7.

Futva hagyták el az Udvar alatti vakond állomást. Az itt parkoló számtalan karbantartott jármû arra engedett következtetni, hogy most is az Udvar a Palota életének központja. Alig hogy megálltak, már hallották is a következõ vakond közeledõ zúgását.

– A Csarnokot csak a Keleti Fõfolyosón közelíthetjük meg. Ez nagyon veszélyes lesz! – figyelmeztetett Fieres.

Maiának szerencsére akadt más javaslata.

– Nem! Tudok egy másik utat is: egy titkosfolyosót! Az apám mutatta az ostromkor, azon menekültünk.

A pilótát meglepték a lány szavai. Megtorpant, visszafordult – a lány kishíján nekiütközött.

– Mi a franc van?! – átkozódott.

– Az apád itt volt az ostromkor? – érdklõdött Fieres hitetlenkedve.

– Itt, az utolsó pillanatig. És Marqus császár is, alig lehetett elrángatni! Az utolsó hajóval menekültünk el, mikor már tele volt a Palota norquen akciócsoportokkal. Pedig hányan nevezték gyávának Marqust! Hülye faszfejek!

Egy oldallépcsõn az alsó szint oszlopos kerengõjére kerültek. Az oszolok mögött megbújva, biztonságos leshelyrõl kémlelhették ki a katlanban tevékenykedõ katonákat. Eleinte nem értették mit csinálnak, olyan valószínütlennek tûnt.

– Te jó ég! Ezek takarítanak! – suttogta Maia.

– Merre tovább? – tudakolta Fieres.

A lány eltöprengett, igyekezett maga elé képzelni a Palota alaprajzát. A katlan falait méregette.

– A keleti fal tizedik szinjére kell eljutnunk. A titkos folyosó két szinttel a Fõfolyosó alatt vezet. Menjünk át a túloldali liftekhez!

Mélyen elõrehajolva futottak, hogy a kerengõ mellvédje eltakarja õket az odakint dolgozó katonák elõl. Minduntalan akadályokba ütköztek – az évek során a megszállók ide hordák be az Udvar teraszairól a katlan mélyére hulló összes törmeléket és szemetet. Kõtáblákat, szoborcsonkokat, márvány virágládákat, kihajigált készülékeket.

A szemét olykor teljesen elzárta az utat; ilyenkor óvatosan, mindvégig bújkálva átmásztak rajta. A foltosszürke álcaöltözetek jó szolgálatot tettek.

– Itt az ideje, hogy átöltözzünk! – közölte a pilóta. Már csak méterek választották el õket a kiszemelt lifttõl; az út odáig járhatónak tûnt.

Kibújtak a kezeslábasokból, zsebeikbõl átpakolták a szükséges felszerelést a norquen egyenruhába. A szürke ruhadarabokat elrejtették a kövek alatt.

Kiléptek az ellenség szeme elé.

Csak miután beszálltak a liftbe, vették észre, hogy mekkorát hibáztak. Nem hagyományos fülkébe száltak, hanem egy protokoll célokat szolgáló panoráma-kabinba. A jóval tágasabb fülke hosszában símult a falra, külsõ oldalán tágas panoráma ablakok nyíltak az Udvarra. A magasrangú vendégeket luxusszolgáltatások várták, sõt, holoképernyõ is, ha valaki megunná a kilátást.

Mivel a kabin csak csigalassúsággal volt képes haladni, merõben valószínûtlennek tetszett, hogy dolgukra sietõ katonák igénybe vegyék. Az ilyesmi még a vaknak is szemet szúrna!

Fieres és Maia bosszússan pillantottak össze.

– A picsába! – fakadt ki a lány.

Már késõ volt, hogy kiszáljanak, többen is felfigyeltek rájuk. A helyzetet a pilóta mentette meg. Kilépett a fülkébõl és megragadott egy hosszú, faragott gerendát. A lift irányába vonszolta. Nehezen boldogult, intett a Kölyöknek. Kettesben becipelték a panoráma-kabinba. Szembeötlõ volt, hogy egy hagyományos fülkébe nem fért volna be.

Mindannyian beszálltak, s a lift kúszni kezdett felfelé. Odalent az érdeklõdök közönyösen visszafordultak munkájukhoz.

– Bravó! – biccentett Maia. Bekapcsolta a holoképernyõt. – Lássuk mi a mûsor! – mondta indoklásul.

Az ernyõn egy férfi holoképe ragyogott fel: aszkéta ábrázatú, kortalan tekintetû férfi volt.

– Minter Norquen, ki más!? – sóhajtott fel a lány. – Gondolom itt még a vízcsapból is õ folyik!

– … a Norquen Klán! – zárta szavait a hologram. Eltûnt, helyette a telekom társaság címere tündökölt az ernyõn. Legalul az “adás vége” felirat villogott.

– Errõl lemaradtunk – vont vállat Maia és kikapcsolta a készüléket. – Nem veszettünk sokat!

Fieres ellenben felélénkült.

