XIII. FEJEZET

A szürke eminenciás

Joseph atya, úgy is, mint a bíboros második énje, olyan közismert volt, hogy amikor megpillantották, a miniszter legbizalmasabb szolgái is rögtön szétoszlottak – mintha a szürke eminenciás láttán kiürülne a palota.

Így hatott a jelenség Combalet asszonyra is; a hallgatag látogató őt is feszélyezte. Mihelyt Joseph atyát meglátta, csókra nyújtotta homlokát a bíborosnak, s így búcsúzott tőle:

– Aztán ne virrasszon túl sokáig, drága bácsikám!

Elmenet fellélegzett, amiért nem azon az ajtón kell távoznia, amelyen bejött, és így elkerülheti a szerzetes fizikai közelségét. Joseph atya elindult a bíboros felé, de félúton megállt, és ott maradt állva, némán, mozdulatlanul.

A korban, amelybe megérkeztünk, a szerzetesrendek hosszú ellenállás után többé-kevésbé beadták a derekukat, és meghódoltak a bíboros-miniszternek. (Egyetlen kivétel volt: az oratoriánus társaság, amelyet 1611-ben alapított Bérulle bíboros, V. Pál pedig 1613-ban hagyta jóvá működését.) Így lett Richelieu elismert védnöke a clunyi bencéseknek, a saint-mauri cisztercitáknak, a premontrei rendnek, a dominikánusoknak és a karmelitáknak, nemkülönben Szent Ferenc népes kámzsás családjának: minoritáknak, ferenceseknek, kapucinusoknak és így tovább. Pártfogását mind e rendek azzal hálálták meg, hogy prédikáció, koldulás, igehirdetés, ilyen-amolyan misszió ürügyén a nagyvilágot járva afféle félhivatalos rendőri hálózatot alkottak Richelieu szolgálatában. Ebben a tevékenységben nagy hasznukra volt a gyóntatófülke, mint első számú hírforrás.

Ennek a hálás buzgalommal munkálkodó kóbor rendőrségnek volt a feje a diplomáciai szolgálatban megőszült kapucinus, Joseph atya. Mint őutána a Sartine-ok, a Lenoirok, a Fouchék, ő is a kémkedés lángelméje volt. Fivérét, Leclerc du Tremblay-t az ő ajánlásával nevezték ki a Bastille parancsnokává, minek következtében a foglyokat, akiket a kapucinus du Tremblay leplezett le és fogott el, a börtönparancsnok du Tremblay tartotta fogva és törette kerékbe. A folyamat betetőzéseként, ha a fogoly a Bastille-ban hunyt el, ami gyakorta megesett, a kapucinus du Tremblay gyóntatta meg és intézte a temetését – vagyis akit egyszer a család megkaparintott, azt többé nem engedte el.

Joseph atyának főhivatala is volt, amelynek négy osztályát négy kapucinus vezette. Volt továbbá titkára is; ez az Ange Sabini atya úgy állt mellette, mint második Joseph atya. Amikor az első számú Joseph atya hivatalba lépett, hosszabb útjait eleinte lóháton tette meg, és Ange atya ilyenkor mögötte lovagolt. Egy szép napon azonban Joseph atya kancán, Sabini atya pedig mén hátán ült, és a négylábú jószágok kettőse a barátok csuklyájával megfejelve oly groteszk látványt nyújtott, hogy Joseph atya, méltóságát féltve, közlekedési eszközt váltott, és attól fogva hordszéken vagy kocsin utazott.

Szokványos hivatali teendői közben azonban őriznie kellett inkognitóját, ezért ilyenkor gyalog járt, és mélyen arcába húzta a csuklyát, nehogy felismerjék. Attól nem kellett félnie, hogy feltűnést kelt, hiszen Párizs utcáit ebben az időben valósággal elözönlötték a legkülönbözőbb rendekhez tartozó, változatos öltözékű egyházi személyek.

