6.

Hadihajó. Keskeny folyosók kusza labirintusa. Maia és apja legtöbbször csak egymás mögött fértek el. A csukló vastagságú acélötvözet lemezekbõl való falakat kopott, szürke festék fedi. Felettük rácsos álmennyezet takarja a kígyózó csöveket és kábeleket; a padlót vörösre mázolták, hogy ne látssék rajta a kiömlõ vér. A szelvények találkozásánál vastag ajtókba ütköztek, aki nem figyel a lába elé, könnyen orra bukhat a magas küszöbökben. Az alacsony ajtónyílásokon Ilator csak leszegett fejjel fért át.

Olykor raktárak, ágyúállások, mûszerszobák ajtajai mellett haladtak el. Ha valakivel szembe találkoztak, az a falhoz símulva adott utat nekik.

Fény volt elegendõ, különösen békeidõben, s amikor megteltek az energiatárolók. A hírközlõ központ idõnként üzeneteket mondott be a legénység egyes tagjainak. Egy efféle csatahajón száz ember is szolgált, beleértve a tiszteket, matrózokat, a mûszaki és szociális személyzetet.

Újabb ajtóhoz érkeztek, két császári testõr állt õrséget elõtte. Oldalt léptek, hogy utat nyissanak Ilatornak az ajtó konzolja felé. A testõrparancsnok gyorsan végzet, s helyet adott a lányának is. Az elektronika mindkettõjüket azonosította, s megnyitotta elõttük az ajtót.

A császári rezidencia berendezése gyökeres ellentéte volt a hajó más részein tapasztaltnak. Tágas elõszobában találták magukat: a fehérmárvánnyal burkolt falakon színarany falikarok tartották a világítótesteket. A padlót vastag, bíbor szõnyeg fedte.

A bíbor a hatalom színe, gondolta Maia. Ezt a helyiséget még az Isteni Császár idején rendezték be!

A fal mellett, rövid, neobarokk oszlopon holoképernyõ villogott. A pszeudo-intelligens fegyverdetektor üzeneteit közvetítette. Részletes felsorolást olvashattak arról, mely tárgyaiktól kell megválniuk, ha tovább kívánnak haladni. A császári rezidenciába nem vihettek magukkal fegyvert. Sem õk, sem más.

Maiánál a szerkezet semmit nem talált. Ha lett volna fegyvere, az a fránya vizsga is hamarabb véget ér odalent, a gyakorlóteremben. Ámbár meglehet, akkor itt sem lenne!

Elnézte, amint apja kiforgatja a zsebeit. Már tucatnyi holmi hevert a tárolórekeszben.

– Apukám kétlábon járó arzenál – jegyezte meg irónikusan. – Ennyit a békés családi légkörrõl!

A heccelõdéssel persze egyre fokozódó izgalmáról igyekezett elterelni a figyelmet. Kár lenne tagadni: izgult. Hogy is ne izgult volna, amikor élete egyik legfontosabb eseménye elõtt állt. Furdallta oldalát a kiváncsiság, vajon milyen szerep jut benne neki.

Mikor Ilator Dai is végzett, a rekesz visszahúzódott a falba, s feltárult a tovább vezetõ ajtó. Széles folyosón haladtak tovább, a kétoldalt függõ holoképeken az egykori Birodalom legtávolabbi bolygóinak festõi tájképei látszottak. Ha az ember megtorpant elõttük, úgy érezhette, ablakon tekint ki. Az ilyen technikával készített képek többet értek, mint a súlyuk grissben.

Utolsóként érkeztek a tanácsterembe – kivéve természetesen a Császárt. Õ csak akkor lépett be, ha már mindenki elfoglalta kijelölt helyét az asztal körül.

A teremben félhomály uralkodott – az éles fény zavarta volna azok gondolkodására, akik intuíciós képességgel is rendelkeztek. A hatalmas, fából készült kerek asztal szinte betöltötte a helyiséget. A szolgák csak annyi széket hordtak köré, ahányan a tanácskozásra hívatalosak voltak. Ezúttal hetet.

