XVII. FEJEZET

A bíboros Chaillot-ban

Megérkezvén Chaillot-ba a bíboros nagyjából úgy érezte magát, mint Atlasz, amikor megunta, hogy folyton ő cipelje a világot, és néhány percre átrakta barátja, Héraklész vállára.

Fellélegzett.

– Ah, végre kedvemre verselgethetek! – mormolta.

Chaillot-ban a bíboros valóban megszabadulhatott a politikától, és ha költeményeket nem is, legalább rímelő sorokat állíthatott elő.

Havonta egy-két napra vissza is húzódott ebbe a menedékbe. Földszinti dolgozószobája gyönyörű kertre nyílt, és a hársfák félhomályos kettős sorfala a legforróbb nyári napokon is felüdülést kínált.

Ezúttal pihenni és felejteni jött. Hogy mennyi időre? Fogalma sem volt.

Midőn belépett ebbe a költői oázisba, első gondolata az volt, hogy idehívatja szokásos munkatársait – mindazokat, akik között vezénylő tábornokként kiosztotta a munkát abban a nagyszabású szellemi mozgalomban, amely javában virágzott Spanyolországban, kihamvadóban volt Itáliában, Shakespeare-rel együtt szállt a sírba Angliában, míg Franciaországban Rotrou-val és Corneille-jel éppen kibontakozott.

Aztán észbe kapott. Hiszen ő itt a chaillot-i házban már nem a jutalmakat osztó mindenható miniszter, hanem egyszerű magánzó, aki ráadásul még könnyen kompromittálhatja is barátait. Elhatározta hát, hogy megvárja, amíg régi bizalmasai maguktól, hívás nélkül is felkeresik.

Így került rá sor, hogy fiókjából előhúzza egy új tragédia, a Mirame tervét és néhány jelenetének első vázlatát. A művel valójában a királynén akart bosszút állni.

Richelieu bíboros katolicizmusa már nem volt elég erős ahhoz, hogy keresztényi módon feledni tudja a régi sérelmeket. A láthatatlan, titokzatos cselszövény, amelynek megbuktatását köszönhette, mélységesen megsebezte, márpedig tudta, hogy a szálak egy jó része Anna királyné kezében fut össze. Csak az vigasztalta, hogy visszaüthet.

Nem szívesen leplezzük le a nagy államférfi titkos gyengéit, de hát nem dicshimnuszt írunk, hanem történelmet.

Az együttérzés első jele váratlanul érte. Belső inasa, Guillemot jelentette, hogy a kapu előtt hordszék állt meg, utasa pedig – aki szemlátomást még nem épült fel valamilyen súlyos betegségből vagy sebesülésből – járás közben a falba kapaszkodott, az előszobában pedig leroskadt egy padra.

– Itt a helyem – motyogta, miközben a hordszékvivők, miután kifizette őket, úgy, ahogy jöttek, ruganyos léptekkel eltávoztak.

A jövevény kissé behorpadt kalpagot viselt, köpenyének színe a spanyol dohányéra emlékeztetett, ruházata inkább katonára vallott, semmint polgárra. A mellén keresztbe vetett kard hasonmásait Callot rajzain fedezhetjük fel, amelyek épp ekkortájt jöttek divatba.

Amikor megkérdezték, kit jelenthetnek be a bíboros úrnak, így felelt:

– Senki vagyok, tehát így is jelentsenek be.

Ekkor megkérdezték, mi járatban van, mire így válaszolt:

– A bíboros úrnak már nincs testőrsége. Én fogok őrködni a biztonságán.

Guillemot furcsállotta a dolgot; beszámolt hát a látogatóról mind Combalet asszonynak, mind a bíborosnak.

Az utóbbi ráparancsolt, hogy vezesse be a titokzatos bajnokot.

Öt perccel később Étienne Latil megjelent az ajtóban. Sápadt volt, támaszért az ajtófélfába kapaszkodott. Jobbjában a kalapja volt, bal keze a kardja gombján nyugodott.

Richelieu, aki szokva volt a legkülönfélébb ábrázatokhoz, és bámulatos arcmemóriával bírt, első pillantásra ráismert.

– A, kedves Latilom, hát maga az?

– Saját személyemben, eminenciás uram.

– Látom, jobban van már.

– Jobban, nagyuram, és állapotom javulása arra késztetett, hogy felajánljam szolgálataimat eminenciádnak.

A bíboros jóízűen felnevetett.

