5667. NYÁRI NAPFORDULÓ
TALÁLKOZÁS
Morvain kikötői negyedét vastag ködtakaró temette maga alá, ahogy egyre közeledett az éjfél. Rekedt mulatozók dalolászása és vihorászás hangjai töltötték meg az amúgy nyugodtnak tűnő éjszakát. A tenger vizét a visszavonuló dagály hullámai kavarták fel. A napfordulót ünneplők hazafelé támolyogtak a pislákoló fáklyák lángja alatt. Néhányan betértek az útba eső kocsmákba, ahol bort vagy pálinkát követeltek, hogy egész napkeltéig folytathassák a mulatozást. A leghangosabb a rakpart és közvetlen környéke volt. Itt álltak a szegények kunyhói, akik napszámosként dolgoztak Morvain szövőüzemeiben. Az eltávozáson lévő tengerészek a szűk utcákat járták, hogy grogot vásároljanak az eldugott kocsmákban, aztán pedig átadják magukat a szajhák nyújtotta másféle örömöknek. A cselédlányok és a céheknek dolgozó legények elvegyültek a szurkos ruhájú tengerészek, rakodómunkások és evezősök között, kiknek ruhája alatt kötélnyi izmok feszültek a gályákon töltött hosszú szolgálattól. Gyakran támadt félreértés amiatt, hogy melyik nő árulja pénzért a bájait, és ki a tisztességes asszony vagy párra vadászó leány. A piszkos utcákat fenyőgyantába mártott fáklyák lángja világította be, és az emelkedett hangulat mindenkit magával ragadott. Előfordult, hogy a legjámborabb tréfák is verekedésbe vagy vérontásba torkolltak, ha valaki rosszul mérte fel a másik által elfogyasztott alkohol mennyiségét.
Az Esthajnalcsillag kapitánya, Feylind is a rakpartot járta. Az egyik fiatal tengerésze engedély nélkül hagyta el a hajót, és mindez akkor derült ki, amikor az őrségváltás idején senki sem jelentkezett szolgálatra.
- Itt benn? - kérdezett vissza dühösen a szőke hajú nő, és az előttük álló épület felé mutatott. A résnyire nyitva hagyott ajtó egy borkimérésbe vezetett, ahonnan erős fény, hangos kiabálás és hisztérikus röhögés szűrődött ki az utcára.
A válla mellett álló erős felépítésű elsőtiszt bólintott.
- Igen, kapitány. Ott van.
Félrehúzódott, és hagyta belépni a nőt maga előtt. Jól ismerte már Feylindet, és tudta, hogy nem tanácsos az útjába állni, amikor a vasalt csizmáját és a fegyverövét viseli. A kapitány halkan káromkodni kezdett, hátravetette lenszőke hajfonatát, és vékony vállát kissé behúzva megindult előre.
A kőből készült küszöbön túl egy egész más világ várta őket. A párás, izzadságtól bűzlő hőség, a hangzavar és az egymásnak préselődő testek tömege mégsem volt ismeretlen a belépők számára. A sűrű levegőt szinte harapni lehetett, Feylind mégsem torpant meg egy pillanatra sem. Az első élvhajhász, aki a haját kezdte simogatni, hamar rádöbbent arra, hogy hibázott. Feylind a karját kicsavarva megpenderítette, majd arccal előre a falhoz lökte. A következő, aki a remek produkción kezdett gúnyolódni, azt gondolta, hogy megússza egy rövid átkozódással, de a gyomrába csapódó könyöktől percekig csak partra vetett pontyként tátogott. A harmadik a cimborái hibájából tanulva valami mással próbálkozott. Azonban hiába illette dicsérő szavakkal Feylind nőiességét, előrenyújtott kezének jutalma egy térdrúgás lett. Ezt követően nyöszörögve a kőpadlóra hanyatlott. Megpróbált feltápászkodni, de a rövid, bizonytalan botladozás után nyilvánvalóvá vált, hogy egy csontkovács nélkül valószínűleg nem fog tudni újra járni.
A bárpult mögött álló pirospozsgás csapos nyugtalanul nézett körbe a táncosok között támadó kavarodást látva. A dalolászók hangja is meg-megbicsaklott. Azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben. Intett a két izmos kidobólegényének, akik azonnal odaléptek melléje, hogy szükség esetén megvédjék. Ennek ellenére nem akart fegyvertelenül maradni, ezért felkapta a kalapácsot, amellyel a boroshordókba ütötte vissza a dugaszt. Aztán megindult a tömeg másik oldala felől, hogy ellássa a baját a fizetővendégeit molesztáló idiótának.
A bajkeverővel a nyugalom egy aprócska szigetén találkozott; mindenki igyekezett elhúzódni a közeléből, így apró kör képződött körülötte. Karba tett kézzel várakozott. Rozsdavörös mellényét acélszegecsekkel verték ki, amelyek szétszórták a lámpások bizonytalanul imbolygó fényét. Nyers aranyhoz hasonló haja napbarnította arcot ölelt körbe. Vonásairól türelmetlenség és düh sugárzott. Nő volt; magasabb a legtöbb körülötte álló férfinál. Fenséges és vad tartása leginkább egy nőstény oroszlánhoz illett volna.
A borkimérés tulajdonosa az évek során sok tapasztalatot szedett magára. Bölcsen leeresztette a kalapácsát. Egy rövid figyelmeztetéssel megállította a verőlegényeit is. A nő úgy bámult rá, mintha egy holttest alól kimászó csigát látott volna, de ez nem gátolta meg a férfit, hogy feltegye a kérdését.