Maia és apja egymás mellett kaptak helyet. Ilator közvetlenül a Császár trónt jelképezõ székének jobb oldalán. A lány megállapította, hogy az asztal körül, szükség esetén, akár háromszor ennyi résztvevõ is elfért volna. Ki tudja, talán volt már rá példa – a Birodalom fénykorában.

Mielõtt a Császár megérkezett, még jutott ideje, futólag szemmügyre venni a többieket.

Mindenkit ismert: két belsõ tanácsos, a Császár intuitora és a flotta zászloshajójának kapitánya. Mindannyian egyenruhát viseltek, s ez mindennél beszédesebben árulkodott a háborús helyzetrõl.

Marqus császár beléptekor felugrottak, s fõhajtással köszöntötték õt. Nem is ereszkedtek vissza székeikbe, míg el nem foglalta helyét. Maia pont úgy cselekedett, akár a többiek – hogy elõször van itt, még nem jelentette azt, hogy járatlan az etikettben.

A tanácsot az uralkodó nyitotta meg – az õ jogköre volt, akárcsak a berekesztése.

– Jelen haditanács elsõ témája calmori utazásunk – kezdte minden kertelés nélkül. A mellébeszélés a vénasszonyoknak való! – Mindannyian tudjuk, hogy terrai idõszámítás szerint öt nap múlva kerül megrendezésre az évenkénti pilótaverseny a Calmor aszteroida-bányájában. Mivel a rendezvényt a Császári Protokoll Iroda egykor rendszeres programként listára vette, apám, és késõbb én is, minden évben személyesen látogattunk el átadni a díjat a gyõztesnek. Ennek idén is meg kell történnie!

– Tiltakozom! – kiáltott fel Ilator.

Minden tekintet felé fordult, kíváncsian várták a magyarázatot. A testõrparancsnok nem váratta õket sokáig.

– A kialakult helyzetben életveszélyes odamenned, uram. Egy esztendeje bújkálunk, ûrhajón élünk, s csak lakatlan bolygókra szállunk le olykor. Mindezt azért, hogy a Dinasztiák sose tudják pontosan, hol vagyunk. Ha ostobán odaállítunk a Calmorra, biztosan csapdába sétálunk! Mindenki tudja, hogy a Császár minden évben ellátogat a versenyre. Nem lennék meglepve, ha hónapok óta azt terveznék, hogy ott lecsapnak rád, Felség!

Egy pillanatra csend támadt, mindenki leste, vajon mit felel a Császár? De csak hallgatott, így más ragadta magához a szót. Dacron, az egyik belsõtanácsos. Pontosan szemben ült a testõrkapitánnyal, elõrehajolt az asztal felett. Mozdulatával közelebb került a mennyzetrõl lelógatott világítótesthez; a felûlrõl érkezõ sápadt fény még kisértetiesebbé tette amúgy sem evilági ábrázatát. Maia gyerekkrora óta ismerte, s máig emlékezett, milyen gyakran bukkant fel rémálmaiban a halálfejszerû arc.

– Lehetetlenséget akarsz, Ilator – rázta a fejét Dacron. – Annyiszor figyelmeztettelek már, a Császári Klán fennmaradása nem egyszerû haditaktikai kérdés! Sokkal fontosabb összetevõket is figyelembe kell vennünk: politikai és gazdasági érdekeinket. Te ezekrõl rendszeresen megfeletkezel!

Maia döbbenten hallgatta. Leginkább azon lepõdött meg, hogy apja miért nem pattan fel és vágja acon a nagyképû alakot. Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni! Már éppen azon volt, hogy maga veszi kézbe az ügyet, amikor a Császár megelõzte.

– Ilator a testõrparancsnokom, az õ feladata személyes biztonságomra felügyelni – védte az idõs katonát –, nem pedig az, hogy üzleti ügyeinket intézze. Te meg errõl feledkezel meg minduntalan, Dacron tanácsos!

A halálfejû férfi közönbösen bólintott, s újból hátrahúzódott.

