22.

Fieres, bár egyre fáradt, gyorsan végzett az egyetlen dronnal. Rögtön ezután sort kerített Maiáéra is. A Keleti Csarnokra csönd telepedett; csak saját lélegzetüket és a sebesültek elhaló nyügéseit hallották – meg futó lábak dobogását.

A hang a Keleti Fõfolyosóról jött.

– A katonák! – figyelmeztetett Corseus.

Arra tehát nem menekülhettek; más út pedig nincs. Azaz!

– A titkos járat! – kiáltotta Fieres. – Siessünk!

A lejáratot rejtõ ablakhoz szaladtak. A férfi feltépte az ajtót; maga elé engedte Corseust és a Kölyköt. Ha sikerül eltünniük odalent, még mielõtt a katonák a csarnokba érnek, nyert ügyük van. Ha az ajtó becsukódott felettük, soha nem találnak rájuk.

A lányt sehol sem látta!

– Maia! – sürgette. – Gyere már!

– Máris! – hallotta a lány válaszát. A liftakna mellett állt, s mindhárom fotongránátját a mélybe potyogtatta. – Csak illõen elbúcsúztam – mondta, s õ is beugrott a járatba.

Fieres követte, s lecsapta maga mögött a tetõt. Éppen idejében.

Kész: megcsinálták!

Dobogva futottak a szûk folyosón. Vállukat lehorzsolták a közeli falak, de nem törõdtek az efféle kicsiségekkel. Hirtelen fordulók, bukkanók – fel, le, jobbra, balra, s mindez elõrõl, számtalanszor ismétlõdve. Ebbõl állt az útjuk. A száguldás csak a kijáratnál ért véget.

Az elõl haladó Corseus már nyitotta is az ajtót.

– Állj! – dörrent rá a pilóta. A kelleténél talán erélyesebb volt a hangja, de fel sem tûnt senkinek. Corseus inkább meglepõdött volna részérõl a “Felség” megszólításon, mint az ilyesmin.

– A legjobb helyen vagyunk idebent – magyarázta a pilóta – Számítottam valami hasonlóra, ezért indulás elõtt beprogramoztam a Fõnix számítógépét. – Egyenruhája zsebébõl apró jeladót húzott elõ. – Ha ezt üzembe helyezem, a hajó felszáll és leereszkedik az Udvarban. Ez tûnt a legkézenkefõbb leszállóhelynek. Nem lesz zökkenõmentes landolás, elvégre a gép, mégis csak gép, de léteznek teljesen automatizált ûrhajók is, nem?

Megnyomta a gombot a jeladó oldalán.

– Csak várnunk kell – mondta csendesen – Tudni fogjuk, ha megérkezett a hajó! Ha másból nem, a lövöldözésbõl.

Teltek a percek. Vártak a vaksötétben. Lassacskán kilihegték magukat; futotta lélegzet a beszélgetésre is.

– Meg tudtok bocsájtani nekem? – kérdezte a Kölyök.

– Felejtsük el! – indítványozta a pilóta, hogy elejét vegye a további bonyodalmaknak. Aztán még hozzátette: – Egyszer én is elárultam a Bárót.

– És? – kapott a szón a Kölyök.

Fieres vállat vont. Felkapcsolta a lámpáját.

– Azt mondta: “felejtsük el!”.

A másodpilóta türelmetlenül várta a folytatást.

– Aztán?

Fieres elmosolyodott.

– Elfelejtettük.

A Kölyök ezen elgondolkodni látszott.

– Értem – dünnyögte nagysokára. Maiához fordult, a lány közvetlen mögötte állt. –Köszönöm, hogy nem hagytál ott… ezek után! – modta.

A lány a fejét rázta.

– Tisztázzuk a helyzetet! – javasolta. – Tõlem akár el is rohadhattál volna a norquen börtönökben, töki. Csak tudtam, hogy ez a hülye Fieres egy lépést sem lesz hajlandó tenni nélküled. Hát ezért!

Erre a Kölyöknek el is ment a kedve a további társalgástól.

Percekig csak hallgattak. Fieres arra gondolt, ameddig a norquenek nem cipelnek egy nyomdetektort a Keleti Csarnokba, soha nem tudják meg, hol a titkosfolyosó lejárata. Addig a pillanatig biztonságban vannak idelent. Hogy azután mi lesz, arra nem szívesen gondolt.

Corseus törte meg a csendet. Hangján érzõdött, csak azért szól, mert nem képes tovább magába fojtani a keserûségét.

– Hogyan fogom jóvátenni, amit a nagyapám mûvelt!

Fieres a fiú arcába világított: fátyolos, kétsébeesett szemek bámultak vissza rá.

– Mi bánt? – kérdezte a gyengéden, amennyire tõle fuotta.

A fiú már ezért is hálásnak látszott.