- Mi dolgod van itt, hölgyem?
- Neked kapitány, hájfejű! - A hidegen izzó kék szempár tetőtől talpig végigmérte a férfit, majd Feylind pattogós szavakkal folytatta: - Itt van valahol az egyik emberem? Az Esthajnalcsillag matrózáról beszélek, akit valamelyik csaposlegényed késelt meg.
A kocsmáros kifújta a levegőt, és az izmai elernyedtek.
- Esthajnalcsillag? A kereskedőhajó Innishből? Akkor te nyilván Feylind vagy. - Lábával idegesen dobolt a padlón, és közben a megfelelő szavakat kereste. - Igen, a fickó még mindig ott van a raktárban. Csak a tenyerét érte a vágás. Addig nem akartuk megmozdítani, amíg el nem állt a vérzés; egy vászondarabbal kötöztük be a sebet.
Feylind szemöldöke felszaladt.
- Most fordult a dagály, te hazug. Azt remélted, hogy kihajózunk, és megfeledkezünk a fickóról.
A kocsmáros arca a legkiválóbb carithwyri bornál is vörösebb lett.
- Kísérd oda! - adta ki a parancsot a magasabb verőlegénynek. Bocsánatkérés-féleséget motyogott, miközben körbenézett a cselédek után kutatva. Remélte, valamelyiknek lesz annyi esze, hogy kinyitja a kamra ajtaját, ahová a férfit zárták. - A férfi, akit megrúgtál, nem fog kártérítést követelni tőled.
Feylind felkacagott.
- Kártérítést, mi? Ez vicces. Jó ideig sántikálni fog még. Legalább egyszer s mindenkorra az eszébe vési, hogy ne a farkával gondolkodjon. - Felszegte az állát, és a hátsó ajtó felé intett. Gondolatai még mindig a sérült tengerész körül jártak. - Arra?
Határozott léptekkel indult meg. Az elsőtiszt tartotta a tempót. Elsiettek a vezetőjükként kijelölt izmos legény mellett, aki későn eszmélt, és csak jóval lemaradva csatlakozott.
A megkéselt fiatal tengerész egy felfordított erjesztőhordón üldögélt. A helyiséget egy faggyúmécses imbolygó lángja világította meg. A férfi arca zöldes színt öltött, amely nagyrészt annak a két erősen bűzlő sajtdarabnak volt köszönhető, amelyet a rovarok és a rágcsálók távol tartására akasztottak fel a gerendára. Felpillantott, és arcából azonnal kifutott minden szín, ahogy meglátta Feylindet. Épp időben húzta le hullafehérré vált arcát, hogy elkerülje a feléje repülő sajtdarabot.
- Kapitány, a dagály… - nyöszörgött sajnálkozó hangon.
Feylind azonban félbeszakította a kifogások áradatát.
- Az Esthajnalcsillag kinn horgonyoz az öbölben. Az nem olyan veszélyes, mintha a rakpartig jöttünk volna. Ha viszont a legénység tagja akarsz maradni, akkor a késlekedésből eredő költségeket a béredből vonom le. Jössz, vagy maradsz?
Az ifjú felegyenesedett. Fájdalmas arcot vágott, de ugyanakkor hálás volt az újabb lehetőségért. Morvain a gályák fellegvárának számított. Hiába rendelkezett nyílt tengeri tapasztalattal, valószínűleg úgysem kapott volna előkelőbb beosztást, mint egy kezdő evezős. A kezén tátongó seb miatt pedig valószínűtlen, hogy az évszak vége előtt munkába tudott volna állni.
- Megyek - szisszent fel. - Azonnal indulok az Esthajnalcsillaghoz.
- Először hadd lássam azt a sebet! - csattant fel Feylind a fejét ingatva. - Mennyire vészes? - Az Esthajnalcsillagon nem tartott külön gyógyítót. A hasmenéseket és a megfázásokat ő maga kezelte. A kisebb sebek összevarrását pedig mindig arra bízta, aki a legügyesebben foltozta a vitorlákat. Amikor a másik hátrahőkölt, a nő valamivel lágyabb hangon folytatta: - Most azonnal látni akarom a sebet, fiacskám. Ugye te sem akarod, hogy elfertőződjön, felpuffadjon, aztán le kelljen vágni a kezed, amikor üszkösödni kezd?
Az ifjú elfintorodott. Elfordította a fejét, ahogy letekerte a kezéről az átvérzett rongyot. Feylind azonban nem volt ennyire finnyás. Megragadta a csuklóját, és a lámpáshoz emelte a másik kezét.
- Közelebb hozná valaki a fényt?
A borkimérés verőlegénye leemelte a gerendára akasztott mécsest, és Feylind felé lépett. Amikor a nő meglátta a sebet káromkodni kezdett. A keresztirányú vágás három inat átvágott, és a csupasz csont is több helyen kilátszott.
- A kezeddel hárítottad a szúrást? Ennél azért több eszed is lehetne. Ha nem tudod a ruhával felfogni a kést, akkor az alkarod csontos oldalát használd, értve vagyok?
Az izmos fickó felé fordult.
- Szükségünk lesz egy füvészboszorkára, aki konyít valamit a mágiához. Ismersz olyat a környéken, aki megfizethető?
