9.

A férfi, aki a bokrok takarásában meghúzódott, fehér köntöst viselt. Lesben állt. Várakozott.

A hajnal varázsos napszak volt a Duenen, különösen itt, a kontinens méretû erdõk peremén. Számtalan fajzat köszöntötte megannyi hangon a kelõ napot. Csipogás, rikácsolás, kaffogás, ordítás harsogta túl a kevésbé zajos neszeket: a bogarak döngését és a levelekrõl legördülõ harmat cseppenését. A levegõt megtöltötte a párolgó föld illata, a tó felett ködgomolyagok lebegtek.

A férfi végre megpillantotta azt, akit várt. Az újanan érkezett szintén fehér köpenyt hordott, a noviciusok egyike volt.

Corseus Ramraquor, a Császár fia!

Gyanútlanul indult reggeli sétájára, fel a hegyoldalban vezetõ zegzugos ösvényen. Minden reggel pontosan ebben az idõben lépett ki a sziklatemplom oldalajtaján. A rejtõzködõ férfi tudta ezt. Azért várta itt.

A reggeli séta a nap elsõ meditációja volt. A tudós-papok és a noviciusok kisereglettek a szabad levegõre, hogy ki-ki elzarándokoljon kedvenc pihenõhelyére. Egyesek a tó mellé, mások a hegyoldal kiugró szirtjeire, megint mások apró erdei tisztásokra. Letelepedtek, végiggondolták a napot, amely elõttük állt.

A férfi a bokrok takarásában követte a felfelé igyekvõ fiút. Nem esett nehezére észrevétlennek maradni, hiszen a novicius leszegett fejjel, befelé forduló figyelemmel lépdelt.

Egészen magasra felkapaszkodtak, a völgy fölé kinyúló sziklateraszig. Innen madártávlatból látszott a templom gondosan ápolt kertje; a tó felszínén az ég tükrözõdött. Nem tarkították fellegek, szeplõtlen kék volt.

A rejtõzködõ férfi bûnös gondolatot forgatott a fejében. Azt mérlegelte, mikor, hogyan cselekedjen. A gyilkosság megfontolást igénylõ tevékenység: titka az átgondoltság és az alapos kivitelezés.

Corseus a szakadék peremén állt, s csodálta a kilátást. Bár láthatta nap mint nap, betelni nem tudott vele. Minden alkalommal áhítatot váltott ki belõle az eléje táruló kép, és ez így is volt rendjén, mert az áhítat remek táptalaj az imának. Mégis, a novicius ezen a reggelen elmúlasztotta az imádtságot, s elmúlasztani szándékozott minden eztán következõ reggelen is.

Az imádtság révén közelebb kerülünk az Isteni Császárhoz, mondogatták gyakran a tanítói. Az ám! Csakhogy nem mi közeledünk hozzá, hanem õ mihozzánk, egészítette ki gondolatban Corseus. Az imádság nem más, mit agyafúrt mentális gyakorlat, amely arra hívatott, hogy felébressze Õt a tudatunkban. Én nem leszek elmebeteg! Nincs szükségem a második tudatra, egy parazitára az agyamban! Én én vagyok, semmivel sem több!

Végtelenül csalódott volt. Tíz év hite és munkája vesztette hirtelen értelmét. Tegnapig még szépnek és nemesnek tûnt minden, amit a Duenen tapasztalt. A tudós-papok arra tanították õket, miként lehetnek tökéletesek mentálisan, arra, hogy taszítsák el a világi élet hívságait, s forduljanak befelé, éljenek szellemi életet. A Duenen nem érvényesültek a barbár világ törvényei: a kapzsiság, a hatalomvágy.

Legalábbis így gondolta tegnapig!

Hirtelen apró neszre lett figyelmes a háta mögött. Nem madártól, vagy kisebb állattól származott. Az erdõ szélén töltött évtized szakértõvé tette az ilyesmiben. Fürgén hátra perdült.

Köpönyeges férfi állt mögötte: tudós-pap a rendbõl. Lassú léptekkel közeledett, ám elméjébõl Corseus fenyegetést olvasott ki.

– Mit kívánsz tõlem? – szólította meg. Ha a másik valóban ártani szándékszik neki, nem sokat tehetett ellene. A férfi jóval magasabb, testesebb volt nála, csuklyáját mélyen az arcába húzta, hogy elfedje vele a vonásait.

Corseus koncentrált. Igyekezett elméjének kisugárzásáról felismerni a férfit. Az eredmény felettébb meglepte: az az elme durva volt, kifinumomulatlan. Semmiképpen sem lehetett tudós-papé!