– Egyszerûen nem tudom elhinni, hogy a nagyapám ilyen… gonosz volt!

A pilóta már látta hogyan vígasztalhatja.

– Nem is ismerted õt! Ne ítélj egy személyiségmodell alapján! Az android nem nagyapád volt, csak egy ócska epigon!

“Epigon”!, kiáltott fel magában az egykori papnövendék. Milyen ismerõs volt a szó! Hogyan is mondhatnám el neki, hogy nem pusztán az android alapján ítélek?! Az Ecclesia módszerével épp ilyen hatalomvágyó, velejükig romlott “epigonok” születnek. Ez nem lehet véletlen! A nagyapám elárasztotta másolataival a Galaxist!

Szomorúan ingatta a fejét.

– Nem! – motyogta. – A nagyapám pont ilyen volt! Ezt te is tudod, hiszen mellette voltál a halála pillanatáig!

A fiúnak igaza volt. Fieres emlékezett az Öreg Császár dühkitöréseire, tombolására a Palota termeiben. Soha nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy meghalhat; ebbe õrült bele! Alattvalói, akik körbevették utolsó éveiben, szenvedtek szeszélyes gonoszságától. Meggyûlölték õt – másik személyiségét, a csendes, visszahúzódót kevesen pillanthatták meg. Mindenki megkönnyebbült, mikor végül távozott az élõk sorából.

Most pedig visszatért, ráadásul halhatatlan formában. Személyiségének számítógépes modelljében nem csak zsenialítása, lenyûgözõ egyénisége, páratlan intelligenciája nyilvánult meg, hanem beleszivárgott az utolsó évek õrülete és gonoszsága is. A modell õ volt, meg nem is – önnön negatív tükörképe!

– Corseus – szólt a pilóta –, el kell mondanom neked valamit! Te nem ismerhetted a nagyapádat, az õ igazi énjét! Tudnod kell, hogy végtelenül jószándékú, kedves ember volt. Egyetlen cél vezérelte, hogy segítsen az emberiségen. Ha még hinnénk Istenben, azt gondolhatnánk, õ küldte közénk, messiásként, akár a legendákban szereplõ Jézust! Csakhogy mesék nincsenek: ember volt, akár bármelyikünk. Halandó, még ha mutáns is! Talán éppen páratlan felelõségérzete miatt vesztette el elméjének épségét, hiszen elõre látta, hogy halálával összeomlik majd a Birodalom, amit felépített. Nem magának építette, hanem nekünk: embereknek. Mindent elkövetett, hogy ne veszítsük el, de kudarcot vallott. Szeretném, ha ezentúl így gondolnál rá!

Újból csend lett a szûk folyosóban. Nagysokára Corseus szava hallatszott.

– Köszönöm, Fieres!

– Szolgálatára, Felség! – felelte az egykori különleges ügynök és bátorítólag mosolygott.

Odakintrõl hajtómûvek zúgása jutott el hozzájuk, rövidesen energiasugarak sivítása kísérte. A pilóta a jeladóra pillantott: apró figyelmeztetõ jelzés villogott rajta.

– Megérkezett a hajónk – tájékoztatta a társait.

Corseus résnyire nyitotta a titkosfolyosó ajtaját. Kilesett. Az õ szinjükön nem látott senkit, de alattuk és a szemközti teraszokon számtalan katona sereglett a korláthoz és tüzelt lefelé az Udvar mélyére. Onnan hallatszott az üresjáratban üzemelõ hajtómûvek dübörgése is.

– A hajó odalent van! – kiáltotta vissza Fieresnek.

Norquen egyenruhájuk mocskos és szakadt volt, különösen a pilótáé. Ostobaság lett volna abban reménykedniük, hogy senkinek nem szúr szemet. Így hát nem reménykedtek!

De azért kiléptek a teraszra, mert nem volt más választásuk. Ha le akartak jutni a Fõnixhez, igénybe kellett venniük valamelyik liftet – ezt észrevétlenül nem tehették.

Álcázásul maguk is megeresztettek néhány sugarat a katlan mélye felé; a kézifegyverek úgy sem árthattak a páncélozott ûrhajónak.

Ezzel a palotaõrség láthatólag nem volt tisztában. A Fõnix csillogó bronzfelületét koromcsíkok éktelenítették. Landoláskor a terebélyes szárnyak összezúztak néhány szobrot, a talpak letaposták a virágokat. Az egyik szökõkút medencéje léket kapott, a kiömlött víz sárrá dagasztotta a földet. Az ûrhajó úgy hevert odalent, akár egy lezuhant madár.

Ezalkalommal ügyeltek rá, hogy ne panoráma-kabinba szálljanak. Az üvegfalú fülkében kalitkába zárt madarakkénk érezték magukat – ha most figyel fel rájuk valaki, nagy baj lesz!