- Nem nagyon - dörzsölte meg az állkapcsát a férfi, miközben a gondolataiba mélyedt. - Ez a város a Fény szolgálatára esküdött fel. A városúr tanácsadói a Szövetséget támogatják. Egyetlen füvészboszorka sem maradt a környéken. Az ilyen súlyosabb sebekkel a Koriathain rendházába szoktuk menni.
- Na azt már nem! - förmedt rá Feylind. Gyakorlott ujjaival időközben hozzálátott visszabugyolálni a sebet a kötésbe. A tengerész tenyeréből még mindig szivárgott a vér. - Ez az idióta előbb lesz nyomorék, mint hogy a közelébe menjek a Koriathain rendházának. - Finoman megkötötte a vászondarab két szabad végét, de az ifjú még így is felszisszent a fájdalomtól. - Semmi kedvem kiszolgáltatni a briggemet a korianek adósesküjének.
- Ez érthető - válaszolta a másik. Az árnyékok ismét elmélyültek körülöttük, ahogy a férfi visszaakasztotta a kormos üvegbúra alatt lobogó mécsest. Megindult az ajtó felé, majd amikor már majdnem kilépett, visszafordult. Az utolsó pillanatban jutott eszébe valami. -Van egy korian herbalista a városban, aki a rendháztól függetlenül tevékenykedik. Ha gyógyításról van szó, nem valami bűvölésről, akkor elfogadja az ezüstöt is. Az ajtó előtt álló koldus, akinek a maradék sajtunkra fáj a foga, egy rézgarasért megmutatja az utat.
* * *
A korian herbalista egy düledező kunyhóban lakott a parti védőgát melletti utcában. A szegénynegyed útvesztőjében egyetlen lámpás sem világította meg a sikátorokat. Az egyre sűrűsödő ködben a halak kidobált belsősége iszonyatosan bűzlött. Egyedül a dagály hozhatott volna némi változást, amely a rothadó hínárdarabokkal együtt elmosta volna a szemetet. A léptek zajára patkányok iszkoltak el mellettük, vagy csontsoványra fogyott macskákat riasztottak fel, amelyek az apró rágcsálókra vadásztak a csatornák környékén.
Az Esthajnalcsillag elsőtisztje a kezét a kardmarkolaton tartotta, és tekintetével gyanakodva vizslatta a sötétséget. Feylind azonban enélkül is tökéletesen biztonságban érezte magát. A vasalt csizma és a saját fegyverei elegendőnek bizonyultak. Előkapart egy ezüstöt a zsebéből, és elbocsátotta a himlőhelyes képű gyermeket, aki a borkiméréstől idáig vezette őket.
- A partvonal felé haladva könnyen visszatalálunk majd - nyújtotta át az érmét. - Olyan árustól vásárolj csak, aki nem akar átverni!
A fiú elvigyorodott, és sűrűn bólogatva beleveszett a sötétségbe. Hamarosan könnyű léptei zaját is elnyelte az éjszaka. Feylind egyedül maradt az elsőtiszttel és a sérült matrózzal. Kezébe vette az irányítást. Végigtapogatta a kunyhó viharvert falát, hogy megtalálja a vetemedett ajtót. Erősen kopogott, felkészülve arra az esetre, hogy a lakója esetleg már nem hall jól a kortól, vagy a gin által kínált mély álmot alussza.
- Várj egy pillanatot! - válaszolt azonnal egy női hang odabentről. Tulajdonosa egyáltalán nem hangzott öregnek vagy álmosnak; ez kissé elbizonytalanította az ifjú kapitányt.
Feylind oldalt pillantott a mozdulatlanul álló elsőtisztre. Mivel képtelen volt kiolvasni bármit is a vonásaiból, visszafordult. Néhány szívdobbanásnyival később a roskatag ajtó recsegve nyílni kezdett. Sötét vállkendőbe burkolózott asszony lépett ki. A szemét törölgette, miközben a ruhájából egy félezüstös szajha olcsó parfümjének illata áradt. Kezét sebfertőtlenítő maradványai borították, amelynek fanyar kipárolgásától eredhettek el a könnyei. Egyetlen pillantást sem vetett Feylind társaira, hanem azonnal visszalépett a kunyhóba.
- A pestis vigye el azoknak az átkozott tengerészeknek a kemény öklét! - csattant fel váratlanul a herbalista. Szélesebbre tárta az ajtót, hogy beeressze az újabb vendégeit. - Ha azt az eszetlent hoztátok ide, aki megverte a lányt, akkor esküszöm, hogy azonnal kiherélem.
Feylind elvigyorodott. Fehér fogai kivillantak.
- Ha megtalálod, szívesen lefogom, amíg végzel a késsel.
A nő arcának látható felén vidám mosoly jelei tűntek fel, és a torkából megkönnyebbül sóhaj tört elő.
- Gyertek be! A fesztivál túl sok munkát ad ahhoz, hogy udvariaskodásra pazaroljam az időmet.
Feylind nem tudta volna megmondani, hogy miért, de a másik őszintesége bizalmat ébresztett benne. Félelem nélkül lépett előre az ismeretlen homályba. Szárított virágok, keserédes gyógynövények és elégett faszén illata csapta meg az orrát. Az elsőtiszt és a másik tengerész szorosan a nyomában maradt, de korántsem voltak annyira magabiztosak, mint ő. Valószínűleg megérezték, hogy a küszöböt valamilyen védőmágiával látták el, és ettől a hideg futkározott a hátukon.