– Mindamellett igazad van – folytatta a Császár. – A calmori bányákban kitermelt ércekre szükségünk van. Calmor az utolsó bányatelep, ahonnan jelentõs mennyiségû feldolgozott fémet kapunk, márpedig a Naval nem lehet meg anélkül.

A mindig egykedvû Nentzini szólalt fel, a másik belsõ tanácsos. Maia a császári kiséret legudvariasabb és legápoltabb tagjának tartotta. Nem is értette, hogyan törõdhet egy férfi ennyit a külsõsejével! Hajának minden szála a helyére símult, alakját valami kellemes, kesernyés illat lengte körül. Fínom metszésû orra alatt alig mozgott az ajka, miközben beszélt.

– Ha a Navalnak egyáltalán szüksége lesz még bármiféle alapanyagra. – Lágy, erõtlen és végletekig kimunkált hangja volt. – Amióta a rinegi és a golai gyárainkat lebombázták, csak néhány földalatti üzemünk mûködik. A konkurencia lassan elhódítja a piacainkat, mert nem tudjuk teljesíteni a hirtelen megszaporodott megrendeléseket. Most, hogy kitört a Klánok háborúja, mindenki ûrhajót vásárol. Ki azért, hogy hódítson, ki azért, hogy mentse a vagyonát a hódítók elõl. Ezzel csak azt kívántam mondani, hogy ha nem találunk megoldást a termelés fokozására, rövidesen le kell állnunk. Érdemes tehát fontolóra vennünk, hogy kockáztassunk-e egy tönkremenõben lévõ iparág kedvéért!

Marqus császár hevesen titakozott.

– A Naval nem mehet tönkre semmilyen körülmények között! – szögezte le ellentmondást nem tûrõ hangon. – Családunk a Naval révén emelkedett a Dinasztiák sorába: a Naval konszern egyet jelent a Ramraquor névvel! Ha elbukik, vele bukik családunk és az egész Klán is. Én különben sem látom olyan borúsnak a helyzetet, mint Nentzini tanácsos. A mi mérnökeink a legjobbak, még mindig mi készítjük a legkülönbb ûrhajókat. Aki teheti, tõlünk vásárol. Nem jelent gondot, hogy eladjuk, amit megtermeltünk.

Elhallgatott, ám amikor látta, hogy a tanácsos még vitába szállna vele, gyorsan pontot tett az ügy végére.

– A Naval helyzetének megvitatása különben sem szerepel mai tanácskozásunk napirendjén! Ezt a kérdést elnapolom, Nentzini tanácsos. Térjünk vissza az eredeti témakörhöz! A Navalt egyenlõre úgy kezeljük, mint mûködõ vállalkozást.

A leintett belsõtanácsos elõírásosan fejet hajtott, jelezve, hogy tudomásul vette a császári döntést.

– Ebben az esetben csatlakozom Dacron tanácsos véleményéhez: a látogatást nem múlaszthatjuk el. A Calmor fõrészvényesei elvárják, hogy idén is megessék a császári vizit.

– Elvárják!? – csattant fel Ilator Dai. – Mi az, hogy elvárják? Hogy merészelnek ezek ilyen modorban nyilatkozni? Tudtommal a Calmor Részvénytársaság csak ötödrangú cég a Ramraquor Klán hierarchiájában! Ezt is csak onnan tudom, hogy ma néztem utána. Jelentéktelen társaság!

Dacron tanácsos ismét elõrehajolt a lámpa fényébe. A bõr szürkén és szárazan feszült kiálló pofacsontjára.

– A céghierarchia nem mindig fedi pontosan a helyzetet – közölte kioktató hangnemben. – A Calmor fõrészvényesei nagyon jól tudják, mennyire rájuk vagyunk utalva. Ostobák lennének, ha nem használnák ki a kínálkozó alkalmat. Számtalan követeléssel álltak elõ, melyek közül a kevésbé terheseket már teljesítettük is. A nagyobb horderejûek ügyében több-kevesebb haladékot sikerült kicsikarnunk, de a calmoriak most tudni szeretnék, mennyire vesszük komolyan õket. A császári látogatást bizonyítéknak tekintenék, s mi még tovább halaszthatnánk legkényesebb feltételeik teljesítését. Akár a végtelenségig is, ami pedig hasznos lenne szorult helyzetünkben!

