5669. KÉSŐ ŐSZ-TÉL
TIZENEGYEDIK FEJEZET
CSALÉTEK
A hideg évszak beköszöntével a Sards-hágón áthaladó karavánok megváltak a nehéz ökrösfogatoktól, és inkább öszvérekkel szállították az árut. A Rathain déli határán álló Sziklapillér már korokkal ezelőtt is fontos tájékozódási pont volt. Igaz, ekkor még a napfivérek kecses, művészi festésű csónakjai indultak tovább innen észak és dél felé, Daon Ramon aranyló dombjai között. A régi omladozó kőhíd még mindig ott húzódott a szakadéknak tűnő mélyedés felett, amelyben valaha a Severnir ezüstös vize rohant a Daenfal-tó keleti oldala felé. Most a szelek magányosan söpörtek végig a sziklás mélyedés felett, és szomorú dalra fakadtak a fagyok által vésett repedésekben.
A folyót egy terelőgáttal sikerült ugyan az új mederbe irányítani a túlbuzgó városlakóknak, de a keresztútnál álló barátságos fogadó még mindig működött. Az épület a kiszáradt medret keresztező országút mellett nyújtózott. A nyugat felé elterülő sziklafalak még mindig őrizték a legendák nyomát. Az esővíz által vésett mélyedések felett valaha sárkányok járták násztáncukat. A későbbi korokban a riathanek ünnepségei erősítették fel a sávok energiáját, amikor az égen haladó napkorong bizonyos fázisokba érkezett. A föld megőrizte ezeknek a szertartásoknak a lenyomatát, és bizonyos éjszakákon még most is hallani lehetett a letűnt idők dallamait.
Ahol az országút elkanyarodott a folyóparttól, és a hegyek lába felé kanyargott, a kentaur őrzők egy kvarcmonolitot emeltek. A spirális mintákkal díszített jelzőkő még mindig ott állt a magas csúcsok előtt. Azok az utazók, akik napéjegyenlőség vagy napforduló éjszakáján jártak erre, meghallhatták a kvarc rezgését. Az ötödik sáv energiája ilyenkor teljes erővel zúgott át a vidéken, és a kő mágiájának köszönhetően az áramlatok életre keltették egykori alkotóikat.
- Kísértetjárta hely - suttogta a fogadó nyurga lovásza, aki Reysald karavánjának utolsó öszvérére rögzítette fel a csomagot. - Ha napnyugtától napkeltéig ott maradtok, láthatjátok az unikorniszok szellemét, ahogy a holdfényben táncolnak. Vannak, akik beleőrültek a látványba. Néhányan átláttak a fátyol másik oldalára. Sokfélét beszélnek, egy dolog biztos: ha túl sokáig maradsz a kő közelében, a lehető legrosszabb dolgok fognak történni veled.
Az udvaron álló Fionn Areth összefonta a karját. A csípős hajnali levegő nem különösebben zavarta, de az égen gyülekező felhők már havat hoztak magukkal. Az országúton álló obeliszk tejfehér és karcsú volt; az alját teljesen benőtte a moha és a zuzmó. A lovászfiú rögzítette a szíjakat, és maszatos ujjait a nadrágjába törölte.
- Hamarosan azt fogod kívánni, hogy bárcsak maradtatok volna. Még néhány óra, és megérkezik az első hóesés. A hegyek közötti barlangokban pedig nincsenek cselédlányok és sör.
- A hideg nem zavar - közölte Fionn Areth színtelen hangon. Nem akarta, hogy gondolatai a nőkre terelődjenek, mert félt attól, hogy elvörösödik. Megragadta az öszvér gyeplőjét, és a főhajcsár szakavatott tekintete által kísérve a többi mögé vezette.
A Jaelotba tartó karavánnak húsz öszvérre volt szükség az áru leszállításához. Tíz másikat élelemmel és takarmánnyal raktak meg. Három öszvérhajcsár tartott velük, a hat katona saját hátasát ülte meg. A lovas kísérők elsődleges célja az volt, hogy fegyveres támadások esetén védelmet biztosítsanak, de mindannyian kaptak egy bőrből készült ösztökét is, hogy szükség esetén megregulázzák a makacs öszvéreket. Az utazás úgy alakult, hogy a kardjuk helyett inkább ezt kellett használniuk a mély hasadékok és fekete sziklafalak között. Az emelkedők nem voltak túl meredekek, de a korábbi hegyomlások törmeléke és az éles peremű kövek alaposan megnehezítették a karaván dolgát.
A kecskékhez szokott Fionn Areth-nek nem jelentett gondot, hogy az állatokkal is foglalkoznia kell. Utazásának célja egyértelmű volt. A fogadókban hallottak alapján tudomást szerzett róla, hogy Jaelot városura nagyobb sereget tart fenn Lysaer herceg és a Fény Szövetségének szolgálatában. A városi kaszárnyát azért bővítették ki, hogy a Sötétség ellen bárhova harcba indulhassanak. A Tal Quorin partjainál és a Vastmarkban vívott háborúról értesülő Fionn Areth úgy döntött, hogy beáll közéjük.
Az ösvény visszafordult, és a Severnir medre mellől nyugat felé kanyarodott. Tőlük jobbra magas csúcsok emelkedtek, amelyek a Szikla-völgyet zárták körbe. A késhegy és agyar formájú hegyek teteje elveszett a felhők között. Reggelente a föld gyakran megremegett a talpuk alatt, ahogy az éjszaka lehullott hó hangosan morajló lavinaként szánkázott az alacsonyabb részek felé. A lejtőkön alig néhány fenyő tudott csak megkapaszkodni az állandó szél és a vékony talaj miatt. Ráadásul ezeket is alaposan megtépázták a téli viharok. Meredek falú völgyek indultak ki az előhegység lábától, és villám alakzatban nyúltak el a hegyek között.
- Sokan itt hagyják a fogukat télen - figyelmeztette a karavánvezető Fionn Areth-et, aki túl messzire kószált el tűzifát gyűjteni. - Az Eltair-öböl felől szörnyű viharok érkezhetnek minden figyelmeztetés és átmenet nélkül. Elég csak néhány fekete felhő, és már meg is történt a szerencsétlenség. A hegyek között sokszoros erővel tombolnak a szelek, mert képtelenek kiszabadulni. Sose menj tíz lépésnél messzebb a lovadtól. Az életed függhet az állat ösztöneitől.
Két ilyen hóvihart kellett átvészelniük. Az első idején szerencsére találtak néhány barlangot, ahol meghúzhatták magukat. A másik azonban a Skelseng Kaputól lefelé vezető úton érte őket. Ekkor már nem állhattak meg, mert fogytán voltak a készleteik. Nehézkesen törtek előre az orkánszerű szélben és a nem ritkán derékig érő hóban. Egy öszvért elvesztettek, és ketten szenvedtek súlyosabb fagyásokat, mielőtt meghúzhatták volna magukat egy út melletti menedékházban. A viszonylag védett völgyben azonban már kénytelenek voltak megállni. Itt várták meg, amíg elvonul a vihar. A karaván vezetője egyre inkább kezdte elveszíteni a türelmét, ahogy a sör nélküli napok sokasodtak.
- Átkozottak legyenek a korianek és az idióta feladataik! - nézett végig a felsorakozott öszvéreken. A káromkodást a házba lépve sem hagyta abba, mert az eldugult kémény nem szelelt rendesen, és a füst egy része visszaereszkedett közéjük.
Fionn Areth megpróbálkozott a kockázással. Egyheti bérét és apja nyúzókését kellett elvesztenie ahhoz, hogy némi tapasztalatra tegyen szert. A csapszékben elidőző férfiak mindig örömmel fogadták maguk közé a kezdőket. Fionn egy idő múlva inkább a padláson alvó lovászfiúkhoz csatlakozott. Ők általában rézben játszottak, legtöbbször pedig csak szalmaszálakban a móka kedvéért. Szégyenlős mosolyával magára vonta egy szeplős konyhalány figyelmét. A forró csókok és a leány ölelése mögött a kockázás kezdett háttérbe szorulni. Az órák lassan vánszorogtak, és kezdtek összefolyni a napok. A kavargó hóvihar lassan lecsillapodott, vastag jeget hagyva maga után. A puha talpú öszvéreket ez nem nagyon zavarta, de a lovak patkóját muszáj volt rendbe hozni.
Fionn Areth a kovácsnál hagyta az utolsó ezüstjeit. A póni nyergébe pattanva megindult a karaván mögött, hogy a késedelmek ellenére minél hamarabb Jaelotba érjenek.
Az ösvény meredek lépcsőhöz hasonlóan kanyargott a szűkülő völgyben. A Sards-hágó egy törésvonal mellett futott. A kontinens egymásnak csúszó lemezei korokkal ezelőtt összeütköztek, és a magasba emelték az Arwent-fennsíkot. A Skyshiel-hegység nyúlványai észak felé húzódtak, de a déli csúcsok magassága sem sokban maradt el mögöttük. A karaván tagjai úgy érezték magukat, mintha a kalapács és az üllő között kellene átkelniük. A világoskék égbolt nem igazán nyugtatott meg senkit sem.