A varázslónő ugyanolyan szigorú hangon folytatta a beszédet, mintha egy rendházba tértek volna be. Az Esthajnalcsillag legénységének apró csapata bizonytalanul állt meg előtte.
- Melyikőtök vérzik vagy beteg? Nincsenek italaim a nem kívánt gyermekek elhajtására, szóval ha ez után futkostok, akkor tovább kell állnotok.
- Csukd be az ajtót! - adta ki az utasítást Feylind az elsőtisztnek. Mivel a varázslónő tökéletesen látott a sötétben is, ezért úgy gondolta, hogy eleget tesz a másik hangjában rejtező kihívásnak. Az igazat fogja mondani. - Az ifjúnak megvágták a tenyerét. Az inak is megsérültek. Nekem pedig nincs időm ilyenekre. Még két órám van, hogy a briggemmel kifussak, különben egy újabb napot ki kell fizetnem a horgonyzóhelyért.
- Akkor nézzük - nyerte vissza a varázslónő lágy hangja korábbi élét. - De arra figyelmeztetlek, kapitány, hogy a szolgálataimért akár a tízszeresét is elkérhetem a kikötői díjnak. Ha sürgetsz, akkor ennek a dupláját is.
- Természetesen állom a gyógyítás minden költségét, de valamit tisztáznunk kell, mielőtt belevágnánk. Nem teszek adósesküt, és nem hajtok fejet a rended további követelései előtt.
- Akkor hát mindent megbeszéltünk - nyúlt a kova után a varázslónő. A hirtelen feltámadó fényben még kevesebbet lehetett látni, mint korábban a sötétben. - A morvaini rendháznak csak engedelmességgel tartozom, hűséggel nem. Az itteni tevékenységemnek nincs köze hozzájuk.
A lángok erőre kaptak a lámpás tiszta üveglapjai mögött. A fényt megfelelő szögben elhelyezett bádoglemezek erősítették fel. Feylind pislogva nézett körbe a helyiségben. Először egy fűzfakosarat pillantott meg, majd egy takarosan rendben tartott ágyat tiszta lepedővel és festett vászontakaróval. A viharvert szék minden bizonnyal a halpiacról származott, a mellette álló asztalon pedig mindenféle doboz és egyéb kellékek pihentek.
Ezek előtt állt a herbalista. Nem viselte a rend lila szoknyáját, és a ruháját sem díszítette rangjelzés. Vékony, fiús alakját egyszerű szabású blúz és egy bőrnadrág hangsúlyozta ki. Utóbbi a csontgombokból és az oldalán futó zsinegekből ítélve egy kovácsinasé lehetett. Korom- és hamunyomok, valamint zöld foltok borították a bőrt, ahová a frissen felaprított gyógynövények után törölte az apró kőkését. Csupasz talppal állt a döngölt földpadlón. Lábujjai között és a sarkán a bőrszandál pántjától eredő festék nyoma látszott, amelyet esős napokon viselt.
Bronzszín tincseit egyszerű spárgával kötötte össze. Ahogy felnyúlt, és a plafonra akasztotta a lámpát, a hajzuhatag végigomlott a vállán. Feléjük fordult. A szeme olyan volt, akár a hajnali köd. De még ennél is nyugtalanítóbbak voltak a vonásai, amelyek mintha ismerősek lettek volna a Scimlade-félszigetről, ahol Feylind a gyermekkorát töltötte.
- Emlékszem rád Meriorból - bukott ki a kapitányból.
A herbalista elmosolyodott.
- Nekem is így rémlett. Te vagy Feylind, Fiark ikertestvére? Ha így van, akkor te vagy az Esthajnalcsillag kapitánya. Ez jó hír.
Az emlékezete hibátlan volt. Legutoljára nyolcéves korában látta Feylindet, de mégsem várt megerősítést a másiktól. Az időközben felnőttkorba lépett kislány vonásai alapjaiban nem változtak meg.
A korianek legtöbbjéhez hasonlóan Elaira sem öregedett, hiába telt el kéttucat év a legutóbbi találkozásuk óta. A megfigyelőképessége nem csorbult a legkisebb mértékben sem, amely a női ösztöneivel karöltve rabul ejtette Arithon herceg szívét. Az emlékek lassan elárasztották mindkét nőt; a tekintetükben titkok szilánkjai villantak fel. Elaira iróniája mindig a legjobbkor lépett működésbe. Most is ez segítette át őket a nehéz pillanatokon.
- Mintha halmozódnának a kikötőhelyért fizetendő díjak, miközben itt tétlenkedünk, nem?
Feylind azonnal visszatért a valóságba, és a jelen problémáira kezdett összpontosítani. Maga elé tolta a sebesült ifjút, aki eddig a háta mögé rejtőzve reszketett.
- A vágás a Skjend borkimérésében dolgozó egyik pultos lelkén szárad. Az Esthajnalcsillag állja a munkadíjat, de leköteleznél, ha ezentúl magasabb áron gyógyítanád meg az ott dolgozókat ért sebesüléseket.
Elaira felnevetett.
- Megpróbálhatom. De aligha tudnék több pénzt kicsikarni abból a zsugori kocsmárosból. Ez annyira hiábavaló lenne, mintha kicsavarnám egy disznó hólyagját, és közben abban reménykednék, hogy parfüm folyik ki belőle. - Villámgyors mozdulattal megragadta a fiatal tengerész csuklóját, mielőtt az felkészülhetett volna az érintésre.