Maia az apjára pillantott: a testõrkapitány elégedetlenül ingatta a fejét. A szeretett arc olyan gondterheltnek tûnt!

– Ez csapda – mondta az idõs harcos. – Biztos, hogy csapda. Érzem!

Dacron tanácsos rekedten felnevetett.

– Nahát, Ilator! Újabban felcsaptál intuitornak! Újabb és újabb képességeidet csillogtatod meg elõttünk, attól függõen, hogy mi szolgálja hasznodat a vitában.

Maia keze ökölbe szorult az asztal alatt. Már maga alá húzta a lábát, hogy felpattanjon, amikor apja keze a vállára nehezedett. Gyengéd erõszakkal visszanyomta õt a székbe.

Naga Gardon, a Császár intuitora erõtlenül köszörülte torkát – mindig így tett, ha szólni kívánt, soha nem vágott bele mások szavába.

– Beszélj, Naga! – bátorította a Császár.

Az apró, törékeny testalkatú férfi félénken elmosolyodott. Lányos vonású arcát korán jött ráncok éktelenítették. A rendszeres koplalás, a megerõltetõ meditációk legyengítették amúgy sem fényes egészségét. Az intuitorok rövid éltüek, csenevész testük nem bírja a hatalmas szellemi és lelki megterhelést, amit munkájuk megkívánt.

Különös tehetséget hordoznak magukban: megérzik a jövõt! Minden tízmilliomodik gyermek születik csak ilyennek. Ha idejében felfedezik, a tehetség, gondos neveléssel megbízható képességé finomító, ha nem, akkor kárba vész. Az ilyen gyermekbõl vagy intuitor lesz valamelyik hatalmasság oldalán, vagy vadászpilóta – mert a két távolinak tetszõ mesterség kevés híján rokon!

Maia kedvelte Naga Gardont. A labilis idegzetû férfi számára az õszinteség példája volt.

Az intuitorok nem szoktak hazudni – senki nem tudja miért?

– Ilatornak igaza van – sóhajtotta Naga. – Én is veszélyt érzek, ha a Calmorra gondolok. – Megborzongott, arcát két tenyerébe temette. Rémülten suttogta: – Ne menjünk oda!

– A veszély nem annyira komoly, mint elsõ hallásra hinnénk – vélte a Császár. – Ügynökeink alaposan átvizsgálhatják a bolygót, mielõtt odautaznának. Ha bármi gyanúsra bukkannak, egyszerûen lemondjuk az utat. Akkor már lesz indokunk! A flotta pedig átfésülheti a környezõ ûrt. Igaz, Tysso kapitány?

Mindenki a császári zászlóshajó, a Galleon kapitányára pillantott.

A deresedõ halántékú haditengerész lassan, kiszámítottan megvonta a vállát. Szokásához híven végigsimított a mellkasán ékeskedõ kitüntetéseken. Maia gondolatban számtalanszor meggyanúsította már, hogy ez a szertartás számba menõ mozdulat csak arra való, hogy Tysso Yar összeszedje a gondolatait, s ne hamariban vágjon ki valami meggondolatlan választ a váratlan kérdésre. Tévedés ne essék, a kapitány korántsem volt ostoba, vagy lassú felfogású, csupan azok közé tartozott, akik szeretik meghányni-vetni magukban a dolgokat, mielõtt beszélni kezdenek. Ugyan ez a körülményesség nyilvánult meg a szavaiban is.