- Valaha az egész Sards-hágó sárkányfészek volt - vallotta be a karavánvezető egyik reggel, amikor a magasban húzódó hómezők felett aranyszínű napsugarak izzottak. Félig lehunyta a szemét, és egy távoli pont felé mutatott, ahol a sárkányok tüze megolvasztotta a gránitot, üvegesen csillogó sebhelyet hagyva maga után. - A lényeknek állítólag akkora karmuk volt, mint a lábam, ha hinni lehet a szülőfalum javasasszonyának.
- A Fény szerint ezek hazudnak - szólalt meg az egyik kísérő, ahogy felszállt a lovára.
Az idős hajcsár rávert az öszvér hátsójára, miután rögzítette a terhét.
- Fény vagy Árnyék, kit érdekel? A legendák sárkányai korok óta halottak - kacsintott Fionn Areth felé, majd éles füttyszóval adott jelt az indulásra.
Az öszvérkaraván még nyolc napon keresztül botladozott és csúszkált a jeges talajon. A hajcsárok emberfeletti erőfeszítésére volt szükség, hogy ne történjen tragédia. Éjszakánként a szél jajgatását hallgatták, amely a magas csúcsok közül lezúdulva vette ostrom alá a sátrakat és a tábortüzeket. Az unalmon kívül más ellenség nem támadta meg őket. A fegyveresek a fagytól elgémberedett ujjakkal csiszolták le a rozsdafoltokat a kardokról és a láncingekről. A várakozás órái gyakran panaszkodással teltek.
- Nincs olyan dolog a világon, ami megérné ezt az átkozott utat - tette szóvá immár ezredszer a fegyveresek vezetője. A kantárszáron vezetett tartalék lova becsúszott egy vízmosásba, és lesántult; mindezt néhány iyatnek köszönhették. - A tél egyáltalán nem alkalmas az utazásra ezen a vidéken. Akármit is kért Reysald a korianektől, ennél nagyobb árat nem fizethetett volna érte. Emlékeztessetek majd rá, hogy ezt közöljem vele. Soha többet nem kényszeríthet rá egy ilyen útra. Ha előre tudtam volna, most sem vállalom el.
Fionn Areth kérdésére rövid nevetés után válaszolt.
- Hát persze. A napforduló idején sokkal valószínűbbek az ilyen támadások. Az átkozott démonok mindig csapatban utaznak. Még biztos látunk belőlük, vagy ne legyen a nevem Coreyn.
Az elkövetkező két éjszakát pokollá tették az iyatek. Az egész tábor felbolydult méhkashoz hasonlított. Az állatok viselték legnehezebben a megpróbáltatásokat. Egy újabb vihar miatt tovább kellett indulniuk. A keményre fagyott hókristályok az erős szél miatt szemből támadtak nekik. Nehézkesen botladozva jutottak csak előre. A völgyben haladó karaván lassan csökkentette a távolságot. Most már minden pillanatban veszély leselkedett rájuk, mert a jégtakaró alatt észrevehetetlen meleg vizű források húzódtak. Egyik este az emberek egy forró patakocskában mosták ki a váltás ruhájukat. Fionn Areth is csatlakozott hozzájuk. Lesöpörte a havat borostás arcáról, és elégedetten gondolt vissza az eddigi utazásra.
Kétszáznegyven mérföldet tettek meg, amióta két hónapja elhagyták Daenfalt. A karaván már lefelé tartott a hegyekből. Az Eltair-öböl partján vékony sávban elnyúló alacsony vidéken észak felé fordultak. Az öszvérek a kereskedők által használt úton haladtak tovább. A szekerek által felszántott sártenger pocsolyái befagytak, de az erre járó lovas futárok szanaszét törték a jégpáncélt. Az utolsó mérföldeken farönköket szállító szekerek mögött araszoltak, és a tervezettnél sokkal lassabban érkeztek meg Jaelot főkapujához.
A karaván kapitánya kiosztotta az utolsó szakaszra járó ezüstöt, és elbocsátotta az ideiglenes kísérőként felvett fegyvereseket. Fionn Areth alig bírta magában tartani vad örömét. Volt elég pénze, és ismét a maga ura lett. Az ismeretlen város fekete falai előtt állva felnézett a kék égre. A füléig húzta a gallérját, hogy védekezzen a hideg ellen, és elbúcsúzott Reysald hajtóitól. A többiek barátságosan megveregették a vállát, és elfogadták, hogy az ifjú ettől kezdve a saját lábára akar állni. Ők is voltak fiatalok, és emlékeztek rá, hogy milyen erős a felnőttkor elején a szabadság utáni vágy.
A póni nyergében ülő Fionn Areth egyedül maradt. Úgy érezte, hogy az egész világ a lába előtt hever.
A múltbeli tragédia helyszínére érkezett. Évekkel ezelőtt az Árnyékmester itt fedte fel sötét lelkét, és feketemágiával támadt a városra. A varázslat még a vastag kőfalakat is megrepesztette. A szörnyű esemény utáni években a megroggyant falrészeket kijavították, és a törmeléket rég elhordták. A régi gazdagság és pompa továbbra is megmaradt. Ez a város nagyobb és pezsgőbb volt, mint Daenfal. Jaelotban nemcsak a szárazföldi kereskedelem összpontosult, hanem a gályák számára is kedvelt kikötőhely volt. Az alacsonyra ereszkedett felhők alatt elterülő palatetők és nyolcszög alakú őrtornyok teljesen elborították a tengerbe nyúló félszigetet. Az összképet egy tágas kikötő tette teljessé, ahol a hullámok hangosan csapódtak neki a gránitfalaknak. Az öblön kívül az Eltair-öböl ólomszínű vize hullámzott. Épp egy gálya készült kikötni; az árbocon világos zászlók lobogtak, és a legénység már bevonta az evezőket.
A kereskedők szünet nélkül jöttek s mentek, még a késő délutáni órákban is. A futárok gyors lovai csak rövid időre bukkantak fel, aztán el is tűntek a tömegben. Ökrösfogatok érkeztek a kőfejtőkből és a malmokból. Az észak és dél felé induló szekerek szövetet, hordókat és zsákokat szállítottak a vízhatlan ponyvák alatt. A prémvadászok és a tanyákon dolgozó napszámosok gyalogosan jártak-keltek. Az arisztokraták aranydíszes hintóit inasok hada kísérte. A Skyshiel-hegység lábánál a szokásosnál hamarabb szállt le az éjszaka. Egy vastag prémbundát viselő lámpagyújtogató kezdte meg a szokásos körútját szürkületkor. Az acélkarokban meggyújtott fáklyák sziszegve és sercegve küzdöttek az enyhe hóeséssel.
Az izgalomtól és a hidegtől reszkető Fionn Areth elfordította a lovát a városfaltól, és elindult befelé. Három pletykálkodó szolga mögött léptetett be a városba, akik zöld fenyőágakat gyűjtöttek a téli napforduló ünnepére. Az utca két oldalán sorakozó boltok mind a Másodkorban épültek. A kvarcerezetű gránitfalakra a város címerét festették: kígyót és oroszlánt. Démonokat távol tartó bádogtalizmánok csilingeltek az ajtók felett. Legkevesebb tíz katona strázsált a csörlőnél, egyértelmű jeleként annak, hogy a városúr komolyan vette a biztonsági intézkedéseket.
A fizetséggel a zsebében, és az Árnyék elleni tettek álmaival felszerelkezett Fionn Areth egy félreeső utca kövezetén lépdelt tovább. Amikor a kürtszó az esti őrségváltást jelezte, a szolgálatot letevő katonák nyomába szegődött, hogy ne kelljen sokáig keresgélnie. Remélte, hogy így könnyebben eljuthat azokhoz a borkimérésekhez, ahol a veteránok múlatják a szabadidejüket. Amikor leszállt a teljes sötétség, az ifjú az Arany Oroszlán istállójába vezette be a póniját.
- Két réz egy éjszakára, mivel valószínűleg kevesebbet eszik, mint egy harci mén. Ha lecsutakolod, és kiganézod magadnak, akkor csak egy.
Fionn Areth inkább kifizette a teljes árat, mert az utazás roppant sokat kivett belőle. Minél hamarabb szeretett volna meleg ételt és új barátokat szerezni. Egy lovászfiú kezébe nyomta a póni gyeplőjét, összehúzta magán a köpenyt, ahogy kilépett az udvarra, és átszökellt a szekerek által felszántott havon. A fémvasalatú ajtó mögött fekvő csapszék tömve volt. A sűrű levegőben halászlé, olajos fenyő, nedves gyapjú és izzadság szaga terjengett. Ha valaki itt szállást akart, akkor kénytelen volt átverekedni magát a tömegen. A gerendákon függő kormos lámpaburák fényében a vendégek egymás hegyén-hátán tömörültek.