Miközben a fejét csóválva szemügyre vette a sebet, az Esthajnalcsillag elsőtisztje valami hihető kifogást keresett, hogy másfelé fordíthassa a tekintetét. Elaira előhúzott egy apró acélpengéjű kést a nadrág egyik alig látható zsebéből. A férfi azonnal félrekapta a fejét, noha a varázslónő nem tett egyebet, mint levágta a kötést a sebről. A fényhez emelte a sérült végtagot. Néhány pillantás után már le is vonta a következtetést.
- Csak a nagy- és a mutatóujjadat tudod mozgatni?
A fiatal tengerész nem tudott megszólalni, ezért csak bólintott.
- Ülj le, és ne aggódj! - Könnyed érintését követően az ifjú leült a megviselt székre. - Nem fogsz érezni semmit. Tíz percen belül aludni fogsz, és lányokról álmodsz. Vagy talán még jobbról: a nagymamád napfordulóra készített süteményeiről.
A fűzfa kosárból elővett egy négyzet alakú tiszta ruhát, és szorítókötést készített belőle.
- Gyere közelebb! - szólt rá az elsőtisztre, aki úgy döntött, hogy inkább a távolból figyeli az eseményeket, nehogy útban legyen. - Fogd meg ezt, és szorítsd le határozottan! Addig is lelassítja a vérzést, amíg elkészítem az altatót.
Elaira hátat fordított. Leemelt egy mázas bögrét a polcról, majd vizet töltött bele az asztalon álló kancsóból. Feylindhez intézte a következő kérdését.
- Az elsőtiszted vissza tudja vinni az alvó fickót a hajódra?
A hangja hirtelen mintha megnyugtatta volna a férfit, aki inkább saját maga válaszolt a kapitány helyett.
- Elégszer volt már benne részem, amikor valaki többet ivott a kelleténél. Ráadásul ennél kétszer nehezebb fickókat is cipeltem már.
- Akkor lelkiekben más most készülhetsz - emelt fel néhány üvegcsét Elaira az asztalról, és gondosan kiszámolt cseppeket kevert a vízbe. Amikor ezzel végzett, egy pecsétet rajzolt a bögre fölé, amely felerősítette és felgyorsította az ital hatását. - Ezt most hajtsd fel! - utasította a sérült ifjút. Visszavette tőle az üres bögrét. Az elsőtiszt elfoglalta a helyét a másik válla mögött, és megtámasztotta, amikor az imbolyogni kezdett. - Fektesd az ágyamra, és légy oly kedves, hogy tartod a lámpást, amíg dolgozom!
Miközben a varázslónő összeszedte a tűit, a vékony cérnát, a sebészi kését és a gyógykenőcsöket, Feylind az eszméletét vesztett ifjúhoz lépett, hogy levegye a sáros csizmáját. Aztán a sarkánál fogva segített az ágyhoz vinni a másikat.
- Csak szólj, ha valamire szükséged van!
- Köszönöm. Fogok is - válaszolta Elaira, aki egy ládát húzott az ágyhoz, amelyre letette a szükséges eszközöket. Aztán összefont lábbal letelepedett a csupasz padlóra. Kiterített egy tiszta vászondarabot a térdére. - Most már leveheted a szorítókötést. - Homlokán finom ráncok tűntek fel, ahogy az ölébe vette a sérült kezet, majd kisimította a ruhát. - A seb tiszta. Nem lesz nehéz összevarrni. Ha akartok inni valamit, miközben várakoztak, melegítsetek vizet a parázstartón. A tealeveleket az egyik agyagedényben találjátok a polcon.
Feylind leakasztotta a gyújtóst, és az utasításokat követve feltette forrni a vizet. Közben az elsőtiszt lusta kutyához hasonlóan letelepedett a székre, és egykedvűen tartotta a lámpást. A kapitánynő nem mutatta ki, hogy a kunyhó szegényes berendezése megdöbbentette volna. Azt mindenesetre becsülte Elairában, hogy a nehéz körülmények ellenére is rendet tartott. Levett a polcról két csorba szélű bögrét, egy meghajlott kanalat és egy apró üvegcsét, amelynek fából ácsolt teteje mézet rejtett. Az egyik édes itallal teli kupát a varázslónő mellé tette, majd ő is leült a földre. Rövid fészkelődés után nekidöntötte a hátát az asztalnak, és az ölébe vette a másik bögrét.
Amikor felnézett, a másik már végzett két szalag összevarrásával. Tökéletes munkát végzett; számos apró pecsét fogta vissza a vérzést. Az izzó szálak felett Feylind egy pulzáló violaszín jelet látott, amelynek funkciójára még csak következtetni sem tudott.
- Ne nézz bele közvetlenül a pecsétek fényébe! - figyelmeztette Elaira halkan. - Maradandó károsodást okozhatnak a szemednek.
Elkötötte a varrás szálait, és belekortyolt a teába. Koncentrációja egy pillanatra sem tört meg, ahogy folytatta a munkát.
Odakinn felugatott egy kóbor kutya. Egy erősen szuszogó férfi haladt el az ajtó előtt; csizmája kopogásából ítélve nem kevés súlyfelesleggel küzdhetett. Valamivel távolabb egy részeg pár vitatkozása hangzott fel. Ám ezek a legkevésbé sem zavarták a varázslónőt, akinek szabályos öltései mindig egyformák lettek. Gondolatai azonban elkalandozhattak, mert hirtelen beharapta az ajkát.