Agressziót, brutalitást érzékelt. Semmi kétség, az idegen férfi tudatán a barbár világ lenyomata érzõdött. Gondolatai a gyilkolás körül forogtak, s Corseus rögtön megértette, hogy õ a kiszemelt áldozat.

– Ki vagy te, idegen? Miért törsz az életemre? – kérdezte önmaga számára is furcsán tompa hangon. Ez hát a félelem?, gondolta.

Az emberi beszéd idegennek tetszett a hosszú csend után. Durván reccsent az erdõ természetes eredetû zajaihoz képest.

Az ismeretlen ledobta köpönyegét – felismerte, hogy az álcázásnak nincs többé jelentõsége. Méregzöld ruhát viselt, a derékszíján különös eszközök sorakoztak, a homlokát ezüstõsen csillogó pánt övezte. Ábrázatán a gyilkosok jellegzetes – legalábbis Corseus számára jellegzetes – barbár vonásai látszottak.

A pszihé mindig rányomja bélyegét az arcra, jutott eszébe a tanítók szava.

– Éppenséggel megmondhatom – vont vállat az idegen. – Megérdemled, mert sok grisst hozol a konyhára. Azért jöttemm, hogy kinyírjalak, te császári fattyú! Halálod duplán frankó lesz, mert egymás ellen fordítja majd a Klánodat meg az egyházat. Uram komálja, ha az ellenségei egymást irtják ki.

Azzal különös formájú kést húzott elõ az övén lógó tokból. Corseusnak nem voltak kétségei afelõl, hogy mire alkalmatos a holmi. Sebes vibrációt észlelt a penge irányából.

Az Ecclesia noviciusa nem szívesen használta mentális hatalmát ártó célzattal, de tudta, nincs más lehetõsége. Kinyúlt tudatával a másik elméje felé, hogy gyötrelemes kínt fakasszon benne.

De semmi nem történt.

Csak a férfi övén függõ különös mûszerek egyike visított fel figyelmeztetõleg. A norquen orgyilkos egy pillanatra megtorpant, majd rekedten felkacagott.

– Ne próbálkozz a mentális trükkjeiddel, kibaszott fattyú! – Megkopogtatta a bántó hangot kibocsájtó dobozkát. – A mentál-gát útját állja minden ostba kisérletednek. – És tovább röhögött.

Corseus közvetlen a szakadék szélén egyensúlyozott. Nem volt már hova hátrálnia. Arra sem látott esélyt, hogy barbár kézitusában megvédje magát a jóval képzettebb orgyilkostól.

Nos, ez hát a vég, gondolta szomorúan. A barbár világ keze elér idáig is! Egyedül a sorsra volt haragos, hogy nem adatott meg a halálnak valami nemesebb formája.

Ekkor villant fel az a különös, vakító fény. Látott már ilyet azelõtt is, de mivel nem tudta, hogy pontosan micsoda, arra következtetett, bizonyára még apró gyermekkorában történt.

Hiába, elfelejtette már, milyen a sugárfegyver tüze.

A norquen orgyilkos viszont nem; õ egészen közelrõl ismerkedhetett meg a sugárnyalábbal. Hitetlenkedve bámulta elüszkösödött jobbját, s a porba hulló olvadt, mûködésképtelen vibrációs tõrt. Mikor magához tért elsõ döbbenetébõl, aktiválta pajzserõterét – kissé megkésve!

Maga is sugárfegyvert rántott, bõszen forgolódott, ellenfelét keresve tekintetével. Ingerülten ordítozott, egészen megfeledkezve eredeti áldozatáról. Javíthatatlan amatõr volt!

– Bújj elõ te kibaszott rohadék! Szétkúrom a fejed a lézerrel! Mit tettél velem, te szemét!

Ellenfele azonban nem felelt, s nem is lövöldözött feleslegesen a pajzs övezte férfira.

Ilyen hibát csak a tapasztalatlan újoncok követnek el. Nesztelen lapult valahol a bokrok mögött.

Az orgyilkos arrafelé indult, ahol támadóját sejtette. Néhány lövedéket beleeresztett a növényzetbe, így az rövidesen lángba borult. Ám az orvlövészt a tûz sem késztette cselekvésre. Maradt ahol volt, pajzsa megóvta a lángoktól. Tétlen várt, amíg a norquen bérenc eltávolodik áldozatától, mert a saját élete nem volt számára tét, s még csak az orgyilkosé sem. Egyedül Corseus számított, mert õ a Császár fia!