Jaelotban szigorúan ügyeltek arra, hogy a gazdagok külön étkezzenek. Egyszerű származású cselédek szolgálták ki az utcák emberét, akik foglalkozását a ruházatuk alapján meg lehetett állapítani. A tarkabarka szoknyát és blúzt viselő asszonyok napközben a piacon árultak süteményt; legalábbis Fionn Areth a foltos bőrkötényükből erre következtetett. A selyempuplin ruhás boltosok a kikötői halárusokkal versengtek az asztalok melletti ülőhelyekért. Az öszvérhajcsárok kézfejükkel törölgették az izzadságot a homlokukról. A futárok oldalán még mindig ott fityegett a sárfoltos táska, amelyben napközben a fontos üzeneteket vitték.
A téglából rakott kandalló és a söröshordók közötti teret katonák töltötték meg. Mindannyian láncinget és sötét, tiszteletet parancsoló köpenyt viseltek. Akik végeztek az evéssel, azok kockát vagy dartsot ragadtak, vagy éppen csak figyelték a többieket, és fogadásokat kötöttek. A megviselt asztalokon gyakran megcsörrentek az érmék. A deszkákon lévő vonalak a késeknek jelentettek célpontokat, vagy a szkandermérkőzések határait jelölték. Néha az is előfordult, hogy a felfordított asztalokból kakasviadalokhoz készítettek arénát.
Az Oroszlánban mulatozó sokaságnak mindene volt a játék. A pirospozsgás arcú fogadós nem utasított el senkit, aki elég pénzzel rendelkezett. Fionn Areth fél ezüstért kapott egy apró szobát a padláson. Egy hófehér arcú cselédlány fürdővízzel teli dézsát és szappant is hozott. Fionn egy újabb rézgarasért és egy csókért cserébe kapott egy kést is a konyhából. Miközben megszabadult a kéthónapos szakálltól, a leány érdeklődve figyelte, és közben egyfolytában csacsogott.
- Akarod, hogy visszajöjjek később? - kérdezte nevetve, majd elpirult, amikor meglátta az ifjú fürdővízből kikandikáló lábát.
- Később - válaszolta Fionn, aki megérezte az ágyékában támadó bizsergést.
- Az újabb három rézbe fog kerülni - közölte minden szégyenérzet nélkül a leány, majd kiment, és magára hagyta a másikat.
A törülköző durva volt, és olyan szagot árasztott magából a sűrű használattól, mint a nedves kutyaszőr. Fionn undorodva dobta félre. Leült, és a ruhája ujjából kihúzott zsineggel összekötötte nedves tincseit. Felvette a váltás ingét, kisimította a gyapjúnadrágot, és felkötötte a kardját. Néhány szusszanás után megindult a csapszék felé vezető szűk lépcsők útvesztőjében.
A katonák még mindig gyülekeztek. Most már idősebbek is csatlakoztak hozzájuk; szakálluk olyan volt, mintha acéldrótokból állna, karjukat évtizedek sebhelyei borították. A társaság elkülönült a többiektől. A kívülállók nem merték megzavarni őket; a mellettük lévő asztal üresen állt. Fionn Areth mosolyogva használta ki a felkínálkozó lehetőséget. Egy szőke hajú leány hamarosan megjelent a vacsorájával. A forró halászlé és a meleg, gőzölgő kenyér még sosem tűnt ennyire ízletesnek. Fionn Areth egy kupa forralt borral kísérte az ételt. Elégedetten dőlt hátra, hogy emésszen egy kicsit. A kandalló melege és a tisztaság érzése elégedettséggel töltötte el. Úgy döntött, hogy egy ideig csak hallgatózik.
A kaszárnyákból származó pletykák arról tájékoztatták, hogy a zsold időben megérkezett ugyan, de túl kevés volt. Tudomást szerzett arról, hogy a kikötői gátakat javító elítéltek felügyelete számított a legnépszerűtlenebb beosztásnak. Aztán az ismertebb szajhákat méltató szavaktól egész a városúr impotens írnokáig sok mindenről hallott.
- Az újabb etarrai adó igencsak elkedvetlenítette a szerencsétlent - szólalt meg egy őrmesteri rangot viselő katona. A csaknem kiürült kupa aljára nézett, és folytatta: - Csak egy tollvonás, és már el is felejthetjük a javításokra szánt összeget. Tavaszig ugyanúgy be fog ázni a kaszárnya, és bámulhatjuk a tető alatt repdeső denevéreket.
- A Végzetúr kegyelmére! - kapcsolódott be a beszélgetésbe a férfi, akinek az orra helyén mintha egy hatalmas vörös kolbász éktelenkedett volna. - Majd ott alszanak az újoncok. Amikor megérkeznek, még úgyis túl rémültek ahhoz, hogy észrevegyék, mitől ázott át az ágyneműjük.
Egy veterán dobása törte meg az elégedetlenkedést. A csontkockák végiggördültek az asztalon, és a győztes örömében a deszkákra csapott. A bádog evőeszközök és az agyagedények a levegőbe emelkedtek, majd csörömpölve hullottak vissza.
- A Kerékre mondom, te csalsz - mordult fel a vesztes. - Átkozott legyek, ha nem láttam, amikor megmozdítottad az asztalt, és hatosra fordítottad az egyest. Nem azért éltem túl a vastmarki vérengzést, hogy most bedőljek a te ócska trükkjeidnek.
Fionn Areth azonnal közelebb hajolt. A kíváncsisága legyőzte a józan eszét.
- Harcoltál az Árnyékmester ellen?
A háborús veteránnal szemben ülő férfi megfordult a padon.
- Miért érdekel ez téged, fiú?
- Ha lehet acéllal küzdeni a mágia ellen, akkor tudni szeretném, hogyan kell. - A karaván fegyveres kísérőjeként Fionn Areth talán a kelleténél több önbizalomra tett szert. Büszkén felszegte a fejét. -Igaz, hogy részt vettél a vastmarki hadjáratban?
A játékba belemerült veterán csettintéssel jelezte, hogy vissza akarja kapni a kockát.
- Így van. - Az újabb dobást követően elégedett vigyor ült ki az arcára. - Két hatost nem tudsz felüldobni - közölte kárörvendően.
- Viszont egyenlőre még kihozhatom - vágott vissza a partnere. A csontkockák újra mozgásba lendültek.
- Saját szemeddel is láttad az Árnyékmestert? - kérdezte Fionn Areth.
- Csak egyszer - válaszolta a kockákat bámuló veterán, majd kinyújtotta a kezét a visszanyert érme után. - A városúr testőrségében szolgáltam azon az éjszakán, amikor a gonosz varázsló romba döntötte a nagytermet. Sok furcsaságot láttam már, de ilyet még soha. És Vastmark? Mint a legtöbb háború, ez is csak egy kimerítő, szerencsétlenül végződő menetelés volt a sárban. Az árnyékok megfagyasztották a csontot is. A kuzinom az egész jobb kezét elveszítette.
Végül felpillantott. Egyik szemével az érmét nézte, a másikkal viszont Fionn Areth-re pillantott. A szája kinyílt. Egy szívdobbanásnyi időre megdermedt a rémülettől.
- Nézzétek! Ő az! - Ahogy döbbenten felpattant, a pad felborult mögötte. - Dharkaron könyörülj! Ez maga az Árnyékmester!
- Ember, te teljesen megőrültél? - kiáltott rá a kockázó cimborája.
Fémes csendülés volt a válasz. A veterán kirántotta az acélpengét a tokjából, és gyilkos tekintettel vetette előre magát. Két ijedt társa lépett eléje, hogy megakadályozzák a vérontást. Azonban túl későn reagáltak. A férfi felugrott az asztal tetejére, hogy minél hamarabb odaérjen indulatainak tárgyához.
Fionn Areth az utolsó pillanatban vetette oldalra magát. Agyagedények, halszálka és söröskorsók emelkedtek a levegőbe, ahogy a kard végigsuhintott a deszkák felett.
- Ez csak egy ostoba gyerek! - ordított fel az egyik bámészkodó. - Olyan vastag lápvidéki akcentusa van, mint kecskén a szőr.
- Ő az Árnyékmester, én mondom! - vetette magát a célpont után a veterán. Az ifjú hátrálni kezdett, mögötte pedig szétnyílt a tömeg. - Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy gyerek. Hiszen mestere az illúzióknak.
A hosszúkard csapásai egyre hátrébb szorították rémült zsákmányát. A veterán felkészült arra, hogy bevigye a végső csapást.
- Visszatért Jaelotba, hogy bajt keverjen, mint azelőtt - fröcsögte a dühbe gurult katona. A szeme vérben forgott. - Akkor úgy néztél ki, mint a mesterbárd tanítványa. Mindig a háttérbe húzódtál, és barna hajad volt.
