy? - kérdezte minden udvariaskodás nélkül. - A jó öreg vihar minden bizonnyal rozsdásra csipkézi a kedvenc kardom.

Mearn leemelte az ajtó melletti kampón függő olajlámpát, és átnyújtotta neki. Következő kérdéséből csak úgy sütött a rosszindulat.

- Mit műveltél az Esthajnalcsillag kapitányával, hogy nem volt kedve beleütni az orrát a dolgainkba?

- Feylinddel? - tört ki a nevetés Keldmarből. - Azt a cafkát senki nem kényszerítheti semmire. - Előhúzta a kését, kipiszkálta a lámpás tartályának zárját, és az olajból zekéjének szegélyére löttyintett egy keveset. Fejét csóválva nézett végig a kardhüvelyből előhúzott fegyveren, majd az anyagba fogva dörzsölni kezdte a kék acélt. -Szabályszerűen lerugdosott minket a hajójáról a kikötőben. Azonnal indult vissza a tengerre. A vihar egyáltalán nem aggasztotta. Valami sürgős üzenetről beszélt, amelyet késedelem nélkül délre kellett vinnie.

Parrien mély lélegzetet vett, hogy tovább provokálja a testvérét, Dawr néne azonban ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon.

- Hát már elfeledkeztetek az őseitek által vállalt kötelezettségről, és kiveszett belőletek minden jó modor, ostobák?

Parrien feltápászkodott, és átadta a legkényelmesebb széket Traithe-nek.

- Isten hozott Alestronban - szólalt meg Bransian lesütött szemmel. - Miben állhatunk a föld szolgálatára?

A varázsló leült. Néhány pillanat alatt úgy helyezkedett el, hogy a régi sebek fájdalmát a minimálisra csökkentse. A lőréseken túl felvillanó villámok fénye elmélyítette a ráncokat az arcán. A kalapon körbefutó ezüstcsík baljósan ragyogott fel.

- Először hallgassuk meg Keldmar híreit. Amit mondani akarok, az nagyrészt az Etarrában történtektől függ.

Dawr néne kivillantotta a fogát.

- Mi a fészkes fenét művelt már megint az a piperkőc istenátka?

- Még nem hallottad? - dőlt hátra Parrien. Összefonta a kezét, és csizmás lábát az asztalra téve körbenézett. A durva külső alatt azonban egy ravasz menyét lakozott. Amikor már mindenki rá figyelt, Keldmarre mosolyogva folytatta: - Lysaer hivatalosan is Etarra főkormányzójának választatta magát. Mindezt néhány nappal azután, hogy a jó öreg Morfettet elföldelték.

Keldmar felvonyított, az asztalra csapott, és visszavette a szót a testvérétől.

- Még alig oszlott szét a gyászoló tömeg, amikor hat láda arany érkezett meg egy gyors gálya fedélzetén. Egyikőtöknek sem fog tetszeni a s’Ilessid trónbitorló első hivatali napján hozott intézkedése. - Félretette a fegyverét, magához húzta a térképtartót, és lepattintotta a fedelét. Néhány gondosan összecsavart papírlap hullott rá a herceg bőrtokba bújtatott kardjára. Mire a pergamenek kirúgták magukat, láthatóvá vált egy három védelmi vonalból álló erődítmény terve.

A hirtelen beálló döbbent csendet kihasználva Keldmar ismét felvette a fegyverét, és folytatta a fényezését.

- Lysaer a legjobb kőművesmestereket akarja felbérelni, akik az elssine-i kőfejtőben dolgoznak.

- Akik az ősi kentaur feljegyzések maradványaiból lesték el a fogásaikat? - reccsent meg a tölgyasztal, ahogy Bransian előredőlt. Aggodalmaskodva vonta össze a szemöldökét. - Ez rossz hír. -Traithe hollója az asztalra szökkent, és a fejét megbillentve mintha a terveket kezdte volna tanulmányozni. Bransian zavartan folytatta: -Ath bosszúálló angyalára, ezeket a külső falakat az etarrai előhegyek lábához akarják építeni? Kit kellett kardélre hánynod, hogy megszerezd a terveket?

Keldmar megvonta a vállát. A zekéjére rakódott sófoltok szürkén megvillantak a lőréseken beáramló fényben.