A legmegfelelõbb pillanatban vetõdött ki a lángoló bokorból. Égõ gallyakat sodort magával, úgy csapott le a meglepett férfira, akár valami tûzgolyó. A két pajzserõtér egymásnak feszült – mintha csak légpárna lenne a küzdõ felek között –, míg csak a támadó tõrének pengéje át nem hatolt az orgyilkos pajzsán. A férfi átdöfött torokkal hanyatlott a földre – nem volt kár érte!

A megmentõ rövidesen kikapcsolta pajzserõterét – a hang a sziklatemplom leálló generátorainak sípolására emlékeztette a noviciust. Barna és zöld álcaöltözetet viselt, s mikor lehúzta fejérõl az arcát is eltakaró sapkát, hosszú, vörös haj omlott a vállára. Corseus meglepve vette tudomásul, hogy a megmentõje nõ. Valójában hálásnak kellett volna lennie, mégis, maga sem tudta miért, gyanakvó hangon kérdezte.

– Maga kicsoda? Idegeneknek tilos leszállniuk ezen a bolygón!

Aztán hirtelen észbekapott, s egy gyors mentális gyakorlattal ellenõrizte önmagát, hogy megtudja, vajon miért mondta mindezt. Úgy vélte, belénevelt, ösztönös reakció lehetett, a tudatalattiból tört elõ, függetlenül az akaratától. Ez nem tetszett neki. Egyre több dolog nem tetszett itt a Duenen!

Bocsánatot akart kérni a faragatlanságáért, de a lány megelõzte a válasszal.

– Maia Dai vagyok. A te testõrkapitányod.

Az ifjú ismét meghökkent.

– Az én mim?

– A testõrkapitányod, Corseus. Nem gondoltam, hogy szükséged lehet itt ilyesmire, de… – lélegzetvételnyi szünetet tarott. – Mondd csak, mindig ilyen mozgalmas errefelé az élet?

A Császár fia elnevette magát a helyzet visszásságán. A nevetés gyorsan feloldotta benne az elmúlt pillanatok feszültségét.

– Nem – felelte megnyugtatólag. – Nem jellemzõ. Az apám küldött, igaz?

A lány a ruháját porolta – hosszú vörös haja szabadon lengett a szélben.

Felegyenesedett.

– Igen. A Császár. Azt szeretné, ha elhagynád a Duent, s visszatérnél hozzá. – Egy pillanatra elgondolkodott, vajon mit is mondhatna még rábeszélõleg. – Tudod Corseus, a dolgok rosszul mennek mostanában. Apádnak szüksége van rád!

– A dolgok itt is rosszul mennek – felelte a fiú –, mégis gondolkodási idõt kérek. Egy ilyen ajánlatra nem lehet rávágni a választ.

Maia örült, hogy ezt hallja. Mindenki – beleértve a Császárt is – heves ellenkezésre számított. Ehelyett a fiú habozik, s ez már fél siker!

Különös kölyök, gondolta. Egyszer úgy viselkedik, mint egy öregember, a következõ pillanatban pedig naiv, akár egy gyerek! Hiába, az Ecclesia nevelte fel!

Idáig jutott a gondolataiban, amikor különös dolog történt. A lábai megremegtek, mintha össze készülnének csuklani alatta. Döbbenten hajolt le, hogy megtapogassa a térdeit, ám ekkor izmai ismét megrándultak.

Egyet lépett elõre.

Hihetetlenül furcsa érzés volt: a lábai önnállósították magukat. Hiába koncentrált arra, hogy múljon el az egész, újabb lépést tett. Ijedtség fogta el. Különösen amikor felpillantott. Egyenest a szakadék széle felé tartott, egyre lendületesebb léptekkel.

– Mi a fene…! – kiáltott fel. Kétségbeesetten megpróbált oldalra vetõdni, hátha azzal véget ér a rossz tréfa.

De nem! Az elhatározásból nem lett cselekvés. Elakadt valahol az agyában, mielõtt még elérte volna a végtagjait. Ekkor már tudta, mi történik.

Mentális befolyás!

Valaki rátelepedett az agyára, s helyette mozgatja a lábait. A lány hallott már ilyesmirõl, sõt, maga is képes volt hasonló, de persze jóval gyengébb trükkökre. Csakhogy õt húsz esztendõn át képezték ki arra, hogy ellenálljon az ilyesminek! Hogyan lehetséges, hogy valaki áttört a tudatalatti védelmen? Ehhez páratlanul erõs mentális képességgel kell bírnia!