- Ez nem igaz - nyögte Fionn, majd ismét lebukott a feléje sújtó penge alatt. Hátralépett egyszer, majd még egyszer. A csípője valami keménynek ütközött. Fémes csörömpölés hallatszott a háta mögött. A megzavart kártyások dühöngve ripakodtak rá az ügyetlensége miatt. Már nem volt hová menekülnie. A veterán egy pillanatra sem állt meg, a támadások tovább folytatódtak. Az ifjú elgémberedett ujjai nekiütköztek a kardja markolatának. Csak most döbbent rá, hogy nem fegyvertelen.
- Ath kegyelmére, hallgass meg! - bukott le az asztal alá, és kivont karddal jelent meg a másik oldalon. Ösztönösen hárította a feje felé zúduló csapást, amely könnyen az utolsó lehetett volna. Kezében megremegett a markolat a támadás iszonyú erejétől. - Nem én vagyok, akiről beszélsz.
A karddal a kezében szétnézett, hogy kikerülhesse a felborult székeket és padokat. A vendégek káromkodni kezdtek. Érmék és kártyalapok emelkedtek a levegőbe, amerre csak járt. Ide-oda szökellve próbált menekülni, körülötte azonban egyre nagyobb lett a káosz, amikor észrevették, hogy fegyver van a kezében. A vendégek kiabálva húzódtak félre az útjából, mert nem akarták kitenni magukat egy esetleges sérülésnek.
A szerencsejátékosok inkább lenyelték a küszöbön álló veszteséget, és a közös tétet bennhagyva mentették a saját kupacukat. Az egyik cseléd a földre ejtette a teli söröskorsókkal megrakott tálcát, és sikoltozni kezdett. Egyre több fej fordult feléjük. Fionn Areth tiltakozását teljesen elnyomta a felbolydult méhkashoz hasonló csapszék zsivaja. Az Oroszlán vendégei rémülten ugrottak félre a cikázó acélpengék útjából. A következő támadás lecsúszott Fionn kardjáról, és vért fakasztott védtelenül maradó csuklójából. Elkínzott hangon kiáltott fel, amely végre eljutott a kővé dermedten bámuló hallgatósághoz.
- Most először hagytam el Araethura lápvidékét.
- Tegyétek le a fegyvert! - csapta össze a kezét a csapos, hogy felhívja magára a figyelmet. - A város bírái súlyos pénzbüntetéseket szabnak ki rendbontásért. Meglesz még ennek a böjtje, amikor az intézőm benyújtja a számlát az okozott károkért az őrségnek.
- Hagyd már, cimbora! - kiáltott fel a veterán egyik aggodalmas képet vágó társa. - Békélj meg, és gyere vissza a sörödhöz!
A többiek helyeslően hördültek fel. Számukra az egész nem tűnt másnak, mint két részeg torzsalkodásának.
- Mi értelme lenne vért ontani semmiségekért? A fiú csak le akart ülni az üres padra, és jól érezni magát.
A két lámpás közötti homályban azonban a kardok tánca továbbra sem maradt abba. Dörrenés hallatszott, ahogy egy boroshordó az állványzatról a földre esett. Nem sokkal ezután szilánkokra törő üveg csörrenése hallatszott.
- Katonák, figyeljetek rám! - vált ki a tömegből egy tiszt, hogy közbeavatkozzon. A rendbontók már túl messzire mentek. - Ne kelljen kényszermunkára beosztanom titeket! - Kezével a szolgálatot letevő társai felé intett. - Kerítsétek be őket! Vessünk véget ennek az őrültségnek, mielőtt kitör a botrány!
De ez a dulakodás nem a féktelen düh és az ártatlanság küzdelme volt. A fényesen csillogó acélpengék tánca arról árulkodott, hogy mindketten értenek a fegyverforgatáshoz. Miközben a láncinges őrök kört alkottak, és a felkínálkozó alkalomra vártak, a kardok ismét egymásba martak. Az egymáson elcsúszó pengék zendülése immáron végleg ráébresztett mindenkit, hogy itt egész másról van szó, mint ahogy azt eredetileg gondolták.
- De kardozni megtanultál, nem igaz? - zihálta a veterán, aki rövid szünetet tartott, miközben mérlegelte a másik által elmondottakat. - Erre is a kecskék tanítottak meg?
Kivédte a másik ellentámadását. Óvatosan hátralépett, majd az elülső lábára helyezte a testsúlyát, és ismét rohamra indult. A pengék összekapcsolódtak. A bámészkodók megrökönyödve bámulták az ifjút.
- Gyere csak, mutasd meg nekik! - gúnyolódott a veterán. A varázslótól megrémült férfi lebukott, hogy kikerüljön egy alacsonyra eresztett lámpást. A forró üvegburából kiáramló fény megvilágította izzadt arcát. - Egy mezei paraszthoz képest meglehetősen jól vívsz.
- Igazat beszél - horkantott fel az egyik társa a kockázók asztalánál. - Gonosz varázsló vagy egyszerű fiú, azt nem tudom, de nem zöldfülű, az biztos.
Egy újabb pad borult fel. A veterán kikerülte a földre ömlött halászlé foltját, és folytatta:
- Azonnal felismertem, mondom nektek. - A következő vágás ismét a levegőbe hasított. Az ifjú vívótudásán nyoma sem látszott a bizonytalanságnak. Begyakorolt mozdulatokkal tért ki a támadások elől. - Ő az a fickó, akit a városúr holtan akar látni. Dharkaron vigyen el bennünket az ostobaságunkért, ha engedjük megszökni!
- Tévedsz - válaszolta az elfehéredett Fionn Areth. Hitetlenkedve megrázta a fejét, mire jó néhány fekete tincs szabadult ki a hajába kötött zsinegből. - Nem vagyok varázsló.
- Azt majd a városi elöljárók eldöntik - lépett ismét közelebb a veterán, de ezúttal már két másik fegyveres is ott termett mellette. Együttes erőfeszítésük eredményeként a fiú kénytelen volt behátrálni abba az előcsarnokba, ahonnan a gazdagok szobái nyíltak.
A sarokba szorított Fionn Areth kétségbeesetten hárított egy feje felé tartó csapást. A következőt már csak a testéhez szorított fegyverrel tudta védeni, majd dühösen megindult. Indulatos támadása áttörte a másik védelmét, és célt ért.
Az egyik támadó vállába mart a kard. Átvágta a köpenyt, de a láncing megmentette a sebesüléstől. A kétkedők most újabb bizonyítékát látták annak, hogy a suhanc valójában képzett harcos.
- Kegyelem mindannyiunknak, ez az Árnyékmester! - Kitört a pánik. A rémült városlakók minden irányba próbáltak menekülni. A káoszt ijedt kiáltások és egymásba maró acélpengék csendülései törték meg. - Élve fogjátok el! Vérdíj van a fején!
Az egyik kandallónál ülő hírnök helyeslően bólintott.
- Ne higgyetek a látszatnak! Azt mondják, hogy a Dier Kenton-i mészárlás óta a varázsló szemernyit sem öregedett.
- Megőrültetek? - kiáltott fel Fionn Areth, aki felé immáron legalább tucatnyi fegyverforgató indult meg. A folyosó kezdett véget érni a háta mögött. - Hiszen még meg sem születtem akkor, amikor a seregek Vastmarkba indultak.
A küzdelem tovább zajlott a zárt ajtók mentén. Fionn Areth megragadta az első, kezére eső kilincset, és lenyomta. A hirtelen mozdulattól szélesre tárult az aranyszegélyű ajtó.
A szobát betöltő dallam disszonáns hangjai tájékoztatták róla, hogy a helyiség használatban van. Ennek ellenére behátrált. Reménytelen helyzetbe került. Véglegesen sarokba szorították egy olyan szentélyben, amely névtelenséget biztosított a kurtizánokat kedvelő gazdagoknak. Most éppen néhány muzsikus tartott bemutatót.
Két lépést követően nekiütközött a hegedűsnek. A hangszer néhány húrja elpattant a hirtelen ütéstől, a zenész pedig döbbenten felkiáltott. A hegedű a padlóra zuhant, és a fa szilánkokra tört. A selyemruhába öltözött hallgatóság igyekezett félrehúzódni, ahogy a menekülő a soraik közé vetette magát. A vérző és kimerült ifjú már képtelen volt kihasználni a fürgeségéből adódó előnyét. Könyökével vágott utat magának az aranyhímzésű bársonyruhák kavalkádjában. Az orrát zavarta az erős parfümszag, arcát pedig kalaptollak simogatták. Lökdösődve és időnként a kardlappal odasózva vágott utat magának az utána kapó gyűrűs kezek tulajdonosai között. Félig eszét vesztve és levegő után kapkodva furakodott át a piperkőc nemesek között. A gyertyák vakító fényében kiáltások, sikolyok és méltatlankodó hördülések hangzottak fel.