- Szerencsére nem mind örököltük a vérontás iránti rajongásod. - Eleresztette ruhájának rongyként használt szegélyét, és elégedetten nézett végig a csillogó acélpengén. Ujjával megvizsgálta a fegyver élét. - Valamelyik közös barátunk együtt italozott egy őrrel, és ellopta a kulcscsomóját. Ezek a rajzok csupán másolatok. Az eredeti tervek ugyan eltűntek egy időre, de hamarosan megkerülnek. Arról persze gondoskodtunk, hogy olyasvalakire terelődjön a gyanú, aki már korábban is a bögyünkben volt.

- Tehát zűrzavart keltünk az ellenség soraiban - jelentette ki Bransian, aki már nem is törődött azzal, hogy a holló átugrotta a csuklóját, és egy tintafoltot kezdett vizsgálgatni. - Kinek a selymes tollazatát borzoltad össze?

Gonosz fény gyúlt Keldmar szemének mélyén.

- A patkányképű kincstári hivatalnokét, aki a fejvadászok skalppénzét is fizeti, ki másét? Árulás vádjával fogták perbe.

- Remélem, sikerült elvarrnod a feléd vezető szálakat - szólt közbe Mearn, akinek tiszta hangja betöltötte a termet. - Lysaer inkvizítorai roppant alaposak. Ha az etarrai fattyú kiszagolja, hogy az emberünk ártatlan, akkor egyesével végigfut az esetleges rosszakaróinak listáján. Általában addig vizsgálódnak, amíg nem sikerül egy vallomást kicsikarni valakiből, hogy aztán máglyára vethessék.

- Az a csúszómászó? Ártatlan? - Parrien felnevetett, de Traithe szigorú tekintetét látva kissé összehúzta magát. - Ugyanarról a görényről van szó, aki az elfogott barbár gyermekeket eladja a cserzővargáknak. Ráadásul már évek óta azzal hizlalja magát, hogy kenőpénzért cserébe bérgyilkosokat küld a kereskedőcéhek nem kívánatos képviselőihez. Annyi ellensége van, hogy előbb-utóbb úgyis bevégezte volna. Keldmar nem teljesen ostoba, csak akkor, amikor a legjobb lovait teszi fel Mearn ellen kártyán.

A sértett fél az asztalra csapta a kardot, és dühösen felpattant.

- Elég! - csattant fel Dawr néne. Az okos holló azonnal elrugaszkodott, és az egyik falmélyedésben keresett menedéket. Az idős asszony kezében megvillant az ezüstvégű bot, és az egymásnak ugró testvérek közé csapott. A kezét érő ütés eltántorította Keldmart a további vitézkedéstől, Mearnt pedig egy szúrós pillantás tartotta a helyén. A vékony férfit csak egy hajszál választotta el attól, hogy bekapcsolódjon a vitába, de a tüdejébe szívott levegőből végül csak egy lemondó sóhajtás lett.

Keldmar magához húzta a kardját, és morcos képet vágva dörzsölgette megdagadt csuklóját. A s’Brydionok nagyasszonya azonban nem törődött tovább velük; szigorú tekintetét a hercegre emelte.

- Egyáltalán nem tetszett az, amit Tysanben láttam - jelentette ki. - A kereskedők zsírosra híztak, és a kapzsiság teljesen elvette az eszüket. Újabb és újabb ládákat töltenek meg arannyal, de közben egyáltalán nem foglalkoznak a jövővel. Arra már nem jut idejük, hogy az uruk politikai lépéseit figyeljék. Én roppant nyugtalanítónak találom ezt a látszólagos nyugalmat. A cselszövés szálai olyan mélyen húzódnak, hogy még csak pletykákat sem lehet hallani.

- Althain Őrzője egyetért veled - csettintett Traithe, hogy visszahívja magához a madarat. A holló felkárogott, majd helyet foglalt a varázsló kalapjának tetején. - Sethvir azért küldött, mert szeretné, ha megfontolnátok valamit. A biztonság kedvéért célszerű lenne, ha három gyermeketeket havishi családba házasítanátok.

Bransian sértett tekintettel nézett vissza a varázslóra. A homlokán elmélyültek a ráncok.