Ezen az estén Joseph atya az apostolok lovát választotta.

Az örökkön éber bíboros kivárta, hogy az első ajtó a testőrkapitánya, a második pedig az unokahúga mögött becsukódjék, csak akkor ült le íróasztalához.

– Nos, kedves du Tremblay-m – fordult Joseph atyához –, van valami mondanivalója számomra?

A bíboros ragaszkodott ahhoz a régi szokásához, hogy a kapucinust eredeti vezetéknevén szólítsa.

– Van, kegyelmes uram – felelte a megszólított. – Kétszer már itt is jártam, hogy részesüljek az eminenciáddal való találkozás tisztességében.

– Tudok róla. Fel is támadt bennem a remény, hogy sikerült tájékozódnia Moret gróf és váratlan párizsi visszatérése felől.

– Még nem derítettem fel mindazt, ami eminenciádat érdekli, de azt hiszem, jó nyomon vagyok.

– Á, tehát a fehér csuhásai munkához láttak!

– De nem valami eredményesen. Csak azt szaglászták ki, hogy Moret gróf a Montmorency-palotában, II. Henrik hercegnél lakik, ahonnan éjjelente kilopódzik, hogy felkeresse szeretőjét a Cerisaie utcában, szemközt a Lesdiguiéres-palotával.

– Cerisaie utca? Szemben a Lesdiguiéres-palotával? De hiszen ott Marion Delorme nővérei laknak!

– Úgy van, kegyelmes uram. Montagne és Maugiron asszonyok. De hogy melyik Moret gróf szeretője, az még nem derült ki.

– Nem baj, én majd megtudom – mondta a bíboros, és intett a kapucinusnak, hogy tartson egy kis szünetet. Magának pedig följegyezte:

A két nővér közül melyik Moret gróf szeretője? És a másiknak kivel van viszonya? Szerepel a történetben egy reménytelen szerelmes is?

Ezután a szekrényhez lépett, és megnyomott egy gombot. A szekrény egyik ajtaja elmozdult és kinyílt. A feltáruló nyíláson a szomszédos házba lehetett volna átjutni, ha a túloldalon nem zárja el egy másik ajtó.

A két ajtó között jobbra-balra egy-egy csengőgomb volt. Ezzel az újdonatúj és szinte még teljesen ismeretlen találmánnyal egyelőre csak a bíborosnál lehetett találkozni.

A bíboros átcsúsztatta a papírt a másik házba vezető ajtó alatt, megnyomta a jobb oldali csengőt, a helyére kattantotta a szekrényajtót, és visszaült a helyére.

– Folytassa – szólt oda Joseph atyának, aki az előbbi kis közjáték alatt semmilyen jelét nem adta a csodálkozásnak.

– Ott tartottam, kegyelmes uram, hogy bár a misszionárius atyák nem tettek ki magukért, a gondviselés azonban, amely különös figyelemmel van eminenciád iránt, jóvátette mulasztásukat.

– Ön, du Tremblay, tehát úgy véli, hogy a gondviselés különös figyelemmel van irántam?

– Ki szolgálna erre rá jobban, mint kegyelmességed?

A bíboros hitelesnek találta ezt a megállapítást, és elmosolyodott.

– Nos, akkor lássuk csak: mit derített fel Moret grófról a gondviselés.

– Éppen távoztam a fehér csuhásoktól, kegyelmes uram, ahol, mint ahogy azt jelenteni már bátorkodtam, csak annyit tudtam meg, hogy Moret gróf úr egy hete érkezett vissza Párizsba, Montmorency uramnál lakik, és van egy szeretője a Cerisaie utcában, vagyis édeskeveset...

– Ön igazságtalan a derék atyákkal. Ki mire képes, azt kell megtennie. Csak a gondviselés mindenható. Halljuk tehát, mit végzett a gondviselés.

– Magával a gróffal hozott össze.