– Köszönöm, barátom, de jelenleg senkitől sem akarok megszabadulni.

– Elhiszem – felelte Latil –, de nem ismer-e olyanokat, akik öntől szeretnének megszabadulni?

– Vagy úgy. Nos, ilyenek kétségkívül akadnak.

Ekkor lépett be egy oldalajtón Combalet asszony, és nyugtalanul pillantott hol nagybátyjára, hol az ismeretlen kalandorra.

– Hallgasson rám, Marie – mondta a bíboros –, és legyen velem együtt hálás ennek a bátor fiúnak. Ő az első, aki a kegyvesztett miniszternek felajánlotta szolgálatait.

– De nem én leszek az utolsó! – kiáltotta Latil. – Bár örömömre szolgál, hogy megelőzhettem a többieket.

Combalet asszony a nők jellegzetes, gyors és együtt érző pillantásával mérte végig.

– Az úr feltűnően sápadt, bácsikám – jegyezte meg –, és látszik rajta, hogy gyengélkedik.

– Ez csak növeli érdemét. Az orvosom időnként felkereste; tőle tudom, hogy alig egy hete jutott túl az életveszélyen, és csak három napja, hogy felkelt. Annál becsülendőbb, hogy erejét nem kímélve idefáradt.

– Ó — kiáltott fel Combalet asszony –, csak nem ő az az úr, aki kis híján otthagyta a fogát egy kocsmai verekedésben?

– Milyen jóságos ön, szép hölgyem! Valóban engem ért az alattomos támadás, de épp az imént futottam össze az átkozott púposával, aki most már otthon ápolja az átszúrt karját.

– Pisany márkiról beszél? – kérdezte a dáma. – Szegénynek valóban nincs szerencséje. Egy hete még az ágyat nyomta, mert megsebesült még azon a napon, amikor önt kis híján meggyilkolták.

– Pisany márki? – kurjantotta Latil. – Örülök, hogy végre tudom a nevét. Hát ezért utasította a hordszékvivőket, hogy a Rambouillet-palotába vigyék! Igen, oda, pontosan emlékszem.

– De hogy sikerült összecsapniuk, amikor mind a ketten alig állnak a lábukon? – tudakolta a bíboros.

– A hordszékünkben ülve verekedtünk meg, nagyuram. Betegség esetén ez nagyon kényelmes.

– És ezt éppen nekem meséli, aki egy sor rendeletben tiltottam be a párbajokat! – fakadt ki a bíboros. – Igaz – tette hozzá hogy már nem vagyok miniszter, tehát ez a reform is úgy jár majd, mint a többi kísérletem: egy év se kell hozzá, és feledésbe merül!

És a bíboros nagyot sóhajtott, elárulva, hogy állításaival ellentétben még korántsem szakadt el oly gyökeresen az e világi dolgoktól.

– De az imént azt mondta, drága bácsikám, hogy Latil úr – ugye így hívják? – a szolgálatait akarja felajánlani. Miféle szolgálatra gondol?

Latil a kardjára ütött.

– Támadásra is, védekezésre is! A bíboros úrnak többé sem testőrkapitánya, sem testőrsége. Én egy személyben pótlom majd valamennyit.

– Még hogy nincs neki testőrkapitánya?! – szólalt meg Latil háta mögül egy női hang. – Hiszen itt van az ő Cavois-ja, aki egyben az enyém is!

– Á, egy ismerős hang! – jegyezte meg a bíboros. – Fáradjon csak beljebb, kedves Cavois asszony!

Harminc év körül a nők eredeti idomait hovatovább elfedi a zsírréteg, de ez az asszonyka még fürge és kívánatos volt. Ügyesen átsiklott Latil és a szabad ajtófélfa között, majd a bíboros és Combalet asszony elé plántálta magát.

– Csakhogy végre megszabadult attól a rémséges miniszterségtől, amely nekünk is annyi kényelmetlenséget okozott! – mondta a kezét dörzsölve.

– Maguknak?– szisszent fel a bíboros. – Önt ugyan mennyiben zavarta az én miniszterségem?

– Még hogy mennyiben? Egy nyugodt percem se volt, se éjjel, se nappal. Örökké rettegtem, hogy eminenciádat valami szerencsétlenség éri, amelybe az én szegény párom is belekeveredik! Napközben a legkisebb zajra is összerezzentem; éjszakánként rémálmaim voltak, amelyekből fogvacogva riadtam fel. Eminenciád nem is sejti, miféle rémálmai lehetnek egy asszonynak, ha magában hál.