Az öreg Császár persze bírt vele, az õ elméjének erejérõl legendákat zengenek!

Talán Marqus Ramraquor is, végül is az õ fia! Aztán már csak tovább kellett gondolnia, hogy rájöjjön, ki játszadozik vele.

Rémülten kiáltott fel.

– Corseus, ne! Fejezd be azonnal!

A fiú tiltakozva rázta a fejét.

– Valaki más!…

De Maia Dai nem hallhatta, eddigre már levetette magát a mélybe. Mint ahogy a fehér köpönyeges tudós-papot sem láthatta már, aki egy szikla takarásából lépett elõ. Derekán arannyal átszõtt öv fogta össze a köntöst.

– Üdvözöllek Corseus – mondta jámboran. Fiatalos arca volt, ahhoz képest, hogy már a fõpapságig vitte.

A novicius elkeseredetten meredt rá. Elképzelhetetlennek tetszett számára, hogy egy tudós-pap ilyen aljasságra használja a hatalmát. Neki nem ezt tanították!

– Mit tettél!? – mutatott vádlólag a férfira. – Meggyilkoltál egy embert!

A fõpap sajnálkozva tárta szét a karját.

– Betolakodott ide, s az egyház érdeke mindenek felett áll.

Corseus ezt nem volt hajlandó elfogadni. Valami igazán meglepõvel akart érvelni.

– És ha legközelebb azt követeli az egyház érdeke, hogy gyilkolj meg engem is, akkor mit teszel?

Az átszellemült arcon titokzatos mosoly derengett fel.

– Máris azt követeli, Corseus.

A fiú nagyot nyelt. Az érvelés nem sikerült túl jól. Nagy ég, hova kerültem! Ezek õrültek, s én még csak észre sem vettem tíz éven keresztül!

– Most engem is megölsz? – kereste a bizonyságot. Rettentõ ostobának érezte magát, de egyszerûen megbénította a keserûség. Lehet, hogy már én is megõrültem?

A tudós-pap szomorúan bólintott.

– Sajnálom, nincs más megoldás.

Corseus azt furcsálta a legjobban, hogy még mindig nem fél. Kedélyesen elcsevegett, mintha nem is róla lenne szó; a lány végzete sokkal inkább kizökkentette lelki egyensúlyából, mint az õt fenyegetõ halálos veszedelem.

Hirtelen megérezte a fõpap ránehezedõ tudatát. Azt, ahogyan össze akarja törni az akaratát, hogy ugyanúgy bánjon el vele, mint a lánnyal tette. Nem igen adott esélyt önmagának, hiszen ellenfele mérhetetlenül tapasztaltabbnak és gyakorlottabbnak számított. Az egyetlen amiben bízhatott az ereiben keringõ vér volt, az Isteni Császár vére.

– Ugorj! – kiáltott ekkor rá a Papiszék jeles képviselõje.

A fiú felvértezte magát a mentális támadás ellen. Igyekezett ellenállni, megtörni a tudatára lecsapó pöröly lendületét.

Sikerrel járt. A fõpap döbbenten meredt rá. Tekintete elárulta, hogy másra számított.

– Ugorj le! – ismételte meg a felszólítást, és akaratával újra lecsapott. Corseus azonban hárította ezt a rohamot is. Különös erõ szállta meg. Dac és harag keveréke.

– Nem kerekedhetsz fölém, te senki! – harsogta a völgy csendjébe. – Én az Isteni Császár unokája vagyok. Megbüntetlek gazságodért!

Nem elégedett meg a védekezéssel, ellentámadásba lendült. Nem is gondolt most a következményekkel, egy valamit akart csupán: gyõzni.

A tudós-papot készületlenül érte az energikus ellentámadás. Nem volt képes szembeszállni a rátötõ nyers mentális erõvel. Mindkét kezével a fejéhez kapott, s kínjában üvöltve rogyott térdre. Úgy tekrgõzött a porban, akár egy kígyó.

– Hatalmas erõd van – hörögte. – Hagyd abba, mert megölsz! Úgy sem menekülhetsz elõlünk, beszéljük meg!

– Ugorj! – mutatott rá Corseus, s az õ parancsával szemben nem lehetett helye ellenkezésnek.

A fõpap tántorogva talpra kászálódott, a szakadék széle felé botorkált.

– Neeee! – ordította kétségbeesetten, ám kérése süket fülekre talált. Hangját, s vele együtt õt is, lassan elnyelte a mélység.