– Ön látta a grófot?

– Úgy, ahogy most eminenciádat látom.

– És a gróf is látta önt? – kérdezte izgatottan Richelieu.

– Látni látott, de nem ismert fel.

– Üljön le, du Tremblay, és mondja el pontosan, mi történt.

Richelieu, megjátszott udvariassággal, minden találkozásuk alkalmából hellyel kínálta a kapucinust, aki ilyenkor, megjátszott szerénységgel, állva maradt. Mindenesetre biccentéssel nyugtázta a szíves felszólítást, és emígy folytatta:

– Kegyelmességed parancsára. Tehát elhagytam a fehér csuhásokat, akik előadták, amit már jelentettem. Kinn az utcán nagy sokaságot láttam. Mindenki az Homme-Armé utca felé szaladt.

– Igaz is: van ott egy fogadó, du Tremblay, amit nem árt, ha szemmel tart. Festett Szakállnak hívják.

– Éppen oda igyekezett a tömeg, kegyelmes uram.

– És ön közéjük vegyült?

– Eminenciád bizonyára megérti, hogy ezt nem mulaszthattam el. Mint kiderült, a fogadóban megöltek egy Étienne Latil nevű szegény ördögöt, aki régebben Épernon uraságot szolgálta.

– Étienne Latil, Epernon embere... Jegyezze meg ezt a nevet, du Tremblay. Még hasznát vehetjük az illetőnek.

– Ezt kétlem, kegyelmes uram.

– Hogyhogy?

– Tudomásom szerint olyan utazásra készül, amelyből nemigen szoktak visszatérni.

– Aha, hát persze! Tehát őt ölték meg!

– Valóban, kegyelmes uram. Először holtnak hitték, de aztán magához tért, és papért kiáltott, vagyis épp a legjobbkor érkeztem.

– Lám, lám, du Tremblay, megint a gondviselés! Bizonyára meggyóntatta...

– Annak rendje-módja szerint.

– És mondott valami érdekeset?

– Eminenciád majd megítéli – válaszolta somolyogva a kapucinus –, feltéve, ha felold a gyónási titok alól.

– Jó, jó, már fel is oldottam.

– Egyszóval, kegyelmes uram, Étienne Latilt azért ölték meg, mert nem akarta megölni Moret grófot.

– És kinek állhatott érdekében megölni egy fiatalembert, aki, legalábbis mostanáig, semmilyen cselszövényben nem vett részt?

– Szerelemféltés.

– Biztos ebben?

– Inkább csak ez az érzésem.

– És tudja, ki volt a gyilkos?

– Nem, kegyelmes uram. Sőt Étienne Latil sem tudja. Csak annyit tud, hogy az illető púpos volt.

– Párizsban csak két púpos párbajhős létezik: Pisany márki és Fontrailles márki. Pisany nem lehet, mivel tegnap este kilenckor őt is megszúrták, mégpedig a Rambouillet-ház kapuja előtt; egy Souscarrières nevű barátja volt a tettes. Eszerint Fontrailles-t kell megfigyelés alatt tartania.

– Úgy lesz, kegyelmes uram, de kérem, várjon még egy kicsit, mert a legkülönösebb még hátravan.

– Beszéljen csak, du Tremblay, beszéljen. A legnagyobb érdeklődéssel hallgatom.

– Nos, kegyelmes uram, íme a történet fénypontja. Miközben tudniillik javában gyóntattam a haldoklót, maga Moret gróf lépett be a kegyes aktus színhelyére.

– Tessék? A Festett Szakállba?

– Úgy van, kegyelmes uram, a Festett Szakállba. Ide lépett be maga Moret gróf, baszk kurta nemesnek öltözve; odament a sebesülthöz, és egy arannyal tömött erszényt dobott az asztalra, ahová a szerencsétlent fektették, és azt mondta: „Ha felépül, vitesse magát Montmorency herceg palotájához. Ha meghal, helyezze bizalmát az Úrba: kellő számú misét mondatok a lelki üdvéért.”

