XX. FEJEZET

A madárka elröpült

A herceg ugyan jól tudta, hogy az ellenség nem tűr sértést, és egyik pillanatról a másikra hadat üzenhet, de mint vérbeli hetvenkedő, nagy ünnepséget csapott rivoli kastélyában, éppen akkor, amikor a fia, Viktor Amadé Bussolino faluban Richelieu-vel tárgyalt.

Erre a március 17-i estélyre Rivoliba gyűltek Torino legszebb asszonyai, Savoya és Piemont legelegánsabb nemesurai. A pazarul kivilágított ablakok fényárban fürösztötték a kastély mind a négy oldalát.

A hatvanhét évesen is fürge, szellemes, ifjontian pajzán kedvű herceg, aki még saját púpját is kicsúfolta, gálánsan udvarolta körül menyét, akinek tiszteletére az ünnepséget rendezték; csak néha suhant át homlokán egy észrevétlen felhő. Ilyenkor eszébe jutottak a franciák, akik néhány órán belül bevették a megközelíthetetlennek hitt Susai-szorost, és most csak nyolc-tíz mérföldre vannak tőlük; és felötlött benne, amiről senki más nem tudott: hogy fia és Richelieu éppen most tárgyal, és egész jövője múlhat ezen a tárgyaláson. Károly Emánuel valamilyen ürüggyel kimagyarázta fia távollétét, de megígérte, hogy még az est folyamán visszatér, és ezt komolyan így is gondolta.

Kilenc órakor valóban megjelent a díszruhát öltött, mosolygós herceg, aki elsőnek hitvesét, Krisztina hercegnét üdvözölte, majd meghajolt a többi dáma és a baráti köréhez tartozó savoyai és piemonti főurak felé, hogy végül apja elé járuljon, megcsókolja a kezét, és mintha csak a hogyléte felől tudakozódna, halkan, szenvtelen arccal így szóljon hozzá:

– Franciaország hadat üzent. Holnap kezdődnek a harci cselekmények.

Károly Emánuel ugyanilyen fojtott hangon válaszolt:

– A négyes után adja ki a parancsot, hogy a csapatok Torinóban gyülekezzenek. Én addig állomáshelyükre küldöm Viellane, Fenestrella és Pinerolo parancsnokait.

Azzal intett a zenekarnak, amely Viktor Amadé megjelenésekor elhallgatott, és jelezte, hogy folytatódhat a tánc.

Viktor Amadé kézen fogta hitvesét, és anélkül, hogy szólt volna neki Savoya és Franciaország szakításáról, a négyes élére állt. Ezalatt Károly Emánuel a három legfőbb piemonti erődítmény parancsnokaihoz lépett, és utasította őket, hogy haladéktalanul induljanak vissza állomáshelyükre.

Viellane és Fenestrella parancsnokai nem hozták magukkal feleségüket, így csak nyergeltetniük kellett, hogy köpenyükbe burkolózva el vágtathassanak.

Nem úgy Urbano d’Espalomba gróf, akinek a felesége is jelen volt, és éppen a négyest járta.

– Fenség – jelentette ki –, ezt a parancsot nehéz lesz teljesítenem.

– Aztán miért, uram?

– Mert a grófnéval együtt báli öltözékben és bérkocsin jöttünk ide Torinóból, és a kocsis aligha fog velünk Pinerolóba hajtani.

– Fiam és menyem ruhatárában találnak megfelelő öltözéket, kocsiról pedig majd én gondoskodom.

– Attól tartok, a grófné egészségét megviselné ez az utazás.

– Akkor hagyja őt itt, és menjen egyedül.

A gróf különös tekintettel meredt Károly Emánuelre.

– Azt elhiszem, hogy ez így megfelelne fenségednek...

– Nekem bármi megfelel, gróf, feltéve, hogy ön perceken belül távozik.

– Kegyvesztett lettem, fenség?

– Miért lenne kegyvesztett a parancsnok, ha állomáshelyére küldik? – kérdezte barátságosan a herceg. – Ellenkezőleg, kedves grófom, ez a legfőbb bizalom jele!

– Csakhogy ez a bizalom, fenség, nem teljes. Tudnom kellene, mi van e sürgős intézkedés hátterében.

– Az uralkodó nem tartozik számadással alattvalóinak – jelentette ki Károly Emánuel különösen ha szolgálatban vannak; ő csak parancsokat ad. Nos, önnek most azt parancsolom, hogy induljon haladéktalanul Pinerolóba, és támadás esetén védje meg a várost és a fellegvárat, amíg kő kövön nem marad. Ön és a grófné igényt tarthat mindenre, amire szükségük lesz, és kéréseiket azon nyomban teljesíteni fogjuk.