Fionn Areth megbotlott a szőnyeg szegélyében. Egyensúlyát elvesztve végigcsúszott a viaszos fapadlón. Kétségbeesett arcot vágva csapódott a falnak. A szobának nem volt ablaka vagy hátsó kijárata. Megperdült. Tekintetében zabolátlan tűz lobogott, ahogy felemelt karddal várta a fegyveresek újabb támadásait.
- Átkozott! - kiáltott fel valaki finomkodó hangon. - Ismerem ezt a férfit! Ez egy bűnöző!
A fényben feltáruló szögletes arcvonások és a fekete haj sokakban döbbenetet keltett. A s’Ffalenn arcát mindenki elevenen őrizte az emlékeiben. Jaelot dekadens nemesi társadalma ugyanúgy számon tartotta a sérelmeit, mint az ékszereit és vagyonát. Egyetlen ellenük indított támadás sem ejtett mélyebb sebet, mint az Árnyékmester, aki egy korábbi napfordulón sértette vérig őket. A pazar dallam erejét felhasználva mágikus béklyó alá vonta őket, és megszégyenítette a város legkiválóbbjait. Amikor menekülőre fogta a dolgot, még szörnyűbb mágiához folyamodott. A városúr palotájának ablakai kitörtek, számos épület összeomlott, sőt, még a város falai is megroggyantak az iszonyú varázslattól.
- Dharkaron bosszújára! - kiáltott fel az egyik tanácsnok, aki befejezte a duzzogást az elszakadt inge miatt. - A Sötétség Ura visszatért! Ez az ember maga Arithon s’Ffalenn!
Az egyik falmélyedésben álló váza a padlónak ütközve szilánkokra tört, ahogy a bosszúra szomjazó fegyveresek beáramlottak a terembe. A roham ezúttal szabályos rendben zajlott. Egy kapitány irányította őket hangos parancsszavakkal. A katonák legyező alakzatban szétszóródtak, majd zárt láncot alkotva megindultak előre. A kivont kardokkal haladó férfiak az asztalhoz érve megálltak, és lerántották róla a terítőt. A kristálypoharak a levegőbe emelkedtek, majd csilingelve szilánkokra törtek a padlón. A finom étkekkel megrakott tálak és edények követték őket. Az egyik szolga hitetlenkedve felkiáltott.
- Maradj a helyeden! - üvöltötte a kapitány, akinek elege lett az ostobák fegyelmezéséből. - Élve akarjátok láncra verni a nyomorultat? Akkor mozdítsátok meg a puhány seggeteket, és hagyjátok ránk a dolgot!
Jelt adott. A katonák sora megindult. Talpuk alatt megcsikordultak a szilánkok, és ételdarabokat tapostak a felbecsülhetetlen értékű szőnyegbe. Páncélkesztyűs kezek kaptak az asztal lába után. Felfordították, majd a deszkákat pajzsként használva vitték tovább maguk előtt. A roham a falhoz szorította Fionn Areth-et. A kardforgató jobbját mozdítani sem tudta. Durva kezek nyúltak utána, és kicsavarták ujjai közül a markolatot. Még mindig nem adta fel, és tovább tiltakozott. Megpróbált átmászni az asztal felett. Egy, tarkójának csapódó ököl elnémította. Valaki a nyakára vágott. Miközben szédülten próbált kiszabadulni, egy újabb ütést érzett az arcán. Megragadták a hajánál fogva, és nekicsapták a falnak. Vakolatzápor hullott a fejére. Fionn Areth felnyögött a fájdalomtól.
- Könyörüljetek rajtam! Nem ismerlek titeket.
- Valóban nem? - nevetett fel a veterán. - Akkor imádkozz, és hagyd, hogy felfrissítsük az emlékezeted!
Újabb csapásokat érzett az egész felsőtestén. A péppé vert Fionn Areth nem erőlködött tovább. Magatehetetlenül tűrte a verést, ahogy a városlakók rajta töltötték ki a dühüket és félelmüket. Az ütések és rúgások a padlóra küldték. Zúzódásokkal és vérző tagokkal zuhant a szilánkokkal és életmaradékkal teli padlóra.
A körülötte felhangzó kiáltások lassan elveszítették az élüket, és az egész zsivajból csupán hangos zúgást hallott. Bénultan hevert, miközben iszonyúan szédült. Vér ízét érezte a szájában, majd egy hangosan felcsattanó parancsot hallott az ébrenlét és a rémálom határán.
- Indulj! Igen, ébreszd fel a városúr őméltóságát! Dharkaron vigye el a köszvényét! Sikerült élve elfognunk az Árnyékmestert. A város bírái egy emberöltő óta várnak erre a tárgyalásra.
* * *
Amikor a zűrzavar kitört a városúr ajtaja előtt, Elaira épp végzett a dolgával. A városúr gyógyítójaként szolgáló varázslónő mélyet szippantott a parfümillatú lakosztály levegőjéből, és induláshoz készülődött. A férfi feleségének szigorú tekintete által kísérve lehajolt, hogy összeszedje orvosságos üvegcséit. Két gyertya égett az éjjeli állványon. Lágy fényük visszaverődött a finom selyemrojtokról és az arannyal futtatott berendezési tárgyakról. Gondoskodásának tárgya végre nyugodtan visszasüppedhetett a puha párnák és takarók közé. A férfi félálomba merülve élvezte a visszavonuló fájdalom perceit. A gazdagok gyakran próbára tették Elaira türelmét, de Jaelot városura minden elképzelhetőnél rosszabb volt. Ráadásul a felesége sem könnyítette meg a helyzetét.
Amikor az erőteljes kopogás megismétlődött, az asszony felemelte az állát. Láthatóan dühös volt amiatt, hogy nem figyelhette tovább a gyógyító ténykedését. A száját lebiggyesztve válaszolt, amikor az ajtó előtt türelmetlenkedő azonnali bebocsátást kért.
- Dharkaron lándzsájára minddel! Ha az őrség kapitánya ilyenkor akar jelenteni, akkor nyilván részeg, és azt sem tudja, hol van.
Felállt a kárpitozott karosszékből, és a varázslónőhöz fordult.
- Csukd be az ajtót utánam, kedvesem! Nem szeretném, ha megzavarnák a férjuram pihenését.
Állát méltóságteljesen felszegve megindult az ajtó felé, hogy elnémítsa az arcátlan szolgát. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy rossz hírekkel zaklassák fel az urát. Elaira dühösen összeszorította a fogát, és folytatta a csomagolást. Egy emelettel lejjebb hangos dörrenéssel kicsapódott egy ajtó. A kiabálás erősödni kezdett, hiába tiltakozott a főkomornyik.
- Menjetek el! Őméltósága pihen, és semmi szüksége nincs felesleges zajongásra.
Valaki mély hangon tiltakozni kezdett. Egy harmadik férfi kapcsolódott be a vitába, letorkollva a másik kettőt.
- Nem érdekel, hogy miféle nyavalya kínozza. Hatalmas kockázatot vállaltunk azzal, hogy élve fogtuk el a nyomorultat az Oroszlánban. Most pedig szeretnénk megkapni a Szövetség által kitűzött vérdíjat. Ezer arany nem kis összeg.
A kanyargós márványlépcső alján támadó hangzavart visszaverték a falak.
- Egyikőnk sem megy el addig, amíg meg nem kaptuk a fizetségünket vagy a kincstár egy írásbeli kötelezvényét.
- Ha azt gondolod, hogy a város főbírája Avenorhoz folyamodik ezzel az üggyel, akkor teljesen megbuggyantál - kiáltott fel egy veterán. - A pénzem azt mondja, hogy itt vér fog folyni. - A komornyik felé fordulva folytatta: - Te pedig állj félre, különben könnyen megjárhatod!
Apró huzat támadt az ajtó irányából, de a komornyik dühösen fújtatva lecövekelt az útjukban.
- Semmi ilyesmi nem fog történni. Takarodjatok innen, részeg disznók, különben azonnal az őrségért küldetek!
- Mi vagyunk az őrség - válaszolt ismét a basszus. A zsákutcába jutott vita elcsendesedett, de odalenn nem szűnt meg a kiabálás. A makacs komornyikot erővel kellett félreállítani. A fegyveresek bejutottak a palota előcsarnokába.
Elaira halkan káromkodni kezdett, ahogy mozgolódás hangjait hallotta az ágy felől. A városúr felébredt.
- Valami baj van? - pislogott a férfi. Tekintete zavaros volt az altató főzettől. Alvásra lett volna szüksége, hogy a bevett orvosságok kifejthessék hatásukat. - Ha az őrkapitány elázott, akkor azt keservesen meg fogja bánni. Gyere, segíts felkelnem!
A varázslónő felé intett, aki azonnal mellette termett.
- Legjobb lesz, ha azonnal lemegyek.
- A feleséged már elébük ment - mutatott rá Elaira. - A legjobb az lesz, ha visszafekszel. Majd őnagysága elintézi a dolgot. Reggelig bizonyára ráér, akármi is legyen az.