– Dicséretes szándék – mondta Richelieu –, de addig is szóljon Chicot-nak, az orvosomnak, hogy nézze meg azt a szegény ördögöt. Nagyon fontos lenne, hogy felépüljön. És bizonyos benne, hogy Moret gróf nem ismerte fel?

– A legnagyobb mértékben.

– De hát mit kereshetett álruhásan abban a fogadóban?

– Talán ezt is megtudjuk majd. Eminenciád soha ki nem találná, kibe botlottam a Plátre és az Homme-Armé utca sarkán.

– Nos?

– Pireneusokbeli parasztlánynak öltözve...

– Azonnal mondja meg, du Tremblay! Késő van, nincs időm rejtvényt fejteni.

– Fargis asszonyba!

– Fargis asszony?! – kiáltott fel a bíboros. – És a fogadóból jött?

– A látszat erre vall.

– Tehát a nő katalánnak, a férfi baszknak öltözött. Találkozójuk volt!

– Ez az én fejemben is megfordult, kegyelmes uram, de találkozóból sokféle van. A hölgy élveteg, a fiatalember IV. Henrik fia.

– Nem szerelmi találkára gondolok, du Tremblay. A gróf Itáliából jött, és útközben érintette Piemontot. Fejemet tenném rá, hogy leveleket hozott a királynénak, sőt talán mind a kettőnek. – A bíboros arca fenyegető kifejezést öltött. – De jobban teszi, ha vigyáz magára! IV. Henrik két másik fiát már lecsukattam!

– Egy szó, mint száz, kegyelmes uram, ez a mai nap története. Úgy gondoltam, megérdemli eminenciád figyelmét.

– Jól gondolta, du Tremblay. És ugye azt mondta, hogy a fiatalember Montmorency hercegnél lakik?

– Úgy van, kegyelmes uram.

– Hát ő is benne volna a komplottban? Már elfelejtette, hogy ugyanezen a néven valakit már lefejeztettem? Connétable akar lenni, akár az apja meg a nagyapja. Már az is volna, ha nem lép közbe Créqui, aki azt hiszi, ez a cím neki jár, amiért egy Lesdiguiéres lányt vett feleségül. Azt képzelik, olyan könnyű Duguesclin kardját viselni! De Montmorency legalább lovag, és hűséges természet. Ide fogom hívatni, és közlöm vele: a connétable-i kard Casale falai alatt található – menjen oda, és ássa ki magának. Ahogy már megállapítottuk, du Tremblay: a nap eredményes volt, de még van mit fokozni.

– Van egyéb utasítása eminenciádnak?

– Amint mondottam, figyelje a Festett Szakáll fogadót, de minél kisebb feltűnéssel. Tartsa szemmel a sebesültjét, mindaddig, amíg el nem temetik, vagy fel nem épül. Azt hittem, Moret grófot más érdekli, nem az a Fargis nevű nőszemély, hiszen annak két széptevője is van: Cramail és Marillac. No de fő, hogy itt a gondviselés, és ahogy ön, du Tremblay, biztosított róla, ezt az ügyet Ő vette kézbe. Persze a gondviselésre is ráfér némi segítség...

– Ugyebár éppen erre az alkalomra született a közmondás: „Segíts magadon, Isten is megsegít.”

– Ön, kedves du Tremblay-m, igen éles elméjű; nem is tudom, hogyan boldogulnék ön nélkül. Ha vár, amíg a pápát megszabadítom a spanyoloktól, akiktől fél, és az osztrákoktól, akiket gyűlöl – akkor majd úgy intézzük, hogy az első Rómából érkező vörös kalap megfeleljen az ön fejméretének.