– A Flotta nem nélkülözhet túl sok hajót, ha csak nem szándékszunk feladni állásainkat a Galaxisban. A Galleonon kívül – mutatott maga köré Tysso – más, számottevõ erõt nemigen vihetünk, de kisebb bárkákkal, õrnaszádokkal eláraszthatjuk a területet. Pár nappal az érkezésünk elõtt oda küldök néhány térblokkolót, akkor rajtunk kívül senki nem léphet be a térbe a Calmor rendszerben. Mire fény alatti sebeséggel odaérne bárki is, már régen tovább állunk.

Dacron tanácsos hevesen bólogatott.

– Ez jó tervnek tûnik – hangoztatta.

Maiának egy pillanatra úgy rémlett, a tanácsos gyanúsan sokat elkövet annak érdekében, hogy a Császár valóban elutazzon a Calmorra. Mintha nem is igazán izgatnák a körülmények, sem a rájuk leselkedõ veszedelem. Lehetséges lenne, hogy Dacron tanácsos a maga pecsenyéjét sütögeti, töprengett gondolatban, csak már egy másik tûz mellett?

Tovább nem juthatott, mert újból a Császár szólalt fel. Ha másra nem is, õrá illet figyelni.

– Még egy témakör van, amirõl szót kell ejtenünk. Mindenki tudja, hogy tíz esztendõvel ezelõtt a fiamat titokban elvitettem az udvarból, hogy megóvjam ellenségeink orgyilkosaitól. Akkor még gyermek volt, s tartottam tõle, hogy bármennyire is vigyázunk rá, õ maga sodorja bajba önmagát. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott: a fiam felnõtt, két hete betöltötte a tizenötödik életévét. Mostantól mellettem a helye, hogy kitanulja az uralkodás mesterségét. Úgy határoztam, hogy ismét magamhoz veszem!

Többen meglepetten felmordultak, de ellenvéleményének csak Nentzini tanácsos adott hangot.

– Nem lenne tanácsosabb inkább a kockázatos Calmori utazás utánra halasztani ezt, Felség?

A Császár szomorú fintort vágott.

– Sajnos lehetetlen. Onnan, ahová vittem, nem lehet csak úgy elhozni. A holnapi nap az utolsó alkalom, amikor még elhagyhatja a… Duent.

A tanácsteremben egy pillanatra döbbent csend támadt, aztán az elõbbinél jóval hangosabb morgás kezdõdött. Mindenki feldúltan fordult valamelyik szomszédjához, hogy kipuhatolja, az miként vélekedik az elhangzottakról.

Maia apja arcát fürkészte, de az idõs katona kõmerev vonásairól semmit nem tudott leolvasni. Pedig a hír megért volna egy futó mosolyt, netán egy rosszalló fejcsóválást.

Az Ecclesia bolygója legenda számba ment! Senki nem tudta pontosan, hogy a Galaxis mely szektorában található, holott némelyik Klán vezér kezét-lábát törte igyekeztében, hogy ráakadjon. A papok tudománya felbecsülhetetlen értékkel bírt, a Dinasztiák megadtak volna mindent, hogy karmaikba kaparintsák. Persze egyiküknek sem sikerült megtalálnia a Duent, talán éppen azért, mert mindig a legnagyobb odaadással és rosszindulattal figyelték egymás ezirányú tevékenységét. Mert ha egyiküknek mégis kedvezett volna a szerencse, az a többiek pusztulását vonta volna maga után. Maia hirtelen nem tudott elképzelni nagyobb rosszat, minthogy – tegyük fel – a Norquenek bukkanjanak rá a bolygóra.

Elsõként Nentzíni tanácsos eszmélt a döbbenetbõl. Gondterhelten dörzsölgette a halántékát, majd egyenesen a Császárnak szegezte a kérdést.

– Ezek szerint, Felséged tisztában van a Duen koordinátáival?

Marqus Ramraquor kimérten bólintott. A tanácsos folytatta.

– Fenséges uram, ez mérhetetlen hatalom a kezünkben! Segítségével egy csapásra megfordíthatnák a háború kimenetelét! Nem értem, miért titkoltad el ezt elõttünk? – Szemrehányóan ingatta a fejét. – Egyikönkkel sem közölted a koordinátákat soha!