A követelőző, húsos ujjak azonban tovább sürgették. Elaira megcsóválta a fejét, vállára vette a táskáját, és lemondó tekintettel engedelmeskedett. Azt már idekerülésekor megtapasztalta, hogy nem érdemes feldühíteni a városurat. Ha emlékeztette volna, hogy ő nem egyszerű cseléd, az még a mostani állapothoz képest is rosszabbá tette volna az életét.
- Szükségem lesz a hivatali egyenruhámra a szekrényből - csattant fel a férfi, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát. - Győződj meg róla, hogy a rangomat jelképező aranylánc is rajta legyen!
- Nem vagyok az öltöztetőnőd - válaszolta Elaira. Amikor a városúr stabil testhelyzetbe került, az ajtóhoz lépett. Kiadta a parancsot az odakinn várakozó szolgának, hogy induljon, és kerítse elő őméltósága inasát.
- Nem, nem! - csapott az ágyra ökölbe szorított kézzel a dühöngő beteg. - Semmi értelme várakozni. A kinti szolga is fel tud öltöztetni.
Elaira minden további megjegyzés nélkül helyet cserélt a másikkal. Már alig várta, hogy megszabaduljon a folyton követelőző városúr karmaiból. Most legalább a hirtelen haragú zsarnok nem rajta fogja kiélni magát. Az oldalához szorította a táskáját, és szapora léptekkel megindult lefelé. Láthatatlanul akart távozni; majdnem sikerrel járt. A fehérmárvány lépcsőket vastag futószőnyeg borította, amelyen Jaelot címerállata, az oroszlán díszelgett. Zajtalanul jutott el az előcsarnokig, a városúr minden lében kanál felesége azonban ott állt a legalsó fokon. Az asszony heves vitába bonyolódott egy hivatalnok kinézetű férfival, akinek a ruhája ismeretlen színösszeállítású volt. Valahogy sikerült kikerülnie a főkomornyikot, a ház úrnőjével azonban már nem volt szerencséje.
- Akármi is történt, a kancellár majd intézkedik. A drágámnak fájdalmai vannak. Szörnyen szenved, és alvásra van szüksége. Valószínűleg ő is így gondolja, mert ellenkezés nélkül itta meg az altatót.
Miközben a bejáratnál tömörülő fegyveresek a szemüket forgatva bámultak befelé, kapitányuk az ajtófélfának támaszkodva várakozott. A küszöböt senki sem léphette át az engedélye nélkül. Az állát felszegve kezdett a lépcső alján álló nőhöz beszélni.
- Úrnőm, a kancellárnak nincsen hozzá joga, hogy egy ilyen veszélyes fogoly sorsáról rendelkezzen.
- Nem érdekel! - visította az oszlopok között álló asszony. Mutatóujjával vádlón az utca felé intett. - Küldd vissza a nyomorultat oda, ahonnan jött! A férjem gyengélkedik, és az éjszaka a legrosszabb időpont arra, hogy zaklassák.
A zavarodott hírnök még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tett, hogy végrehajtsa a feladatát.
- Így van, de erről őméltóságának kellene döntenie - kezdett bele, de nem jutott tovább az első mondatnál. A háta mögött támadó mormogás félbeszakította. A városúr felesége megdermedt.
- Ez nem lehet igaz! - Áthajolt a korláton, és az amúgy is nehéz helyzetbe került komornyikot kezdte ostorozni. - Ne merészeld megengedni azoknak a kegyetlenkedő katonáknak, hogy valami bűnözőt hozzanak a házunk fedele alá!
Elaira kihasználta az alkalmat, és elsiklott a másik mellett. A hírnök hátrálni kezdett. Közben az asszony szitkozódása mindenkit elért. Most éppen a kapitány feljebbmenőit emlegette, a férfi azonban nem ijedt meg tőle. Az asszony a komornyik mellé lépett, hogy visszanyomják a helyére a bejárati ajtót. A résbe akasztott csizmával azonban nem tudtak mit kezdeni.
- Te ostoba fajankó! Hát teljesen elment az eszed? Tartsd távol a mocskos lábad a padlómtól! Manapság a szolgák túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy az ezüstneműt fényezzék. Semmi szükség arra, hogy mindenféle jöttmentek behordják a sarat, és összekarcolják a padlót.
Jaelot városura ezt a pillanatot választotta a közbelépésre.
- Elég legyen, asszony!
Odalenn minden szó és mozdulat félbeszakadt. Elaira úgy érezte, hogy csapdába esett; a veszekedők hátrafelé pislogva őt is könnyen észrevehették. Már nem tudott eltűnni. A városi őrség szolgálatban lévő tagjai mind ott tolongtak az ajtóban. Mivel azonban nem kívánt részt venni a veszekedésben, gyorsan besiklott egy nimfaszobor mögé.
A hópihék beszállingóztak az ajtónyíláson. A huzat belekapaszkodott a gyertyák lángjába, miután Jaelot városura szélesre tárta hálószobájának ajtaját, és elindult lefelé. A férfi egy botra nehezedve, hangosan fújtatva haladt, akár egy hím rozmár. Elérte a középső lépcsőfordulót. Lábát alig emelte, ezért a bársonypapucs hozzásúrlódott a futószőnyeghez. Hatalmasra dagadt bokája elővillant a ruha alól, de mindenki igyekezett másfelé nézni.
A szolga ott topogott a nyomában egy viharlámpával. Az árnyékok fel s alá szaladgáltak a férfi hivatali ruhájának mintázatán. A talárt és a vastag aranyláncot sietve öltötte fel a hálóingére. Arca teljesen vörös volt, és fújtatott a dühtől. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, mire sikerült levánszorognia a földszintre.
- Mi a fene történik itt? Ha az őrkapitány felöntött a garatra, akkor megnézheti magát.
A komornyik ellépett az ajtótól, és az egyenruhás hírnökkel egymás szavába vágva kezdtek magyarázatba. Az összefüggéstelen mondatokból a városúr valószínűleg akkor sem értett volna meg semmit, ha tudja, miről van szó. Egy idő után azonban elege lett a dologból. Idegesen beletúrt elfeküdt hajába.
- Kegyelmes Teremtő! - kiáltott fel, és közelebb húzta a komornyikot. - Azt értem, hogy nem engedted be az őrkapitányt a házamba, de mit keres itt egyáltalán? Nincs szüksége a jóváhagyásomra ahhoz, hogy kerékbe törjön egy-két kocsmai verekedőt.
A komornyik szipogva csapta össze kivörösödött kezét.
- Felséges uram, a fegyveresek egy bűnözőt hoztak magukkal. - Ellépett a hírnök mellett, és lesütött szemmel próbált valahogy bővebb magyarázatot adni. Néhány pillanat alatt összeszedte a megfelelő szavakat. - De semmi szükség arra, hogy a katonák beszabaduljanak ide. Még a végén összekarcolnák a padlót a csizmájukkal. Megsérülnének a drága kőlapok.
- Bűnöző? - tolta félre a városúr az izgatott hírnököt, és tett még egy lépést előre. A mindig alázatos komornyik félrehúzódott az útból. Még mindig szabadkozott, ahogy a kint állók teljesen kitárták az ajtót. A hó most már akadálytalanul törhetett be az előcsarnokba. A nedvesség kioltotta a közelben álló gyertyákat.
- Magyarázatot akarok! - kukucskált ki a városúr a hirtelen támadt homályból, és a katonák vezetője felé fordult. - Idevonszoltál egy közönséges tolvajt az otthonomba? Mi értelme volt? Hiszen van nekünk rendes börtönünk ilyen célokra. Ott nem várhatta volna meg a holnap reggeli tárgyalást?
- Egyetlen cella sem biztonságos egy ilyen veszélyes fogolynak - szólalt meg egy hatalmas zsoldos, aki tüskés sisakot viselt. A kapitány átvette a szót, és szokásos orrhangján folytatta: - A férfi, akit foglyul ejtettünk, nem más, mint az Árnyékmester.
- Valóban? - visított fel a városúr felesége. - Akkor kikaparom a szemét!
Hirtelen megfeledkezett minden illemről. Felemelte a szoknyáját, és rohamra indult. A kőszobor mögé húzódott varázslónő szíve megállt egy pillanatra. Elaira azonban még mindig nem jött elő a rejtekhelyéről. Jaelot ura sem jutott szóhoz egy ideig. Tátott szájjal bámult maga elé; a tokája olyan volt a homályban, mintha szakálla lenne.
- A varázsló? Igaz ez?
A kapitány nyugodt hangon válaszolt:
- A vastmarki veteránok meg vannak róla győződve.
A városúr egy pillanat alatt elfeledkezett a kényelmetlen papucsról és a kínzó köszvényről. A könyökével vágott utat magának a katonák sorai között. A külső lépcsőn várakozók hátrébb húzódtak, és csendben várakoztak, miközben feljebbvalójuk szemügyre vette a zsákmányt.