– De ha mégsem felelne meg, hadd kérjem eminenciádat, hogy ajándékozzon meg valamelyik régi kalapjával. Így mutatnám ki, hogy bárminő kegyekkel halmoz el az ég, én soha nem fogom magam önnel egyenrangúnak érezni, és mindig megmaradok szerény szolgájának.

Joseph atya összekulcsolta kezét a mellén, és alázatosan elbúcsúzott.

Az ajtóban összetalálkozott Cavois-val, aki, akárcsak az imént a kapuban, most is félrehúzódott az útjából.

– Kegyelmes uram – jelentette Cavois, miután a szürke eminenciás eltávozott –, itt van.

– Souscarrières?

– Igen, kegyelmes uram.

– Eszerint otthon volt?

– Nem, de az inasa megmondta, hogy bizonyára a Villedot utca egyik lebujában tartózkodik, ahol törzsvendég, és valóban ott volt.

– Küldje be.

Cavois nem mozdult, és lesütötte a szemét.

– Nos, mi lesz? – kérdezte a bíboros.

– Szerettem volna kérni valamit eminenciádtól...

– Csak nyugodtan, Cavois. Örömest tennék a kedvére. Hiszen tudja, milyen nagyra tartom.

– Éppen csak tudni szeretném, hogy Souscarrières úr távozása után odahaza tölthetem-e az éjszakát. Egy hete, hogy visszatértünk Párizsba, és azóta egyetlen éjszaka sem fekhettem le.

– És megelégelte a virrasztást?

– Nem, kegyelmes uram. Cavois-né asszony elégelte meg az alvást.

– Hát még mindig ilyen szerelmes az asszony?

– Igenis, kegyelmes uram. És történetesen a férjébe szerelmes.

– Ezzel példát mutat az udvar hölgyeinek. Cavois, a mai éjszakát a feleségével töltheti.

– Ó, kegyelmes uram, nagyon köszönöm!

– Megengedem, hogy idehozza.

– Az asszonyt?

– Úgy van. Ide a szobámba.

– Ide, kegyelmes úr? Mi jut eszébe?

– Beszélnem kell vele.

Cavois-nak tátva maradt a szája.

– Az én feleségemmel?

– Meg akarom ajándékozni, kárpótlásul a végigaludt éjszakákért. Küldje be Souscarrières-t, Cavois, és amíg vele tárgyalok, menjen el az asszonyért.

– De kegyelmes uram – már aludni fog...

– Keltse fel!

– Tiltakozni fog!

– Vigyen magával két testőrt.

Cavois-ból kipukkadt a nevetés.

– Hát jó, kegyelmes úr. Idehozom, de figyelmeztetem, hogy az asszonynak fel van vágva a nyelve.

– Annál jobb. Kedvelem az ilyen nyelveket. Az udvarnál, Cavois, nemigen akad belőlük. Az ilyenek kimondják, amit gondolnak.

– Tehát vegyem komolyan eminenciád utasítását?

– A lehető legkomolyabban, Cavois.

A testőrkapitányon látszott, hogy még mindig tamáskodik; de azért tisztelgés után elmasírozott.

A bíboros kihasználta az egyedüllét pillanatait, és fürgén működésbe hozta a szekrényajtót. A túloldali ajtó alatti résben, ahová korábban a maga levélkéjét csempészte, megtalálta a választ is, amely ugyanolyan szűkszavú volt. Íme:

Montagne asszonynak Moret gróf, Maugiron asszonynak Souscarrières úr a szeretője. A reménytelen szerelmes: Pisany márki.

– Bámulatos, hogyan kapcsolódnak egymásba az események ma este... – jegyezte meg a bíboros, és becsukta a szekrényt. – Már-már hiszek annak a birka du Tremblay-nek: valóban létezik gondviselés.

Ekkor titkára, Charpentier nyitott be, és komornyik vagy ajtónálló híján ő jelentette be a látogatót:

– Pierre de Bellegarde uraság, Montbrun grófja, Souscarrières földesura.