– A négyes közben vigyem magammal a grófnét, vagy megvárhatom, amíg a tánc véget ér?

– Megvárhatja.

– Értettem, fenség. Ha a négyest befejezték, távozunk.

– Jó utat, gróf, és adott esetben jó szerencsét.

A savoyai herceg továbbvonult; Urbano gróf rosszkedvű mormogását már nem óhajtotta meghallgatni.

Amikor a négyesnek vége lett, a gróf, felesége legnagyobb csodálkozására, ismertette az imént kapott parancsot.

Ők az egyik ajtón távoztak, Viktor Amadé a másikon.

Viellane és Fenestrella parancsnokai, akik nem járták a négyest, már korábban elsiettek.

A herceg néhány szót súgott menyének, aki erre a grófi pár után indult, majd a grófnét az egyik komornájára bízta, és visszatért a bálterembe, hogy Viktor Amadé távollétében ő szervezze meg a következő négyest.

Tíz perccel később a fiatal herceg is visszatért. Most is mosolygós volt, de sápadtabb, mint amikor távozott. Károly Emánuelhez lépett, belekarolt, egy ablaknyílás felé terelte, majd egy cédulát adott át neki.

– Olvassa csak el, apám.

– Mi ez? – kérdezte a herceg.

– Most nyomta a kezembe egy porlepte apród, aki egy habzó szájú ló hátán ült. Arannyal teli bukszát akartam adni neki; majd meglátja, milyen méltányos ez az ár a levélke tartalmához mérten. Az apród azonban visszautasította a bukszát, és azt felelte: „Az én uram nem tűri, hogy szolgáit más is fizesse.” És ezután, anélkül hogy a lova kifújhatta volna magát, elvágtatott.

Ezalatt Károly Emánuel elolvasta a levélkét. Rövid volt, de világos.

Egy vendég, akit a savoyai herceg őfensége nagyszerű fogadtatásban részesített, megragadja az alkalmat, hogy a vendégszeretet viszonzásaképpen figyelmeztesse: ma éjjel Viktor Amadé herceggel együtt el akarják rabolni a rivoli kastélyból. Egy percnyi időt sem vesztegethet. Lóra, és fel Torinóba!

– Aláírás nincs? – kérdezte az idősebb herceg.

– Nincs, de nyilvánvaló, hogy a figyelmeztetés vagy Montmorency hercegtől, vagy Moret gróftól ered.

– Milyen libériát viselt az apród?

– Semmilyet. De úgy rémlett, mintha a herceg kísérője, az a bizonyos Galaor volna.

– Elképzelhető...

– Nos, apám, mi a véleménye?

– Az, kedves Viktorom, hogy fogadjuk el a kapott tanácsot. Abból nem származhat semmi bajunk, míg ha elvetjük, pórul járhatunk.

– Akkor indulás, fenség!

Károly Emánuel a terem közepére lépett, és széles mosollyal így szólt:

– Hölgyeim és uraim, az imént fontos levelet kaptam, amelyre fiam segítségével azonnal válaszolnom kell. Ne törődjenek velünk; táncoljanak csak, szórakozzanak, a kastély a rendelkezésükre áll. Átmeneti távollétünk idejére személyünket szeretett menyem, Krisztina hercegné képviseli.

A nyájas felszólítás parancsnak is beillett. A hölgyek és lovagjaik két sorba rendeződtek, hogy átengedjék a hercegeket, akik mosolyogva, integetve távoztak.

A termen kívül azonban véget ért a színlelés. Apa és fia köpenyt hozatott egy belső inassal, majd miután a köpönyeg a vállukra borult, lesiettek a lépcsőn, és az udvaron át egyenesen az istállókba tartottak. Ott megnyergeltették a két leggyorsabb lábú lovat, és már rá is fordultak a torinói útra, amelyen mindössze egy mérföldet kellett megtenniük.

Ezalatt Latil és emberei a lehető legszaporábban ügettek a Susából Torinóba vezető úton. Amikor az elágazáshoz értek, hogy rátérjenek a rivoli kastélynál végződő, nyárfás fasorra, az élen lovagló Latilnak úgy rémlett, egy gyorsan közeledő árnyalakot lát, akihez ló is tartozik.

A lovas megállt, és nem kevesebb nyugtalan kíváncsisággal fürkészte a kis csapatot, mint annak tagjai őt.

Latil már-már „Állj, ki vagy?”-ot kiáltott volna, de félt, hogy akár franciául, akár a maga gyatra olasz kiejtésével szólal meg, mindenképpen elárulja magát. Úgy döntött, inkább maga jár utána a dolognak, és gyorsan közeledett az ismeretlenhez, aki lovas szoborként cövekelt le az út közepén. Amikor azonban felismerte a veszélyt, összemarkolta a gyeplőt, megsarkantyúzta lovát, és átugratott a Rivoliba vezető út árkán, hogy a földeken átlósan keresztülvágva jusson ki a susai útra.