– De hát hová lett Cavois uram? – kérdezte nevetve Combalet asszony.

– Hogy miért nem hál velem? Ó, szegény ember, nem az ő jó szándékán múlik! Kilenc év alatt tíz gyerekünk született, látható, hogy nagyon is szorgos természet, de az évek múlásával egyre romlott a helyzet. A bíboros úr magával vitte La Rochelle ostromára – nyolc hónapig színét se láttam a páromnak! Még szerencse, hogy várandósan hagyott itt, úgyhogy nem veszett kárba az idő. De most meg Itáliába akarta elvinni a bíboros úr! Itáliába! Hát fel tudja ezt fogni, kedves hölgyem? És ki tudja, meddig maradt volna el! De addig imádkoztam, amíg a jóisten csodát nem művelt a kedvemért. Úgy bizony, bíboros úr: az én imáimnak köszönhető, hogy elvesztette az állását.

– Köszönöm, Cavois asszony! – mondta nevetve a bíboros.

– Úgy van, köszönjük! – toldotta meg Combalet asszony. – Isten valóban csodát tett a kedvünkért. Magának a férjét adta vissza, nekem a bácsikámat.

– Hogy lehet egy férjet egy napon említeni egy nagybácsival?! – jegyezte meg fitymálva Cavois asszony.

– Van ám egy bökkenő – szólalt meg a bíboros. – Ha engem nem követ is többé a férje, majd követi a királyt!

– Hogyhogy? Hová? – sápítozott az asszony.

– Hová? Hát Itáliába!

– Ej, bíboros úr! Félreismeri az én férjecskémet. Hogy ő elhagyna engem? Hogy ő megválna az asszonykájától? Soha!

– De hiszen az én kedvemért egyszer már megvált öntől!

– A bíboros úrért igen. Mert nem tudom, mit művelt vele, de alighanem megbabonázta! Nem valami nagy koponya ez az én párom; ha nem állnék mellette, hogy vezessem a háztartást, és neveljem a gyerekeit, soha nem boldogult volna. De hogy a bíboros úr után másvalaki is elcsalja tőlem? A Jóistent is vérig sértené vele, ha nem mellettem hálna eztán!

– Van kötelessége is!

– Miféle kötelessége?

– Az én szolgálatomból magától értetődően a király szolgálatába lép át.

– Ne ámítsa magát eminenciád! Az ön szolgálatából Cavois az én szolgálatomba lép át. Szívből remélem, hogy mostanáig már be is jelentette visszavonulását őfelségének.

– Miért, azt mondta, hogy ez a szándéka? – kérdezte Combalet asszony.

– Erre nincs neki szüksége, tudom én előre, mire készül! Úgy látok át rajta, mint egy üvegpoháron! Ha azt mondom, már el is köszönt a királytól, mérget vehetnek rá!

– De kedves asszonyom – jegyezte meg a bíboros –, a testőrkapitányi állás évi hatezer livre-rel járt. Ez az összeg bizony hiányozni fog a háztartásában, én pedig mint egyszerű magánzó nem alkalmazhatok egy hatezer livre-t kóstáló testőrkapitányt. Gondoljon a nyolc gyermekére!

– Hát eminenciád talán nem gondoskodott róluk? És itt van a hordszékek szabadalma is, ami évente legalább tizenkétezer livre-t hoz a konyhára! Nem ér-e ez többet, mint egy olyan állás, melyet a király tetszése szerint osztogathat vagy vonhat vissza? A gyerekeink, adassék érte hála a jóistennek, kicsattannak az egészségtől; mindjárt a saját szemével is láthatja, nélkülöznek-e! Befelé, apróságok!

– Micsoda? Elhozta a gyerekeit is?

– Úgy ám, kivéve a legkisebbet, aki La Rochelle ostroma alatt született, öt hónapos, és dajkaságban van. De meghatalmazást adott az idebenn növekvőnek!

– Ejha, Cavois asszony, hát már megint várandós?

– Mit kell ezen csodálkozni? A férjem már egy hónap óta itthon van! No jertek már, iparkodjatok! A bíboros úr megengedte!

– Jó, jó, megengedtem, de Latil úrnak ezennel megparancsolom, hogy üljön le az egyik karosszékbe.

Latil szótlanul engedelmeskedett. Érezte: ha még egy percig áll, összeesik.