– Ez érdekes! Már láttam ezt az adást. Hagyományos propaganda anyag, egy norquenek pénzelte társaság készítette évekkel ezelõtt. Azt súlykolja, hogy Minter Norquen Császárnak született. A Palotáról is említést tesznek, ezoterikus okokkal igyekszenek magyarázni, hogy a Norquen már elsõ alkalommal is tökéletesen eligazodott idebent, holott annakelõtte soha nem járt itt. Az ostromban résztvett tengerészgyalogosokat mutogatnak, akik ugyan ezt bizonygatják. Süket duma az egész! Az benne az érdekes, hogy miért adták le még egyszer, ennyi idõ után? Miért éppen most és itt?

Maia leplezetlen csodálattal nézett rá. Hogy képes mindenre felfigyelni? Egyetlen apró jel sem kerüli el a figyelmét. Hihetetlen!

– Te mire gondolsz? – kíváncsiskodott.

A pilóta nem késett a válasszal.

– Arra, hogy Minter Norquen hamarosan idejön!

A lány fejezte be a gondolatot.

– Vagyis jobban tesszük, ha sietünk!

A panoráma-kabin más véleményen volt. Még félúton sem jártak.

– Nem lehet gyorsabban haladni ezzel az izével! – rugott bele a falba a Kölyök, holott dühét nem a vánszorgás okozta.

Senki nem felelt.

A katlanban lázas tevékenység folyt. A kerteket nem lehetett feltámaszati egyetlen nap leforgása alatt, de legalább megtisztították õket a törmelékektõl és az elszáradt növényektõl. Kipucolták a szökõkutakat is, némelyikben már víz csobogott.

– Igazad lehet – mondta halkan Maia. – Ezért takarítanak.

A pilóta az állát dörzsölte.

– Csak az a kérdés, mikor érkezik?

Legnagyobb meglepetésükre Corseus szólalt meg.

– Siet, ahogyan tud. Megölte az apámat, s most Császárnak képzeli magát. Kívánja a hatalmat és az számára a külsõségekben nyilvánul meg a legkézzelfoghatóbban. Be akar költözni a Palotába!

Megrõkönyödve meredtek rá.

– Micsoda?! – tudakolta Maia. – Ezeket meg honnan szeded?

– Ismerem a nagyapámat – felelte a fiú teljesen összefüggéstelenül.

A lány és Fieres összenéztek. Maia Dai megpróbált tiszta vizet önteni a pohárba.

– Beszélj világosabban Corseus, kérlek!

A fiú mindeddig réveteg tekintettel bámult maga elé. Most a lányra pillantott, a szemében felismerés csillant.

– Hát még nem jöttetek rá?! Minter Norquen nem más, mint az Öreg Császár!

Döbbenetük már-már komikus volt. Eltátott szájjal, elkerekedett szemekkel meredtek rá. Az Ecclesiea egykori novíciusa kishíján elnevette magát.

A csendet a lány törte meg.

– Ez hülyeség, Corseus! Ez lehetetlen!

– Ott voltam, mikor az Öreg Császár meghalt – csatlakozott Fieres is. – Valóban meghalt.

Corseus ráemelte okos tekintetét.

– Nem te mondtad, hogy évekig kereste a megoldást az újjászületésre?

A pilóta ösztönösen tett egy lépést hátrafelé.

– Mondtam. De azt nem, hogy meg is találta!

Maia csak egyet nem értett.

– Corseus, hogyan jutottál erre a következtetésre?

– Nem vettétek észre a számtalalan különös egyezést?! – kérdezett vissza a fiú. – Eligazodott a Palotában, ismerte a Duen koordinátáit, az Öreg Császár kódját használta a Galleonon!

Fieres hevesen rázta a fejét.

– Ezek nem bizonyítékok! – mutatott rá.

– Külön-külön nem, de így együtt!

– Ha ez igaz, az apám nem is volt áruló! – merengett el Maia.

Ez már sok volt az egykori különleges ügynöknek.

– Állj! – kiáltott fel. – Ez az egész csak feltevés! Nem tagadom, megalapozott, de ne kezeljük máris igazságként! A Császár meghalt a szemem elõtt, és bármennyire is tisztelem, azt kell mondanom: ember volt! Ember, mint bármelyikünk! Nem Isten! Szó sem lehet holmi feltámadásról!

Az Ecclesia egykori novíciusa elszomorodott.

– Nem tudom elmagyarázni neked, mert úgy sem hinnéd el! Bolondnak tartanál, azt mondanád: “a papok telebeszélték a fejem”.

Fieres bevallotta.

– Így is van! Õk istenként kezelik Viqutorius Ramraquort. Egy Isten feltámadhat, de az ember nem! Sajnálom, Corseus!

Maia Dai látta, hogy a további vita sehova nem vezet.

– Napoljuk el a vitát! – indítványozta. De a gondolatai közül nem tudta számûzni a lehetõséget, hogy az apja talán ártatlan.

A panoráma-kabin célba ért.