- Tudomásom szerint még el sem kezdték építeni Etarra új falait. A mi várunk pedig szilárdan áll már évszázadok óta. Az Áruló lázadása után is kitartottunk, és végignéztük, ahogy Lysaer megsemmisítő vereséget szenved Vastmarkban. Az etarrai toborzások kardcsörgetésétől eltekintve szinte el sem hagyta Avenort. A kereskedelem köti le minden idejét. Nincs olyan dolog Ath ege alatt, amitől félnünk kellene. Miért gondolja Sethvir, hogy nem tudjuk megvédeni magunkat?

Traithe állta a másik tekintetét. A kalapján ülő madárhoz hasonlóan ő sem pislogott.

- Mert az erődítményetek remek célpont lehet egy esetleges háborúban.

- Ez nem újdonság - vágta rá Mearn, akinek vékony alakját megvilágította a háta mögött kirajzolódó villám fénye. - Amikor elhagytam Avenort, már javában tartott a hazugságok hadjárata. Mind közül a legarcátlanabb az volt, hogy Talith hercegnő öngyilkosságot követett el.

- A nyári toborzások jelentik az egyetlen olyan dolgot, amely a tömegek szeme előtt zajlik - dőlt előre Traithe, mert már kezdett elzsibbadni a lába. A szék panaszosan megnyikordult. A varázsló ismét csettintett az ujjával, és a madár leugrott a kalapjáról, hogy az alkarján foglaljon helyet. Szája furcsa grimaszba torzult, mintha vonakodna kiejteni a következő mondatokat.

- A háttérben viszont sok minden zajlik. Legtöbbjük nyugtalanítóbb, mint az új etarrai falak. Lysaer és a Fény Szövetsége varázshasználókat toboroz azokból, akiket eddig elkerült a főinkvizítor ítélete. Etarra már hozzálátott, hogy összegyűjtse a kiképzésükhöz szükséges könyvtárat. Első feladatuk az lesz, hogy a saját fajtájukat kiirtsák. Ha valaki egyszer ilyen eszközt kap a kezébe, azt használni is fogja, ilyen az emberi természet - pillantott fel a varázsló. Őszinte aggodalom ült ki az arcára, ahogy Bransianre nézett. - Alestron falai kitartanak a kardok és nyílvesszők ellen, ehhez nem fér kétség. De mit tesztek akkor, ha lánggal, fénnyel és feketemágiával támadnak ellenetek?

Feszült csend következett. Néhány szívdobbanásnyi ideig csak az esőcseppek dobolása hallatszott a teremben. Dawr néne úgy gubbasztott a helyén, mint egy apró, felborzolt tollú sólyom. Mearn hátralökte a székét, és járkálni kezdett. Bransian a szakállát piszkálta, miközben dühös arcot vágott. Parrient látszólag nem kötötték le a varázsló szavai; a férfi az asztalon egy repedést vett szemügyre, amely Asandir egy korábbi látogatásakor keletkezett. Keldmar roppant kellemetlenül érezte magát, mert a holló tekintete nem mozdult róla. Kínjában beszélni kezdett:

- A törzsek vére folyik az ereinkben - csúsztatta vissza a kifényesített kardot a hüvelyébe. - A nagykirály megbízásából őrizzük a törvényeket, őseinket a Hetek Szövetsége ültette fel a trónra. Az egyezmény szigorú szabályai legtöbbünk előtt ismertek. A nagykirály távollétében nem kérhetjük a varázslók segítségét, ha valaki feketemágiával támad ellenünk?

- Kérhetitek - ismerte el Traithe. - Az önös cél érdekében felhasznált mágikus hatalom ellen jogunk van fellépni. De az ígéretünk mit sem ér, ha erőforrások hiányában nem tudunk ennek eleget tenni. A Hetek vállát hatalmas teher nyomja, és így megfogyatkozva nem vagyunk képesek minden feladatot ellátni. Ha Lysaer csapatai gondosan kiválasztják az időpontot, és akkor támadnak, amikor akadályoztatva vagyunk, attól félek, nem tehetünk semmit. Sethvir világosan fogalmazott. A földhálón képes kiolvasni különböző mintákat. Az Avenorban felhalmozott vagyon és az Etarrában épülő új védművek között egyértelmű a kapcsolat. Egész pontosan úgy fogalmazott, hogy a kettő együtt szikra és kanóc.