Ezalatt a Cavois ivadékok nagyság szerint bevonultak. Az élen a legidősebb, egy szép, kilencesztendős fiúcska masírozott, majd egy lány, egy újabb fiú és még egy lány következett, egészen az utolsóig, egy két éves kisdedig.

Mint az orgonasípok, úgy sorakoztak fel a bíboros előtt.

– Jól nézzétek meg ezt az urat! – intette őket az anyjuk. – Ti, apátok meg én mindent neki köszönhetünk. Térdeljetek le előtte, hálátok jeléül!

– De Cavois asszony! Térdelni csak Isten előtt szabad!

– Meg a földi helytartói előtt. Különben is, a gyerekeimnek csak én parancsolok. Térdre, pernahajderek!

A gyerekek engedelmeskedtek.

– Most pedig – fordult az asszonyság Armand-hoz, a legidősebbhez – mondd fel a bíboros úrnak a tőlem tanult imát. Ezzel kel és ezzel fekszik mindennap!

– Uram Istenem – szavalta a fiúcska –, adj jó egészséget szüleimnek és testvéreimnek, és tedd, hogy a bíboros úr őeminenciája, akinek mindent köszönhetünk, és akitől ne sajnáld jótéteményeidet, elveszítse miniszterségét, hogy a papa minden este hazajöhessen.

– Ámen – rebegte kórusban a többi gyerek.

A bíboros jót nevetett.

– Tudja mit? Már nem is csodálom, hogy ez a buzgó és egyöntetű ima meghallgatást nyert!

– Na ugye! – mondta büszkén Cavois asszony. – És most, miután előadtunk őeminenciájának mindent, ami a szívünket nyomta, álljatok fel, és távozzunk.

A gyerekek most is pisszenés nélkül engedelmeskedtek.

– Asszonyom – jelentette ki a bíboros –, ha valaha újra miniszter leszek, kinevezem őfelsége hadseregének első számú kiképzőtisztjévé!

– Az Úr mentsen meg bennünket ettől, nagyuram!

Combalet asszony megcsókolta az aprónépet és az anyjukat is, aki kettesével ültette fel őket a kapu előtt várakozó hordszékekbe, majd az utolsót a legkisebb poronttyal maga foglalta el.

A bíboros némileg elérzékenyülve nézett utánuk.

– Nagyuram – szólalt meg Latil, kihúzva magát a karosszékben ha Cavois úr követi eminenciádat a száműzetésbe, úgy a kardomra már nincs szüksége. De a veszély nemcsak fegyverrel támad. Nem véletlenül hívják legfőbb ellenségét Medicinek...

– Ugye hogy önnek is ez a véleménye! – kiáltott fel Combalet asszony, aki ekkor tért vissza. – A méreg...

– Szükség van egy hűséges személyre, aki minden ételt és italt megkóstol, mielőtt őeminenciája elfogyasztaná. Ezennel jelentkezem!

– Ó, kedves Latil úr – mosolygott Combalet asszony –, erről bizony lekésett. Már jelentkezett valaki.

– És fel is vették?

– Legalábbis remélem – mondta a hölgy, és gyengéden nézett nagybátyjára.

– Kicsoda az illető? – kérdezte Latil.

– Én magam – felelte Combalet asszony.

– Úgy itt rám semmi szükség. Ég önnel, nagyuram.

– Mire készül? – kérdezte rosszallón a bíboros.

– Elmegyek. Testőrkapitánya már van, előkóstoló is adódott, ugyan milyen minőségben maradhatnék eminenciádnál?

– Mint barátom. Ilyen szívre, mint az öné, ritkán akad az ember, és ha egyszer rátaláltam, nem akarom elveszíteni.

Aztán unokahúgához fordult.

– Kedves Marie-m, ezennel önre bízom Latil barátomat, testestül-lelkestül. Ha pillanatnyilag nincs is módom rá, hogy érdemeihez méltón foglalkoztassam, később még adódhat ilyen alkalom. De most tételezzük fel, hogy irodalmi barátaim éppoly hűségesnek bizonyulnak, mint a testőrkapitányom és Latil uram. Fel kell készülnöm, hogy holnap ellássam őket munkával.

– Jean Rotrou úr – jelentette mintegy végszóra Guillemot.

– No látják? – fordult a bíboros Combalet asszonyhoz és Latilhoz. – Az első már nem várat magára!

– Micsoda csapás, hogy az apám nem fogott poétikára! – sóhajtott fel Étienne Latil.