- Mennyire áll hozzád közel az elsőtiszted?
Feylind meghallotta a másik szavainak furcsa hangsúlyát.
- Ismeri minden titkomat, ha erre gondolsz - vigyorodott el egy pillanatra, majd arca ismét elkomolyodott. Rövid pillantást váltott a széken ülő férfival, aki szinte mindenhová elkísérte. Az Esthajnalcsillag másodkapitánya, és azokon az éjszakákon, amikor rátörtek az érzelmek, a szeretője is volt egyben.
Egy újabb csomó, majd a kés pengéjének szisszenése, aztán Elaira hozzálátott, hogy fertőtlenítse a sebet. Egyik kezét a sebesült férfi könyökére helyezte, hogy kitapogassa az izmok működését. Aprólékosan végigpróbálta, hogy az ujjai megmozdítják-e a kellő inakat.
- Nos úgy tűnik, sikerrel rögzítettük az elvágott részeket - közölte kissé feszült hangon. Elégedetten emelt fel egy másik tűt, és hozzálátott, hogy összevarrja a bőrt.
Ez már korántsem látszott annyira nehéznek, ezért Feylind feltette a kérdést, amely az oldalát furdalta.
- Akarsz valamit mondani? Vannak barátaim, akik hozzásegíthetnének ahhoz, hogy az üzeneted eljusson a címzetthez.
Elaira keze felemelkedett, megállt a levegőben, majd a nő egy pillanatnyi szünet után folytatta a munkát. Úgy döntött, hogy azonnal a lényegre tér.
- Esküt tett az anyádnak, hogy megóv téged minden veszélytől.
Névre nem volt szükségük. Mindketten tudták, hogy kiről van szó; Feylind legalább annyira ragaszkodott Rathain hercegéhez, mint a varázslónő.
- Sajnos nem követem mindig az utasításokat. Te talán igen? - kérdezte, de azonnal meg is bánta a tapintatlan szavakat.
Elaira szája vékony vonallá keskenyedett. Úgy válaszolt, mintha a beszéd fizikai fájdalmat okozott volna neki.
- Ami a Koriathainnek tett hűségeskümet illeti, azzal kapcsolatban nincs választási lehetőségem. - Az önfegyelme lehetővé tette, hogy az ujjai egyszer se remegjenek meg a tűvel. A halántékán finoman hullámzó bronz tincsek nedvesen csillogtak az izzadságtól. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, mire végzett a következő öltéssel. - Ezért megkérlek arra, az ő érdekében, hogy jól gondold meg, mit árulsz el nekem. Azokat a barátokat sem kellett volna megemlítened. Ha még azt is tudnám, hogy kik ők, akkor könnyen eszközzé válhatnak a felsőbb hatalmak kezében.
Feylind tiszteletben tartotta a másik hallgatását. Ismét rövid szünet állt be a társalgásban, aztán a varázslónő ott folytatta, ahol elkezdte.
- Még nagyon fiatal voltál akkor, de emlékszel annak a halásznak a gyermekére, akinek a megfeszülő kötél majdnem letépte a kezét?
Feylind mély lélegzetet vett. Remegő hangon ejtette ki beszélgetésük tárgyának nevét.
- Aki miatt az Árnyékmester elhagyott minket, és aki miatt neked is menekülnöd kellett Meriorból? Emlékszem.
Elaira feszültsége váratlan kacaj formájában tört ki belőle.
- Néha nem is tudom, mi a rosszabb: a te pimaszságod, vagy a testvéred által dobált apró kavicsok csípése. - Egy újabb öltés után megkérte az elsőtisztet, hogy kurtítsa meg a lámpás kanócát. Belekortyolt a kihűlő teába, és közben elmerengett a múlton. Azonban hiába nedvesítette meg a torkát, még így is képtelen volt beszélni a félelemtől. Feylind látta a szemében megvillanó akaratot. Egyre nagyobb tiszteletet érzett a nő iránt, aki feltárta legbelső énjét egy idegen előtt.
- Néhány varázslatomhoz fel kellett használnom a mesterbárd zenéjét azon az éjszakán - tette vissza Elaira a bögrét a padlóra. Céltudatos mozdulatai elárulták, hogy milyen belső erővel rendelkezik. Ismét kezébe vette a tűt. - A zene és a mágia egyesítéséért azonban nagy árat kellett fizetnünk. Még mindig összefűz kettőnket a láthatatlan kötelék. A távolság és az óceán eltompítja a gondolatok erősségét, de az érzelmek ugyanolyan határozottak maradnak. Tisztában van vele, hogy aggódom érte. Amíg át nem lépted a küszöbömet, addig nem tudtam biztonságosan megmondani Arithonnak, hogy miért.
Az ajkáról felszálló név keserédes emlékeket ébresztett fel benne. Mintha a szó már régóta ki akart volna törni belőle. Feylind észrevette a másik arcán megjelenő könnyeket. A varázslónő az arcához szorította a kezét, mintha a csont és az izmok segíthetnének a szörnyű lelki fájdalmán. Feylind lágy hangon szólalt meg:
- Neked énekel. A tengeren, amikor egyedül van a kormánynál. Saját fülemmel hallottam. Az égbolt és a föld is sírva fakad a dalától. Szeret téged, Elaira. Még mindig a tiéd a szíve, és senki másé. - Az utolsó szavak jöttek elő legnehezebben. Tudta, hogy nem sok reménye van rá, de mégis enyhíteni akart a másik fájdalmán. - Örülök, hogy te is így érzel, és nem számít a kettőtök között lévő távolság.