– Tysso kapitányt a kezdettõl fogva beavattam, hiszen az õ segítsége nélkül egyszer sem juthattam volna el a Duenre – cáfolt rá a Császár.

Dacron dühödten csapott az asztalra.

– Pont õt, pont ezt a… de hagyjuk! – legyintett csalódottan.

Nentzini tanácsost azonban nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni az eredeti problémától.

– Felség, ha elhozhatjuk a fiad a Duenrõl honap, miért nem hozhatjuk el holnapután? – firtatta, s továbbra is a halántékát dörzsölgette.

Mindenki látta Marquson, hogy nem szívesen felel. Habozott. Élhetett volna uralkodói hatalmával, mondván, hogy nem válaszol, mindenki elégedjen meg azzal, hogy így van és kész. De nem tette.

– Egykor, mikor a fiamat a Duenre vittem, csak egyetlen szempont számított: hogy minél nagyobb biztonságban legyen. Ezért került épp oda! A tudós-papok egyetlen feltétellel fogadták maguk közé, ha maga is pappá lesz. Nem tehettem egyebet, beleegyeztem; bár azóta százszor megbántam már. Megtanították a Szent Tudásra – ahogyan õk nevezik –, és még ki tudja mi mindenre. Elvették õt tõlem, magukhoz hasonlatossá tették; utolsó látogatásom alkalmával már egészen idegennek éreztem. Akkor határoztam el, ha betölti tizenötödik életévét, újból magamhoz veszem.

A teremben ülõk nemigen látták még ilyennek a Császárt. Még legközelebbi alattvalói sem ismerték ezt az elérzékenyült tekintetet, ezt a szomorú, kedves mosolyt. Még õk is csak szigorú, kõkemény vonásait látták nap mint nap. Mélyet sóhajtott.

– Honapután pappá avattják a fiam. Felesketik az egyházukra, s attól fogva többé nem tekintheti elsõdlegesnek Klánunk érdekét. Attól fogva az Ecclesia szolgája kell legyen! Ez az, amit nem akarok. Elhozzuk õt onnét! Még ma, vagy holnap, de semmiképpen sem holnapután!

Maia felé fordult, s tekintetét követte a többieké is.

– Ilator lányát, Maia Dait választottam erre a feladatra. Úgy is mint fiam testõrkapitányát!

A lány meghökkent. A Duen! Azt akarják tõlem, hogy menjek el a Duenre? Hogy szöktessek el onnan valakit, aki valószínûleg nem is szándékszik megszökni? A keservit, ezek megõrültek!

Nem vállalom!, készült mondani, amikor apja megelõzte:

– Lányom természetesen elvállalja a megtisztelõ feladatot, különben nem ülne körünkben.

A franc akart közétek ülni!, kiáltotta volna legszívesebben Maia, de persze nem tette.

A Császár így is gyanakvó szemeket meresztett rá. A vén róka mindent kiszúr! Az sem kizárt, hogy olvas a gondolataimban, bármennyire is igyekszem palástolni azokat. No persze az Öreg Császár fia, éppolyan mutáns mint õ! Úgy átlát rajtunk egyszerû halandókon, mint mi a tisztára suvickolt ablaküvegen.

– Maia Dai! – csattant a Császár hangja. – Nem értesz egyet valamivel?

Nem cáfolhatott rá apja szavaira, bármennyire is szeretett volna. Most már nem volt visszaút. Az öreg katona behúzta õt a csõbe! Maia alig várta, hogy kettesben maradjon vele, s megtudakolja, vajon miért?

– Mindennel egyetértek – morogta az orra alatt. – Még ma elindulok a Duenre!

A haditanács további menetére már oda sem figyelt. Egyetlen dolog izgatta: az elõtte álló feladat. Nem mintha különösebb veszedelmet talált volna abban, hogy leszálljon a Duenen, egyszerûen csak az zavarta, hogy fogalma sem volt, mit talál majd ott. Mint ahogy senkinek sem lehetett, aki nem tartozott az Ecclesia kötelékébe.