– Állj! – bömbölte Latil, és üldözőbe vette, ám a felszólítás hallatán az ismeretlen megkettőzte nagyszerű lova sebességét.

Mivel mindketten egy irányba nyargaltak, volt egy pillanat, amikor Latil pisztolyvégre kaphatta volna a lovast, de két ok is megfontolásra késztette: nem tudhatta biztosan, ellenséget lásson-e a másikban, továbbá félt, hogy a lövés zaja elárulhatja őket.

Mindketten kiértek a susai útra, de az ismeretlennek három lóhossz előnye volt, és ezzel a pompás lóval bizonyára nemcsak tartaná, de növelné is ezt a távolságot. Öt perccel később már Latil sem reménykedett, hogy utolérheti; lemondott az értelmetlen hajszáról, és visszatért kis csapatához. Eközben a lovast elnyelte a sötétség, és az éjszakai csendben még a patkódobogás is elhalt.

Latil fejcsóválva indult tovább. A kis közjáték, amely más körülmények között jelentéktelennek tűnt volna, az ő számára baljós méreteket öltött.

Első szava így hangzott:

– Mindenről kezeskedem, feltéve, hogy a herceget nem riasztották.

Mit keresett Rivoliban a maga pompás lován ez az ismeretlen, aki semmiképpen sem akarta fölfedni magát? Miért nyargalna Susa felé, hacsak nem onnan jött? De miért is jött volna Susából? Annyi szent: a ló fújtatása arra vallott, hogy már hosszú út van mögötte...

Latil gyanúja csak elmélyült, midőn Rivolihoz közeledve már nem egy, hanem két lovas árnyalakját pillantotta meg az úton. Ez a két ember követte az első példáját: a közeledő csapat láttán ők is megtorpantak, hogy aztán további tétovázás nélkül nyargaljanak az első lovashoz képest az ellenkező irányba, azaz Torino felé.

Latil meg sem kísérelte, hogy üldözőbe vegye őket. Látszott, hogy friss, a szélnél is sebesebb lovakon ülnek, és a földet szinte nem is érintve repültek az úton. Latil nem tehetett mást: továbbsietett embereivel a kastély felé, amelynek ablakai már felragyogtak a látóhatár peremén. Végső soron az is elképzelhető volt, hogy a három lovast a véletlen küldte útjába.

A francia egyenruhába öltözött fegyveresek láttán a meglepett muzsikusok maguktól abbahagyták a játékot, a táncolók pedig pillanatnyi helyzetüktől függően rémülten fordultak valamelyik ajtó felé. Mind a négyen katonák tódultak befelé.

Latil utasította embereit, hogy őrizzék az ajtókat, s fél kezében kalapjával, a másikat a kardján tartva a bálterem közepe felé indult. Krisztina hercegné azonban megkímélte a fáradságtól, s elébe ment.

– Felteszem, uram – mondotta –, hogy apósommal, a savoyai herceg őfenségével és férjemmel, Piemont hercegével volna dolga. Sajnálattal kell azonban közölnöm, hogy mindketten ezelőtt alig negyedórával Torinóba mentek, ahová remélhetőleg szerencsésen meg is érkeztek. Ha önnek és embereinek frissítőkre volna szükségük, a rivoli kastély híres vendégszeretetéről, én pedig nagy örömmel látnám vendégül fivérem, XIII. Lajos tisztjét és katonáit.

Latil nagy igyekezettel idézte fel magában a régi udvarról elraktározott emlékeit, hogy tisztességgel válaszolhasson királya húgának.

– Úrnőm, látogatásunknak éppenséggel nem is volt más célja, mint hogy hírt hozzunk a két fenségről, akikkel tíz perccel ezelőtt találkoztunk; valóban Torinóba tartottak, ahol, vágtájuk sebességéről ítélve, igencsak sürgős dolguk lehetett. A vendégszeretetet, melynek felajánlásával megtisztelt bennünket, sajnálatos módon nem vehetjük igénybe, mivel frissiben nyert értesüléseinket jelentenünk kell a bíboros úrnak.

Majd olyan tökéletes udvari modorban hajolt meg Krisztina hercegné előtt, amilyet egyetlen avatatlan szemtanú sem tételezett volna fel egy kalandor zsoldosról, és visszatért emberei közé.

– Indulás vissza! Ahogy mindjárt sejtettem: megelőztek minket. A fészek üres – a madárka elröpült!