Ha két másik nő került volna hasonló helyzetbe, akkor egymás karjába omlanak, hogy segítsenek feldolgozni a másiknak a gyászt.
Elaira csupán nyelt egy nagyot. A szeme valószínűtlenül élesen villant meg, de csak egy pillanatra. Aztán tündérszerű vonásait lángra lobbantotta egy mélyről fakadó mosoly.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt. - Meg kellett várnia, amíg elmúlik az ujjai remegése, hogy végezhessen az utolsó öltésekkel. Bekente a sebet, aztán következtek a hegesedést meggyorsító rúnák. Végül elővett egy tiszta kötést, és befejezte a munkát.
- A fiúnak holnapig pihennie kell - közölte. - Ha túl hamar felkel, akkor az utolsó pecséttől szédülni fog, és képtelen lesz megállni a lábán. A keze rendbe fog jönni, de a sebet tisztán kell tartani. Nincs fedélzetsúrolás és kötélhúzogatás legalább két hétig. - Felemelte a fejét, és végignézett az elsőtiszt arcán. - Már nincs szükség ilyen erős fényre, tekerd lejjebb a lámpát!
Az árnyékok közelebb lopóztak, ahogy Elaira felemelkedett. Kinyújtotta a kezét, és elsőre megtalálta a tengervízzel töltött vödröt. Leöblítette a kezét. Szavai üveglapon megcsikorduló kavics hangján törtek elő a torkából, ahogy megfogalmazta az Arithonnak szóló üzenetét.
- Mondd meg a szerelmemnek, hogy az Avenorban tapasztalt látszólagos nyugalom semmi jót nem sejtet. A kereskedők gazdaggá híztak, és elbizakodottak. Mit sem tudnak a háttérben zajló szervezkedésről. Tudnia kell róla: Lysaer hamis papjai mágikus képességekkel bírnak. Tisztátalan varázslatokkal lépnek kapcsolatba egymással, és bárhová képesek üzenetet küldeni. Az általuk használt energia nyugtalan rezgéseket sző a mágikus sávokba. Ha valaki varázslók között tanult, képes ezt felismerni, még akkor is, ha már elveszítette a képességeit. - Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Minden szót és mozzanatot alaposan meg kellett fontolnia. Nem tárhatott fel olyan titkokat, amelyek a rend belső információit tartalmazták. Maradnia kellett azoknál a pletykáknál, amelyet innen-onnan hallott. - A kitérések valószínűleg nem igazán érezhetőek a tengeren, mivel a sós víz gátat szab a gyengébb mágia hullámainak. Arithonnak azonban tudnia kell, hogy a Ködszellem átka bármikor újra működésbe léphet. Nem érheti meglepetésként, hogy Avenor lassan kiépíti az egész kontinensen a papok hálózatát. Egyetlen pillanat elég hozzá, hogy a keleti partvidékről üzenetet küldjenek egy nyugati helyőrségnek. A Fény Szövetsége egyre nagyobb területet nyer. Az öt királyság közül egy sem lesz kivétel. Ha ez beteljesedik, akkor egyetlen besúgó képes lesz mozgásra bírni a távoli hadseregeket. Rathain hercege többé nem teheti a lábát Atherára.
Elaira keserű szavai mellé aggodalmas arckifejezés társult. Tekintete összekapcsolódott az Esthajnalcsillag szőke hajú kapitánynőjének kék szempárjával.
- Ezt meg kell értenie. Nem számít, mi történik, nem számít, hogy milyen erős kísértéssel kell szembenéznie, maradjon távol. Csak ott van biztonságban.
A hideg futkározott Feylind hátán, mintha téli szél kapott volna a blúza alá.
- Van más is, amit nem mondasz el.
- Ath, nem is tudod, mennyi minden! Az elöljáróim bonyolult csapda hálóját szövik. - Még a Koriathain berkein belül is kevesen tudták, mi történik, amikor egy beavatott lecseréli az önzetlen szolgálat szürke csuháját. Nem értették, milyen változások zajlanak le valakiben, amikor felölti a magasabb rangot jelképező skarlátcsíkos köpenyt. Elaira arca kifejezéstelen lett, akár a csiszolt gránit, ahogy megvonta a vállát. - Arithon nagyapja igen bölcs férfi volt. A hatalom és a mágia keveredése semmi jót nem hordoz magában.
Feylind sem volt ostoba. A Shandben tevékenykedő testvérétől már tudott róla, hogy mi zajlik a nyugati partvidéken. A kereskedők, akik jövedelmük tizedét a Szövetség kincstárába fizették be, tökéletes biztonságban érezték magukat. Tysan városai évek óta védelem alatt álltak. Az avenori katonák biztonságossá tették a kereskedelmi útvonalakat, és ez addig nem is változik, amíg a források ki nem apadnak. Ez viszont nem sok jót sejtetett az újonnan felállított papsággal kapcsolatban. A kapitánynő kénytelen volt levonni a kellemetlen végkövetkeztetést.
- Varázslónő, ezek szerint jó oka volt annak, hogy a Fény Szövetsége hajtóvadászatot indított a varázshasználók után? Ezért kergették el, vagy vetették máglyára a született tehetségeket?