Felesleges lett volna tovább ragozni a dolgot. Alestron lehet a kovakő, amely a szikrát adja, hogy fellobbanjon a láng. Bransian nagyon jól tudta, hogy a várában dolgozó Cattrick és a többi folyóvégi szökevény milyen veszélyt hozhat a fejére. A mennydörgést túlkiabálva tette fel a kérdését.

- Sethvir látta, mi fog történni?

Traithe őszintén válaszolt; a villámok fényében a varázsló csupán árnyék volt a világos fal előtt.

- Még nem. Lehetőségeket látott, és baljós előjeleket. - A varázsló arcán most nyoma sem látszott a nevetés által hátrahagyott árkoknak. A mozdulatlan holló remekül kifejezte gazdája nyugtalanságát. - Sethvir figyelmeztetett, hogy valamit feltétlenül közöljek veled. Lysaer s’Ilessid a s’Ahelasok jövőlátásával bír, amelyet az anyjától örökölt. Ne ítéljétek meg könnyelműen a kezében tartott lapokat abból a néhányból, melyeket már kijátszott. A Ködszellem átka irányítja. Ha kiszagolja, hogy Arithon oldalán álltok, akkor számító módon megtartja magának ezt az információt. Évekig is készenlétben tarthatja az aduját anélkül, hogy kijátszaná. Csak akkor rukkol elő vele, amikor minden készen áll a megsemmisítő csapáshoz.

- A s’Ilessid már most tudja, hogy elárultuk. Ehhez nem fér kétség - húzta ki magát Dawr asszony. Ujjai megfeszültek a bot ezüst markolatán, és lélegzetvételnyi szünet után folytatta: - Túl sok kíváncsiskodó tekintet tapadt a hátamra Avenorban. A Dagályrévben kitett, napkörcímert viselő pap fiatal volt ugyan, de korántsem ostoba. Le merném fogadni, hogy nem egyszerű kémként működött volna. Cerebeld ölebe volt, akiről lerítt, hogy mágikus képességek birtokában van.

A holló az idős nő felé fordította éjfekete csőrét. Szeméből emberi értelem és kíváncsiság tükröződött. Bransian épp valami lekicsinylő megjegyzéshez készült, Mearn azonban készen állt, hogy megvédje nagyanyját. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, Traithe közbevágott:

- Ez elég merész feltételezés. Mégis, mire alapozod?

Dawr dühében az orrán fújta ki a levegőt.

- Akárhányszor rám nézett, felállt a szőr a nyakamon. Világ ostobája az a nő, aki nem hallgat a megérzéseire, ha a családja biztonságáról van szó.

Traithe vidám mosolya csak egy pillanatra villant elő, majd úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Bransian herceghez fordulva előrukkolt a válaszával.

- Jól tennéd, ha több figyelmet fordítanál nagyanyád megérzéseire.

A holló tisztában volt vele, hogy ezzel véget ért a beszélgetés, és szárnyra kapott. Hamarosan eltűnt a lépcsőfeljáró sötétjében. A varázsló is felemelkedett. Méltóságteljes mozdulatait eltorzította a régi sebek szüntelen fájdalma. Kezét az asztalra támasztotta, és másik tenyerével végigsimított az új etarrai védművek tervrajzán.

- Az elssine-i kőművesek valóban ismerik a kentaurok művészetének töredékeit?

Bransian hatalmas kezével a szék támlájára nehezedett, és kissé előredőlt.

- Döntsd el magad! Ezt a tornyot is az egyik mester ük-ükapja emeltette.

- Akkor Sethvirnek igaza volt - sóhajtott fel Traithe. Tudta, hogy a meredek lépcsősor után még hosszú éjszaka vár rá. - Etarra új falai el fogják vágni az ötödik sáv áramlatait. A Hetek valamelyik varázslójának oda kell mennie, és fel kell készítenie a földet. Muszáj lesz megerősíteni a mágikus csatornákat, különben a kontinens egésze sérülhet.

Dawr néne felé biccentett, majd búcsúzásképp megrázta a herceg csuklóját.

- Bocsáss meg a sietős távozásomért! Minél hamarabb üzennem kell az Althain Toronyba, hogy Asandir a tettek mezejére léphessen.