Feltûnés nélkül leértek. Idelent, rajtuk kívül, nem tartózkodott senki. Körben a teraszokról katonák bámultak le rájuk, kezükben lassan elhallgattak a fegyverek. A tekintetek rájuk szegezõdtek, fokozatosan csend lett, akár színházban az elõadás kezdetekor.

A szünet kínosan hosszúra nyúlt. Maia és Fieres összepillantottak, nem kellett hangos szót ejteniük, hogy kitalálják egymás gondolatát. Ez még nem az a bizonyos telepátia, de valami hasonló.

A siker színészi képességeiken múlott. Az elõadás címe: “akciócsoport bevetésen”. Szökõkutak, szobrok fedezékében lopakodtak a Fõnix felé. Mélyen lehajoltak, olykor megtorpantak, az ûrhajót fürkészték. Mindvégig kezükben tartották a sugárpisztolyokat. Pontosan úgy mozogtak, mintha az ellenséges jármûvet készülnének elfoglalni. Maia és Fieres gyakorlottsága palástolta két társuk ügyetlenségét.

Mindazonáltal mind elégedettek lehettek színészi teljesítményükkel.

A teraszokról figyelõ norquen katonák üdvrivalgásban törtek ki, mikor mind a négyen eljutottak a Fõnix hasa alá. Az elõadás folytatódott.

Fieres akrobatikus ügyességgel felurgott a hajó törzsére. A bejárati ajtó zárva volt. Ujjnyi széles küszöbön egyensúlyozott, úgy tapadt a bronzszín burkolatahoz, akár valami óriási, méregzöld pók.

A mutatvány meggyõzõ volt – a norquen nézõsereg hálásan tapsolt.

A pilóta kiválaszotta az ajtó legkevésbé sérülékeny pontját és látványosan beleeresztett egy sugárnyalábot. Közben észrevétlen megnyomta a gombot a másik kezében rejtegetett jeladón. Az ajtó feltárult.

Fieres bevetõdött a nyíláson. Amint eltûnt a norquen katonák szeme elõl, visszafordult, s magasan, nehogy nyomában igyekvõ társait megsebezze, kifelé lövöldözött.

Odakint mindenki biztosra vette, hogy a Fõnix utasai védekeznek.

Elsõként Maia követte. Odafentrõl felsegítette a Kölyköt és Corseust – inkább gyakorlatlanságuk leplezése végett, mint elõzékenységbõl. Mindannyian a fedélzeten
voltak!

Kintrõl éljenzés, “bravó”-kiáltások hallatszottak. Döbbent csend támadt, mikor a Fõnix ajtaja lezárult és az ûrhajó dübörögve feemelkedett.

Végtelen lassúsággal, függõlegesen emelkedtek ki a mesterséges katlanból. Fieres nem merte megkockáztatni a fõhajtómõvek használatát, mert tartott a tolósugár kavarta légörvényektõl.

A pilótakabin ablakán át remek kilátás nyílt az egymás feletti teraszokra. A katonák az öklüket rázták, lövöldöztek, némelyek még köveket is hajigáltak az ûrhajóra. Egyikkel sem árthattak neki.

A Kölyök vadász-üzemmódba kapcsolta a pultját. Röviden válogatott a különbözõ fegyverrendszerek kék-vörös jelzései között, majd aktiválta a fedélzeti sugáráagyúkat. A pult közepén felragyogott a tûzkioldó.

A másodpilóta fölé csúsztatta a mutatóujját – ha megérinti, halálos sugárözön zúdul a teraszokon összezsúfolódott emberekre.

Ujjak kulcsolódtak a csuklójára – Fieres elhúzta kezét a tûzkioldó fölül. A Kölyök tanítója arcára pillantott.

– Felesleges – mondta csendesen a pilóta.

A legmagasabb épületek csúcsai felett jártak. A Fõnix meglódult, a felhõk felé szökkent. Rövidesen elhagyta a légkört. Mire a hadihajók azonosították, eltûnt a paratérben.

A mélyûrben bukkant fel ismét, az elsietett ugrás eredményeként távol az ismert rektoroktól. Hetek, hónapok telhetnek bele, mire visszatalál a lakott világokhoz.

Utasai nem bánták – rászolgáltak a pihenésre.

– Ezzel lezárult a türténelem egy emlékezetes korszaka, melyet az Öreg Császár neve fémjelez! – jelentette ki Maia ünnepélyesen.

Corseus az Ecclesia epigonjaira gondolt – egyikük nincs is olyan távol: itt lakozik a fejében. Négyük közül egyedül õ tudta, hogy az a korszak még nem zárult le, sõt, igazából csak most kezdõdött el. De nem szólt. Ma még nem, majd holnap!

Valóban rászolgáltak a pihenésre!

VÉGE