A sűrű hóesésben és az éjszaka sötétjében azonban a fogoly csupán egy alaktalan kupac volt. A városúr felcsattant.
- Hol a fenében van már az a lámpás?
A szolga ijedten összehúzta magát, és már ugrott is; azonban így is elkésett. A városúr úgy fordult meg, mint egy szelindek, és vicsorogva nézett körbe a fegyvereseken.
- Ha tényleg az Árnyékmestert hoztátok ide, akkor hozzátok be azonnal!
- Megőrültél? - kiáltott fel a felesége. De a többség már mozgásba is lendült. Az asszony tiltakozására ügyet sem vetettek. Hiába rikoltozott, a durva csizmák tucatja taposta meg a míves padlólapokat. -Hát nem emlékeztek a részeges idiótára, akit kényszermunkára ítéltünk? A varázsló minden segédeszköz nélkül szabadította ki. Az acélbilincsek lehullottak a csuklójáról; a gonosz mágiához nem volt szüksége kulcsokra.
- Az acéldrótot azonban nem tudja eltörni - válaszolta az egyik őrmester. - Az ügy többi részéről pedig majd őméltósága intézkedik. Remélem, azonnal halálra ítéli a patkányt!
Elaira a bénító rémület ellen hadakozott. Csak most vette észre, hogy izzadt tenyerével a szobor talapzatát markolássza. Reszketve nyúlt a kvarckristálya után. Csaknem összeesett. Rövid varázslatba fogott, hogy továbbra is rejtve maradhasson. Türelmetlenül várta, amíg a mágia működésbe lép. A fény és a levegő hamarosan engedelmeskedik az akaratának, addig azonban nem mozdulhatott. Sosem teltek még ilyen kínos lassúsággal a pillanatok. Elméjében ezer meg ezer kép villant fel Arithon haláláról, mire a kör bezárult. Úgy érezte, mintha lángra kapott volna körülötte a levegő. Aztán a hirtelen hőség lecsillapodott, és ismét a Végzetúr sötétségében találta magát.
Kilépett a rejtekhelyéről. Eloldalazott a szobor mellett, éppen csak elkerülve a komornyikot, aki a hótól elázott fegyveresek csoportja elől menekült. Amikor beértek az előcsarnokba, úgy tűnt, mintha az őrjáratozó katonák mind itt gyűltek volna össze. Láncingek és fegyverek csörgése töltötte meg a helyiséget. Elaira láthatatlanul és minden hang nélkül haladt el köztük.
A félelem csaknem megbénította az elméjét. Attól rettegett, hogy ami hamarosan a szeme elé tárul, abba belepusztul. Egy lépés, majd még egy. Meglátta a fogoly összekötözött kezét, amely véres volt az elkeseredett küzdelemtől. Arccal lefelé fektették le a kőlapokra. Mozdulatlan maradt, miközben a kapitány és az őrmester egymás szavába vágva mesélték el az Oroszlánban történteket, és a foglyul ejtés körülményeit. Nem feledkeztek el saját hősiességük hangsúlyozásáról sem. Többen is bekapcsolódtak az elbeszélésbe, de a veterán volt a leghangosabb mind közül.
- Úgy jött közénk, mintha mit sem tudna. Játszotta az ártatlant. Azt hitte, hogy még egyszer bolonddá tehet minket.
Elaira közelebb osont. A szolga lámpásának fényében a fogoly továbbra is mozdulatlanul feküdt. Nedves fekete haja a nyakára tapadt. Nem látszott rajta semmi különleges ismertetőjel, viszont szörnyen megverték. Egyszerű inge és nadrágja darabokra szakadt. A ruha alól előbukkanó csupasz alkar egy kétkezi munkás izomzatát viselte magán.
Nem Arithon s’Ffalenn az, döbbent rá Elaira. Ebben teljesen biztos volt. A másik vékony csontozata és szikár izomzata még mindig elevenen élt az emlékei között. De ez most alig hozott megkönnyebbülést. Ha az őrök elkapnak valakit, annak már eleve megpecsételődött a sorsa. Ha pedig az Árnyékmestert látják benne, az végzetes lehet. A fegyveresek kört alkottak a városúr és a fogoly körül. A hájas zsarnok megbökte papucsával a földön heverő alakot.
- Fordítsátok meg! Tisztán akarom látni.
Az őrkapitány lehajolt. Szavaiból még mindig izgalom hallatszott.
- Én is két különböző külsejét ismerem a nyomorultnak. Számomra ez az ügy személyes jelleggel bír. A nyomában voltam, amikor az átkozott eltűnt a szemünk elől. Az árnyak és mágia segítségével sok bajtársamat mészárolta le Vastmarkban. Most, hogy elkaptuk, ne bízzunk semmit se a véletlenre! - Páncélkesztyűs kezével megragadta a hason fekvő testet, és megfordította. - Öljük meg most azonnal!
A fogoly felhördült. A huzat kifújta a fekete hajtincseket az arcából, feltárva ravasz vonásait. A lámpás fénye mindenki számára feltárta az áll határozott vonalát és az orr felé ívelő szemöldököt, amely a s’Ffalenn vérvonal ismertetőjele volt.
- Ath kegyelmezz, Fionn Areth! - suttogta Elaira. A düh olyan hirtelen öntötte el, mint a tavaszi vihar. A Koriathain aljassága és könyörtelensége túllépte a józanság minden határát.
Az összes város közül Jaelot volt az, ahol a legjobban gyűlölték az Árnyékmestert. Az eltelt évek mit sem változtattak ezen. A napforduló katasztrófája után Arithon szénné égette a város kereskedőgályáit a Minderl-öbölben. Ezután következett a Dier Kenton-völgyi összecsapás, ahol Jaelot seregéből négyezren veszítették életüket. Az eleven emlékek és a szörnyű sérelmek miatt senkinek sem jut majd eszébe, hogy megkérdőjelezze a hasonmás kilétét.
- Ő az, Ath nevére mondom! - kiáltott fel a városúr, aki a kék-zöld foltok alatt nem az ártatlan ifjút látta. Számára Fionn Areth az a gonosz varázsló volt, aki a mesterbárd tanítványaként bolondot csinált belőlük huszonöt évvel ezelőtt. Ugyanazokat a vonásokat látta, mint amelyek annak idején előbukkantak az illúzió maszkja mögül, amikor mágiával támadt a vendégeire. A csapás ereje olyan hatalmas volt, hogy a kikötői raktáraktól a gazdagok házain át egészen a városfalakig mindent lerombolt. Döbbenten lépett hátra, és kezét a pocakjára tette.
- Ne higgyetek az ifjúság álcájának! Az Árnyékmester egy ravasz illuzionista. A Fény Hercege már többször figyelmeztetett rá, hogy a teremtmény nem öregszik.
- Vigyük ki az udvarra, és belezzük ki azonnal! - ajánlotta az őrkapitány, és már elő is húzta a fegyverét.
- És mi lesz a Fény Szövetsége által kitűzött vérdíjjal? - szólalt meg valaki oldalról.
- Erre majd visszatérünk, ha biztosak vagyunk benne, hogy halott. - Acél villanása látszott, ahogy a kapitány csapásra emelte a kardját. - Ha a mágia képes kinyitni a bilincset és az ajtókat, akkor a börtön nem biztonságos a számára.
A városúr túl rémült volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. Néhány pillanat, és vér folyik a padlóra, hacsak valaki nem olyan ostoba, hogy közbelépjen. Elairának végre megjött a hangja.
- Nem! Semmi ilyet nem tesztek! - Megszabadult a láthatatlanság álcájától, és átverekedte magát a fegyveresek gyűrűjén. Letérdelt az áldozat mellé, hogy a saját testével védelmezze. - Elfogtatok egy bűnözőt, akit vád alá helyeztetek. De egyetlen bíróság sem szentesítette a vádakat, és nem hozott ítéletet. A Koriathain küldöttjeként tiltakozom az igazságtalanság ellen. Kinek a törvénye alapján hoztok azonnali halálos ítéletet, amikor a vádlottnak még csak esélye sem volt, hogy szóljon a saját védelmében?
- Még hogy szóljon? Megőrültél? - csattant fel a városúr. - Hiszen magát az Árnyékmestert fogták el. - Olyan bőszen folytatta, mintha egy apró öleb megharapta volna. - A férfi varázsló és bűnöző, akit több szemtanú is azonosított. Ebben az esetben nem szenved csorbát a jog. A nyomorult nem érdemel többet egy gyors kardcsapásnál. A maradványait pedig majd máglyán égetjük el.
Elaira nagyot nyelt. A szíve a torkában dobogott. Még tett egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, hogy elkerülhesse az elkerülhetetlent. A zavar pecsétjét formálta meg az elméjében, és a kvarc hálójába olvasztotta. Kegyelem, könyörgött szavak nélkül. Hadd nyerjek némi haladékot ezzel az őrült varázslattal; valaki siessen Fionn Areth segítségére!