- Igen. A képességüket arra használhatták volna, hogy olvassanak az áramlatokban, és rájöjjenek a következő lépésekre - törölte bele Elaira a nedves tenyerét a blúzába, mivel nem volt külön törülközője erre a célra. - A kisebb varázslatok is hatással vannak a sávokra. Aki rendelkezik mágikus látással, az sok mindent megtudhatott volna.
- Ezek szerint a hatalmasok nem akarták, hogy a kívülállók beleüthessék az orrukat a cselszövéseikbe, és feltárhassák azokat - vette át a szót Feylind, aki bizonytalanul körbenézett a halászkunyhó hézagos falain. - Úgy látszik, magad miatt egyáltalán nem aggódsz.
- Lysaer nem ostoba - kezdett el a tiszta alkoholt tartalmazó üveg után kutatni Elaira. Egyesével végigtörölte a speciális célra használt varrótűket. - A Koriathain túl kiterjedt és túl szervezett ahhoz, hogy a csekély hatalmú papság fellépjen velünk szemben. Morriel pedig megveti a füvészboszorkákat és a nekromantákat. A rend elöljárói eddig megtűrték őket, mert jó okuk volt rá. A nyílt összetűzések mindenkinek csak felesleges terhet jelentettek volna. Amíg a Fény inkvizítorai a renden kívül álló varázshasználókkal foglalkoznak, addig az Elöljárók Tanácsa nem fog közbeavatkozni. - Ez egyben azt is jelentette, hogy a Koriathain és a Fény Szövetségének érdekei jelenleg közel állnak egymáshoz, ha nem is teljesen ugyanazok. - Ha valaki a Legfőbb örökébe lép, akkor majd el kell döntenie, hogy miként kezeli a korona inkvizítorait.
Ez már így is több volt annál, mint amennyit elmondhatott volna. Jelenleg egyszerű herbalista volt, aki saját személyiségének egy részét bízta elöljáróira. Ha túllépi az engedelmesség határát, könyörtelenül eltapossák. Feylind megragadta Elaira alkarját, mert megértette, hogy a nő mit kockáztat. Köszönettel tartozott neki.
- Az üzeneted célba fog jutni. Majd én elrendezem a legbiztonságosabb útvonalat.
Már csak néhány rövid, személytelen részlet maradt, hogy befejezzék a társalgást.
- A gyógyításért cserébe tíz morvaini ezüstdukátot kérek, vagy ugyanolyan súlyt más város fizetőeszközéből - közölte Elaira. - Az összeget a partnál lakó halárusnak add oda. Amit én küldök neki, azt árva koldusgyerekekre költi.
A varázslónő megragadta a távozni készülő Feylind kezét. Ujjai remegését képtelen volt leplezni.
- Vigyázz magadra! Add áldásom Rathain hercegére, és kérd, hogy hallgasson rám! Esküdjön meg Daelionra, hogy soha többé nem keres fel engem!
- Mit rejtegetsz ennyire? Miért félsz elmondani? - suttogta Feylind alig hallhatóan.
Elaira azonban csak a fejét rázta. Egyik kezét a kapitánynő, másikat pedig az elsőtiszt izmos vállára tette, és az ajtó felé terelte őket. A férfi megértette, hogy a varázslónő milyen nehéz helyzetben van. Lehajolt az ágyhoz, és óvatosan felemelte az eszméletlenül heverő tengerészt. Amikor keresztülvetette a vállán, megszólalt:
- Feylind, induljunk! A további szavak csak mindenkit veszélybe sodornának.
- Az elsőtiszted igazat beszél. Higgy nekem, jelenleg teljesen elégedett vagyok a helyzetemmel. Már az is hatalmas könnyebbséget jelent, hogy átadod az üzenetemet Arithon Teir’s’Ffalennek - húzta el a reteszt Elaira, és félreállva kinyitotta az ajtót. A gyomra görcsbe rándult, hiszen nagyon jól tudta a következményeket. Ha szerelme megfogadja az intését, és távol marad a kontinensről, akkor az ártatlan araethurai pásztorfiú sorsa megpecsételődött. Újabb értelmetlen áldozat a Legfőbb sakktábláján.
Az érme mindkét oldala vereséget jelentett. De úgy érezte, hogy meg kell bíznia a férfiban, akit szeret. Cerebeld praktikáinak híre most már biztos, hogy eljut Arithonhoz. A férfi pedig régebb óta tisztában van a baljós előérzeteivel. Ahogy a kettejüket összekötő láthatatlan szálon egyre több feszültség áramlott át, azt is éreznie kellett, hogy mennyire viaskodik önmagával. A Feylinddel közöltek remélhetőleg még többet feltárnak aggodalmának forrásából. Ha Arithon valamilyen módon képes a fürkészésre, akkor kifinomult érzékei a segítségére siethetnek. Talán még időben megsejti, hogy Morriel minden eszközt képes bevetni annak érdekében, hogy az összeesküvése sikerrel járjon.
Feylind üzenetének mögöttes tartalma lehetővé teszi Arithonnak, hogy megbecsülje a rá leselkedő veszélyt. Remélte, hogy Dakar tanácsai a helyes irányba terelik a férfit. De ha mégsem hallgatna rá azon az órán, amikor a csapda működésbe lép, legalább akkor is felkészülten nézhet szembe az ellenségeivel.