A következő pillanatban még semmi sem történt. Aztán a városúr felesége visítozva a kör közepe felé verekedte magát. Megragadta az őrkapitány karját, mielőtt a fegyver lesújthatott volna.
- Csak nem gondoljátok, hogy kivégezhetitek ezt az aljas gonosztevőt anélkül, hogy először szenvedni látnánk? Ez túl könnyű lenne a számára azok után, amit velünk művelt - fordult haragvó tekintettel a férje felé. Arca egész elfehéredett. - Ez a férfi meggyalázta Jaelot legkiválóbbjait. Varázslattal rombolta le a házainkat. Hadd haljon meg iszonyú fájdalmak közepette! Mindenki, aki miatta került szégyenbe, vagy anyagi kár érte, megérdemel annyit, hogy szemtanúja legyen a szenvedésének.
- Hölgyem, ez őrültség! Hatalmas erejű mágia birtokosa, amelyet bármikor ellenünk fordíthat - próbálta kirántani a kapitány a kezét az asszony szorításából. - Csak a halott varázsló a jó varázsló. Csak akkor lehetünk biztonságban tőle, ha miszlikbe aprítjuk, és a maradványait a lángok közé vetjük.
Miközben a vita egyre hevesebb lett körülötte, Elaira végigfuttatta a kezét a fogoly mozdulatlan teste felett. A bőre valószínűtlenül hideg volt, de egyetlen csontja sem törött el. A felszíni vágásokon és lila duzzanatokon kívül nem szenvedett súlyosabb sebeket. Egyik térdén csúnyán felszakadt a bőr, de ez sem tűnt súlyosnak.
Finom érintésére megkapta az első bizonytalan választ. Fionn Areth szemhéja megrebbent. Elaira egy gyors varázslattal gondoskodott róla, hogy a másik ne ismerje fel az arcát a sok ellenséges fegyveres társaságában.
A mágia a lehető legjobbkor lépett működésbe. Az egyik acéldróttal rögzített kar megmozdult. A kecskepásztor összerezzent, és kinyitotta zavart tükröző zöld szemét.
- Kegyelem mindannyiunknak, felébredt! - szökkent hátrébb a városúr, miközben a körülötte álló fegyveresek kivonták a kardjukat.
A puszta acél erdejében éledező ifjú, a katonák rémületének tárgya azonban nem tett támadó mozdulatot. Tekintete végigsiklott a mennyezet nimfákat formázó festményein, majd az arannyal bevont szőlő- és virágmintákon. Lehunyta a szemét, majd pislogva próbálta kitalálni, hogy hol lehet. Figyelme a fegyveresek felé fordult, és anélkül nézett végig Elairán, hogy felismerte volna. Tekintete a városúr torz bokájánál állapodott meg. A selyemnadrágból és a bársonypapucsból rádöbbent, hogy egy gazdag házba került.
- Miért vagyok itt?
A díszes teremben, ahol egykoron Arithon s’Ffalennt arra kényszerítették, hogy folytassa Halliron félbeszakadt előadását, igencsak furcsán hatottak a lápvidéki akcentus mély magánhangzói. Ez nem ugyanaz a hang volt, amely negyedszázaddal ezelőtt elvarázsolta őket.
- Démonokra, ez nem ember! - hördült fel egy testes városőr. - Csaknem agyonvertük, és még mindig képes tisztán gondolkodni. Ráadásul még mindig nem vetette le az ártatlanság álarcát.
- Milyen álarcot? - kérdezte Fionn Areth valamivel hangosabban.
A városúr felesége toporzékolva válaszolt.
- Micsoda gazember! Ugye nem gondoltad, hogy megfeledkezünk a gonoszságodról és a feketemágiáról az eltelt évek során?
Fionn Areth összerezzent a fájdalomtól, amikor megpróbált mozogni. A bilincsek a húsába martak.
- Milyen gonoszkodás? Milyen mágia? Én nem értek a varázslatokhoz. A szüleim kecskepásztornak neveltek.
- Dharkaron bosszújára! - csattant fel a szakállas veterán. - Ne próbálj színészkedni! Túl jól ismerlek ahhoz, hogy bevegyem az ilyen szöveget.
Fionn Areth tisztán hallható akcentussal bizonygatta az igazát.
- Sosem láttalak még életemben.
- Bájos hazugság - nevetett fel a városúr, aki így vezette le a rémületét. Most jutott csak eszébe a mesterbárd segédjének alázatos és őszintének tűnő viselkedése, aki aztán megbénította a vendégeit, és lerombolta a házaikat. - Már tudjuk, hogy a nyájas viselkedésed mögött mi rejtőzik valójában. Ne gondold, hogy ezúttal elmenekülhetsz az igazságszolgáltatás elől.
- Mivel vádolnak? - kérdezte Fionn Areth, majd vinnyogva elhallgatott, ahogy valaki oldalba rúgta. Az őr hirtelen támadásától minden levegő kiszaladt a tüdejéből. Hangos zihálás után kezdett újra beszélni. Szavaiban nyoma sem volt gúnynak. - Kérem, uram, árulja el, hogy milyen vádakat támaszt a város velem szemben!
- A Fényre, legalább olyan meggyőző a beszéde is, mint a muzsikája. Kár, hogy a mágia ilyen sötét lelkű gazfickót csinált belőle - fröcsögte indulatosan a városúr, és türelmetlenül tapsolt egyet. A szolga azonnal megjelent mellette. - Indulj, hívd ide a főbírót! Szükségünk van rá, hogy tanúskodjon. - Elaira felé fordult. - Azt akarod, hogy tárgyalás legyen? Csak egyetlen módon lehetünk biztosak abban, hogy a varázsló nem próbál szökni. Mágikus börtönbe kell zárni. Tegyél rá ígéretet, hogy korian pecsétekkel akadályozod meg minden szabadulási kísérletét! Hajlandó vagy esküt tenni arra, hogy nem szökik meg? Ha ez mégis megtörténne, akkor a saját életeddel felelsz a bűneiért.
- Erre bármikor esküt teszek - vágta rá azonnal Elaira. - Mert ez az ifjú valóban az, aminek látszik. Egy araethurai pásztor, aki szerencsétlenségére valaki másra hasonlít. Az ártatlanságát könnyen bebizonyíthatom. Kezdjük mindjárt a legnyilvánvalóbbal. A jobb kezén és alkarján nyoma sincs annak az égési sebnek, amelyet Arithon s’Ffalenn szenvedett el Lysaer s’Ilessid villámcsapásától harminc évvel ezelőtt Etarrában. A sérülés csúf nyomától képtelenség lenne megszabadulni.
A városúr felesége szipogva válaszolt:
- Az Árnyékmesternek nem volt semmiféle sebhelye. Amikor a napforduló ünnepén játszott, a vendégeink nyomát sem látták annak, amiről beszélsz.
- Az a férfi sem mutatta semmi nyomát, hogy sérült lenne a karja, akivel megvívtam, miközben Medlir álcáját viselte - vette át a szót a veterán.
A városúr hangos káromkodása a mennyezetről visszaverődve betöltötte az egész termet, sőt, a nyitott ajtókon keresztül még az udvarra is kiszűrődött. Újabb részletek elevenedtek meg előtte arról a baljós éjszakáról. A varázsló rémületet és káosz keltett, elüldözve minden becsületes polgárt a palotájából.
- Hadd szenvedjen az átkozott! - szólalt meg a felesége. - Hallani akarom a fájdalomkiáltásait!
- Az asszonynak igaza van - pislogott Jaelot zsarnoka. Az altató még mindig elhomályosította tekintetét. - Mindannyiunk számára remek kárpótlás lesz, amikor láncra verve bíróság elé állíthatjuk városunk lerombolóját. - A földön fekvő, kiszolgáltatott fogolyra mosolygott. - Alig várom már, hogy a gúnydallal megszégyenített tisztviselők feltegyék a keresztkérdéseiket. Nincs annyi pénz, amiért kihagynám ezt a tárgyalást. Kíváncsi vagyok, hogy miféle ravaszkodással próbálod majd menteni magad. Végre bosszút állhatunk a mesterbárd szatírája miatt. A halott mestered szelleme sem menthet meg. Amikor pedig eljön a halálos ítélet végrehajtásának ideje, térden állva fogsz kegyelemért könyörögni.
- Könyörögni? - kiáltott fel Fionn Areth elkeseredetten. Egész testében reszketett a félelemtől. - Hiszen fogalmam sincs, hogy miről beszéltek!
- Vigyétek innen! - csattant fel a városúr. - Most már ideje aludnom. Zárjátok a börtön legmélyére! A varázslónő vele marad, hogy megfelelő védőmágiával lássa el a celláját. Lassú kínhalál vár rá, ha az ügyetlensége miatt a fogolynak csak a legkisebb esélye is nyílik a szökésre.